Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1984-05-20 / 21. szám

Böjti muzsika Budavárán Pilisről jelentjük: Megalakult a gyülekezet ifjú­ságának ének és zenekara Dobo­zi Sándor vezetésével. A fiata­lok bemutatkozó szolgálata már­cius 25-én este volt a zsúfolásig megtelt gyülekezeti teremben. Az előadást az április 8-i bqjíi ifjúsági csendesnap zárószolgá­lataként megismételték. Azon túl, hogy örvendetes ese­mény, hogy gyülekezetünknek most már a felnőtt énekkar mel­lett ifjúsági énekkara is van, a mostani szolgálatnak kettős je­lentőségét is látom. A BEMUTATOTT MŰ AFRI­KAI ZENE: egy hálaadó isten- tisztelet teljes liturgiája szólalt meg különböző pengetős és ütő­hangszerekkel és vokális zené­vel. A gyülekezet egy eddig még ismeretlen egyházi zenélést is­merhetett meg a maga gazdag­ságában. A világgyűlés alatt re­Ernst Dietrich Siedersleben misszionárius, aki 26 évi szolgá­lat után a dél-afrikai Natalból hazatért az NSZK-ba, kijelentet­te, hogy a lutheránus missziónak Dél-Afrikában „zászlót kell bon­tania” és támogatnia kell az ot­tani holland református egyház a^pfl, .köreit, amelyek élesen bí­rálják a konzervatív egyházi ma­gatartást. A misszionárius úgy látja, hogy a mintegy 'négymillió tagot számláló dél-afrikai refor­mátus egyház tagjainak többsége ma már világosan ellene van az ottani kormány fajüldöző politi­kájának. Az, hogy a hivatalos egyház elfogadta és elismerte az TAB. — Április 7-én és 8-án teológusnap volt a gyülekezet­ben. Az anyagyülekezetben és Bábanymegyeren Szabóné Mátrai Marianna, a Teológus Otthon igazgatóhelyettese, Torvajon Csepregi András II. évf., Lullán Nagy Edina III. év'f., Somogy- meggyesén Bachorecz Katalin IV. évf., Somogydöröcskén pedig ménységünk szerint az Afriká­ból érkező testvérek útján íze­lítőt fogunk kapni ebből a zené­ből. Ismerkedés volt ez az alka­lom ezzel a távoli muzsikával. A szolgálat visszhangja nagyon jó volt! AZ ELŐADÁS MÁSODIK JE­LENTŐSÉGÉT abban látom, hogy ez a zene Finnországon ke­resztül jutott el hozzánk. Test­vérgyülekezetünkben járva, if­júsági csoportunk hozta magá­val ezt a zenét hanglemezen. Maguk fordították a szöveget, hangszerelték a muzsikát és dol­goztak heteken keresztül kitar­tó szorgalommal, lelkesen, míg az elképzelés megvalósult. Ügy érzem, hogy ez a próbálkozás is erősítette a két testvérgyüleke­zet kapcsolatát. apartheid politikát, sokakat arra késztetett, hogy kilépjenek az egyházból. Már 1982-ben készült egy tilta­kozó irat, amelyet 123 reformá­tus lelkész írt alá, és amely kö­vetelte a megbékélést a fehérek és feketék között, arra hivatkoz­va, hogy ez a helyes keresztyén magatartás. Mivel a követeléseknek eddig semmi gyakorlati eredménye nincs, Siedersleben jogosnak tartja a fekete bőrű lutheránu­soknak azt a követelését, hogy függesszék fel a dél-afrikai fe­hér egyházak LVSZ-tagságát. (epd ZA) Balogh Éva I. éyf. hallgató hir­dette Isten igéjét. A hallgatók találkoztak a gyülekezet ifjúsá- ságával is és beszámoltak a lel­készképzésről. A gyülekezet a teológusnap alkalmából 4255 Ft készpénz és természetbeni ado- mánnya4 támogatta lelkészképzé­sünket. A gyülekezet vendégsze­retetét és áldozatkészségét kö­szönjük. BÉCSIKAPU TÉRI TEMP­LOMUNKBAN három kiemelke­dő zenei esemény örvendeztette meg és mélyítette a gyülekezet életét. Böjt elején a nagytarcsai gyülekezet két kórusa, a ve­gyeskar és a Jubilate ifjúsági kamarakórus szolgált zenés áhí­taton a budavári Schütz kórus­sal karöltve. Nem versengés volt ez, hanem meleg vendég­látás viszonzása — Schütz, kó­rusunk nemrég szolgált Nagy- tarcsán — és testvéri közös szolgálat. A Jubilate kamarakórus négy száma nyitotta meg az együtt- létet. Hassler, Arcadelt, Pur­cell darabokat énekeltek s kü­lön kiemelkedő volt Othmayr: „Bűnünkért tenger sok a könny” pontosan és finoman kidolgozott műve. Ugyancsak az est máso­dik felében előadott Bárdos és Sulyok darabok mellett a Ko­dály feldolgozásában felhang­zott Sík Sándor Te Deurna volt kiemelkedő. Bálint József karnagy az éne­kelni szerető nagytarcsai gyü­lekezetben komoly művészi szintre emelte az éneklést. Ez derült ki a gyülekezeti kórus előadásából is. Az idősebb falu­si generációban már beidegző- dött a mindig erőteljes, ki­egyensúlyozott éneklés. A fia­talabb nemzedék már iskolázot­tabb éneklésű. Éppen ezért volt EZ VOLT A TÉMÁJA annak az összejövetelnek, melyet a Bács-Kiskun Egyházmegye gyü­lekezetei kántorainak tartottak Soltvadkerten. Kettős volt az együttlét célja: „csendes nap” is volt evangéli- zációval és úrvacsora vétellel, majd felmérés és nyílt beszél­getés az új énekeskönyv hasz­nálatba vételéről. Az első esz­tendő mérlege általában pozitív. Ellenállás, ellenkezés sehol nem volt.. Inkább.: nagy örömmel fo­gadták a gyülekezetek az újat. Tóth-Szöllős Mihály esperes adott tájékoztatást arról a fel­mérésről, melyet az egyházme­gye gyülekezeteiben végzett. Esze­rint szorgalmasan tanulták az új énekeket. Néhol úgy látszik „na­gyot markoltak” — túl soknak látszik egy év alatt 30 ének meg­tanulása. A MEGBESZÉLÉS SORÁN úgy döntöttek, hogy évente általában 10—12 ének megtanítása elegen­dő, mert arra kell törekedni, hogy azok a dallamok azonnal használatba is kerüljenek. Nem elég „végigszaladni” az új éne­keken. Kell, hogy a gyülekezet minden rétege megtanulja és az istentiszteleteken is énekeljék. kellemes meglepetés, hogy az idősebbek kórusa is milyen pon­tosan tudott alkalmazkodni hangerőben és kiejtésben a kul­túrált éneklés szabályaihoz. Ők négy számmal, Sztáray, Kre- mer, Beharka és Schütz dara­bokkal szolgáltak. Ezek között Kremer: „Ó, hova visz az út” volt új és igen szépen kidolgo­zott szám. Mirák. Katalin hegedűn elő­adott Hándel-szólója és Dre- nyovszky Mária előadásában Juhász Gyula: Az utolsó vacso­ra c. verse emelte és színezte a nagytarcsaiak szolgálatát. A Schütz kórus a megszokott szép kidolgozásban köszöntötte vendégeit Schütz, Gárdonyi és Kodály művekkel, Csorba Ist­ván vezetésével. Az egyházi énekművészet ha­tásos megjelenése, s a testvéri közös szolgálat ereje csendült meg abban, amikor a három énekkar közös együttese Gár­donyi és Rezessy két számának előadásával zárta az élményt nyújtó estet. Az énekszámok közben Gáncs Péter nagytarcsai lelkész, aki szolgálatát egykor Budavárán kezdte, mondott rö­vid köszöntést és igehirdetést. A MÁSIK KIEMELKEDŐ ALKALMON a budavári gyüle­kezet finn testvérpárjától, a Helsinki-Munkkivuori gyüleke­zetből jött „Pohjolan kamari­Legjobb, ha ún. „havi éneket” tűzünk ki és azt abban a hónap­ban minden bibliaórán és isten­tiszteleten gyakoroljuk. AZ ŰJ ÉNEKESKÖNYV HASZNÁLATÁNÁL nagy hang­súly esik a dallamok ritmusára is. Lupták György kiskőrösi lel­kész a ritmus és a tempó meg­különböztetésének dolgáról tar­tott előadást, rámutatva arra, hogy minden dallamnál figyel­ni kell a dallami hangsúlyokra is. A résztvevő kántorok hálá­san fogadták a szakszerű elő­adást, mert segítséget jelentett további munkájukban. A BESZÉLGETÉS KITER­JEDT az énektanítás és az ének­karok tanításának kérdéseire is. Itt eredményesen segített a solt- vadkerti gyülekezet fiataljainak kis kamarakórusa énekek be­mutatásával, Szerényt József ve­zetésével. A befejező áhítatot Káposzta Lajos helyi lelkész végezte. Az egyházmegye kántorai erősödtek a közösségben is és „szakmai is­meretekben” is. Legyen munká­juk gyümölcse a gyülekezetek minél szebb éneklése. Tóth-Szöllős Mihály kuoro” adott kiemelkedő zenés programot. A szokatlan időben, hétközi esten adott koncerten a gyülekezet és a budapesti finn barátok teljesen megtöltötték a templomot. Rendkívül színes válogatás­ban énekeltek ősi latin, norvég, angolszász, sőt amerikai néger spirituálé dallamokat, és persze a legbővebben finn szerzőktől való vallásos énekeket és finn népdalokat, amelyek a finn nép hitét tükrözték. A finneknek már a megjele­nése és fegyelmezettsége is im­ponáló. Egyszerű egyenruhában: a nők fehér blúzban és hosszú fekete szoknyában, a férfiak fekete nadrágban és szürke zár kóban megkapó látványt nyúj­tottak az oltár előtti térben. Az éneklésük pedig méltó volt kül­ső megjelenésükhöz: finoman ki­dolgozott hangok, pontosán szí­nező árnyalatok, tiszta kiejtés még akkor is, amikor magyar szöveggel lepték meg a hallga­tóságot : megyek már, ó uram . .. A kórus elnöke, karnagya kü­lön köszöntötték a gyülekezetei, s Eero Saarinen esperes is, a testvérgyülekezet lelkésze. A HARMADIK FIGYELEM­REMÉLTÓ ALKALOM a virág­vasárnap délelőtti ünnepi isten- tisztelet volt, amikoris a Schütz kórus — immár hagyományosan — Schütz teljes Passióját éne­kelte. Ez évente visszatérő al­kalom, amelyen a kórus név­adójára emlékeznek. Az igehirdetést ezúttal dr. Nagy Gyula püspök végezte. Az énekkar nemcsak nevében hordozza, de műveinek előadá­sával is ápolja a Bachot szüle­tésével éppen száz évvel meg­előző nagy evangélikus zene­szerző emlékét. K. E. — CSENGG-PAHI-KASKAN- TYŰ. — Március 25-én teológús- nap volt a gyülekezetben. Csen­gődön Szabóné Mátrai Marianna, a Teológus Otthon igazgatóhe­lyettese, Kaskantyún Szemerei János II. évf., Páhin Tamásy Tamás II. évf., Döbrögecen pe­dig Balogh Éva I. évf. hallgató hirdette Isten igéjét. Csengődön a gyülekezeti délutánon „Hogyan tekintsünk Jézusra?” címén a va­sárnap evangéliumáról tartottak igehirdetés-sorozatot a hallgatók énekszámok és versek elmondá­sának kíséretében. Az említett hallgatókon kívül a teológusna­pi szolgálaton részt vett még Szabó Erzsébet I. évf. hallgató is. A gyülekezet a teológusnap al­kalmából 9009 Ft készpénz és természetbeni adományokkal tá­mogatta lelkészképzésünket. A gyülekezet áldozatkészségét és vendégszeretetét e helyről is kö­szönjük. Keveháziné Czégényi Klára A MISSZIÓNAK DÉL-AFRIKÁBAN „ZÁSZLÓT KELL BONTANIA” Ä gyermekmentő A televízió dokumentumfilmje Sztehlo Gáborról NAGYPÉNTEKEN LÁTHATTUK a fil­met, melyről lapunkban Koren Emil kö­zölt előzetes, figyelemfelkeltő cikket, s amelyet országszerte feszült várakozás fogadott, olyannyira, hogy sok gyüleke­zetben a lelkészek szószékről hirdették az adás időpontját, híveink pedig izgatot­tan ültek készülékük előtt, hogy aztán megrendültén őrizzék meg emlékezetük­ben a látottakat, s még soká emlegessék Káldy Zoltán püspök szavait: „Sztehlo Gábor az a lelkész volt, aki előbb csele­kedett, aztán prédikált.” Valóban: cselekedet, magatartás, evan­géliumi tanítás teljes egységben tette „példaemberré” Sztehlo Gábort, s a film legfőbb erénye, hogy az emlékek mozaik kockáiból hiteles arcképet formált. AZ EMLÉKEZÖK az egykori gyerekek voltak. Az 1944-ben megmentettek kö­zül néhány, és a felszabadulás után lé­tesült Pax-otthonokból többen. A film készítői a Fax-korszakra tették a hang­súlyt, talán az ott megvalósuló, és ma is időszerű pedagógiai törekvések és mód­szerek ismertetése végett. De ne felejt­sük, hogy az első korszak, a fajüldöző német megszállás alatt zsidó gyermekek és felnőttek mentése naponta ismétlődő életkockázat volt Sztehlo Gábor számára. A hajdani bájos kisfiúk, kislányok ma meglett vagy éppen öregedő felnőttek. De múlhattak az évtizedek, rakódhattak egymásra gyorsan pergő események, em­lékezetükben mégsem halványult el an­nak a felejthetetlen embernek a képe, aki az egykori kisgyereket kihozta a get­tóból, vagy átvette jóakaratú idegenek kezéből (volt aki nem is tudta, ki men­tette meg!), vagy utóbb kiemelte rom­házak pincéjéből, céltalan csavargásból, befogadta a hajléktalan zörgetőt, s az így Összegyűjtőitekből közösséget formált. Nemcsak a személye hagyott mély nyomot védenceiben, de az a tény is, hogy aki olyan szeretettel istápolta vala- mennyiüket (mindegyik úgy érezte, ö a legfontosabb, a legkedvesebb a számára), az mélységesen hivő lélek volt, s modern Krisztoforoszként úgy emelt a karjára minden veszélyben levő apróságot, hogy vele, benne, általa a gyermek Jézust vit­te át a történelem örvénylő hullámain. Pedig „megtéríteni”, „misszionálni” sen­kit sem akart. Maga volt a vallási türe­lem. Mégis, aki őrzi az emlékét, az lehet felnőttként. hivő vagy hitetlen, valami­képp érzi, hogy megmentője mögött, mel­lett állott Valaki, s ezt az érzést nem is titkolták az emlékezők. Egyikük meg is jegyezte: hivő volt, és mégis otthonos a matériában . . . Vagyis hogy törődött a fi­zikai lét szükséges javaival, gondosko­dott mindenről. De hiszen a kettő nem áll ellentétben egymással! A FILMEN MEGSZÓLALTAK olya­nok, akik csak a nevét áldják, de rég el­szakadtak tőle, s olyanok is, akik holtig hű barátai maradtak, mert sorsuk úgy hozta, hogy a kapcsolattartás nem ütkö­zött akadályokba. Ám a megnyilatkozá­sok egybekapcsolódtak, valósággal rímel­tek egymásra: akik élete végéig látogat­ták, ugyanolyannak látták később is, sze­retetteljes, derűs, mélyen hivő embernek, akit a megpróbáltatások nem törtek meg, s aki nagy müvének, a Pax-otthonok hálózatának szétesése után is mindig megtalálta a szenvedőket, gyöngéket, sze­retetve, gondoskodásra szorulókat, hogy lénye sugárzásával közvetítse számukra Isten szeretetét. Az élményszámba menő film, amely négy évtized után végre a világ elé tár­ta Sztehlo Gábor tetteit, ismét eszünkbe juttatta: milyen jó is, hogy van folyó­iratunk! Mert Sztehlo Gábor naplójára — mely a közeljövőben egyházunk saj­tóosztályának kiadásában megjelenik — Veöreös Imrének, a folyóirat szerkesztő­jének terve nyomán a Diakónia hívta fel a figyelmet (1981. 1—2. sz.) s a napló ott megjelent részletei indították el azt a láncreakciót, mely a filmhez vezetett. A NAPLÓ EGYÉBKÉNT IS pótolha­tatlanul fontos, nemcsak azért, mert a szó elszáll, az írás megmarad, hanem azért is, mert a filmen megszólalók csa­pongó és spontán szavaiból nem bonta­kozhattak ki egészen világosan a tények. Mindenki csak azt tudta, hogy ővele mi történt, de a teljes Sztehlo-akció átte­kintésére nem volt módja az egykori kis­gyereknek, részint életkora miatt, részint meg azért, meg 1944-ben az otthonok szervezése illegálisan történt, s így még a felnőttek sem tudhattak többet, annál, ami rájuk tartozott. Ezért fordult elő, hogy valaki 700 megmentettröl beszélt (s a nézők általában utóbb csak erre a számra emlékeztek), holott az 1944-es év­ben a Sztehlo Gábor szervezte Jó Pász­tor otthonokban 1535 gyermek és 390 felnőtt lelt menedéket; a Pax-otthonok- ban elhelyezettek létszáma pedig megha­ladta a 300 főt. Az emlékiratokból min­den részlet kibontakozik majd, lélegzet­elállító részletek, amelyeket legfeljebb többrészes filmsorozat dolgozhatna föl. Végezetül meg kell említenünk a do­kumentum műsor külön ajándékát: a Sztehlo-házaspár élő-eleven bemutatását, amit hű barátjuknak, a szintén megmen­tett Fóti Pálnak köszönhettünk, aki Svájcban mintegy húsz évvél ezei ft fil­met készített róluk, s ennek átmontíro­zott kockái hozták el őket a képernyőre. Néhány nappal azután, hogy hamvaik, kívánságuk szerint, nyugodalmat leltek a Farkasréti Temetőben. Bozóky Éva

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom