Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)
1984-04-08 / 15. szám
„Ea Te vagy a Krisztus...” Lk 23,39 A CÍMBEN IDÉZETT MONDAT a Szentírás egyik legszomorúbb mondata. A Jézussal együtt megfeszített latrok egyike kiáltja Jézus felé, keserű éllel, káromló, gúnyos hangsúllyal. Pedig életének utolsó szavai ezek ... Sok mindent mondunk, beszélünk életünk során, amit nem gondolunk egészen komolyan, „csak úgy" mondjuk. Vannak azonban életünkben olyan fontos órák, forduló pontok, amikor nagyon odafigyelünk arra, amit kimondunk, vagy éppen másoktól hallunk. Egy-egy első találkozás vagy búcsúzás, házasságkötés vagy más életreszóló elhatározás. Egy-egy életveszély, operáció előtti percek. Az ilyen szavainkra évtizedek múltán is emlékszünk. JÉZUSNAK HALÁLA ELŐTTI PERCEIBEN sem adatott meg, hogy együttérzés és csend vegye körül keresztjét. Nemcsak a köny- nyen beszélő járókelőktől vagy érdektelen katonáktól kell elviselnie a káromló szavakat, de még a kínos halál küszöbén álló, mellette megfeszített embertől is. Alapjaiban vonja kétségbe ez a haldokló isteni küldetését és hatalmát. Szavaiból ez csendül ki: „nem vagy te Krisztus, Isten Fia, mert akkor nem lennél itt és nem hagynál minket sem meghalni!” Hányszor hallottam már haldoklók és gyászolók ajkán hasonló szavakat! Milyen Isten az, aki engedi szenvedni és meghalni az embert? ! Miért van egyáltalán szenvedés, félelem, összeomlás, halál az életben? ! A lator már elfelejtette saját életét. Már elfelejtette, hogy hányszor vette semmibe Isten figyelmeztetéseit, parancsait. Hányszor tette kockára saját és mások életét könnyedén, hősnek képzelve magát és erősnek! Nagyon valószínű, hogy ha most valaki leoldozná a keresztről és tovább élhetne, ugyanígy élne tovább ... JÉZUS AZONBAN AZZAL VÉGZI EL LEGNAGYOBB SZOLGÁLATÁT, hogy nem száll le a keresztről, hanem inkább még e kíméletlen káromlást is magára veszi, a többi, talán kevésbé kiélezett, de ugyanolyan fájó emberi káromlásokkal, hitetlenséggel, önismeretet nélkülöző lázongással együtt. Jézus sorsközösséget vállal a szenvedőkkel, a halál partjára érőkkel, bűneik miatt összeroskadókkal. Jézus — Megváltó, aki nem a kereszteket szünteti meg, hanem a végső és visszafordíthatatlan ösz- szeomlástól szabadít meg, a halál hatalmát győzi le. Amint ezt már a következő pillanatokban a másik oldalon megfeszített lator szavaiból és Jézus feleletéből láthatjuk is. Ha csak egy kicsit másképpen hangsúlyozzuk a végsőkig elkeseredett latornak szavait, kiderül, hogy még Istent káromló szavakból is lehet Istent magasztaló, tiszta bizonyságtétel: „Ha te vagy a Krisztus — ne engedd, hogy legyőzzön a halál és ments meg a haláltól minket is!” Ez történt meg Nagypénteken és Húsvétkor. Eltűnt a „ha” szócska és megtörtént a legnagyobb csoda: út nyílt a földi életben elnyerhető bűnbocsánatra és kegyelemre és a földi életen túl az Isten hatalma és szeretete által elkészített örök életbe. Mi más ez, mint győzelem a halál fölött és haláiraítélt emberek megmentése? ! HA JÉZUS LESZÁLL A KERESZTRŐL és leglátványosabb csodájaként két latorral együtt eltűnhetett volna az emberek között, amint megtette ezt akkor, midőn királlyá akarták tenni a kenyércsodától elkápráztatott emberek, de ezt a „csodát” is hamar elfelejtették volna, mindenki maradt volna bűnei rabságában, latrok és főpapok, rómaiak és görögök, betegek és halállal vívódók ... És akkor Jézus nem lett volna Krisztus, az Egyszülött Fiú, az Ür szolgája, akit Isten azért adott e világnak, hogy megmentse azt, hogy „aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Mondjuk hát így — akkor is, ha a halál révéhez érünk, akkor is, ha az élet felelős útjait járhatjuk még —: „ha te vagy a Krisztus, segíts elhordozni keresztünket, segíts megváltói szeretetedről tanúskodni az emberek között, segíts egymás életét igazabbá és szebbé tenni addig, amíg időnk van erre, segíts, hogy földi életünk végén is Istenünk kezébe és irgalmába tudjuk ajánlani lelkünket!” Ha ezt kimondjuk, akkor már biztosan tudjuk: Krisztus valóban Krisztus, életeket mentő és megtartó Megváltónk. Szirmai Zoltán Hálával és elkötelezesse! Petőfi emlékkő-avatás Csornádon Miközben egész társadalmunk- erre az ünnepre írt versét Stefa- Petőfi-szobor megkoszorúzásával ban — sőt országhatárainkon túl nidesz Mária mondta el. A dél- ért véget.'.. is — megemlékeztek a magyar utáni ünnepség a kultúrházban, a E. L. szabadságharcról, annak máig ható jelentőségéről, március 15-én a Pest megyei 800 lelkes faluban is bensőséges ünnepre készültek népük és falujuk múltját és jelenét becsülő öregek és fiatalok. A falu községgé szerveződésének és az evangélikus gyülekezet megalakulásának 200. jubileumi évében Petőfi-emlékkövet szentelt fel a paróchia kertjében dr. Fa- biny Tibor, a Teológiai Akadémia dékánja. A külsőségeiben is látványosan fejlődő és gazdagodó falunak, műemlék jellegű temploma mellett, ez az emlékkő a másik, történelmi örökséget jelképező kultúrkincse. Az Aszódi Gimnáziumban tanuló 16 éves Petőfi — akkor még Petrovics — Sándor 1838. tavaszi szünetét töltötte barátja és iskolatársa, ifjt Esztergály Mihály otthonában, a csomádi papiakban. Ennek az évnek telén a megáradt Duna elmosta Petrovics István szabadszállási házát és mészárszékét. Nem csupán a meleg, baráti összetartozottság, a szülők Hruz-ági rokonsága, de a papi ház vigasztaló és erőt adó szeretete is hívta meg és fogadta be a szomorkodó diákot az egyhetes szünetre. A régi paróchia helyén ma modern papiak áll, de a kertben él még az az olajfa, amely alatt sok csendes órát töltött a színészetről, költészetről, szerelemről álmodozó koraérett diák. Ennek a fának tövében áll most az emlékkő, hirdetve a költő és szabadságharcos alakján és tettein túl a barátság, a vendégszeretet, a hazáért és annak fejlődéséért elkötelezetten élés emberi eszméit. Dr. Fabiny Tibor professzor mellett a gyülekezet ifjúságának énekkara és Eszlényi László lelkész szolgáltak. Esti Gyulának Csornádnak írom A papkertben az'olajfa alatt Petőfi, a komoly vendég-diák, elnézte a frissen meszelt falat, az utcán ballagó sereg libát, s a galgaparti lányról álmodott. v Beszélgetés alig folyt akkoron; ebéd után az első pipa járta, s megérzett már a friss gyümölcsboron: ez a hely is, mint annyi ősi várta, valamiféle ébredésre készül... Vigyázzatok a lángra és a fára; szentségtörő kéz egyikhez se nyúljon! A feladatból elég annyi mára, hogy új dal zengjen fel a régi húron a kulturáltság tiszta hangszerén. Petőfi árnya — fényt jelent örökké, ő és kora a szabadság szíve! Ne tegyék emlékét sehol törötté, — inkább segítsék tova-messzire a feltörő új tűz lángoszlopát! Esti Gyula ASZÓD. Március 4-én teológusnapi szolgálat volt a gyülekezetben. A délelőtti istentiszteleten dr. Selmeczi János, a Teológus Otthon igazgatója, a délutáni istentiszteleten Sándor Frigyes II. évf. hallgató. Kartalon a szórványistentiszteleten pedig Herd- liczka Éva I. évf. hallgató hirdette Isten igéjét. A gyermekek között Tóth Melinda II. évf. hallgató szolgált. A gyülekezeti esten a Teológiai Akadémia küldöttsége a vasárnap epistolája alapján (1 Kor 13) „Különb út” címen szólt a gyülekezethez és rajzolta meg a keresztyének szolgáló útját. Bizonyságtételüket énekek és költemények előadásával tették színesebbé. A teológusnapon a nevezetteken kívül _részt vett és szolgált még Farkas Etelka I. évf. hallgató, valamint Detre János hallgató. A gyülekezet a teológusnap alkalmából 13 500 Ft adománnyal támogatták lelkészképzésünket. A gyülekezet szeretetét és áldozatkészségét ezúton is köszönjük. CSŐM Ad. — Böjt 2. vasárnapján igehirdetéssel és úrvacsoraosztással szolgált a gyülekezetben Sólyom Károly esperes, a Déli . Egyházkerület püspökhelyettese. Az ünnepi délelőttön beiktatta a gyülekezet új presbitériumát, 20 férfit és 16 nőt. A több évtizeden át hűséggel szolgált presbitereknek a gyülekezet lelkésze, Eszlényi László, emléklapot adott át. NEMREGIBEN HIRDETTE MEG az Ökumenikus Tanács a lehetőséget a különféle felekezetek ifjúságának összefogására a kallódó gyerekek és fiatalok megmentése érdekében. Ehhez a munkához éppen kapóra jön, valóságos kézikönyvnek, kisenciklopédiának tekinthető a riportjai révén jól ismert szerző munkája. Siklós László szociológiai érdeklődését elsősorban a fiatalokkal kapcsolatos gondok vonzzák; új kötetében a veszélyeztetett helyzetű gyermekek sorsának kérdését járja körül, tényeket tár fel, okokat kutat, kiutat keres. Könyve súlyos, komor olvasmány, de nem a szerző sötétenlátása teszi azzá, hanem az égető gond egy tömegessé vált, s a jövőt fenyegető társadalmi jelenség miatt; és az emberi együttérzés is, hiszen a statisztikai adatok mögött érző, eleven gyermekek vannak. Baljós csillagzat alatt születtek volna? Eleve rossz helyre? A kérdés nem ilyen egyszerű. Nemcsak az a veszélyeztetett, akit alkoholista szülők ütnek-vernek, éheztetnek, vagy éppen itatnak; nem is csak az, akit bűnöző felnőttek rablásnál, lopásnál segítőtársként használnak fel, mert a fiatalkorú „köny- nyebben megússza”; ilyenek is akadnak elegen, de többen vannak, és helyzetük nehezebben felderíthető azoknak, akik látszólag rendezett körülmények között sínylődnek a szeretet hiányában, míg csak el nem szöknek hazulról, hogy csövezzenek, vagy míg bele nem fojtják bánatukat a szesz, rosszabb esetben a kábítószer mámorába. A kábítószer korunk egyik legfenyegetőbb átka, s ha nálunk nem is hódíthat olyan mértékben, mint a kapitalista világban, primitívebb, bár felette káros formája („szipózás”) sajnos, nálunk is kezd terjedni, pusztítva a fiatal szervezetet, s alkalmatlanná téve rabját mindenféle értelmes tevékenységre. Siklós László: Gyermekek A VESZÉLYEZTETETTSÉG TÉNYE tehát — főként a városokban — nehezen deríthető fel. Ezért találkozunk oly meglepő adatokkal a könyvben, melyek köny- nyen kelthetik azt a látszatot, mintha falun, a lakosság számarányához mérten, több veszélyeztetett gyermek élne, mint a városokban. Csakhogy a községekben mindenki ismeri egymást, tud a másikról, ám a nagyvárosok kő-dzsungelében, az új lakótelepek beton-rengetegében sok minden történhet a zárt ajtók mögött, amire csak későn vagy sosem derül fény. A veszélyeztetettség összefügg az alkoholizmussal, más tartós betegségekkel, s az ezekből eredő szegénységgel, a rendezetlen életmóddal (a főváros némely kerületében eléri mérete a korosztály 20°/o-át); de előfordul ezek nélkül is (a legkevesebbet számláló kerületekben is fellelhető 5—7°/0-ban). Nem feltétlenül stabil, tartós állapot, van úgy, hogy a családi viszonyok rendeződése folytán megszűnik, míg ellenkező esetben a szülők válása vagy a kamaszkori érzelmi válság veszélyeztetetté tehet olyan gyermeket is, aki korábban nem volt az, s nem társadalmi, hanem pszichikai okokból lett azzá. Ilyen körülmények között pontosan nem lehet meghatározni a veszélyezletettek országos létszámát, de reálisnak látszó becslések szerint számuk mintegy 300 ezerre tehető. AZ OKOK KÖZÖTT A SZERZŐ a tömeges vándorlást, s az ebből eredő ta- lajtalanságot említi első helyen. Sokan érzik hontalannak magukat a nagyvárosok peremén, s a korábbi családi, lakóhelyi közösségből kihullva elődeik rendezett életfolytatására képtelenné válveszélyben nak; míg mások azért küszködnek a szokatlan életmóddal, mert a nomadizálást cserélték föl a falusi (városi) letelepedéssel. Jó családi háttér ellenére is veszélyeket rejtő körülmények közé kerülhetnek az otthonuktól távoli városban tanuló vagy dolgozó fiatalok, kivált, ha új környezetükben se rokon, se barát, sem védő közösség nem kínál támaszt nekik; s a vonatokon, várótermekben sok időt töltő ingázó gyerekek, akik ezeken a helyeken nem mindig látnak épületes példát, viszont a szülők és a pedagógusok kezéből egyaránt kicsúsznak. Erősen veszélyeztető a válások félelmetes járványa: évente 25 ezer válási árva (ez húsz év alatt félmillió!) hordozza lelkén a szülők meggondolatlanságának vagy balsorsának nyomait, s bár jórészük nem kerül a veszélyeztetett kategóriába. senki sem tudhatja, mígcsak tragikus végkifejletre nem kerül sor, hogy pszichológiai szempontból nem tartoztak-e oda. A helyzetet súlyosbítja, hogy a túlzsúfolt, és szakemberhiánnyal küzdő iskola (az alsó tagozati pedagógusok 40%-a munka közben szerez képesítést) a családból hozott sérüléseket nem képes gyógyítani (egy-egy jó pedagógus bizonyára, de tömeges méretekben erre a telített napirend. az időhiány miatt sem kerülhet sor). Hasonló nehézségekkel küzdenek az állami otthonok is, melyekben lerontja a nevelői hatásokat a gyermekek gyakori áthelyezése, a testvérek elkülönítése (akadnak kivételek, mint például a fóti gyermekváros, ahol 3—18 éves korig maradnak a beutaltak, s ez men is látszik az eredményeken). Vénül valóban veszély- helyzetbe kerül a 18 éves, amikor kilépve a „világba” ott ingoványos talajra téved, hiszen teljesen gyakorlatlan az élet dolgaiban, és annyira kiéhezett a szere- tetre, hogy vakon követi azt, aki csak egy jó szót szól hozzá. A nevelésben elkövetett bűn és hiba. de még a körülmények ósszjátékából fakadó balvégzet is, amelyért senki sem tehető felelőssé, nemzedékek vonulataira sugárzik át. Az állami otthonban felnőtt kislány (bár megfogadta tán, hogy az ő gyermeke sosem kerül majd intézetbe) csakhamar lányanyaként viszi csecsemőjét állami gondozásba, mert máshová nem viheti. Az elvált szülők gyermeke pedig — ha kétfelé szakítják vagy ha egyik fél se törődik vele, netán ha nem jön ki a mostohájával —, korai házasságba menekül, s mivel erre kapott példát. maga is könnyedén válik, az ő utóda ' pedig követi a körforgást. SIKLÖS LÁSZLÓ a maga fölvázolta sötét körképen még a legvilágosabb színfoltnak a nevelőszülői hálózatot látja, ám aggódik annak elöregedése és fogyatkozása miatt. Az új, hazai „műcsalád” kísérletekről viszont még nem ad hírt. pedig ezek világszerte ígéretesnek látszanak. (Pedagógus házaspárok 8—10 gyermek nevelését családi körben végzik, ezért kapják fizetésüket, neveltjeik 0—18 éves korig vannak náluk.) A kiutat keresve a szerző maga is szirtesen venné az egyházak segítségét. ám nem bízik erejükben. Az ökumenikus Tanács felhívására első ízben összesereg- lett mintegy ötven tettre és áldozatra kész fiatal cáfolni látszik ezt a pesszi- mizmust. A fiatalok erőfeszítéseihez a gyülekezeteknek kell hátteret, erőforrást biztosítaniuk. Ezen a területen a legkisebb eredmény is óriási, mivel minden egyes ember egyszeri előfordulású, mérhetetlen kincs. (Szépirodalmi Kiadó. 1983.) Bozóky Éva
