Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1984-11-04 / 45. szám

Ments meg engem Uram! Meditáció egy X. századi himnusz felett Éppen egy évezred telt el a himnusz keltezése és korunk között. Írója ismeretlen, de előrelátása csodálatraméltó. Hiszen a világ, a glóbuszunk, a kozrnosz végpusztulásának gondolata, elképzelése és víziója korunkig, az atomkorszakig nélkülözött minden reális felté­telt annak megvalósulására. Ezért minden ilyen ..prófécia” minded­dig általában az átlagember számára hamisnak, bekövetkezhetetlen- nek tűnt, s csupán a beteges emberi fantázia torzlátomásának mi­nősült. De íme a XX, században mégis elérkezett az ember abba a stádiumba, hogy mindez lehetővé, megvalósíthatóvá vált. A felelőt­lenné vált bűnös emberiség íme az atomkorszakban már elpusztít­hatja önmagát, totális öngyilkosságot követhet el, végérvényes ho- locastot. ÍGY BEIGAZOLÓDOTT, hogy himnuszunk szerzője nem hamisan fantáziáit, amikor egy ezredév távlatából mutatja be, saját szemé­lyében magát, mint a végpusztulástól reszkető embert, aki hivő em­ber lévén Istenhez fordult segítségért, és így. vagy mert így a vég­pusztulásban Isten büntetését látja a felelőtlenné vált bűnös ember, emberiség fölött. Egyértelmű azonban, hogy azok fölött, akik a dön­tően bűnösök a végpusztulásért, azaz jelenleg az atombomba, a nukleáris végpusztulás bekövetkezéséért. . Megrendítő olvasni a himnusz sorait, hallani hangjait. Közép­pontjában a megrettent, a megrémült ember áll és nyújtja segély­kérő, kezét Istene felé. Ö nem bombagyártó, vagy bevető, mégis kí­nozza a lelkiismerete, nem járult-e hozzá ö is a végítélethez azzal, hogy semmit, vagy keveset tett-e annak elkerülésére: a bűnösök között, mini hallgató, vagy semmit tevő, maga is nem bűnös-e? DE NÉZZÜK EZEK UTÁN MAGAT A HIMNUSZT!: „Ments meg engem, Uram, az örök haláltól, Ama rettenetes napon minden bajtól, Midőn az ég és föld meg fognak indulni, S eljösz a világot lángokban ítélni. Reszket minden tagom, borzadok és félek, En e földön küzdő, szegény bűnös lélek. Ama napon engem ítéletre vonnak, Midőn az ég és föld egyben megindulnak. Haragnak napja az, kínok, ínség napja, Nagy nap, mely a bűnöst gyötri, szorongatja, Midőn te, ki mindig éltél és fogsz élni, Eljösz a világot lángokban ítélni. O, adj nekünk, Uram, örök nyugodalmat, Szegény bűnösökön mutasd meg irgalmad, Hogy kik az életben oly sokat szenvedünk, örök világosság Jényfislzedjék nekünk.” A HIMNUSZ LÉNYEGÉBEN egy istenhjvö ember imája, aki reményét Isten bűnbocsátó kegyelmébe és az örök üdvösség el­nyerésébe veti, de jeles tanulságul szolgálhat a nem istenhivő em­ber számára is, amikoris rámutat arra a feladatra és felelősségre, amely minden emberre hárul az atomkdtásztrófa elkerülésére, ép­pen a világbékéért való küzdelem minden, akár kis posztján is, főleg a kis és nagyméretű eszmecserék, tárgyalások és döntően a világkommunikáció minél hatékonyabb kiépítése és gyakorlása út­ján. Rezessy Zoltán Libera me Domine — >Nem tudják, mit veszítettek« Vendégek Győr-Sopron megyében Kilencszázan az ország gyülekezeteiben BELEDI LELKÉSZTARSUNK volt a Nyugat-Dunántúlra vo­nattal utazók útimarsallja Bu­dapesttől. — Beledre három NSZK-ból való lelkészen kívül egy svéd újságírót is vártak. O azonban ingadozott, érdemes-e megnézni közelről is a magyar valóságot. Később döntött, és taxival vágtázott a távoli köz­ségbe. — Tele templom. Ércesen szól az ének, örömtől kipirult ar­cok minden korosztályból. Kor­szerű mezőgazdasági üzemet te­kintettek meg. Kirándultak a sárvári várba, ahol az első ma­gyar Újszövetséget nyomtatták 1541-ben és az evangélium az egész országba kizendült. — Észak szülöttének hűvös előíté­letét elfújta az Isten LelkéneK és a tőle áradó szeretetnek me­leg szele ... A KÖZELI VADOSFA hatal­mas templomában 7 falu népe várta Karlheinz Schmale ber­lini egyháztanácsost, Elisabeth Eaton amerikai lelkészt és egy fiatal svéd jegyespárt. Szállá­suk a kuriális múltat idéző Dő- ry-kastélyban volt, Mihályiban. Megismerkedtek az ősi gyüleke­zet történetével. Megnézték min­den filia kis templomát. Potyondy Lajos felügyelő, Pintér Dénes gondnok, Szalay Sándor ny. tsz­dolgozó otthonába és háztáji gazdaságába is benéztek. Fólia­sátrak alatt dúsan nőtt, virult a paradicsom, paprika ... Az ál­latok gémeskútnál is ihatnak, bár a vízvezeték szinte minde­nütt megvan. Gondnokok, pres­biterek gyűrűjében beszélgettek terített asztalnál. A Budapesten kapott ajándékokon kívül min­denkinek jutott még egy gyön­gyösen hímzett rábaközi terítő. — „Testvéreim, örüljetek, élje­tek békességben. Akkor a szere­tet és békesség Istene veletek lesz” — visszhangzott az 'g'e- hirdetés igéje a szívekben. FARADON a két Németország szülöttei léptek megilletődötten a frissen renovált, kívül több szintű, belül patyolatfehér falú, nehéz faoszlopos, végig karzátos templomba. — Az ökumenikus nyitottság és szeretet talán el­eddig egyedülálló példájaként a helyi római katolikus templom­ban elmaradt egy mise. A test­véregyház plébánosa gyülekeze­tének tagjaival ott ült az evan­gélikusok sorai közt. Dicséret és hálaadás, bűnvallás és hitvallás, az Űrtől tanult imádság több nyelven egy hittel hangzott az ajkakról, a szívekből. — „So­kan keresztelkednek mostaná­ban nálunk ifjú- és felnőtt­korban” — mondotta az NDK- ból való lelkész, amikor az is­tentiszteleten közösen végezte a helyi lelkésszel a keresztelés li­turgiáját. — A termelő szövet­kezet vezetői fogadágt adtak a vendégek tiszteletére. Könnyű hintón járták be a gazdaság te­lepét. A község tiszta, igényes éttermében együtt ültek az asz­talnál. A 34 MÁZSAS SOPRONI Bé­ke-harang három gyermekével PÜSPÖKÖK AZ ISKOLAI IMÁDSÁG ELLEN Európai útja során két nagy észak-amerikai eVangéliküs égyh’az vezetője, James R. Crumley püspök (Lutheránus Egyház Ameriká­ban, LCA) és David W. Preus püspök (Amerikai Lutheránus Egyház) az iskolai imádság esetleges bevezetésével kapcsolatosan Hannover­ben kijelentették, hogy az az imádságnak éppenúgy ártana, mint a társadalmi pluralizmusnak. Különösnek mondta Crumley püspök, hogy Ronald Reagan elnök, aki egyetlen egyháznak sem tagja és jótékonysági célra sem áldoz, „vallásos személyiségekkel” azonosítja magát, akik „a mi teológiai felfogásunk szerint” „szintén egyházellenesek”. Példaként Jerry Falwell nevét említette az amerikai püspök, (epd — ra) köszöntötte Európa, Afrika és Észak-Amerika küldötteit. Né­met testvéregyház püspöke szol­gált igehirdetéssel. A szomszé­dos Ausztria hasonló lélekszá­mú szórvány egyházából Martha List tanítónő emlékeztette a gyü­lekezetét egykori lelkészére. Zier- mann Lajos az ő falujának szü­lötte volt. — Egy tanzániai kór­ház főorvosa egészségügyi mun­kájuk szegényes- lehetőségeiről számolt be. — De „műtét előtt, betegeim ágya mellett természe­tes számomra, hogy a beteg bi­zalmát Istenre irányítsam imád­ságban” — mondotta. A gyüle­kezet nagy része a vendégekkel együtt járult úrvacsorához. Vi­lágméretekben élték át az egy­ház titkát: „Mert amint egy a kenyér, egy test vagyunk sokan, akik az egy kenyérből részese­dünk.” (1 Kor 10,17.) „KEVESEN JÖTTEK HOZ­ZÁNK. Sokkal többet, vártunk” — panaszkodott téli kollégánk. Igaz, hogy egy dán gyülekezet asszonykörének elnökén kívül ők is más kontinens követeit üdvö­zölhették. Paraguai lelkész és michigani (USA) teológus is oda­lépett és áldást adott egy ifjú párra az oltár előtt. A vasárnap délelőtti istentiszteleten két kis­gyermek keresztelése is jelezte, hogy Krisztus hívja a jövő gyü­lekezetét. Paraguai testvérünk a hazánknál hatszor nagyobb, mo­csaras, őserdős, 3 és fél millió lakosú ország német eredetű evangélikus egyházának életéről szólt. A michigani teológus ne­héznek találta, hogy egy ma­gyar lelkész egy vasárnap 3—4 helyen, alkalommal (vagy több­ször!) is prédikál. A gyülekezet családjainak portája, a tsz és kisüzemek münkájá megragadta figyelmüket. A rendben tartott ősi templom, a lelkészlakás, mely a jövő századra is mintának épült gyülekezeti termével, kö­rülötte csodálatos virágoskerttel, lenyűgözte őket. „Akik lustaság­ból, vagy előítélettől telve Pes­ten maradtak, nem tudják, mit vesztettek” — hangoztatta mi­chigani fiatal testvérünk. Bödecs Barnabás APÁM EMLÉKÉRE Szentkereszt a Garam partján Reménytelenül nyikorogtak a rozsdás rézkakasok a mór stílusú kastély tor­nyain. Tiszta, éles, koraőszi, de feszült­ségekkel teli levegő ölelte át a tájat. Közép-Szlovákia csodálatos hegyeinek fanyar illatában ezúttal idegen zajok, dübörgések, fel-fclvillanó fények, pus­ka- és gépfegyverropogás vegyült. Az ezerféle zöldben pompázó fenyők, s más lombok, a pazar gombák illata és á fes­tői selmeci táj sem tudott föléje nőni a valóság izgató borzalmainak. 1944. szeptember eleje volt — Garam- szentkerésztén — Szlovákiában. E kör­nyék volt a szlovák nemzeti felkelés egyik tűzfészke. A fent említett kastélyt nem a hatás kedvéért körvonalaztam. Garamszentkereszt püspöki székhely volt, s ehhez tartozott a kastély négy tornyával, méltóságteljes kapujával, ter­meivel, intarziás padlójával, majolika kályháival, könyvtárával, házikápolná­jával, árkádjaival, s a kastélyt körülve­vő négyholdas parkjával. Benne pálmák­kal, patakkal, kis hidakkal, halastóval, erdei kápolnával és egy izgalmas, fenyő­ből ácsolt remetelakkal. Nekünk gyere­keknek földi paradicsom volt ez akkor. 1944. májusában a nap-nap után néha kétszeri alkalommal is bekövetkezett bombázások miatt ide evakuálták a po­zsonyi szlovák katolikus Orsolya-rendi leánygimnáziumot. ^ Jómagam Pilátusként kerültem a Cre- do-ba. Magyar voltam, a nyelvet nem­igen értettem, 11 éves voltam és evan­gélikus. Az élmények és tanulságok, a nyelvtanulás, a katolikus vallás miszti­kumává háború testközelsége, s az ebből következő halálfélelem egy életre ben­nem maradtak, belém vésődtek. A po­zsonyi magyar 'Madách gimnáziumot már likvidálták, s hogy az iskola tovább éljen, a város különböző pontjain kap­tunk osztályokat, szobákat, hogy tanul­hassunk. Á tanárok biciklin cikáztak egyik helyről a másikra órát tartani. Ta­náraink közé tartozott édesapám is. így jutottunk mi első gimnazisták az egy­házi rendi gimnáziumba. Pedagógusaink is otthont kaptak a tanári szobában dél­utánonként. A gimnázium igazgató- rendfönöknője — apám egykori tanítvá­nya — felajánlotta számomra is ezt a kivételes lehetőséget. Ez alkalmat nyúj­tott nekem a csonka tanév befejezésére szlovákul az Orsolya-rend irányítása alatt. Állandó légiriadók és lidérces bombatámadások között tanítani és ta­nulni, sőt élni is már alig lehetett Po­zsonyban. Így kaptunk néhány hónap­nyi álbékét ebben a szűnni nem akaró haláltáncban. Én természetesen hallani sem akartam az egészről, s nem akar­tam elhagyni Pozsonyt, szüléimét, bará­taimat — és a biciklimet. A családi tanács másképpen döntött. Így kis hátizsákommal, hatalmas koffe­remmel én is elindultam a háború kész­tette vándorutamon. A környezet első látásra idegen volt, előkelő és rideg. Azonmód elhatároztam a szökést. Ez egyedül, nyelvismeret hiányában nem volt megoldható, ehhez szövetségesek kellettek. A társaság lényegében egyfor­ma volt, csak három gyerek tűnt a sze­membe; ezek mindig külön tanultak, játszottak. Miután jómagam és ők is tűrhetően bírtuk a német nyelvet, így végre szót értettünk. Az egyik vörös ha­jú volt és göndör, a többi fekete és szep­lős. ez első látásra szimpatikus volt, mert én is szeplős voltam a javából. Azt súg­ták jelentőségteljesen, hogy ők törökök! Esténként mohamedán szertartást mu­tattak be az ágyaink előtti apró szőnye­gen. Majd egy váratlan éjszakán a tom­pafényű éjjeli lámpa rávetette árnyékát egy civil, sovány női alakra, aki a há­rom gyereket álmukban sorra megcsó­kolta. Én ébren voltam, mert szökési tervemről még mindig nem mondtam le. A női alak eltűnt, mint egy látomás, s a felvigyázó apáca halkan tovább mor­molta a rózsafűzért. Másnap titkos tárgyalásra hívtam meg a három törököt. Én bevallottam szökési tervemet, ők származásukat, s azt, hogy most itt kell meglapulniuk, titokban, az éjjeli látogató édesanyjuk volt, aki a fa­luban bujdosik, apjukat már elhurcol­ták és nekik is csillagot kéne viselniök, az apácák rejtik őket. Erre megígértem, én sem szököm meg, majd édesapám, aki hatalmas, erős és bátor, értünk jön és mindnyájunkat megment. A gyerekek összenéztek és szelíden mosolyogtak. Ettől fogva elválaszthatatlanok voltunk éjs minden csínyt is együtt követtünk el. Á kápolnát mi tartottuk rendben, a vi­rágokat és a gyertyákat cseréltük, s időnként a sekrestye hatalmas almáriu­mának fiókjából előhalásztuk a püspök úr legdíszesebb miseruháit, a pásztorbo­tot és a süveget. Ha felügyelet nélkül voltunk, beöltöztünk és a latin textust mormolva utánoztuk az egyházfőt, s egymásnak ministraltunk. Vacogtunk a félelemtől, mi lesz ha észreveszik, de az élmény legyűrte a félelmet. Közben haladt az idő és Európa hely­zete egyre változóbb mélypontokra: süly- lyedt. Sok volt a távoli ágyudörgés, né­ha elropogott egy géppuska-tár az éjjeli csendben. Az apácák többet susogtak a homályos folyosók mélyén, az intézet szokott rendje fellazult. Valami vibrált a levegőben. Mi persze nemigen értet­tük. Aztán egy csöndes éjszakán meg­hallottam az ismert és számomra torok­szorító jelzést — bum-bumbum-bum —, az angol rádió adása volt, méghozzá a magyar nyelvűt hallgatta egy emelettel lejjebb a rendfőnöknö. Rögtön kimász­tam az ágyból és fülemet a fődre szorí­tottam, az indiánok is így teszik, gon­doltam, s így hallottam a szófoszlányo­kat: Szlovákia, általános nemzeti fölke­lés — ezt nem egészen értettem, izga­tottan füleltem tovább —, partizánok harcolnak és segítséget kérnek a hegyek között, közelednek a szovjet csapatok, Közép-Szlovákia a tűzfészek központja, a németek túlerővel... A gyerekfantá­zia határtalan, úgy éreztem itt tennem kell valamit, azonnal beavattam három barátomat. Régóta izgatott a remetelak a parkban, jó helynek bizonyult, itt nem hallgat ki senki, ott tárgyalunk. Gyalu- latlan gömbölyű asztal és néhány tönk, majd egy fekhely deszkából volt a be­rendezés. Az asztalon kővel lesúlyozva szakadt papírdarabra bukkantunk. Raj­ta írás szlovákul. Három hónap után némileg bírtuk már a nyelvet. Kibön­gésztük az írást, valaki ételt kért, tejet és kötszert! Mit tegyünk Nyomban tisz­táztuk. ezt nem áruljuk el senkinek. Jó barátságban voltunk egy fiatal konyhás nővérkével, már nem emlékszem, hogy miért, de bizalmunkba fogadtuk, ö szál­lította az ennivalót és vékony lepedőből együtt hasítottuk a kötszernekvalót is. A csomagot elhelyeztük a remetelakban, és izgatottan vártuk a választ. Két nap múlva újabb levél: az élelmet köszön­jük:, hány évesek vagytok?! Leírtuk, hogy kik vagyunk és szeretnénk látni a levél íróját. Helyette egyszerű Iából fa- ricskált. hevenyészett játékokat talál­tunk. Ha jól emlékszem, három héten át hordtuk szorgalmasan a megspórolt és eltulajdonított raktári, zöldségkerti javakat a házikóba. Aztán, augusztus utolsó hete lehetett, nem jött többet az élelemért senki. Megrémültünk, hová tűnt. hősünk, akit magunkban minden­nel telruháztunk. A választ 1974-ben a felkelés 30 éves évfordulóján kaptam meg. de ez már egy másik történet, a mostanit kell folytatnom. (Befejező rész következik) Szalatnai R. Judit

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom