Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1984-05-06 / 19. szám

Mivel tudora segíteni a gyülekezeti munkát? Presbitérkonferenciák Bács-Kiskunban A téli időszakot ez évben is felhasználták az egyházmegyében presbiteri találkozók tartására. Két körzetben voltak a találkozások: Dunaegyházán és Kiskőrösön. Az elsőn 75-en, a másodikon 130-an vettek részt, s ez azt jelenti, hogy az összletszám jó kétharmada ott volt valamelyik találkozón. Az elmúlt évben maguk a presbiterek kérték, hogy ezeken a kon­ferenciákon úrvacsoraosztás is legyen, ezért a megnyitó istentiszte­leteken mindkét helyen osztottunk úrvacsorát. Az igehirdető szol­gálatot Tóth-Szöllős Mihály esperes végezte. A címben szereplő segítésről ez alkalommal nem lelkészek szól­tak. hanem gyülekezeti felügyelők és munkások. Dunaegyházán Dudla Imre egyházmegyei felügyelőhelyettes és Kuncz Salamon hartai kántor — Kiskőrösön Dudla Imre és dr. Bakay Péter kecs­keméti felügyelő mondta el „Hogyan látom gyülekezetem életét és mivel tudom segítem a gyülekezeti munkát?” Nagyon komoly, elem­ző és nemcsak a jót, de a hiányosságokat is feltáró beszámolók hangzottak el és a segítés szándékáról és minkéntjéről őszinte, mély vallomások, bizonyságtételek. Nagyon jó volt hallgatni, aho­gyan gyülekezeti vezetők — nem lelkészek — látják gyülekezetük életét, a benne folyó munkát és keresik a még jobbat. Személyes bizonyságtételük ráragadt a konferenciák résztvevőire is és csak úgy áradt a szó, a hozzászólás. A jelenlevőknek kb. 1 a-e női pres­biter volt, akik különösen nagy bátorságról, aktivitásról tettek bi­zonyságot' és nagyon praktikusan szóltak hozzá a fentiekhez. A segítésnél nem elég a jó szándék. Ezt vetette fel a második előadás. Ahhoz, hogy igazán segíteni tudjunk, szükséges mindig ta­nulni és mind többet tanulni. „Hitébresztés és tanítás gyülekeze­tünkben” — volt az előadás címe, melyet Dunaegyházán Sárkány Tibor hartai lelkész, Kiskőrösön pedig Lupták György kiskőrösi lelkész tartott. A gyülekezetben ezután is fontos az evangélium hirdetése, mert csak abból lesz hit. De akik hitre jutottak, azokat tovább kell táplálni és ez a tanítás dolga. Megerősödött a résztve­vőkben az a tudat, hogy a gyülekezet minden rétegének, fiatalok­nak és időseknek egyaránt szüksége van a tanításban való meg­erősödésre. Néhány gyülekezetben újra elkezdték azóta az ún. csa­ládi istentiszteletek tartását, melyeken szülők és gyermekek együtt vesznek részt és közösen tanulják a kátét vagy mélyítik el a bib­liai, történeteket. Adja Isten, hogy ez a kezdeményezés ne aludjon el, legyen kitartás a véghezvitelben! A segítés konkrétiumai jöttek elő a harmadik előadás nyomán. Most a legfontosabb a segítő munka az egyes gyülekezetekben a világgyűlés vendégfogadásával kapcsolatban. Az esperes előadása összefogta a Lutheránus Világszövetség történetét és munkáját csakúgy, mint a nagygyűlés előkészületeinek legaktuálisabb felada­tait. Személyes beszélgetésben kerültek elő a delegátusok fogadá­sának, a velük való törődésnek, megajándékozásuknak kérdései. És itt Is kitűnő segítőtársaknak bizonyultak a női presbiterek! Mindkét gyülekezet jó bizonyságot adott vendégszeretetéről. A fe­hérasztalokról nem akart elfogyni mindaz a jó, amit áldozatkész, szorgos kezek ráraktak. Mindkét helyen a helyi lelkészek — Szabó István és Nagybocs- kai Vilmos áhítatával zárult a konferencia. Tóth-Szöllős Mihály DÉLAFRIK A: TÚLSÁGOSAN TEKINTETTEL VANNAK A FEHÉR EGYHÁZAKHOZ TARTOZÓ POLITIKUSOKRA TOLLAL A KÉZBEN Sok politikus, akik Namíbiá­ban feketéket vád és bírósági el­járás nélkül elfogatnak, a fehér egyházakhoz tartozik. Ezért olyan nehéz Namíbiában és Délafriká- ban a három fehér egyházat ar­ra ösztönözni, hogy egyöntetűen elítéljék a faji megkülönbözte­tés politikáját, mondotta Gunnar Lislerud norvég püspök egy af­rikai útja után. Az afrikai fe­hér egyházak a következők: a fokföldi egyház 7 000 tagot, a Na- tal-Transvaal egyház 12 300-at, a délafrikai német evangélikus egy­ház pedig 12 000 egyháztagot tart számon. A fehér evangélikus egyházak magatartása Délafrikában külö­nösen végzetes az NSZK^beli Né­met Evangélikus Egyház számá­ra, az küldene ugyanis lelkésze­ket és fizetné is őket az afrikai német egyházban. Christoph Brandt, a fokföldi egyház vezetője egy jegyzéket adott át a Lutheránus Világszö­vetségnek, amelyben a fehér egy­ház vezetése meggyőződésének ad hangot, hogy „a szakadás bűnét” saját erejéből le tudja küzdeni. Reméli, hogy a fekete és fehér egyházak Délafrikában hamaro­san „kölcsönösen elismerik és el­fogadják egymást testvéri szere­tettel.” Lapunk nő-rovatától kaptam a megtisztelő felszólítást: monda­nám el dióhéjban, mit is jelent nőnek és toliforgatónak lenni, milyen életérzést, életmódot kö­vetel a hivatás, és hogyan egyez­tethető össze az asszonyi, anyai feladatokkal? A válasz rövid ösz- szefoglalása szerfelett nehéz, hi­szen merőben szubjektív és tel­jesen tipikus, általános érvényű vonatkozásai egyaránt vannak, s ezek is, azok is erősen szerte­ágazók. HADD KEZDJEM AZ ELSŐ­VEL, a vallomással, s annak is a legnehezebben kifejezhető sarka­latos pontjával, melyre az élet­érzés egésze épül: az Isten-él­ménnyel. Különös helyzet-érzéke­léssel úgy élem át a létet, mint a kisgyerek az úszóleckét: Isten belevetett a létezés mélyvizébe, s ott gondos úszómesterként hosszú kötélen tart, lemerülni nem en­ged, de lazsálni sem. Adott a helyzet, a pálya, a tett: nem le­het másként. Ha pedig így van, akkor vállalni kell mindazt, ami vele jár, hogy az ember egyszer­re kísérleti nyúl és tükör, hogy a lét minden rezdülését a tiikröz- tetés szándékával szűri át ön­magán. s hogy a világot örökös szenvedélyes kíváncsisággal fi­gyeli, mert mindenről szólni kell előbb vagy utóbb. Vagyis hogy semmit sem önmagam számára látok, hallok, olvasok, hanem minden élmény, benyomás, isme­ret arra való, hogy a tudat mé­lyén feldolgozva formát nyerje, s ez új formában mások épülé­sére szolgáljon. AZ ÍRÁS — és amennyiben igé­nyes, az újságírás is — olyan fo­lyamat, mint a természet körfor­gása. A tehén megeszi a füvet, és tejet ad. Az író, az újságíró nemcsak akkor dolgozik, amikor leül az íróasztalához, hanem éle­te minden pillanatában. (Ez a faj­ta létezésmód többé-kevésbé va­lamennyi humán pályán tevé­kenykedő, alkotó értelmiségire jellemző, aki valóban megszál­lottja hivatásának.) Viszont a lét ilyenfajta átélé­se éppen a figyelem fokozott köz- pontosítása következtében hol ko­mikus, hol kétségbeejtő szórako­zottságot okoz; a kötetlen idő­beosztás pedig megváltoztatja az idő-dimenziókat, egyszer órákat, napokat tesz szabaddá, máskor perceket sem enged. Mindez gya­korta ütközik a családanya, a nő szerepével. „Amikor írni kéne, nem írni volna jó” — mondja a költő, ha férfi, ám a nő épp for­dítva érzi: amikor írni kéne, ír­ni volna jó, de nem lehet, mert éhes a család, pelenkát kell mos­ni vagy akár matematikát ma­gyarázni. Aki ilyenkor a remány- telenüí elszálló gondolatok gar­madáját siratja, annak vége, az elveszett. íróként, alkotóként, mindenhogyan. Egyetlen megol­dás marad, a Németh László megfogalmazta „gályapadból la­boratórium”. A napi tennivalók friss élményként való átélése, és főként a nevelés folyamatába ál­lítása. Mert fizikai munka köz­ben, munka által is nevelünk, s mert a nevelés mindig is a leg­izgalmasabb kísérlet, amelyből hatalmas energia szabadul fel ép­pen hivatásunk, az írás számára. Amennyit időben, energiában al­kotó lényünktől elvesz a család, annál sokkal többet ad vissza ér­zelmekben, tapasztalatban, az em­beri kapcsolatok átélésében és vizsgálatában, a folyamatos em­berformálás gyakorlatában. AZT HISZEM, AZ ELMON­DOTTAKBÓL KÖVETKEZIK, hogy az írás (és vele együtt min­denfajta és fokú tanítás, nevelés) soha sem volt olyan távoli és idegen a nők számára, mint az alkotás egyéb formál. Zenére például mindig is tanították a lánygyermekeket, mióta csak mu­zsika létezik, kimagasló női ze­neszerzőt mégsem tart számon a történelem. Ám az írás terén ak­kor is feltűnt egy-egy személyi­ség, amikor a betűvetést csak lop­va lesték el a lányok fivéreik ok­tatóitól. A latin irodalom korai emlékei közé tartoznak a Grac- chusok anyjának levelei, a gö­rögöknek volt Sappho-juk, a mo­dern európai próza bölcsőjénél egyaránt ott áll Sévigné • asszony és Árva Bethlen Kata. De még, akik írni nem tudtak, a népmű­vészet névtelen alkotói közt is, ki tudja mennyi nő - lehet? És ki tudja, hátha asszonyi ajkon szü­letett meg az Ó-magyar Mária siralom? És hátha maga Mária mondta tollba Lukács evangélis­tának a gvermekségi történeteket és a Magnificat fennséges sorait? Az egyház liturgikus életének gazdagsága abban is megmutat­kozik, hogy egyik vasárnap sem „szürke”, hanem mindegyiknek más jellege, üzenete van. A va­sárnap jellegét megszab ja többek között az istentisztelet elején el­hangzó „Introitus”, vagyis beve­zető zsoltár, továbbá az óegyházi evangélium. A mai vasárnap ér­dekessége, hogy kettős neve van. Az Intraitus alapján „Misericor­dia Domini” vasárnapnak nevez­zük („Az Űr kegyelme betölti a földet” Zsoltár 33:5), másrészt ne­vezzük „Jó Pásztor vasárnap”- nak is az óegyházi evangélium alapján (János 10:11—16). A Hús­vét utáni heteket a „húsvéti öröm idejé”-nek . nevezzük. Ezek a va­sárnapok mind-mind a Nagypén­teki áldozat és a Húsvéti diadal ajándékait tárják a gyülekezet álé. Mai énekünk a Jó Pásztor gon­dolatkörében mozog, hiszen a va­sárnap zsoltára nem is lehetne más, mint az énekünk által fel­dolgozott. 23. zsoltár. Az ének fel­sorolja mindazt, amit Jézus, mint jó Pásztor ad gyülekezetének. De ÍRNI ANNYI, MINT VÁLO­GATNI az élet felénk áradó hul­lámaiból; válogatni és megfor­málni, s a formába öntött él­ményt, gondolatot másoknak át­adni, hogy segítségükre legyen az élet küzdelmeiben. Mindig is így volt, s ma fokozottan így van, amikor a gyors változások köze­pette annyi bizonytalanság közt hányódnak az emberek. Nem hi­szek az öncélú alkotásban; az írás épp úgy, mint a vetés, az aratás másokért van, szolgálat tehát. Értelmét attól nyeri, hogy tanít, vigasztal, elgondolkoztat, földe­rít, gyönyörködtet vagy irányít — és mindezekkel együtt Isten­hez vezet. Hiszen tőle kaptuk ezt a fájdalmas-gyönyörű világot, tőle az életet, a hivatást, a ta­lentumokat, és ő tar? bennünket azon az úsztató kötélen. Lazsálni nem enged, hiszen alkotó tár­saknak szánt minket, amikor be­dobott a folyamatos teremtés ára­mába, hogy tünékeny vízcsep- pekben tükröztessük mindazt, ami csak elfér a fölénk magasodó végtelen ég alatt. APRÓ RÉSZECSKÉNEK LEN­NI AZ Ő MÉRHETETLEN TER­VÉBEN: gyönyörű feladat. Ha na- gron röviden próbálnám össze­foglalni, hogv mit is akarok el­mondani sokféle műfajban és for­mában, valahogy így hangzana: az élet minden ellenkező látszat ellenére csupa csoda és szépség, de csak azért, s azáltal, mert nem vagyunk egyedül a mindenség- ben, mert valaki küldött ben­nünket és visszavár, ha futásun­gondolnunk kell azokra is, akik által a jó Pásztor működik, vagyis a pásztorokra, az Ige szolgáira. Űk hirdetik az Igét és adják a kegyelmi eszközöket. Énekünk 4. verse külön is aláhúzza az Úr­vacsora jelentőségét. Így kell a mai napon könyö­rögnünk a pásztorokért is egy ré­gi ima szavait idézve: „Adj egy­házadnak igaz szolgákat: akik hű vezetői a nyájnak és igazán is él­nek ..Adjon hitet a pályakez­dő fiatal szolgáknak, erőt a meg­fáradó idős pásztoroknak, akik ta­lán megroskadt. egészséggel gon­dozzák a rájuk bízott nyájat. Énekünk a megújulás fontosságát is hirdeti (2. vers). Pásztor és nyáj, lelkész és gyülekezet hit­ben, szeretetten, szolgálatban va­ló megújulásáról van szó. Ahogy ezekben a hetekben lát­juk a természet megújulását, úgy kell gyülekezeteinknek hitben, lé­lekben megújulnia. Ezen munkál­kodik a jó Pászto\ és ezt mun­kálja az Ö pásztorai által. Gáncs Aladár kát bevégeztük. Bozóky Éva Énekmeditáció: „Az Ür az én hű pásztorom" (334. ének) Radnóti Miklós Meditáció a 75. születésnap alkalmából ... SZEMBETŰNŐ, hogy mennyire a rend, a szabályosság, a szinte kereske­dői gondossággal folytatott élet volt rá jellemző — amíg engedték, hogy tegye, amit ő akar. A szomorú gyermekkor után (édes­anyja az ő születésekor halt meg, apja 12 év múlva), nyugalmm körülmények között nőhet fel üzletember nagybátyja környezetében. így a felsőkereskedelmi iskolai tanulmányok és az érettségi bir­tokában ezeknek felsőfokú folytatása látszik reálisnak: így is végzi. Amikor erőt vesz rajta kedvetlensége, azonnal határoz: különbözeti vizsgát tasz, hogy tudományegyetemre kerülhessen. Szege­den tanul rendben és pontosan, bár sze­reti a jókedvű baráti társaságot, bele­kóstol a munkásmozgalom életébe is: nyolc félév „teljesítése” után ledoktorál ;Kaffka Margit művészi fejlődéséről disszertál) és amikor az ötödik egyetemi év is réget ér. kezében a magyar-fran­cia szakos tanári oklevele. Ennek hasz­nosítására nem kerülhetett sor, de foly­tatta a tanulást-tájékozódást az életben, a társadalomban, itthon ás külföldön. KÖLTÖI MUNKÁJA, termése is -sza­bályosnak látszik: 1930 és 1938 között hat kötete jelenik meg: négy Budapes­ten, a középső kettő Szegeden és elis­mertetése is olyan mértékű, hogy bizta­tó „költői pálya” kibontakozását remél­heti mindenki. Az 1935-ben megjelent Űjhold c. kötete hamarosan afféle jel­szó és lobogó a fiatal kortárs költők számára — a felszabadulás után már gyűjtőfogalma az akkor induló fiata­loknak. (Szomorúan elgondolkoztató, hogy az 50-es évekre pedig már megbé­lyegzés, ha- valakit újholdas írónak, köl­tőnek minősítenek.) És ez a „szabályosan” élni alcaró, élő tevékeny ember egyre inkább szembe kerül a nagybetűs Élet mindennapi va­lóságának visszautasító, nyers valóságá­val. Saját költészete — bár elnyerte a. Baumgartner-díjnak Babitstól származó elismerését — egyre kevésbé kelendő, műfordítások gályarabságának vállalá­sára kényszerül: az élet esetlegességét és szabálytalanságát kell tapasztalnia. A munkaszolgálat testet és lelket ölő, egyé­niséget megsemmisítő poklában mindin­kább az időmértékes, klasszikus versfor­ma lélekmentö fegyelméhez menekül: itt mast ez a „rend” segíthet valamit rajta. Alig múlt 35 éves, amikor meggyilkol­ják. Legutolsó verseit sírjának kihantolá- sakor találják meg: gondosan felírva a címet, hogy a megtaláló tudja majd, ki­nek, hová kell e füzetet eljuttatnia .., ... Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal újra — mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, — o rettentő szavak tudósa, Ésaiás ... * * * ... NEMRÉG, a hatvanas évek máso­dik felében észrevehető Radnóti bizo­nyos lekezelése. Ez az az időszak, amikor a népszerűség gyanús, amikor az, hogy valakit a politikai életben, mindennap­jaink építőmunkája során emlegetnek, idéznek — szinte diszkvalifikált egy-egy költőt az irodalmi kávéházak berkeiben. Az ilyesfajta támadások-gyanúsítgatások Radnótitól Váci Mihályig, József Attilá­tól Illyésig sokmindenkit elértek. Ekkoriban, hallgatóimmal R ad/iótit elemezgetve, sokkal részletesebben fog­lalkoztunk „békében” írt verseivel, hogy az egész, a teljes Radnótit fedezzük fel. Szükség volt erre, hiszen a középisko­lában szinte kizárólag az utoltsó két év versei szerepeltek a tananyagban. És akkor tapasztalhattam, hogy Radnóti immár teljesen elválaszthatatlan attól a keserű végtől, a szörnyű haláltól, amely sorsa lett. Sok utolsó üzenetet ismerünk az iro­dalomból, történelemből. Költők, írók, politikusok írják ezeket a halál árnyé­kában — Szokratésztől napjainking. Vallomás, végrendelet, búcsú valóságos szavai, sorai ezek; máskor éppenséggel csak az írói fantázia idézi meg ezeket a halálfélelmes óráknak szellemét. Olykor a halálról való filozofálgatást, a véggel való kacérkodást olvashatjuk, esetleg az élet-halál groteszk dilemmáját latolgatja valaki elmélyülten vagy némi könnyel­műséggel; mások a helyzet, a körülmé­nyek tárgyi valóságát részletezik kísér­teties pontossággal, adatszerűén. RADNÓTIBAN az a csodálatos és a hátborzongatóan nagyszerű, hogy ő minderről a költészet eszmei magassá­gában ír. Mintha a mindennapi élet szörnyű nyomorúsága, a kiszolgáltatott­ság gyötrelme másodlagos fontosságú lenne, amelyet adottnak, meglevőnek, ■szinte megszokottnak tekintett. A Vényeg azonban a művészetnek a szép szónak, a költészetnek a szolgálata — addig, amíg lehet, amíg engedik, de addig hűen és hiánytalanul. Az életnek oly mély­ségeiben járt ő. amelyikből — legalábbis, míg a verseket írta — csak a lélek, a költészet szárnya emelhette fel. Életének az a tragikuma, hogy ennél a szárnya­lásnál erősebb volt a gyilkos fegyver, mely elpusztította ezt a szándékot, szol­gálatot, életet... Margócsy József

Next

/
Oldalképek
Tartalom