Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)
1984-02-05 / 6. szám
„Egységre vágyunk, az egységért fáradozunk...” A pápa látogatása a római evangélikus templomban Egy élet a nevelés szolgálatában Beszélgetés Petermann Adámné tanítónővel Mint arról a televízió és a napilapok is beszámoltak, II. János Pál pápa december 11-én, ád- vent harmadik vasárnapjának estéjén látogatást tett a római német nyelvű evangélikus gyülekezetben. A gyülekezet a pápát Róma püspökeként hívta meg, hangsúlyozni akarván ezzel, hogy a látogatás elsősorban helyi jelentőségű. Mivel azonban hasonlóra eddig még nem volt példa, világméretű érdeklődést váltott ki. A római Christuskirchében mintegy 500 gyülekezeti tag és vendég volt jelen. (A gyülekezet taglétszáma 700 fő.) Az istentisztelet rendkívüli külsőségek nélkül, békésen, a kölcsönös jóindulat szellemében zajlott le. így például a pápa a Miatyánk-ot az evangélikus liturgia szerint imádkozta, és Christoph Meyer lelkész sem hagyta ki a hitvallásból a „katolikus” egyházat. „Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz (Zsid 13,8) — olvashatjuk ebben a Krisztus-templomban az oltárkép alatt, amely Krisztust, a Mindenhatót ábrázolja” — kezdte beszédét a pápa. „Azért gyülekeztünk ma itt össze Jézus Krisztus nevében és igéjével, hogy egy szívvel és egy szájjal dicsérjük és magasztaljuk közös Megváltónkat és Urunkat.” „ ... Advent harmadik vasárnapjának ezen az emlékezetes óráján veletek együtt akarom dicsőíteni a mi Megváltónkat . . . Hálával emlékezünk meg közös származásunkról, a Megváltónkban kapott ajándékról, arról, hogy zarándokösvényünk ugyanabba az irányba vezet, hogy mindnyájan Jézus Krisztus irgalmában vagyunk . ..” Ezután arról beszélt, hogy a mi korunk sok tekintetben hasonlít Keresztelő Jánoséhoz, tele- várakozással Isten és a Messiás iránt. „Alkalmam van rá, hogy Isten felé forduljak veletek és várjam a Megváltót. Már a 2000. évhez közeledünk. Az yj étdv.ént.' a várakozás korát'éljük . Azért jöttem ide, hogy veletek együtt emlékezzek meg ádventi hitünk közös titkáról, annak sokszínű gazdagságáról.” „Azért jöttem, mert korunkban Isten lelke arra indít minket, hogy az ökumenikus dialógusban a keresztyének teljes egységét keressük. Ismerjük a római evangélikus közösség nehéz életét.. .” „ .. . minden, a tanításban és az életben még nyilvánvaló különbség ellenére mélységesen egynek látjuk magunkat ebben az ádventi időben, szolidaritásban minden keresztyénnel. Egységet akarunk, az egységért fáradozunk, anélkül, hogy az útunkba kerülő nehézségek elriasztanának. Végül, amikor Luther Márton születésének 500. évfordulójára emlékezünk, mintha messziről látnánk egységünk és közösségünk helyreállítása ád- ventjének hajnalpirját.” Ez az egység a napi megújulásnak, minden keresztyén megtérésének és bűnbánatának »gyümölcse Isten örök igéjének fényében. Ugyanakkor a legjobb módja annak, hogy készítsük az utat Isten jövetelére .. .” „Kövessük ádvent nagyszerű képét, kövessük Keresztelő János példáját, a kiáltónak hangját a pusztában: „Készítsétek az Úrnak útját.” (Jn 1,23) „Fogadjuk el a hívást az Isten és egymás iránti megbékélésre. Krisztus, a mindenható nemcsak rajtunk, de közöttünk is Ür, aki volt, van és lesz örökké ...” — fejezte be beszédét a pápa, amelyet németül tartott. Christoph Meyer lelkész, aki egyúttal a mintegy 20 ezres lélekszámú Olaszországi Evangélikus Egyház vezetője, a pápa látogatását „új jelként” értékelte az egység útján. Ugyanakkor emlékeztetett arra is. hogy az egy Krisztushoz vezető úton még „sziklák” vannak. Ilyen például az egyházi hivatal és az úrvacsora elismerése katolikus részről. — A látogatással kapcsolatban a többi olaszországi protestáns egyház, különösen a valden- sek részéről kritikus hangok hallatszottak. — Dr. Carl H. Mau, a Lutheránus Világszövetség főtitkára szerint az esemény nem törölte el, és nem is csökkentette a minimumra a bennünket elválasztó különbségeket, mégis történelmi jelentőségű. Értéke pedig elsősorban abban van, hogy evangélikusokat és katolikusokat még inkább bátorít a közös imádkozásra, az evapgélium közös hirdetésére. — MEDGYESEGYHÄZA. a gyülekezet újonnan választott tisztségviselőinek ünnepélyes eskütétele január 8-án, közös magyar—szlovák nyelvű istentisztelet keretében történt Táborszky László esperes és Zátonyi János lelkész szolgálatával. — SZENTES. Karácsony első napján Halasy Endre lelkész beiktatta tisztségébe az elhunyt Simon Albert helyére Szabó László megválasztott felügyelőt. Ekkor került sor Pethő Pálné pénztáros eskütételére is. i. Sz. P. „Ez a puszta?” — kérdezte tőlem a napokban egy erre tévedt, pusztát kereső nyugatnémet autós Páhin. Már majdnem — válaszoltam, hiszen ehhez a kis községhez már nincs messze a Kiskunsági Nemzeti Park. Itt, a puszta szomszédságában él 55 esztendő óta Petermann Ádárn- né született Hofmann Vilma nyugdíjas tanítónő. A közelmúltban kapta kézhez a vasdiplomát, ami azt jelenti: 65 évvel ezelőtt szerezte meg tanítói oklevelét. Hogyan került Vilma néni a pedagógus pályára? Régi evangélikus pedagógus családból származom. Édesapám, nagyapám, de még ükapám is tanító volt, így szinte természetes volt, hogy én is pedagógus legyek. Különben — abban az időben .— nem nagyon kínálkozott más pálya egy leány számára. Mivel falun nem tudtam továbbtanulni, már tízéves koromban elkerültem otthonról. A középiskolát az aszódi evangélikus leányiskolában végeztem, a tanítóképzőt a nagyváradi református tanítóképzőben. Hogyan emlékszik vissza a képzőben töltött évekre? Pedagógusnak neveltek bennünket. Nemcsak a tananyag elsajátítására fordítottak gondot, hanem arra is. hogy az ismeret- anyagot át tudjuk adni a gyerekeknek. A nevelés munkájára is nagy súlyt fektettek. Nagyváradon akkor élénk szellemi élet folyt, melyen Ady és a Nyugat írónemzedékéhez tartozó haladó írók hatása érződött. Bár erről az iskolában nem sokat tanultunk. Hol kezdte tanítói pályáját? Oklevelem megszerzése után, 1817-ben a szülőfalumban, Hantán kezdtem el tanítani az evangélikus gyülekezet hat tanerős iskolájában. Ketten voltunk nők. mi, tanítottuk felváltva az első °s második osztályt. NéDes osz- tá'vok voltak, hatvan körüli létszámmal. Az egyházi munkába is itt kezdtem bekapcsolódni. Akkoriban kezdődött a gver- mekbihliaköri munka. A tanítás mellett ezt is végeztük. Mikor került Vilma néni1 Pá- hirn ? 1928-ban kerültem férjemmel Páhira. ö volt az önállósult kis gyülekezet első lelkésze, én pedig az osztatlan evangélikus iskola tanítónője lettem. Hatvan- hetven gyereket tanítottam egyszerre. Óraközi szünet csak a gyerekeknek volt. Én folyamatosan tanítottam egyik osztályt a másik után. Nem volt nehéz így tanítani? Sokan talán azt gondolják, nehéz lehetett. Most így visszagondolva, azt mondom, nem is volt nehéz. A gyerekek kedvesek, ragaszkodók, tisztelettudók voltak, nem volt nehéz fegyelmezni őket. Hány órát tartottunk egy héten? — azt nem számoltuk. Délelőtt, délután tanítottam, míg a kijelölt anyagot el nem végeztük. Itt is tartottam gyermekbibliaköröket, később kedves volt tanítványaim vették át ezek vezetését. Milyen volt az élet 40—50 évvel ezelőtt Páhin? A falu kiesett a közlekedésből, ez rányomta egy kicsit a bélyegét. Az embereknek keményen meg kellett dolgozniok itt a homokon a megélhetésért. Annál is inkább, mert általában nagy családok — 5—8 gyerekkel — éltek itt. A gyerekek révén szoros kapcsolatba kerültem a családokkal is. Ismertem gondjaikat, bajaikat, ahol lehetett —, férjemmel együtt — segítettünk. Volt azonban szén oldala is az akkori életnek. Ügy éltünk együtt a faluban, mint egy nagy család. Hiányzott a mozi, a tv, a rádió s egyéb szórakozási lehetőség. Egy-egy műkedvelő előadásra, karácsonyi ünnepélyekre készülve egész vasárnap délutánokat együtt töltöttünk a gyerekekkel és fiatalokkal. Néha magam is csodálkoztam: milyen szívesen tanulnak, s miiven ötletesen oldják meg . a feladatokat. Néha kisebb kirándulásokat is szerveztünk. Van-e kapcsolata régi tanítványaival? Igen. Néha-néha ma is benéznek hozzám. Azok is, akik mesz- sze elkerültek Páhiról. Vannak köztük, akik sokra vitték. De az itthonélőknek is „tanítónéni” maradtam. HisZén 24 esztendőn át sokukat tanítottam. 1952-ben mentem nyugdíjba. Ügy ismerem Vilma nénit, hogy ez a „nyugdíj” nem szó szerint értendő. Hiszen éveken át még az asszonyokat gyűjtötte maga köré a gyülekezetbe, melynek jelenleg is aktív kántora. Nemrég még német szakkört vezetett az iskolában. Nyaranta pedig mindig gyermekzsivajtól hangos a ház. Itt nyaralnak a városi rokongyerekek. Még sincs vége a tanításnak? Szerettem mindig tanítani. Ez számomra nem foglalkozást, hivatást jelentett. Ezt nem lehet abbahagyni. Így marad az ember pedagógus, nevelő, még nyugdíjasán is. Mi adott és mi ad ehhez erőt, türelmet? Szeretem az embereket, a gyerekeket és még valami. Ha visz- szagondolok az életemre, volt benne nehéz idő, csüggedés, szomorúság, betegség, halál, de volt sok öröm is. Végiggondolva hosz- szú életutamon mindennap, mindenért hálás szívvel mondok köszönetét az Ürnak, aki hűséges szeretetével, kegyelmével kísért egész életutamon, tanácsolt, vezetett, erőt adott és mind a mai napig kegyelmesen megtartott. Kegyelmének ajándék^ minden új nap és az öröm, hogy az új nap reggelén első gondolatommal örök útitársamat köszönthetem. Kívánjuk: kísérje Jézus, az utitárs őrző kegyelme továbbra is Vilma nénit. Tanítványai, „gyerekei,, hálája és szeretete pedig tegye vidámmá és kiegyensúlyozottá hátralévő napjait. Egyházunknak és népünknek pedig adjon sok hasonló, nevelni szerető és nevelni akaró pedagógust. Sárkány Tiborné ® Ä €5 Ml Most vegyük elő a lámpát, mert sötét lett, és megállna a munka és félbemaradna az út, vagy a szakadékba zuhannánk összetörve, ha nem ragyogna ez az árva láng. Vegyük elő a lámpát, drága kincs az. „Prófétai szó”, Isten bízta ránk. Fényénél folytatjuk az utat, és tovább dolgozunk. Segít várni a reggelt. Megérni,, amíg messze keleten pirkad és oszlik az éjjeli gyász. Nagyon sötét lett, de ne félj, ne félj a sötétben, ne félj, testvérem! Csak a lámpádat őrizd! Csak a lángra vigyázz! 1944. március 20. Túrmezei Erzsébet Szabó Dezső: Életeim Bukarest: Kriterion 1982. Minden előzetes szándék nélkül vásároltam meg ezt a kétkötetes töredéket Parajdon, augusztus végén. Sejtettem, hogy érdemes megvenni, de nem tudtam, hogy huszadik századi irodalmunk egyik fontos alkotását veszem kézbe. Hiába, így vagyunk: az én korosztályom számára Szabó Dezső már inkább név, mint életmű. Irányregényeinek szellemi párlatát a bölcsészhallgatók átfutják — vizsgára készülve. Másoknak, nekünk, még ennyi élményt sem jelent. Amikor Az egész látóhatár-t olvastam, inkább a távolságot éreztem, mint a közelséget; a kinyilatkoztató stílus is zavart. Szabó Dezsőt olvasva az ember vágyódik némi szerénységre, éppen az író érdekében. Amikor idejétmúlt megállapításai közül megpróbáljuk kiválasztani az élőket, csöppet sem l$öny- nyíti meg a dolgunkat fölösleges agresszivitásával. A könyvekből mindig tanulunk, de ha a szerzők állandóan kioktatnának bennünket, maradna-e olvasó- közönség? Az okos szerénység a maradan- dóságnak is kedvez. Nagyon jól nézze meg magát, aki prófétának megy. Hármas felelősség: a kortársak, az utókor és az Isten előtt. S közülük csak Istenről tudjuk, hogy irgalmas. Az utókor szerint — merem így írni — Szabó Dezső nem volt próféta. (Szerencsésnek kell mondanom, hogy önistenítése ellenére sem vált nevetségessé.) Most, hogy az Életeim -et olvasni kezdtem, újra feltámadtak bennem ezek a gondolatok. S nemcsak ezek. Mindaz a kritikus hang, amit az íróval kapcsolatban már hallottam. Elfogult, kíméletlen, türelmetlen, pozör stb. Valóban. Mindez igaz. És a stílus? Expresszionista — mondhatnám röviden, de bátrabban mondom tarkának. Emelkedetten érzelmes, sőt érzelgős, gúnyolódó, tárgyiasan értekező, anekdotikus részletek egymásutánja: a hangnem változatossága azon a mértéken is túlmegy, amit az önéletrajz — mint meglehetősen kötetlen műfaj — megenged. Arról van szó, hogy egy nagy tehetségű ember, de nem igazi szépíró, a műveltséganyagára alapozza azt a hangot, amelyen egy-egy részletet megír. Nem igazi huszadik századi széppróza ez. Ennyi rosszat nyugodt lélekkel elmondhatok. S ennek tudatában írtam azt, hogy az Életeim — töredékvoltában is — századunk magyar irodalmának egyik igen fontos műve. Olvasása olyan összetett élményt nyújt, ami egészen ritka. Mert ebben a töredékben több — nem akármilyen — regényre elegendő anyag van. S mivel ezek a regények már sohasem születnek meg, az Életeim hézagpótló mű, s nem akármilyen hézagokat pótol. A századvégi Kolozsvárról, s benne a református kollégiumról olyan képet ad, ami örökre ott marad az olvasó szívében. A szeretet ugyan nem irodalmi minőség, de okos író a szeretete révén képes orientálni az olvasót. Itt is ez történik. Az érzelmesség szépsége nem a legmélyebb szépség, de a tárgy iránti szeretet olyan őszinte, hogy nem kerülhetünk ki a hatása alól. Hiszen arra a kétszeresen eltűnt világra vagyunk kíváncsiak, ami neki gyermekkora. Egymásra találunk. Az emlékezés öröme itt a legfrissebb; kicsit „megszentelődik” a régi Kolozsvár, mert nagy élményeinknek ez a sorsa, inkább, mint a felejtés. Az ábrázolás azonban — minden szubjektivizmus ellenére — történelmi élményt kínál. Budapest és Párizs a továbbiakban éppúgy nem versenyezhetnek Kolozsvárral, ahogy az élők sem a holtakkal, bármennyire szépek és világhódítók. Egyáltalán: az író életének új állomásai mUr nem árasztják a bensöségnek azt a légkörét, ami a Kolozsvárról írt lapokat jellemzik. Hiányzik az anya, hiányzik a kollégium, hiányzik maga a gyermekkor. Valóban csak állomások: még Párizs is. ami pedig majdnem mindent megadott neki, amit az akkori Magyarország nem. Az epika sodrása itt sem csökken. Az elbeszélésanyag rendkívül gazdag, szórakoztató és többnyire tanulságos. Bőségében egyik-másik nagy epikusra emlékeztét. Jellemzőnek érzem, hogy éppen szerelmei unalmasak kissé. A másik félt nem tekintette igazán partnernek, hiszen érzékisége sem változtatott azon, hogy elég volt ő önmagának. A mű kezdetétől föl-fölbukkanó és a tempót némileg csökkentő elmélkedések inkább eszmetörténeti, mint irodalmi szempontból érdekesek. A század egyik legnagyobb hatású magyar gondolkodójára utalnak; kár, hogy kissé kilógnak a műből. Bennünket azért érdekelnek különösen, mert az író a protestantizmustól erős hatásokat kapott. Azonban itt is kiderül — mint tanulmányaiból is —, hogy ezek az indítások lényegében művelődéstörténeti természetűek. A kolozsvári kollégium és a fiatalkori legációk (evangélikus templomban is prédikált: Mohorán) jelentik számára életreszólóan a protestantizmust; de ha az eszmei kapcsolatot akarjuk megfogalmazni, aligha jutunk túl néhány közhelyen: demokrácia, nemzezti kultúra, kiválasztottság, felelősség. Tudjuk, hogy nem ezek a protestantizmus igazi sajátságai, s már a századfordulón sem voltak azok. Az író szociális szempontból igazságos támadást indít a hatalmon levő liberálisok ellen, de a lét végső kérdéseit illetően nincs új mondanivalója. Haladás-, morál- és közösség-istene közt az ember vágyódik az égy Isten után. Ezt a vágyat azonban Ady érezte, nem Szabó Dezső. Van tehát — jócskán s több okból is — hiányérzetünk, de ez nem változtat a lényegen: az Életeim igen gazdag tartalmú, jelentős mű, amelyre még napjaink betűözönében is külön kell figyelnünk. Ulányoki János
