Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1984-02-19 / 8. szám

Meine nt© mori Sajtóosztályunk adta ki: Négyrészes sorozat a TV-ben Örkény István „Rózsakiállítás” c. könyvének elején írja, hogy a halál sokak szerint nem téma, mert mindenki fél tőle. De ő szerinte „épp ezért félünk tőle, mert sohasem beszélünk róla.. Ez az idézet is jelzi azt az ellentmondást,t ami a halál kérdését körülveszi. Egyrészt: társaságban „nem illik” róla beszélni, és a modern embert amúgy is leköti sok ezer más izgalmas kérdés. Másrészt: mégis vannak jelei annak, hogy korunkban előtérbe került ez a probléma, A HALÁL KÉRDÉSE foglalkoztatta a Magyar Televízió most végétért sorozatát is „Memento mOri” (Emlékezz a halálra) cím­mel. Jó volt elővenni ezt a, kérdést,, ami igen sok embert.érde­kel. Jó vojt az is, hogy erről a fontos kérdésről különböző világ­nézetű gondolkodók és különböző felekezetű teológusok együtt tud­tak beszélgetni. A cél nem a vita volt, se nem a világnézetek ütköztetése, hanem köcsönös tisztelet és megbecsülés jutott kife­jezésre a másképpen gondolkodó és látó felé. Olykor közös pon­tok alakultak ki. És persze olykor nyilvánvalóvá lett, hogy. kü­lönbözőek a látásmódok. Láthattuk, hogy a történész, filozófus, pszichiáter, jogász, orvos, teológus, lelkész és a riporter is más- más irányból közelíti meg ezt a „kérdést”. Érdeklődéssel figyel­tük egyházunk képviselőjének, Ribár János szegedi lelkésznek a beszélgetésben <^ló részvételét. Örömünkre szolgál, hogy a Ma­gyar Nemzet TV-kritikusa az evangélikus lelkészt „a műsor tán legszebb — és legmegnyugtatóbb szavú résztvevőjeként” jellemzi. KÖSZÖNJÜK A TV NÉGYHETES SOROZATÁT. Sok kérdés felvetődött. A teljesség igénye nélkül hadd .említsünk meg néhá­nyat: a haldokló helyzete a kórházban, illetve családban. Sokszor magárahagyottan küszködi végig az utolsó órákat. És ilyenkor a fő gyötrelem nem a biológiai halál, hanem a család közönyének el­viselése. Felmerült és hosszú vitára adott okot. az euthanazia kérdése is. Ebben -az adásban jött. felszínre tágabb értelemben a szenvedés értelmének problémája. Orvosilag a kérdés egyszerű. A fájdalom: jelzés, hogy be kell avatkozni, baj van a szervezet­ben. De van úgy. hogy az orvos beavatkozása után is megmarad a szenvedés. Itt már felmerül a kérdés, van-e az ilyen szenvedés­nek mélyebb értelme? Ebben a beszélgetésben kitágult a halál kérdése általában a szenvedés kérdése irányába. A HALÁLFÉLELEMMEL SZEMBEN erőforrásunk lehet biblia­olvasó Űtmutatónk évi igéje, amely félelem helyett az erőt. sze- retetet és józanságot húzza alá (2 Tim 1.7). Hit által a halál kö­zeledtével is ezek szabhatják meg magatartásunkat. Gáncs Aladár Kutas Kálmán: Virradat Gyötrelmei éj. Kezembe add kezed! — viselni kínt könnyebben így lehet. Hogy’ szenvedekvyjrejték horhlokorn — , ? s mikor fepgök: Tódább "mák ném'.birom! — " MH!fc'®éA13réÜnted .zúgó' ájkáiúatV'v'l~' „Közel a virradái! . Csodás igék! Föltámad rá a múlt mint egy varázsra, s rég hamvába hullt, emlékeket hív hirtelen elő — Csak most tudom, mily megtartó erő volt nékem e szó nagy próbák alatt: „Közel a virradat !... Mélység fölött vergődtem éjszakán — álltam kínokban vádló Golgotán — zuhanni láttam sok nagypénteket — Mellem zihált: kibírni nem lehet!... Tusáim közt is hitem megmaradt: „Közel a virradat!.. ... S ha jő a végső éjjel: a halál, s félek attól, ami utána vár: a nagy homálytól, mely rámhömpölyög: biztass, ige! —: Ne félj! Nincs éj örök! A legéjebb éj is csak felszakad — „Közel a virradat!” (Megjelent a költő: NAPLEMENTE, JÖNÁS kötetében) Imádkozzunk együtt Lutherral—ma is EZZEL A GYAKORLÓ IMÁD­KOZÓ ÉLETRE BUZDÍTÓ CÍM­MEL jelentette meg Sajtóosztá­lyunk 1983. karácsonyára azt a válogatást, amely a nagy refor­mátor, Luther imádságaiból ad ízelítőt. A könyvecske .megjelené­se beleijleszkedik .abba a meg­emlékezés-sorozatba, , amellyel egyházunk háláját és megbecsü­lését kívánta kifejezésre juttatni 500 évvel ezelőtt született refor­mátora iránt. Nem túlzás,: ha azt állítjuk: hézagpótló mű. Nem lenne teljes megemlékezésünk anélkül, hogy be ne pillantanánk Luther csen­des kamrájába, imádságos életé­be. Szoborba faragva, ünnepi' ülé­sen vagy tudományos konferen­cián szóba és muzsikába öntve, kiállításéin bemutatva elénk ál­lott a nagy mű, de ahol mind­ehhez 'erőt, világosságot, ösztön­zést kapott, az a hely, ahol négy- szemközt maradt' Istenével. Az ő példájából is kitetszik, hogy mennyire felszínes dolog szembe­állítani a cselekvő embert az imádkozó emberrel. Minél na­gyobb feladatokra hivatott vala­ki, annál inkább rászorul Isten segítségére. De fordítva is áll: értelmét veszti az imádságos élet annak számára, aki engedetlen Isten iránt és kivonja magát a szolgálat terhe alól. EZ A LUTHER IMÁDSÁGAIT BEMUTATÓ • ÉS ÉRTÉKELŐ KIS KÖNYV nemcsak történel­mi érdeklődésünket, kíváncsisá­gunkat akarja kielégíteni. Gaz­dagítani, megújítani szeretné imádságos életünket. Imádkozni is tanulhatunk Luthertől. Az a tapasztalatom, hogy egyházunk­ban mostanában megnőtt az igény az ilyen, élcsendesedé- sünkben segítségünkre siető ki­adványok iránt. Lelki kényel­messég volna ez? A modern em­ber előszeretete a sok bajlódást nem igénylő félkészáru iránt? Nem hiszem. Inkább arról van sző. hogy ráébredtünk belső éle­tünk fogyatékosságára, és ezen szeretnénk változtatni. Ne szégyeljük. ha be kell irat­koznunk az imádság iskolájába! Kivált ne szégyeljünk olyan jó mestertől tanulni, mint Luther. Öreg, elnyűtt imádságos könyvek Isten embere Lelkésziktatás Sajókazán TÖBB MINT FÉL ÉVIG, de nem tétlenül vártak új lelkészük­re a sajókazai hívek. Ez idő alatt teljesen felújították a paplakot. Megértették, hogy a lelkészt szól- gálat biztosítása a gyülekezettől is áldozatot követel. A szorgal­mas munkát siker koronázta és 1983. advent első vasárnapján lelkésziktató istentiszteletre' hí­vogattak a teniplóm harangjai. Hívó szavát meghallotta a gyü­lekezet, a szórványok. népe, s a meghívott vendégekkel együtt szép gyülekezet' fogadta Pintér Jánost, .a jgjtíjtekezet fiatal lel- ' *> ■ A BEIKTATÁST VÉGZŐ Sze­bik. Imre esperes ez alkalommal 1 Tim .6 alánján hirdette az igét °* egybegyűlteknek. Igehirdeté­sében, először a templom és gyü­lekezet építő ősökre emlékezett. Ma nekünk kell Isten embereivé nekünk kell Isten embereivé lennünk, akiken keresztül Isten munkálkodik gyülekezetben, ha­zában és világban. Kicsoda az Isten embere, és mit jelent ma Isten emberének lenni? — Isten embere a hit embere, aki naponként odakapcsolja, oda­viszi életét az Isten elé, hogy megerősödjön a sok lelki ener­giát elemésztő lelkószi munká­ban. — Isten embere a szeretet em­bere, aki szereti hivatását: sze­reti a gondjaira bízott gyülekeze­tei, szereti azt a hazát és népet, melynek közösségébe tartozik. — Isten embere az élet em­bere, aki az. egymásnak feszülő ellentétek világában vállalja a béke ügyét és a békéltetés szol­gálatát. AZ ŐSI CONFIRMA ének szép könyörgésével s a jelenlevő 'lel­készek áldásával indult a szó­székre immár hivatalába beikta­tott lelkészként Pintér János. Ezsaiás 55 alapján tartott igehir­detésében az Isten igéjének ere­jéről, s annak hatalmáról be- ,sz/:U.. amint azt ^^tapasztalták ; reformátor éleink esj'amiboí' él­het a mai igehirdeto "hite és sze­retető. Az istentiszteletet és az azt. kö­vető ünnepi közgyűlést megtisz­telte jelenlétévéi Sándor István tanácselnök, aki a község veze­tőinek köszöntését hozta. A test­vér református egyház és az öku- mené jegyében Bőr Barna helyi és ifj. KoOsis Attila felsőnyárádi református lelkészek hozták kö­szöntésüket. míg a helybeli ró­mai katolikusokat plébános lel­készük képviselte. Abaffy Gyula esperes helyettes a borsod-heve- si evangélikusok és a Lelkészi Munkaközösség nevében köszön­tötte új szolgatársunkat. Végül a sajókazai gyülekezet nevében Orbán Ferencné presbiter, aki példamutató hittel és másokat is magával ragadó lelkesedéssel fá­radozott az ügy sikerén. V. P. a bizonyságai annak, hogy eleink szívesén imádkoztak más sza­vaival. Azután egy olyan korszak következett, amikor csak a sa­ját szavainkkal elmondott szá­mított igazinak. Szó se róla! Egy­szer fel kell nőnünk, és meg kell találnunk és ki kell tudnunk mondani a saját helyzetünknek megfelelő szót. De a beszéd ado­mánya nem születik velünk, mások tanítanak meg rá. így vagyunk az imádság szavaival is. Gondoljunk csak a farizeus ás vámszedő példázatára. Nem elég, ha valaki egyáltalán imádkozik. Lehet a legszabályosabbnaik tűnő imádság is hazuggá, mint a fari­zeusé. Meg kell tanulnunk Isten akarata szerint imádkozni, mert különben „a szó nem hat az ég­be” (Shakespeare: Hamlet). Lu­ther maga is tanult imádkozn'. Ezért csengenek vissza a könyv­ben található imádságok az ős: imádságos könyv, a zsoltárok könyve soraira. MIT TANULHAT AZ, aki kéz­be véve ezt a könyvet valóban együtt imádkozik Lutherral? Az imádságokat fordító dr. Hafen- scher Károly tanulmánynak is beillő elő- és utószavában sok szempontra felhívja a figyel­münket. Én most azokat emelem ki, amelyek olvasás közbén sze­mély szerint engem ragadtak meg. Luther minden imádsága egy folyamatos párbeszéd egyik oldala. Válasz arra, amit az Isten igéje az imádkozónak megvilá­gosított. Benne a kegyelemre szoruló ember szólal meg. Éppen azért tudott kitartó imádkozó lenni, mert mélységesen tudatá­ban volt annak, hogy egymagá­ban nem tud megállni sem Is­ten, sem ember előtt, a reá há­ruló feladatot nem tudja jól el­végezni. Szavai egyszerűek, köz­vetlenek, imádságai rövidek, hi­szen már nem vezeklésként, vagy érdemszerző cselekedetként imád­kozik, mint igen gyakran a kö­zépkori keresztyén ember, hanem Isten iránta való szeretetétől fel­bátorított, feloldott ember. S mint ilyen, az önzés görcsétől megszabadult ember természetes mozdulattal öleli be Istennek el­mondott vallomásaiba környeze­tét, embertársait, az Isten által teremtett egész világot. Mégis, ha valamit kitartóan kér Urától, akkor az nem egy súlyos élet­helyzet megoldása, hanem Krisz­tus maga, akiben Isten mindent megadott nekünk. KÖSZÖNET A FORDÍTÓNAK a közérthető és mégis eleven fordításért, Sajtóosztályunknak pedig a nevezetes évfordulóhoz méltó kiadásért. Olyan kiadvány került egyházunk népének kezé­be, amelyet kelendősége miatt érdemes minél előbb megszerez­ni. Cserháti Sándor BABITS MIHÁLYNAK a gö­rög sorstragédiák mintájára, 1911-ben írott drámáját minded­dig „könyvdrámaként” tartotta számon az irodalmi , köztudat. Hogy színpadon is megállja he­lyét, s hogy a rímes-időmérté- kes, végletekig kicizellált sorok mondhatók is, nemcsak szaval­hatok — a Várszínház előadása bizonyította be, nagy magyar drámát fedezvén föl, születése után hét évtizeddel. A világháború ellen néhány évvel később oly szent haraggal fellépő Babits már ekkor, 1911- ben sejti, érzi a veszedelmet, drámája merő tiltakozás, óvás, intés, miközben gyötrődő töpren­gés is: mi okozza a háborút? Vastörvényű végzet vagy az ember leírhatatlan hatalom- és dicsőségvágya? „Sírjatok erdős Phylakénak fürtös ifjai, leányi, megfogyatkozott lombjában phylakidák ősi törzse. Ó jaj, tépd ki végső ősz hajszálad, egykor hős Iphiklos, mert háromszor balga, ki örvend, látva gyermeke hősiségét.” így siratja fiát az atya, kinek öregkori bölcsességében a fiatal Laodameia a Várszínházban Babits élet- és .emberszeretete jajdul fel. A dráma mégsem csupán zen­gő sorokban muzsikáló filozófia; nem is csak a költő Hellász ih­lette korszakának „pamasszien” remeke;- és végképp nem tandrá­ma; hanem valóságos, élettől, szenvedélytől fűtött emberi tra­gédia. LAODAMEIA KIRÁLYNŐ, a phylakidák úrnője a végzettel szegül szembe, de pusztulása egy­szersmind diadal is, mert eget vívó szerelme erősebb, mint a halál'. „Királynő, férjed őrült lel­ke szállt beléd; Asszonykézzel vasát kívánsz hajlítani!” — inti őt a jós, mindhiába. Laodameia kétségbeesetten bo­lyong az oszlopok között, miköz­ben városának ifjai,; leányai sze­relmesen kóborolnak a születő tavaszban. Türelmetlen tépelő- déssel vár híradást. Férje, Pro- tesilaos esztendeje indult útnak görbeorrú, barna hajóján, a leg­gyorsabb görög gályán Ilion partjai felé. A jóslat fenyegető: halálfia, ki elsőnek lép Trója földjére. A színpadkép merész és gyönyörű: finom gyöngyházszür­kébe vonja a boldogokat, s a lán­gok lobogó vörösével jellemzi, az árnyat szenvedélyével ébresztő királynőt. Jön a hírnök, a hírrel: a jós-, lat beteljesült. A jós — remek rendezői elgondolás, hogy a sza­valóművész Gáti József testesíti meg, s így a .legméltóbb tolmá­csolásban halljuk a legszebb so­rokat — fékentartott gyászra, belenyugvásra inti a keserves kínjában .istenek éllen lázadó öz­vegyet: „Mert senki sem tér onnan soha visza, csak kívül van kapuján kilincs, becsukja a lelkét, ki a Léthét issza és ott, aki van, annak neve: nincs. Behunyja a lelkét, ki jssza a Léthét, s örökre feledve a létnek a létét, a léthei rétnek lakja sötétét s létezni a lélek sötété bilincs.” Laodameia nem hallgat szavá­ra. Az alvilág úrnőjének, Perse- phonénak — ki az év felét a földi lakók között tölti, s ezért élők és holtak közt egyaránt ho­nos — mutat be áldozatot; kér­ve kéri, engedné férjét vissza, percekre bár, cserébe fölkínálja a maga életét. Perséphoné enged. Három órá­ra életet kap az árny, élete árán három órára legyőzheti a végze­tet Laodameia. Hálókamrájában hajnalra holtan találják a szép­fürtű phylakida lányok. AZ ELŐADÁS HÍVEN SZOL­GÁLJA a költői közlés lényegét: az emberi élét - mérhetetlen, pó­tolhatatlan érték, s jaj hová te­szi az eszét az emberi lény, mi­dőn ölésre emeli karját?! Van azonban valami ebben a végletes ellentmondásokat hordozó lény­ben, ami erősebb végzetnél, ha­lálnál: a szeretet. A fiatal Babits, a dráma meg­alkotásának idejéft szabadgon­dolkozó, egyaránt távol gyermek­és férfikorának hitétől. Laoda- meia istenekkel dacoló szenvedé­lye erotikával telített, még nem a Dante-i, szellemibb érzés: „a sze­retet, mely mozgat napot, holdat és minden csillagot...” — még­is, valamiképp rokon azzal is. A szereplőket elsősorban a szép szövegmondásért illeti (dicséret, ami — az idézetekből kitűnik — nem könnyű feladat, de az ala­kítások is méltók hozzá. Hámori Ildikó valóban lángoló Laoda­meia, Gáti József végtelenbe látó jós, Avar István fiát őszinte ön­váddal sirató apa, Oszter Sándor igazi árny; a kórus mély érzés­sel mondja a felejthetetlenül szép sorokat; a koreográfia és a színpadképek a tragédia mélysé­géből is a görög szépségeszményt emelik magasba, sejtetvén, hogy a halált nemcsak a szeretet, ha­nem a szépség is legyőzi, igaz, hogy e kettő összetartozik: „Vérszínű virággal borítsuk el őt és tavaszi ággal, mely éjszaka nőtt: ! leljen szerelemtől a léthei léti sötétben örök pihenőt.’ Bozóky Éva

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom