Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1984-01-15 / 3. szám

XLIX. ÉVFOLYAM 3. SZÁM

Újra együtt9 Isten előtt

A NAPTÁRUNKBAN AZ ELMÚLT HETEK PIROSBETÜS ÜNNEPEI UTÁN most nem találunk hasonló jeleket, gyülekezeteink életében mégis ünnepi alkalomnak érezzük az ökumenikus imahetet. Városokban és falvakban, nagy és kicsiny gyülekezetekben egy héten ál együtt hallgatnak igét, együtt imádkoznak és énekelnek, együtt élik át a közösség összetartó erejét evangélikusok és reformátusok, valamint az adott lakóterületen élő ortodox és szabadegyházi közösségek és testvérek. Hazánkban és szerte a világon azonos témák alapján folyik ez a munka és, köt össze közelieket és távoliakat, Jézus Krisztus nevében. Ezt pedig még az „öku- menizmus korában” is nagyon meg kell kölcsönösen becsülnünk.

Én magam most csak a főváros egyetlen kerületéről, az ott szolgáló protestáns gyülekezetek találkozásáról szeretnék írni, de hiszem, hogy a mi tapasztalataink másutt is, ahol csak folyik az ökumenikus imahét, azonosak vagy hasonlóak.

A FASORI GYÜLEKEZET a főváros legsűrűbben lakott területén él. Sok az öreg ház és az idős lakó. Sok a kórház, sűrű a forgalom, szűkek az utcák, de igen sok érdekesség és történelmi emlék fűződik ehhez a kerülethez, amelyet Erzsébetvárosnak is neveznek.

Azt is az érdekességek közé sorolhatjuk, hogy sokféle felekezet működik a gyülekezetünk területén, hatalmas templomok mellett kicsiny imaházak és termek is hívogatják az Isten akaratát kereső embereket. Az ökumenikus imahetet általában a református, baptista és metodista gyülekezetekkel közösen rendezzük meg. Nagyszerű alkalom ez hitünk megváltására, egymás megismerésére, az egymás iránti megbecsülés erősítésére és mindenek fölött Isten üzenetének hallgatására. De miért is^ szeretjük ezeket az alkalmakat?

KÖZÖS KINCSÜNK VAN: AZ EVANGÉLIUM. Estéről estére más hirdeti az igét. Különböző stílusban, különböző hanghordozással — de a hallgató előtt hamarosan kiderül, hogy az üzenet ösz- szecsendül. Hiszen ezekben a bizonyságtételekben nem a felekezeti sajátosságokról, nem teológiai hangsúlyokról, nem egyháztörténeti eseményekről beszélünk, hanem Jézus Krisztusról és arról az örömhírről, amely Őbenne jelent meg és jelenik meg ma is közöttünk, mint bűnbocsánat és reménység, szeretet-forrás és szolgálatra küldő parancs. Azt keresi minden igehirdető, hogy hogyan kell ezt a felszabadító evangéliumot egyéni, családi, gyülekezeti életünkben, népünk és a népek közösségében felelősen és valóságosan megélni, aprópénzre váltani. R.áébredhetünk arra, hogy amint Jézus Krisztus egyetlen, közös Megváltónk, úgy az emberi gondok, kísértések és örömök is hasonlóak. A reformáció élő örökségeként a Szentírás eligazító és Isten igazságát mutató tanítását keressük együtt és estéről estére örömmel tapasztaljuk, hogy ez az üzenet megszólal, bármelyik felekezet lekésze legyen aznap este a tolmács.

Ma már nem a hitviták korában élünk. Szükségünk van saját örökségünk őrzésére, hitvallásainkban megfogalmazott és elfogadott tanításaink megbecsülésére, de arra is, hogy egymást szeretetben elfogadjuk és az evangéliumi hit nagy összetartó erejét érzékeljük.

AZ IMÁDSÁG AJÁNDÉKA. Ezeken az alkalmakon még a megszokott istentiszteleti liturgiáknál is nagyobb hangsúly esik Isten elé állásunkra, az imádságra. Számomra az imaheti összejöveteleknek ez a része kettős élményt jelent mindig: felfedezem a csend termékeny és fontos ajándékát. Csak néhány perc, de közben szinte hallható és tapintható az Istenhez forduló szivek hangja. Kevés a csend életünkben. Pedig igazán őszintén, egész életünket átgondolva. a hallott igéket szívben forgatva csak így lehet imádkozni. Saját „belső szobánkban” is lehetséges ez, de a gyülekezet közösségében különösen is gazdag és termékeny percek a csend percei. A másik élmény pedig a megszólaló hívek imádságaiban van. Nem látjuk az imádkozót. Nem mindig ismerjük személyesen. Kérései és hálaadásai mégis közeli testvérré teszik őt, hiszen értjük gondolatait, azonosulni tudunk vele és együtt mondunk „áment” imádságára. Felfedezzük saját gondolattöredékeinket is, megjelennek szeretteink, beteg hozzátartozóink, munkatársaink, közeli és távoli, szenvedő és örvendező embertestvéreink, vezetők és vezetettek, hívők és nem hívők, mindenki, akinek hitünk és meggyőződésünk szerint Isten gondviselő, irgalmas szeretetére van szükségük. A sok elmondott imádság végén a Miatyánk úgy hangzik, mint egy nagy család közös vallomása és pecsétje a családtagok minden részvallomásának Isten elé tárására. Jó együtt imádkozni és tudni, hogy Isten külön-külön is. együtt is meghallja szavunkat.

A KÖZÖSSÉG MEGÉLÉSE. Nemcsak az jelent ebben örömöt, hogy estéről estére teljesen megtelik a hely, ahol épven összegyülekezünk. Az is öröm és lehetőség, hogy évről évre jobban ismerjük egymást, megszólíthatjuk régi ismerősként a másik felekezethez tartozót, tudjuk, hogy mik az örömeik, mik a gondjaik. Kedves gyakorlat az. hogy gyülekezeti énekkarok, ifjúsági bibliakörök énekesei is szolgálnak, ízelítőt adva az „otthoni légkörből”. Énekeskönyveink közös énekkincse, vagy az ökumenikus énekeskövyv segítségével olyan énekeket énekelünk, amelyeket mind a négy felekezet tagjai ismernek.

Amióta közösen tartsuk ezeket az alkalmakat, jobban becsüljük egymást és egymás gyülekezetét. Nincsenek ,.elcsábítások”, versengések. Az egyik gyülekezet ünnepi alkalmán megjelennek a többiek képviselői is és viszont. Tudjuk, hogy Isten szeretetéből élünk és ki-ki a maga eszközeivel, lelkiségével, de nyitott és szeretetből táplálkozó szívvel teszi ezt.

EZÉRT HISSZÜK ÉS REMÉLJÜK, hogy gyülekezeteink életében ünnepi napok lesznek a most kezdődő imahét napjai.

Szirmai Zoltán

Dr. Karner Ágoston bajorországi tanulmányútja

A Bajor Diakóniai Egyesület (NSZK) meghívta dr. Karner Ágoston országos főtitkárt, a Gyülekezeti Segély vezetőjét, hogy tanulmányút keretében ismerkedjék az ottani diakóniai intézmények -munkájával. Útjára január 9.—február 26. között kerül sor.

Uruss András az LVSZ VB ülésén

Worms 1983.

A Luther-év NSZK-beli záróünnepe

LUTHER MŰKÖDÉSÉNEK CSÚCSPONTJAKÉNT szokták emlegetni azt a világtörténeti jelentőségű eseményt, amely 1521. április 18-án Wormsban történt. X. Leó pápa kimondta felette az egyházi átkot, és most a hatalmas világbirodalom fiatal, 2.1 éves ura, V. Károly, akit nem régen koronáztak császárrá, a német birodalmi rendek elé idézte Luthert, hogy még egyszer kihallgassák, illetőleg, hogy a birodalmi átok kimondása előtt még egyszer megkíséreljék őt rávenni tanai visszavonására.

Ismerjük az eseményedet. Luther egy_ napi gondolkodási idő után rövid válaszra kapott engedélyt. Ekkor mondta híressé vált szavait: „Amíg meg nem cáfolnak az írás bizonyságaival vagy világos okokkal — mert a pápáknak vagy a zsinatoknak önmagukban nem hiszek, mivel bizonyos, hogy gyakran tévedtek és önmaguknak is ellentmond- tak —, addig az írás általam idézett. igéi kényszerítenek engem, és amíg Isten igéje köti lelkiismeretemet, nem tudok és nem akarok visszavonni semmit, mert kétes dolog és veszélyes az üdvösségre, bármit is a lelkiis- meret ellen cselekedni. Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen. Ámen.”

Május 8-án aláírták, május 26-án kihirdették a Wormsi Ediktumot, amely birodalmi átok alá 0s törvényen kívül helyezte Luthert és híveit.

EZEN A TÖRTÉNETI HELYEN jött össze október végén a Német Szövetségi Köztársaság Evangélikus Egyházainak ünnepi zsinata, amely befejezése volt a Luther-év esemény- és rendezvénysorozatának. Eredeti történeti emlék alig van már a városban. A püspöki palota helyén, ahol Luther kihallgatása történt és beszéde elhangzott, most füves parkban emléktábla jelzi a történeti esemény színhelyét. A Johannita-udvar sincs már, ahol Luther tíz napig lakott. De az emlékév alkalmából berendezték a városi múzeumban a Luther- szobát a reformátor könyvei első kiadásainak egyik legnagyobb gyűjteményével. Wormsban áll a híres reformációi emlékmű: tizenkét nagy szobor-alakjával jelzi, hogy a reformáció nem egyedül Luther ügye, bár neki abban kimagasló szerep jutott. Nem kétséges, hogy a történelmi környezet levegője hatott az ünnepi zsinatra is. Sokszor hivatkoztak az Isten igéjéhez kötött lelkiismeretre, amikor a zsinat két nagy témájáról: az egyház egységéről és a világ békéjéről -tárgyaltak.- ■ - LUTHERRE HIVATKOZOTT MINDENKI. A megnyitó úrvacsorái istentiszteleten Helmut Hild egyházelnök hirdette az igét Zsid 10, 35 alapján, aláhúzva, hogy Luther Istenbe vetett

bizalommal „tagadta meg az engedelmességet a világi hatalmasságokkal szemben”, és Isten iránti bizalomra van szükség most is az életet veszélyeztető fegyverek leszereléséhez. Carstens szövetségi elnök viszont az Isten kétféle világkormányzásáról szóló lutheri tanításra hivatkozva fejtegette, hogy az egyház ne lépje át küldetése határait, ne avatkozzék politikai kérdésekbe, és ne akarja az evangéliuménál kormányozni a világot. Helmut Kohl szövetségi kancellár bírálta az egyházi békemozgalmakat, mert „személyes lelkiismereti döntésükre hivatkozva alapjaiban kérdőjelezik meg a demokratikus békerendszer többségi elvét”, minthogy a többség „demokratikusan” megszavazta a rakéták telepítését. Ezzel szemben Werner Krusche, volt magdeburgi püspök tiltakozott az evangélium lelki területre korlátozása, „az. evangélium privatizálása” ellen: az megfosztaná az evangéliumot politikai hatóerejétől. Szerinte tehát éppen az evangélium kötelez állásfoglalásra a nukleáris fegyverkezes ellen.

HÁROM VENDÉG BESZÉDE keltett feltűnést és nagy visszhangot. Philipp Potter, az Egyházak Világtanácsának főtitkára Szerint Luther az egyházakat és a keresztényéneket ma is állandó bűnbánatra és reformációra hívja fel, és. arra, hogy ne „nemzeti, gazdasági, társadalmi és katonai biztonságban” bizakodjanak, hanem „abban az Istenben, akinek Fia, Jézus Krisztus szeretetből önmagát áldozta fel a kereszten”. Johannes Hempel drezdai püspök kijelentette: „Az a véleményünk, hogy további rakéták további rakétákat szülnek — semmi mást.” Egyértelműen elítélte a nukleáris fegyvereket, és mindkét oldalon teljes leszerelésüket követelte. Ezért nyugat-európai vezetők részéről támadásban, a közönség részéről tüntető ünneplésben volt része.

JOSEPH HÖFFNER KARDINÁLIS, az NSZK-beli katolikus püspöki konferencia elnöke — ő volt a harmadik vendégszónok — azzal kezdte beszédét, hogy Luther személye és munkája az egész egyházat, a katolikusokat is érinti, nemcsak az egyházszakadás miatt, hanem — így mondta : „Találva érezzük magunkat mindenekelőtt azért, mert Luther Márton felhívása a reformációra elhangzott á mi egyházunkban, de a felelősek nem azonnal és nem helyes indulattal ragadták meg. ’Amikor az Úr Jézus Krisztus ezt mondta: Térjetek meg, akkor azt akarta, hogy a keresztények egész élete megtérés- legyen’. Luther 95 tétele között ez az első tétel felhívás volt az akkor még ketté nem szakadt keresztyénséghez.: Ez ma kérdést jelent a katolikusokhoz

és az evangélikus keresztyénekhez: elfogadjuk-e, hogy ez az üzenet megragadjon és belsőleg megújítson minket?” Luther megtérésre és megújulásra hívó szavát senki sem állította ennyire első helyre. Höffner kardinális Lutherre hivatkozott abban is, hogy az egyház egységét nem lehet az igazság kérdésének megkerülésével megvalósítani. „Az igazsághoz való ragaszkodás a kiindulópont katolikusok és evangélikus keresztyének számára az eleven, vonzó és lelkesítő igehirdetésükben. Ha engedjük, hogy Isten éltető valósága és igéjének átformáló ereje megragadjon minket, akkor fogunk egyre inkább egymásra találni.” AZ ÜNNEPI ZSINAT, amely Cornelius A. von Heyl világi elnök és Eduard Lohse püspök vezetése alatt állott, súlyponti témája „A reformáció és az egyház egysége” volt. Legtöbb gondot mégis a nukleáris fegyverek telepítésének, illetőleg leszerelésének a kérdése okozott. Legélesebben E. Eppler szociáldemokrata politikus, zsinati tag beszélt a nukleáris fegyverek ellen. Többen hangsúlyozták, hogy olyan határozatot kell hozni, amelyet az egész zsinat el tud fogadni, mert nyilvánvaló, hogy végeredményben senki sem helyesli a nukleáris fegyverek bevetését. A „status confessionir” kimondását — a nukleáris fegyverek . elítélésének hitvallási kérdéssé nyilvánítását — azonban általában helytelenítették, mivel ez megbélyegezné azokat, akik biztonsági okokból átmenetileg elkerülhetetlennek tartják a rakéták telepítését. Végül olyan nyilatkozatot fogadtak el, amely szerint a cél a békének politikai eszközökkel való biztosítása, és a közvetlen feladat a katonai konfrontáció és a nukleáris verseny megszüntetése. ASnnek érdekében a nukleáris fenyegetés jelentőségét fokozatosan csökkenteni kell, és egyre inkább más eszközöket kell felhasználni a háború elkerülése érdekében. Ezt a nyilatkozatot a zsinat egyhangúlag fogadta el. De ugyanakkor 48 zsinati tag, tehát a zsinat többsége, egy másik nyilatkozatot írt alá és nyújtott be, amelyben egyértelműi eg elítélik mindennemű nukleáris fegyver telepítését, sőt előállítását, is. De nem kérték a zsinattól ennek a külön nyilatkozatnak elfogadását. Kívülállóknak nem könnyű ezt a magatartást megérteni. A külön, nyilatkozat aláírói ezzel is békeszándékukat akarták kifejezni. Hangsúlyozták. hogy a. nukleáris feevver- kezés teljes elítélését szótöbbséggel keresztülhajthatták volna a zsinaton, de nem akarták a más véleményen levő kisebbség lelkiismeretét terhelni.

ÁLLANDÓ BÉKETÜNTETÉS volt a nukleáris fegyverkezés ellen a zsinat egész ideje alatt. Helmut Gollwitzer professzor és felesége szervezték a néma tüntetést. Kisebb váltott csoportok reggeltől estig csendben állandó őrséget tartottak a zsinat körül a Kirchentagról ismert lila kendőkkel és transzparensekkel. Egy nagy táblán az óra 12 előtt 5 percet mutatott, és hozzá botokkal kísérteties egyhangúsággal kopogtatták a másodnerceket, így hívták fel a figyelmet jelszavukra: „Megtérés az életre — itt az ideje nemet mondani minden igen nélkül a tömegpusztító fegyverekre!” ök képviselték igazán a keresztyénség és az emberiség közös ügyét — egészen biztosan Luther szellemében.

Frőhle Károly

Worms — Luther-emlékmű

7 püspök-elnök mellett — részt vesz r Reuss András külügyi titkár, a , budapesti nagygyűlési iroda ve- 1 zetője is.

Végrehajtó Bizottságának januá: 10—21. között tartandó ülésén Genfben — dr. Káldy Zoltár