Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)
1984-09-23 / 39. szám
„Írok nektek, ifjak GYERMEKEKNEK. lie Jó örülni! A hit tgyisanoitsei sseméiyes étetunkhen Ági 6 éves múlt. Kriszti három. Korán kellett kelni: a vonat nem vár! Apával, anyával, keresztmamával utaznak nagy- apáéktól a másik nagyszülőkhöz. Hosszú az út — az ország egyik végéből a másikba. Pesten pár órás megszakítás. Apáék szeretnének egyet-mást vásárolni, de mi legyen a kislányokkal? Éppen elég fárasztó az út maga, a korai kelés, nem lehet őket a népes áruházakba magukkal hurcolni. Keresztanyának jó ötlete támad: metrózzunk! A kánikulában jó hűvös, és a várostól távol élő gyerekeknek szórakozást is jelent. A két kislány fürgén szaporáz- za a lépést keresztanya kezét fogva. Ágika hirtelen megtorpan. — Keresztanya, ez olyan érdekes! — mondja. Két nagy, barna őzike-szeme mint a ragyogó csillag. — Azt mondtad, szívesen viszel minket metrózni, mert jóik voltunk. — Igen, ez így van, Kicsim! És...? — Olyan nagy örömet szerzel ezzel nekünk! Akkor mi örömünkben megint igyekszünk jók lenni. Annak pedig ti örültök! — Valóban, így van ez valahogy az örömmel. De Ágika még elgondolkodva hozzáfűzi: — Tudod, Keresztanya, éppen ez az érdekes. A felnőttek örömet szereznek a gyerekeknek, azok megint örömet szereznek a felnőtteknek, és arra megint igyekeznek visszaadni ... és így az egésznek nincs vége! Mindig tovább megy az örömszerzés. Aki felfedezi az örömszerzés szándékát és maga is beáll ebbe a véget nem érő folyamatba, az megtapasztalhatja, hogy így igazi öröm az öröme. Magassy Katalin Az emberek erkölcsi magatartása nagyon sok tényezőre vezethető vissza. Mindenek előtt nagyban befolyásolja erkölcsi magatartásunkat az, hogy milyen hajlamot, vagy vérmérsékletet örököltünk szüléinktől, vagy nagyszüleinktől. Az örökléssel foglalkozó tudomány, a genetika igyekszik fényt deríteni az öröklés titkaira. Bár a genetika tudománya még gyermekcipőben jár, egyet már bizonyosan megállapított: nemcsak képességet és tehetséget lehet örökölni, de a jó, vagy rossz erkölcsi magatartásra való hajlamot is. Nem véletlen az, hogy vannak bűnöző dinasztiák, vagy éppen felelős munkásságot kifejtő családok. Erkölcsi magatartásunk és szokásaink kialakulásánál azonban talán még az öröklésnél is lényegesebb az a környezet, vagy társadalmi légkör, amelvben felnevelkedünk és élünk. Elég sokat beszélünk mostanában arról, hogy milyen nehezen nevelhetők például az elvált szülők gyermekei, vagy a szét züllött családi környezetben élő gyermekek. Személyes döntés Ha azonban csak ezen a két említett tényezőn múlna az emberek erkölcsi magatartása, akkor mi értelme lenne a nevelésnek? A nevelés célkitűzései ugyanis egyértelműen arról beszélnek, hogy az embernek ki lehet törnie az öröklés és a társadalmi környezet által meghatározott körből. Ha ez nem lenne igaz, akkor az emberiség mindig csak egy helyben topogna, soha sem lépne előre. Az emberek cselekedeteinél és egész erkölcsi magatartásánál különösen nagy szerepe van a személyes elhatározásnak, vagy döntésnek. Hiszen nem ösztönlények vagyunk, hanem önálló döntéssel felruházott értelmes emberek. Ezért soha sem hivatkozhatunk jogosan arra, hogy „ilyen a természetem”, vagy hogy „ilyen a környezetem”, mert az ember erkölcsi tetteit mindig meg kell előznie a személyes mérlegelésnek és döntésnek. Természetesen, jó, ha tudjuk, milyen a természetünk és hogy milyen hatással van ránk környezetünk, mert ezzel azt is megtudjuk, mi ellen kell felvennünk a harcot. Számtalan példa bizonyítja, hogy lehet győzni bűnös természetünk felett és hogy ki lehet törni környezetünk lehúzó légköréből. Éppen ezért soha ne meneküljünk a mögé a manapság sokat hangoztatott kifogás mögé: ilyen a természetem, ilyen a környezetem, nem tehetek róla, hogy ilyen vagyok! Akarati nevelés Erkölcsi magatartásunkban az elhatározás és döntés után nagy szerepet játszik az akarat. Isten akarattal ajándékozta meg az embert, ami azt jelenti, hogy nem kell szükségszerűen ösztöneire hallgatnia. Akaratával szembe szállhat bűnös természetével és gonosz ösztöneivel. Akaratunkat azonban szüntelenül nevelni, edzeni kell. Vannak gyenge akaratú emberek, akiknek az akarata a pillanatnyi elhatározások után gyorsan ellankad és ezért gyorsan visszaesnek a rossz természet által meghatározott magatartásba. Akaratunk nevelését, edzését egészen kis gyermek korunkban kell elkezdenünk, s nem szabad abbahagynunk, amíg csak élünk. Akaratunk nevelésében és edzésében igen nagy szerepe van a sportnak és a rendszeres életnek. Hogy az akarati nevelés mit jelent a helytelen életmód és az ártalmas szokások elleni harcban, erre csak a dohányzásról való lemondást hozzuk fel például. Gyenge akaratú emberek kéntelenek abbahagyni a természetes szokásukká vált szenvedélyt. A gyakorlat mégis arról beszél, hogy vannak erős akara+ú emberek, akik — természetesen nem könnyű harc árán — abba (tudják hagyni véglegesen az egészségükre ártalmas szenvedélyt. Mindez érvényes az emberek erkölcsi magatartására is. A hit szerepe Gonosz természetünk elleni harcunkban azonban van meg egy tényező, amit nem szabad íi- gyelmen kívül hagynunk. Gonosz természetünk, erkölcstelen magatartásunk mögött mindig a bűn hatalma áll. A bűn hatalma ellen pedig egyedül nem tudjuk felvenni eredményesen a harcot. Éppen itt siet segítségünkre a hit szerepe. Hitünk szerint Isten a bűn hatalma elleni harcunkban segítségünkre siet. Azért küldte el egyszülött Fiát, Jézus Krisztust, hogy legyőzze a bűn hatalmát. Egyúttal felajánlotta nekünk, hogy Jézus Krisztussal való közösségben, az ő erejével mi is eredményesen harcolhatunk a bűn hatalma ellen, sőt győzhetünk felette. Jézus Krisztussal közösségbe pedig úgy jutunk, hogy hiszünk benne és elfogadjuk bűnbocsátó szeretetét. Ezért szoktuk azt mondani, hogy helyes erkölcsi cselekedeteink és egész magatartásunk a hit gyümölcsei. Mindez így leírva nagyon egyszerűnek látszik. A Jézus Krisztussal való közösség elnyerésének a bűn elleni harcnak és felette aratott győzelemnek azonban a valóságban nagyon' sok tényezője és mozzanata van. Erkölcsi életünknek ezekkel a tényezőivel és mozzanataival foglalkozik a keresztyén etikának első nagy fejezete, a személyes etika. Most induló sorozatunkban ezeket a tényezőket és mozzanatokat fogjuk részletesen elemezni azzal a reménységgel, hogy ezzel hathatós segítséget nyújtunk fiatal testvéreinknek a Jézus Krisztussal való közösség megtalálására, illetve az Istennek tetsző, kiegyensúlvozett erkölcsi magatartás megvalósítására. Selmeczi János MINDENHATÓ ATYÁM! Kérlek, segíts rajtunk. Ne csak a mindennapi kenyerünket add meg, hanem a mindennapi békét is. Mert ha nincs béke, a kenyér sem ér semmit. Ezért kérlek. Add meg az egész világnak, országnak, falunak, városnak, családoknak és nekünk is. Köszönöm, Istenem, hogy meghallgattál. Ámen, Tizenkét éves kislány imádsága MINDEN ÉLNI AKAR Kereken 500 fiatal gyűlt össze az NDK egész területéről Potsdam—Hermannswerderben július közepén két napos konferenciára, hogy arról tanácskozzon, milyen feladatok várnak a hivő emberekre és az egyházakra a környezetvédelemmel kapcsolatban. A konferencia összefoglaló címe ez volt: Minden élni akar. A konferencián aj, ige körüli elcsendesedés mellett munkacsoportokban beszéltek meg á fiatalok a környezetszennyezés tragikus helyzetét és a legsübgöSelob tennivalókat. Az egyik este közösen nézték meg egy környezetvédelemmel foglalkozó DEFA filmet Hogy a gépkocsik kipufogó gázainak környezetszennyező szerepé, hangsúlyozzák, a legtöbb fiatal kerékpáron érkezett a konferenciára. (Glaube und Heimat) — S. Oldott kéve (2.) A majosi temető, ahol meg- békélten nyugszanak az élet kínjaitól szabadult, küzdelmeibe belefáradt emberek, mintha a közelmúlt történelmét tükrözné. Behorpadt, régi sváb sírok, penészes-szürke, az idő vasfogától kirágott köveken olvashatjuk a Hirschmüller, Blum, Becker, Lofink stb. neveket, a 18. században idetelepült ősök neveit. A szálkás gótbetűket már úgy kell kitapogatnunk. Mellettük békésen alusszák örök álmukat a Moldvából, Istensegíts, Istenhozott, Istenvelünk és a többi községekből többszörösen áttelepített csángók és székelyek. A sírokon díszlő műkövek már jómódot hirdetnek. Kiábrázolódik a temetőkön is az életszínvonal. Böjthy Klára magával hozta román eredetű férjét, Oltean Gusztávot. S lám, a véres második világháború milyen fordulatot hozott! Tolna megye legdélibb zugában, ahol fél évszázada alig botlott magyar névbe az ember, most ilyen nevek alatt szunnyadnak a halottak: Sántha Péter, Antal Gáspár, Bíró Lázár, Szőts Antal, Imre Ferenc, György Lajos, stb. HA BONYHÁDRÖL KANYARODUNK MAJOSRA, a völgyből először az evangélikus templom tornya ágaskodik az ég felé. Talán a legdíszesebb falusi barokk toronysisakot hordozza. A kifehéredett ónbádog szinte rikít a haragos zöld környezetben. Amint lecsorog azonban az ember a templom elé. felfedezi, hogy dombhátra rakták a templom fundamento- mát, magasan a falu fölé, hogy vigyázza a völgyben sűrűn egymás mellé épített házacskák álmait. A tornyon az 1784-es évszám hirdeti az ősök erőfeszítéseit. Maga a község, amely közigazgatásilag Bonyhádhoz tartozik — a várostól' 2 km-re van — takaros házaival, új lakótelepével, feledteti velünk a telepítések megrázkódtatásait. A völgyben húzódó házsorok közül a tudat még őrzi a közelmúltat: „svábsor”. Lizi, aki vendégül lát bennünket nemcsak a svábsorról tud, hanem állítja, hogy legalább 400 evangélikusnak kell élnie a faluban. Ezek lennének az őslakosok, azok, akik mentesültek a kitelepítés alól. Mert a csángók és székelyek között még nagyítóval sem talál az ember evangélikust. Lizi hetvenen túl van', férje valahonnan Biharból került ide, Lizi nyelvét nem sajátította el, mint ahogyan Lizi is német szavakkal egészíti ki tört magyar tudását. Fájlalja derekát, sürög-forog és hajtogatja: „viel muss mann arbeiten” — sokat kell dolgozni. így adja tudtomra a sváb szorgalmat. Tiszta, szép lakásában megcsillan valami az asszimilációból. Katolikusok a telepesek egy- től-egyig. A templom tőszomszédságában levő óvodából magyar hangok ütik meg fülemet, a gyermekek a kertben játszadoznak. A túlméretezett parókián egy idős asszony lakik, ábrándos, könnyben úszó szemmel néz ránk, odaadja a templom kulcsát, nézzünk körül benne. Németül szól hozzánk. Egyebekben csend üli meg a völgyet, békés csend, 1984. augusztus végét írjuk. Éppen kétszáz éve épült a templom, s Lizá halk véleménye a töredék evangéli- kusságról mélyen elgondolkodtat. 18—20 km-ről, Alsónánáról jár ide a lelkész, akinek Majo- son kívül is van még filiája. Fennakadok ismételten Lizi szavain. Amikor a bűvös 400-as számot kiejtette, férje megjegyezte, alig több, mint 10—15 ember vesz részt az istentiszteleten. Vajon tényleges számot mondott az öregasszony? Hányán maradtak a kitelepítés után? És hányán maradtak az öregeken kívül a faluban? Hányat sodort el munkája, hivatása, elhidegülése az egyháztól? Mondják, hogy a búcsúra, a „Kirwei”-re (Kirchenweie) visz- sza-visszajárnak az elszármazottak. Talán a nosztalgia hozza őket ismételten a faluba. De mi a jövője a majosi evangélikusoknak? A házhoz, régi tradíciókhoz, faluhoz ragaszkodó öregeknek? Azután - itt van a „vegyesházasság”, amely nemcsak felekezeti, de etnikai, sőt politikai vonatkozásban is fennáll. OLDOTT KÉVE. Néhány családnál tett látogatásom és beszélgetésem alapján osztozom Albert Gábor nézetével: „a svábság mihamarabb asszimilálódni ldván”. Ez pedig egyházunk rovására történik. Mert Majoson, ahol kisebbségbe került a svábság (evangélikusság!), az a törvényszerűség érvényesül, hogy a többség előbb-utóbb felszippantja a kisebbséget. PRISZTACS ANTAL TAR- DOSKEDDRÖL, a Mátyusföld- ről került Bonyhádra 1948-ban, a kitelepítés harmadik hullámában. Azon családok közé tartozik, akik „lakosságcserébe” estek és a 8500—9000 lakosú színmagyar községet, Tardos- keddet kellett elhagynia. Kb. 1500—2000 magyar települt ebből a községből át. Csakhogy amikor telepítésük végbement, alig akadt az országban helység. ahol otthont tudtak volna számukra biztosítani. Akik a Felvidékről jöttek, „mindent” magukkal hozhattak. Tehát nem szegényen érkeztek, mint a csángók, székelyek vagy bihariak. Állatokat, ingóságokat, felszerelési tárgyakat, szénát, termést, mindent bevagoníroz- hattak, sőt Prisztacs még a budit is felpakolta a vagonokra. Talán épp a jómódban való érkezés okozott nehézséget. Mert hiszen az a hír járta, hogy az otthagyott házaknak megfelelőt kapnak cserébe, s földet is any- nyit kapnak, amennyin a Felvidéken gazdálkodtak. Egyszóval az állam kártalanítja őket. És hogy ez nem történt meg, azt a mai napig fájlalják. Prisz- tacsék négyen érkeztek. „Idekerültünk ' a jószággal együtt, s egy rossz házat jelöltek ki számunkra, amelyet mintha szánt szándékkal szaggattak volna meg, hogy lakni se lehessen benne. Késhegyig menő harcot folytattunk, hogy ezt a házat kapjuk”. Széles ívet rajzol kezével, én végighordozom tekintetemet a portán s a szépen berendezett lakáson. Prisztacs elnézést kér, oxigént lélegzik be egy tenyérnyi palackból, asztmás. Betegségét a szászvári bányában szerezte, s mint vájárt százalékolták le. Aztán folytatja: „A házban még bennlakott a régi tulajdonos. Neki ugyan kijelöltek új helyet, szabadulni tőle azonban nehezen tudtunk. A községházán valami Mikó nevű erdélyi bonyolította sorsunkat, de az ellenséges érzülettel viseltetett irányunkban.” (Prisztacs Mikót valószínűleg összetéveszti Bodor Gvörgygyel, aki szintén erdélyi volt s mint „kormánybiztos” tevékenykedett Bonyhádon. „A székelyek letelepítésekor Bodor György „kormánybiztos” gyakran önkényesen járt el” — írja róla Albert Gábor.) Ide, Bonyhádra Tardoskedd- ről csak 18—20 családot telepítettek. Tehát mintegy 80—100 embert (a kétezerből). Ez önmagában hallatlan megpróbáltatást jelentett. Ezáltal szétszakadtak a legemberibb kapcsolatok. A régi falu közössége, ismeretségek, barátságok, amely minden nemzedék számára biztonságot jelentett. De szétzilálódtak a rokoni kapcsolatok is, mert a rokonság talán az ország másik sarkában jutott hajlékhoz. S a beilleszkedés kálváriája meg egyenesen hordozhatat- lan volt. Lenézték őket. „Köptek utánuk”, s „cseszkó cigányoknak” nevezték őket. Holott a felvidékiek valamit megcsillogtattak korábbi jólétükből. Ez a 18—20 tardoskeddi telepes család vasárnaponként a templomban s utána a Kaiser-féle vendéglőben találkozott, mert legalább egyszer hetente lát- niok kellett egymást, s ízlelgetni a hazai szót. Prisztacs római katolikus. BONYHÁDON A FŐTÉREN ÁLL a méreteiben meglehetősen hivalkodó katolikus templom. Vele szemben a patinás plébánia, ahová az emléktábla felirata szerint „szívesen járt a költőkirály, Vörösmarty” beszélgetni a haza és az irodalom dolgairól, miközben nevelte a Perczel-gyerekeket. A 80—100 felvidéki telepesnek azonban ez- időben nem az irodalom és a haza dolgai jártak eszükben, hanem egzisztenciális kérdések, hiszen, mint Prisztacs mondja, „még álláshoz sem jutottak”. A meglevő készletek rohamosan fogytak, s az ország nem állt abban a helyzetben, hogy egykönnyen segíthetett volna újonnan érkező gyermekein. Annál mélységesebben gyötörte őket a honvágy. Rédey Pál (Folytatjuk)
