Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1984-10-21 / 43. szám

KÓDISÁLLÁS RÉGI FALUSI HÁZAKNÁL, ahol nem volt folyosó (gang), ott a bejárati ajtó fölött volt egy kiugró, kis födél, melynek az volt a sze­repe, hogy megvédje az ajtót az esőtől, s aki ott megállt s kopogott, várva a bebocsátásra, ne verje az eső, s ne hulljon rá a hó. A koldusok is itt álltak meg, nem mehettek be. Innen köszöntek hangosan a háziaknak, s itt mondták hol rigmusban, hol prózában kérésüket, könyörgő, alázatos, síró hangon. Ezért nevezték ezt az építményt kódisállásnak. MA Á MODERN HÁZAK BEJÁRATA FELETT IS megtalálható a legkülönbözőbb anyagokból készítve. Nyakukba akasztott zsákkal ma nem állnak éhező emberek az ajtónk előtt. Koldusok mégis van­nak bőségesen. Szeretet után éhezők. Gyermekek. Gazdag ház előtt tipródó gyer­mekek, akik a napköziből hazatérnek, s még mindig nincs nyitva az ajtó, a szülők még mindig nem tértek haza. Dolgoznak, maszek­munkán vannak. Az üres lakásban, vagy az utcán ténfereg, sokszor rosszban sántikál a gyermek. A lakásukat egyre szépítgetö, gaz­dagodó szülők nem veszik észre, hogy közben lassan elveszítik a gyermeküket. Vajon mi az értékesebb, a holt anyag, vagy az élő. EGY NAGYON SZOMORÚ KÉPET őrzök magamban Gyenesről. Egy budapesti orvos házaspár egyetlen gyermekéről van szó. Ka­maszkorban volt, s útban volt otthon. Tanévzárás után mindjárt útnak indították egy levéllel Kapernaumba. A levélben gondjaimra bízták, s ott maradt egész nyáron, a tanévnyitóig. Hetenként kapott 200—300 Ft-ot. Egy alkalommal láttam a szülőket Keszthelyen, örömmel újságoltam Jancsinak, hogy anyuék Keszthelyen vannak, biztosan meglátogatnak majd. Futott a gyerek a kapuhoz. Ott ült az ebédre hívó csengöszóig, majd szomorúan beballagott az ebéd­lőbe. A szülők nem jöttek ki hozzá. Pár nap múlva megkapta a pénzt. Az udvaron találkoztam vele, amint szorongatta a postástól átvett összeget. Kérdem tőle: „Jancsikám, örülsz neki?” Erre ő rámnézett, megeredtek a könnyei, és sírva mondta: „Akkor örülnék neki, Tibor bácsi, ha tudnám, hogy édesanyám szeret.” A fiatalkorú bűnözök jó része gazdag családok gyermeke, akik mindent megkapnak. Túletetett gyerekek, csak a legfontosabbat nem kapják meg: a szülői szeretetet. Lemondanának szívesen a káprázatosán berendezett gyerekszobáról, minden játékukról, csak érezhetnék. hogy van édesanyjuk és édesapjuk. KÓDISÁLLÁS ALATT ÁLLNAK azok a gyerekek is, akiknek a szülei züllött életet élnek. Állnak s hallgatóznak, hogy mi van az ajtó mögött. Részeg apjuk nem veri-e az anyjukat. Nem tölti-e be az egész lakást éktelen káromkodásuk, veszekedésük. Meleg ott­honra várnak, ahol béke és szeretet van. Mivel ez nincs, így vagy bemennek, vagy elmennek. Otthonuk lesz az utca, a nagyvilág, melyben számukra nincs egy kicsi fészek, mely körülvenné őket a szeretet melegével. Válnak a szülők. Átélte annak minden testi és lelki kínját. Évek­kel ezelőtt volt egy hír a Népszabadságban, hogy egy másodikos kisfiút az iskolából gyógyszermérgezéssel szállítottak be a kórházba. Az iskola értesítette erről a szülőket. A kórház után hazamentek, s a konyhaasztalon találtak egy papirost, melyen nagybetűkkel írva ez állt: „Anyu és Apu! Ne váljatok el, mert én mindkettőtöket nagyon szeretlek.” Szeretetre éhes gyermekek sokszor se sírásuk­kal. se írásukkal nem tudják megállítani a bomlást, a válást. Két pad között a földre esnek. Hol az egyik, hol a másik kódisállás alatt állnak s töprengenek: bemerjek,, vagy ne? Mit mond az anyu, ha megtudta, hogy apunál voltam, és megfordítva. ATÁTLA.N, ANYÁTLAN S OTTHONTALAN GYERMEKEK ez­rei élnek állami intézeteinkben, vagy csak úgy szerteszét — sajnos egyre többen. — Ti. szülők! Nem veszitek észre, hogy az otthonnál, az autónál... minden vagyonnál értékesebb a gyermeketek? Akik arra várnak, hogy szeressétek őket, s ne játékokkal, hanem inkább kis testvérkével ajándékozzátok meg, ki test és vér lesz vele. Ti, szülők — állítólag felnőtt emberek — bűnös játékotokkal ne rontsátok meg jövőjüket s a mienket, mert bűneitekkel óriási szo­ciális terhet róttok hazánkra és ránk, azokra, akik szeretetben, boldog családi életet szeretnénk élni. Hernád Tibor BACH VALÖDI SZÜLŐHAZA A közelmúltban lett végérvényesen bizonyossá a kutatók számára, hogy Johann Sebastian Bach Eisenachban, 1685. március 21-én nem a Frauenplanon levő-házban, amely ma a Bach-múzeum, (Bachhaus) hanem a mai Lutherstrasse (akkoriban Fleischergasse) 35-ben szü­letett. A mai Bachhausban sem a zeneszerző, sem családtagjai nem laktak. — A jövő évi 300 éves jubileum alkalmából helyreállítják Bach barátiáném, Georg Heinrich Bose kereskedőnek lipcsei házát, amely az NDK-ban a Bach-archívum és a Bach-kutatás középpontja lesz.) (epd—Ö, Neue Zeit — szp) Az igazi hálaadás a mindennapos keresztyén élet Kétszáz éves a bobai templom II. József 1781. október 15-én kiadott Türelmi Rendelete. az addig kerek 100 éven át az ún. artikuláris helyekre korlátozott istentiszteleti életen túl, jóval nagyobb lehetőséget biztosított eleinknek vallásuk gyakorlására. A nagyrészt evangélikus lakos­ságú Kemenesalján különösen is számos, torony nélküli templom épült, nem sokkal a rendelet megjelenése után. EZEK KÖZÖTT AZ ELSŐ a bobai gyülekezet temploma volt, amelynek 200 éves fennállását szeptember 23-án ünnepelte dr. Nagy Gyula, az egyházkerület püspökének jelenlétében és ige­hirdetői szolgálatával a gyüleke­zet népe. Az építéshez szükséges hely­tartótanácsi engedélyt 1783. augusztus 4-én kapták meg a bobaiak. S mivel akkor már La­kos Ádám személyében újra volt pásztora a nyájnak, az ő buzdí­tása és irányítása nyomán, még az év őszén hozzákezdtek a hí­vek templomuk megépítéséhez, melyet a következő év nyarán már be is fejeztek. Perlaky Gá­bor dunántúli szuperintendens 1784. augusztus 15-én avatta fel a közben két filiával, Nemeskocs és Kemenesválfa evangélikusai­val kiegészült gyülekezet temp­lomát. AZ ÚJJÁSZERVEZŐDÖTT GYÜLEKEZETBEN megindult rendszeres lelki gondozás és is­tentiszteleti élet nagyban hozzá­járult ahhoz, hogy a temnlomot megalkotó ősök példájára figyel­ve. az örökségül kaoott templo­mot nem csak őrizték és gondoz­ták, de az úiabb áldozatválla­lás gyümölcseként gazdagították is a bobai hívek. Ennek első bizonysága az immár műemléki védettség alatt álló. késő ba­rokk szószék-oltár, amelyet Gert- ner József veszprémi faszobrász készített 1792-ben. Ennek külön érdekessége és értéke az oltár néev .sarkán elhelyezett kis an- gval-alak. a négy evangélista szimbólumával. Mint a legtöbb, közvetlenül a Türelmi Rendelet után épült evangélikus templom, úgy a bo­bai is toronnyal egészült ki, a templomot építő ősök követke­ző nemzedékének buzgósága és áldozatvállalása révén. A szép vonalú tornyot 1819-ben kezdték el építeni, s amikor az 1826-ra teljesen elkészült, már két, szé­pen szóló harang, egy év múlva pedig toronyóra is gazdagította és „élővé” tette. Egy következő nemzedék vá­gyódása vált valóra, amikor 1858-tól kezdődően a „zúgó ha­rang s ének” mellett „orgona­hang” is felcsendülhetett Bobán. 126 év után, még most is az ere­deti orgona hangja kíséri a bo­bai hívek énekét. A templom történetének ala­posabb megismerése céljából két jelentős átalakítást kell még megemlíteni. 1898-ban, a nagy templomrenoválás évében, a pa­dokra és karzatokra kiterjedően, a templom egész belső berende­zése megújult. Ennek során vált a belső elrendezés hossztengelyű­vé. 1959 óta pedig mértéktartó dísze a templomnak a belső fal­festés, amely Rács Imre celldö- mölki festőművésznek az Orszá­gos Műemléki Felügyelőség jó­váhagyása mellett készült ter­ve s részben keze munkája nyo­mán valósult meg. A templomu­kat szerető bobai hívek áldozat- vállalása tette lehetővé ezt kö­vetően az orgona és a harangok villamosítását is. A jubileumi ünnepséggel kapcsolatosan vég­zett tatarozási munkák szintén annak bizonyságai, hogy a gyüle­kezet népének kedves igéje a 26. Zsoltár 8. verse. MINDEN TEMPLOM KÜLSŐ ÉS BELSŐ SZÉPSÉGE önmagá­ban holt kincs csupán. Ennek ér­tékét mindenkor a benne otthont talált és az azt betöltő gyüleke­zet növeli és teszi éltetőén szép­pé. Ilyen zsúfolt templom előtt fogadta Piri Magdolna, a szol­gálatát pár héttel ezelőtt Bobán megkezdett lelkészi munkatárs és Ambrus Miklós gyülekezeti felügyelő, valamint a vasi egy­házmegye elnöksége, Fehér Ká­roly esperes és Szabó István ehm. felügyelő az egyházkerület püspökét és feleségét. DR. NAGY GYULA PÜSPÖK Lk 14,1—11 alapján tartott ige­hirdetésében, az öntelt vallásos­ság és templomi ünneplés min­den esetleges kísértésének le­győzésére, arra mutatott reá, hogy a hivő templomos élet nem csak felemel, de 'mindenkor és mindenhol aláhajoltat a feleba­rát felé. Nem igazi keresztyén élet az, amelynek nem velejáró­ja a szeretet cselekedete. Mint mindenkor, úgy ma különösen is arra van szükség, hogy lássák az emberek jócselekedéteinket. Az Istennek kedves, igazi hálaadás éppen ezért a mindennapos ke­resztyén élet. Ezért a szív és élet mindenkor együtt mondjon di­cséretet Istennek! AZ ÜNNEPLÉS ÉS SZOLGÁ­LAT EGYBETARTOZÁSA lát­hatóan jutott kifejezésre abban is, hogy dr. Nagy Gyula püspök az ünnepi istentisztelet kereté­ben iktatta be tisztébe a két leánygyülekezet új gondnokát, a nemeskocsi Baturin Pálnét és a kemenespálfai Rosta Zoltánt. Az istentiszteletet követő köz­gyűlésen a gyülekezet felügyelő­je köszöntötte a gyülekezet ün­nepén megjelent vendégeket és megköszönte püspökünk szolgá­latát. Ezt követően Baráth Jenő a Hazafias Népfront képviseleté­ben mondott köszöntő szavakat. Dr. Koltay Jenő római katolikus esperes a maga és egyháza áldó jókívánságait juttatta kifejezés­re. A továbbiakban Szabó István egyházmegyei felügyelő, Garam Zoltán és Mesterházy Sándor ny. lelkészek, valamint az egykori nemesdömölki artikuláris gyüle­kezet mai' pásztora, Józsa Már­ton és Berzsenyi Miklós volt egyházmegyei felügyelő — együtt örülve az örülőkkel kívánt áldást a gyülekezet további életére. AZ EMLÉKEZETES NAP ES­TÉJÉN újra szép számmal össze­gyűlt bobai hívek előtt Garam Zoltán, a gyülekezetnek évtize­deken át (1934—1979-ig) volt lel­késze tartott ünnepi megemléke­zést, amelynek során részletesen is ismertette a 200 éves templom, s vele kapcsolatosan a gyüleke­zet életének történetét. Garam Zoltán SEGÍTSÉG A JEHOVA TANÚINAK HÄLÖJÄBA KERÜLT LELKEKNEK A Német Demokratikus Köztársaságban 25 éve működik egy egyházi tanulmányi munkacsoport, amelyik azt a célt tűzte ki ma­ga elé, hogy segítsen a Jehova Tanúinak hálójába került és onnan szabadulni akaró embereknek. A munkaközösség neve: „Keresz­tyén Felelősség”. A munkacsoport ugyanezen a címen havi folyó­iratot jelentet meg. A 25 éves jubileum alkalmából kiadott ünne­pi számban a folyóirat ismerteti a 25 éves munkát és felsorolja azokat a főbb területeket, amelyeken az Őrtorony Társaság" té­ves útra vezeti és a legtöbb esetben emberségüktől is megfosztja a hatalmába kerített embereket, akik eredetileg a hit igaz útját keresték. A „Keresztény Felelősség” a Jehova Tanúi teológiai té­vedéseinek kimutatása mellett rámutat arra is, hogy milyen lel­kiismereti és társadalmi konfliktusokba vezeti tagjait a mozgalom társadalom-ellenessége és az a felfogása, hogy tagjait minden más közösséghez való közeledéstől eltiltja. (Glaube und Heimat) — S. CALIGULA HELYTARTÓJA Az erdélyi Székely János drámáját és a szerzőről szóló portréfilmet egyazon este mutatta be a. televízió; amit a da­rabból megsejtettünk, megerősítette az író vallomása, vagyis hogy ő a törté­nelmet filozófusként fürkészi, keresvén benne az olyan drámai csomópontokat, melyeknek mélyén a mi korunk számá­ra is időszerű gondolat rejlik. A CALIGULA HELYTARTÓJA való­ban ilyen dráma, kevés szereplőt moz­gató kamaradarab-jellege pedig szinte eleve televízió-feldolgozásra szánta. Gondolati gazdagsága valóban ritka él­ménnyé tette előadását. Az eset, amelyet Josephus Flavius A zsidó nép történeté ben mond el, csak­ugyan XX. századi kérdéseket sűrít ma­gába. Nincs szó anakronizmusról, sem múltbavetítésről, még kevésbé jelképek­ről: a római császárkorban sok minden megesett, amihez hasonlót századunk produkált, s az antik auctorokat olvasva jövünk rá. hogy saját dilemmáink már őket is foglalkoztatták. AZ AUGUSTUSI „ARANYKORT” kö­vető fél évszázad császárai között telje­sen éoelméiű egy sem akadt, de őrült­ségben talán valamennyit meghaladta Caligula, akit már nemcsak a korlát­lan és ellenőrizetlen hatalom rontott meg. fokozván elmebaját, de valószínű­leg eleve súlyosabb jeleit viselte az adoptálás révén létrejött Augustus-di- nasztia terheltségének, mint a többiek. (Bár e téren Néró is méltó versenytársa volt.) Ez az őrjöngő Caligula elhatároz­ta, hogy véget vet elődei kíméletes ma­gatartásának a zsidó nép iránt, és bevi­teti szobrát a jeruzsálemi templom szen­télyébe. A bálványoktól irtózó zsidóság a „ne készíts magadnak faragott képe­ket” mózesi parancsa alapján amúgy is gyűlölt minden emberábrázolást, de itt és ekkor a császár képmása már valódi bálvány volt, hiszen az imperátor isten­ként imádtatta magát. És ebben a hely­zetben akad egy helytartó — Petronius —, aki, mai kifejezéssel élve, szabotálja a parancsot, húzza az időt, és bizonyta­lan reménye nem csalja meg: a csá­szárt megölik, a provincia népe életben marad, ő pedig megmenekül a. tömeg­gyilkosság elkövetésétől. Mert a nép nem hagyná meggyalázni templomát, ez esetben legmegalkuvóbb vezetői is vele tartanak, s már 40 napja ülnek az ut­cákon, halálraszántan. NEM TUDJUK, JOSEPHUS NEM SZÓL RÓLA. hogy mi vezette a valódi Petroniust? Emberiesség, irtózás az ér­telmetlen pusztítástól, guvernamentális bölcsesség? Vagy talán számítás, misze­rint kár kiirtani egy szorgalmasan adózó népet? Vagv a jogérzékére büszke római undora attól, hogy egy őrült eszköze le­gyen? Nem tudjuk. De a történet valóban felkínálja a lehetőséget a dráma Pet- roniusának, hogy a zsidó főpappal, Ag­rippa királlyal s a római követtel foly­tatott párbeszédek során átélje a konf­liktust, saját élete feláldozása mellett döntsön, s elmondja kínzó kérdéseit a hatalom természetéről (ki bűnösebb; a zsarnok vagy aki szolgálja?); a „mu­száj” és a „lehetetlen” ütközéséről és a kiszolgáltatottságról, amelyben ő is ré­szes, épp úgy benne lévén az őrült mar­kában, mint a halálraszánt nép. Még ön- feláldozása is reménytelennek látszik, hiszen helyébe mást küld majd a csá­szár, aki nem vonakodik a parancs vég­rehajtásától. Nem menthet- meg tehát mást, csak a maga becsületét. De az is megér egy emberéletet. A DRÁMAI KONFLIKTUS nem a cselekményből következően oldódik meg, hanem külső esemény (a császár halála) folytán. A szerencsés végkifejlet azonban nehéz helyzetbe hozza az írót: mit tegyen most már hősével, lezárhat­ja-e a „Deus ex mahina” közbejöttével a drámát? Másként dönt. Eltér az ismert tényéktől, ám a kor szempontjából hi­teles elképzeléssel dönti morális bukásba Petroniust. Aki eszköz volt Caligula ke­zében. az nem léphet tisztán, hófehéren tovább. A helytartó korábban tudomást szerzett arról, hogy Rómában feljelen­tették, kivégeztette hát a feljelentéssel alaposan gyanúsítható, egymást vádoló két centurioját. A császár oly sűrű há­lózatot tartott fenn, hogy megbízni a régi bajtársban sem lehetett. Az utolsó jelenetben azonban kiderül, hogy ártat­lanok voltak. A lesújtott helytartó vi­gasztalóinak ezzel, a drámát is lezáró mondattal .felel: „Olyankor kell a ment­ség, amikor nincs mentség!” AZ ESZTERGÁLYOS KÁROLY REN­DEZTE TV-ADAPTÁCIÓ bevezetőben gladiátorbirkózással akarta érzékeltetni a kor kegyetlenségét, de ez a jelenet se­hogy sem illett a folytatáshoz, a Ham- let-szerű Petronius alakhoz, nem szólva arról, hogy Gálffi László a főszerepben cseppet sem volt római. Szegény árva fiút játszott, olyan Hamletet, akit egy XX. századi csőlakó álmodott meg. Igaz, itt nem a külső, nem a ruha, nem a díszlet, nem is a főhős megjelenése volt a fontos, hanem a gondolatok vibráló já­téka. ütköztetése, a válaszok keresése, s ehhez a tiszta szövegmondás látszott legfontosabb kelléknek. Az pedig meg­volt. Ám ha ehhez Seneca vagy Horá- tius nyugalma, méltósága, tartása társult volna, gazdagabbá válik az élmény, mely — ne legyünk szerényt.e'enek — az utób­bi idő legrangosabb műsoraként illesz­kedett a budapesti művészeti hetek prog­ramjába. Bozóky Éva

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom