Evangélikus Élet, 1984 (49. évfolyam, 1-53. szám)
1984-05-13 / 20. szám
Az elmulasztott diakónia Dugadüit házak... Ügy érzem, hallatlanul meggondolatlan voltam: megálltam egy nagynevű patinás cukrászda előtt. Nem tudtam tovább menni; kellene néhány szép süteményt venni és hazavinni szeretteimnek. Igaz, nyugdíjas vagyok, de „kerül amibe kerül” alapon — együnk egyszer 1-1 finom süteményt. Meggondolatlanságomat azzal is tetéztem, hogy magamnak egy feketét egy kis pogácsával kértem. Bizony így azután a tárcámban lapuló piros bankómnak több, mint a fele ott maradt a kasszánál. Épp a pogácsa végét ettem, amikor a borongós esős felhőt egyszerre áttörték a nap sugarai, hirtelen megvilágítva a bejáratot. Ugyanabban a percben nyílt az ajtó, és rajta magabiztosan két öntudatos kis vásárló lépett be. szinte magukkal hozva a ta- vaszodás leheletét a becsillogó fénysugárral együtt. Két tíz év körüli kislány volt, akik sza- tyorkájukkal felszerelve valahová, vagy valahonnan jöttek. Talán két óra között szaladtak be a nagyszünetben a közeli iskolából egy falat édességre. Ök ebben a percben még „potenciális vevők”, akik felé kedvesen szól a pult mögül az egyik mosolygószemű kiszolgáló: „Mit kértek, kislányok?” — Az eddig tágra csodálkozó szemek megakadnak az édességeken (ép ötventagú turistacsoport kereste fel március 28-án, délután az angyalföldi gyülekezetét. Űtjukat az egyik müncheni evangélikus gyülekezet szervezte. Saját autóbuszukon érkeztek. Magyarországi útitervük összeállítójához, az IBUSZ-hoz azzal a kéréssel fordultak, hogy budapesti tartózkodásuk idejére állítson be egyházi programot is. Az utazási iroda készségesen teljesítette kérésüket. Így kerültek Angyalföldre már a múlt évben is és idén is. Kölcsönös bemutatkozás, magyarul és németül együtt énekelt koráljaink keretében böjti elcsendesedésünket vetített képekhez kapcsolódó meditáció szolgálta. A meditációt és a művészeti felvételeket Szeverényi János teológiai hallgató készítette. Ö mielőtt elhívást kapott volna a lelkészi pályára, a fotó szakmában dolgozott magas szinten. Meditációját dr. Zoltai Gyula ny. lelkész tolmácsolta. A többi tolmács is a gyülekezet tagjai közül kerül ki. „Olyan jó volt ismét magyar szót hallani” — mondotta egyik vendégünk. A turisták között több kitelepült erdélyi szász és dunántúli németajkú evangélikus is volt. Ajándékképpen művészi faragású feszületet adtak át. Az angyalföldi gyülekezet a kiírt árakon), nagyot nyelnek, már el is ment — zsebüket ismerve — a vásárló kedvük, azzal együtt a belépéskori maga- biztosságuk. Szemük a pultra kitett tálcára vetődik, amelyen a pohár víz áll a vendégek részére, és halkan már csak ennyit kérdeznek: „Szabad egy kis vizet innunk?” — Sokan hallják a kis asztaloknál ülők: — na, hogyan oldódik fel a „kényes” helyzet? — A kedves kiszolgáló a világ legtermészetesebb hangján mondja (hisz, nem rég még ő is talán ugyanilyen kis valaki volt): „Parancsoljatok, igyatok ” — Két pohárka víz, még egy nyelés, köszönés, gyors pillantás a gazdag — de elérhetetlen — pulttartalomra, és már libbenek is ki. Hátrahagyták üde- ségüket, természetességüket ... ők a jövő! És amikor már az ajtó is becsukódott .akkor döbben belém a felismerés, én itt most elmulasztottam valamit. Pedig elbírtam volna, mondjuk, két kis pogácsát — a víz mellé — a gyerekeknek felajánlani: bizonnyal örömmel el is fogadták volna. Az elszalasztott diakóniai alkalom, a lehetőség naponta ott van előttünk, hol kis, hol nagyobb dolgokban — és bizony hibánk, ha nem élünk velük! templomuk fényképével és egy- egy tükrös mézeskalács szívvel ajándékozta meg a vendégeket. „Valahányszor a kis tükörbe néznek, gondoljanak ránk!” — mondotta dr. Worschitzs Osz- kárné, a gyülekezet egyik presbitere. Benczúr László lelkész így imádkozott az együttlét végén: Annyi határ választ el bennünket egymástól a földön. A Te országodban nincsenek határok, Urunk. Ezért tanított kedves Fiad így imádkozni: „Legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.” Ezért kérünk, hogy a még meglevő, és egyelőre nélkülözhetetlen határok elviselhetőbbek, emberibbek, és megnyílásra készebbek legyenek ... B. L. BALASSAGYARMAT. — A gyülekezetben tisztújítás történt. Betöltötték a megüresedett helyeket és kibővítették a presbitériumot. A gyülekezet felügyelője Rózsahegyi Pál, másodfelügyelője Sándor Mihály lett. Az egyik gondnoki tisztségre Cibulyás Pált választották meg. A presbitérium új tagjai: Dóbiás János, Ebecz Lajosné, Fenyvesi János, Glózik Pál, Rétfalvi Pál és Tóth István. Az új tisztségviselőket Kalácska Béla igazgató-lelkész iktatta be. EZ AZ EREDETI NYUGAT- DUNÁNTŰLI KIFEJEZÉS a dugóból származik, a dugó lezárja a hordót, a demijont... A folyadék kiáramlását akadályozza meg. A Felvidéki patakoknál régóta ismerős az a halászati mód, hogy eldugaszolják a patak útját s egy mesterséges mederbe terelik addig, amíg a régi mederben összeszedik a meder alján víznélkül vergődő halakat. Utána a megépített dugót, gátat kinyitják s a patak vize folyhat megszokott útján. A dugadüjt ház az, amelynek gazdája már nem képes annak gondozására, mert igaz a régi közmondás „ha a gazda nem megy a házra, a ház megy a gazdára.” Sajnos elég sok ilyen házzal találkozunk falun, városon egyaránt. Főleg a falvakban szomorú ez a kép. Egy ilyen ház előtt állva, gondolkodjunk el rajta, vajon miért lett Ilyenné? TALÁN MAGTALAN HÁZASPÁR LAKTA, VAGY LAKJA. Örökös nincs, ők már öregek ahhoz, hogy felmenjenek a tetőre és megigazítsák, hogy ne csorogjon be az eső, ne hulljon be a hó. Elmegy az egyik, még sivárabbá válik a ház. A megmaradt tehetetlen, javítani nem tud rajta, napról-napra romlik a ház állapota. Begyepesedik az udvara, embermagasságú gaz lepi el a régen szépen megmunkált kertet, az üres ólak, istállók beomlanak, a kapu, kerítés kidűl-bedűl, a kút vize megposhad, a szerszámok megrozsdásodnak ... eluralkodik a házon az enyészet. Egy napon gazdátlanná válik, bedeszkáz- zák az ablakait, nem nyitja senki az ajtót omlik-bomlik az egész. Beszakad a tető, már csak a falak hirdetik, hogy valamikor itt élet volt, talán gazdag élet s most egerek, bogarak tanyájává lett. GYERMEKES ÖREGEK. A falusi ház ifjú népe kirepült az ősi házból. Ki közelebb, ki távolabb talált munkát és épített magának új otthont. Magukra maradtak az öregek. A fiatalok haza-hazalátogatnak egykét órára, majd fölpakolnak. Megtelik a kocsi csomagtartója, burgonyával, zöldséggel s természetesen disznóságokkal. Mert hiába, azért a hazai kolbász és szalonna más . . . Eltellik pár hét s újra beáll az udvarba néhány órára a várvavárt kocsi. Az öregek még dolgoznak, állatokat tartanak, kertészkednek ... még áll a ház, bár nagyon várná a tatarozást. De a gyerekeknek nem kell, az öregek pedig úgy gondolják, arra a pár esztendőre, ami nekik hátravan, jó lesz úgyis. Nő az öregség s vele a gyengeség s egy szomorú napon nyílik a kapu s koporsóban kiköltözik a házaspár egyike. Ettől kezdve rohamosan romlik a magáramaradt test és a porta, a ház is. Bútorokban, gerendákban per- ceg a szú, mindent belep a por, kifeszítik hálóikat a pókok, avit szag tölti be a szobát, ritkán ég láng a konyhában, mert mi is kell egy embernek? S ha jó helyen áll a ház, lehet kész ebédet is hozni. Minden hirdeti a közeli elmúlást. Friss levegő csak akkor kerül a házba, amikor megjönnek a gyerekek. Ünnep száll a házra s az öreg test mozogni kezd, süt, főz, hogy kedvében járjon a gyerekeknek, unokáknak. Ilyenkor fiatalodik az öreg s talán arra is képes lesz, amit Pákolitz István a költő mond: Diófa Szép, ha ki idejében ültet diófát, árnyékába ülhet, betakaríthatja gyümölcsét és remélheti, hogy az a bizonyos hat szál deszka kikerül belőle. De még szebb, ha ki már biztos benne, hogy nem ülhet árnyékába, a diót sem törheti föl, s az is mindegy, milyen fából tákoják össze a végső ágynakvalót és mégis ültet diófát.” A Norvég Evangélikus Egyházban 1983-ban az esküvők és a keresztelések száma csökkenő tendenciát mutatott, a konfirmandusok száma viszont kissé emelkedett. Az úrvacsorával élők száma is csökken, míg az egyházból kilépők száma emelkedett. Norvégiában a lakosságnak mintegy 92 százaléka tartozik az egyházhoz. Az 1983. év legjelentősebb adata, hogy aZ esküvők és a keresztelők száma csökkent. 1982-ben még 43 690 gyermek részesült a keresztség szentségében, míg 1983-ban csak 42 000. Az es- ketések száma ugyanezen idő alatt 13 100-ról 12 400-ra csökkent. A polgári esküvők száma is csökkent 7700-ról 7600-ra. Ezzel szemben a megkonfirmáltak száma 57 900-ról 59 500-ra emelkedett. Növekszik azoknak a szülőknek a száma, akik tudatosan döntenek úgy, hogy nem kereszteltetik meg gyermekeiket. Hogy sok meg nem keresztelt fiatal jelentkezik a konfirmációra, annak különféle oka van: a keresztyénség iránti érdeklődés, nyitottság arra, hogy hívőkké legyenek, de sokszor a tradicionális kényszer is szerepet játszik. Sokan megteszik abban a re* ményben, hogy hátha hazajös valamelyik gyermeke, vagy aí unokák egyike? Ez a remény táplálja s készteti újabb és újabb munkára. Jól teszi, mert ezt diktálja a lelkiismerete, hogy megbecsülje az örökséget s ne szakadjon rá a ház. Ösztönösen érzi Pósa Lajos: Anyám intése c. versének lüktető sorait: El ne add az ősi házat, el ne add az ősi telket, hol a csűrön késő őszig gólyamadár kelepelget. Ha elfáradsz a világban, Gyere haza megpihenni, az öreg fák árnyékában szép időkre emlékezni. Rád nevet, mind hajdanában a cseresznye, piros alma, gyermek leszel újra fiam s belefogsz egy régi dalba .. Lehet. Sok példa van rá. S nem jártak rosszul, akik hazamentek. Lehet, hogy lebontották a dugadüjt házat s helyére szép újat építettek s a régi portán, hol gyerekeskedtek, újraéled az élet. A már szinte feledésbe ment múlt újraéled az unokák boldog életében. A kert alján patak csordogál és a portán egy letűnt élet talpraáll. A konfirmációnak természetesen feltétele a keresztség. Legtöbb esetben a konfirmáció előtti vasárnapon keresztelik meg a meg ' nem keresztelt konfirmandusokat. Szó van arról, hogy ezt a keresztséget korábbi időpontra teszik, hogy ne gyakoroljanak pressziót azokra, akik nem biztosak, hogy a konfirmációi ünnepélyen részt kívánnak venni. Az úrvacsorával élők száma az 1982. évihez viszonyítva tízezerrel csökkent. Az összes úrvacsorázó száma valamivel egy millió fölött van. Az 1981-ben bevezetett gyermekúrvacsorázás statisztikailag nem hozott változást. Ennek az az oka, hogy a gyermekúr- vacsorázás gyakorlata sok gyülekezetben csak lassan valósul meg. 1983-ban 9900 ember lépett ki az egyházból. 1982-ben — amely a korábbi évekhez viszonyítva rekordévnek számított — a kilépők száma csak 6610 volt. Bár az offertorium összege a Norvég Evangélikus Egyházban jelentősen emelkedett, nem fedezte az infláció mértékét. (Church of Norway News) — s Ó. I. Turisták az NSZK-ból Hernád Tibor KEVESEBB AZ ESKÜVŐ ÉS A KERESZTELÉS, TÖBB A KONFIRMANDUS NORVÉGIÁBAN Emlékesés Bedrich Smetandra KÉT OKUNK IS VAN ARRA, hogy Bedrich Smetanáról megemlékezzünk halálának 100. évfordulóján. Az egyik, hogy művészete túlnőtt hazája határain, az egész emberiségé, igy a miénk is. A másik, hogy Liszt Ferenchez fűződő barátsága erős szálakkal fűzte hazánkhoz. 16 éves korában elkezdett naplójában a következő mondatokkal találkozunk: „ .. . Amikor a 4 éves kort elértem, apám tanított zenére, ötéves koromban kezdtem iskolába járni, de emellett hegedülni és zongorázni tanultam.” E sorokból arra következtethetnénk, hogy édesapja talán értelmiségi ember lehetett, hiszen maga tanította fiát zenére. Pedig urasági serfőző mester volt. Csehországban ekkor évszázados hagyomány a hangszeres zenélés. Szinte minden kis faluban működött zenekar. Smetana ebben a légkörben szerzi első zenei benyomásait. Rendszeres zenei tanulmányokhoz azonban nem jutott hozzá. Ennek egyik oka, hogy a család jobb megélhetés reményében gyakran változtatja lakóhelyét, a másik, hogy akkor a zenetanulás igen költséges volt. 19 éves volt, amikor Prágába került, és alapos zenei tanulmányokhoz kezdhetett. Minden anyagi támasz nélkül lévén, leckeadással kereste meg kenyerét. Közben komponál a maga módján. Már ezek a „gyermekkompozíciók” is jelentős tehetségre mutatnak. Zeneszerzői pályájának kibontakozásában jelentős fordulatot hozott az 1848-as esztendő. Ekkor szánja rá magát, hogy az akkor már világhírű Liszt Ferenchez fordul. Zongorára írott karakterdarabjait küldi meg neki, kérve véleményét, támogatását. Liszt igen meleghangú levélben válaszol, amelyben többek között ezt írja: „Bármilyen nehézségbe ütközik is manapság rendes kiadót találni egy olyan rendes műhöz, melyet nem egy már híres és befutott név aláírása fémjelez, mindazonáltal remélem, hogy rövidesen a *»Karakter-darabok« kiadásáról értesíthetem, és minden erőmmel azon leszek, hogy önnek számottevő tiszteletdíjat kézbesítsenek, amely önt arra serkentse, hogy a kiadóval állandó kapcsolatot létesítsen.” Ez a barátság, amely nemcsak levélváltásokra szorítkozik, hanem személyes találkozásokkal is folytatódik, Smetana haláláig tart. Erről Smetanának egy 1880-ban írott levele is tanúskodik: . mindent, amit eddig képes voltam nyújtani, Neki köszönhetek, hogy ő volt az, aki mindenekelőtt önbizalmat adott nekem, azután pedig azt az egyetlen igaz utat mutatta meg nekem, amelyen jártam. Azóta — személyes ismeretségünk már több mint 25 éve tart — ö a mesterem, a mintaképem. Mégpedig el nem ért mintakép. Iránta való tiszteletem és csodálatom, csakúgy mint hálaérzetem, nem ismer határt...” AMIKOR SMETANA 1843-BAN — 19 * éves korában — Prágába érkezik, az ifjúságot itt ugyanaz a forradalmi szellem tölti el, ami a pesti ifjúságban élt. Smetana ehhez a forradalmi irányzathoz csatlakozik. Ez abban nyilatkozott meg többek között, hogy a nemzeti cseh zene megteremtésére határozza el magát. Az ifjúság forradalmi elszántsága 1848-ra már fegyveres felkeléssé izzik. Smetanát ott találjuk ezen ifjak között. Buzdító tömegdalt is ír számukra „A szabadság dala” címen. Egy indulót is ír a Nemzeti Gárda számára. Ennek később az „Ujjongó nyitány” címet adja. A forradalom leverése után Smetana is visszavonulásra kényszerül. Zeneiskolát nyit és szorgalmasan komponál. Neve egyre ismertebbé válik. A reá nehezedő politikai nyomás arra készteti, hogy 1856-ban elfogadja a Göteborgi Klasszikus Zeneegylet meghívását, ahol azután öt esztendeig vezető karnagyként működik. Közben otthon enyhül a politikai légkör. Smetana érzi, hogy otthon van rá szükség. 1860-ban visszatér és lázas tevékenységbe kezd. Nemcsak a zenei élet, hanem az egész függetlenségi mozgalom vezéralakjává lesz. Az őt körülvevő tisztelet teszi azzá. Akárcsak nálunk Erkel, ö is az Országos Dalegylet elnöke, karnagya, folyóiratot indít, hangversenyeket szervez. Úgy véli, hogy az operaműfajon keresztül tud a legszélesebb tömegekhez szólni. 1869-ben megírja első operáját „A brandenburgiak Csehországban” címmel. A nemzeti szabadságért vívott harcra buzdítja ebben népét. Természetesen visszatetszést szül az uralkodó körökben és mellőzik Smetanát, ahogy csak tehetik. Mindez nem akadályozza meg abban, hogy újabb operákkal ne buzdítsa népét. így születik meg a Dalibor (1867), a Libusa (1872), a Két özvegy (1874), a Csók (1876), A titok (1878). E termékeny korszak gyümölcse legjelentősebb szimfonikus alkotása, a „Hazám” c. ciklus. Ez egyik legismertebb műve. SMETANA 1865-BEN MAGYARORSZÁGON IS JÁRT. Ekkor ünnepelte a Nemzeti Zenede fennállásának 25 éves jubileumát. Ez az alkalom olyan nagy jelentőségű volt a magyar zenei életben, hogy erre írta Liszt Ferenc a „Szent Erzsébet legendája” c. oratóriumát. Az ünnepségeken Liszt Ferenc is részt vett, és maga vezényelte e művét. Smetana annyira fellelkesedett a mű hallatán, hogy azt a következő évben Prágában be is mutatta. Nyilván Liszt iránti tisztelete is közrejátszott ebben. Életének utolsó 10 esztendeje teljes visszavonultságban telt el. Elvesztette hallását, majd meggyengült idegrendszere miatt szenvedett sokat. De még így is, erejének végső megfeszítésével tovább dolgozik. 1880-ban írt egyik levelében ezeket találjuk: „Csak az, hogy a családomra gondolok és a tudat: a népemért és a hazámért tovább dolgozni — ezek tartanak életben és sarkallnak új munkára.” 1884. MÁJUS 12-ÉN azzal a tudattal zárhatta le szemeit — Kodály szavaival élve —, hogy „másként hagyta itt ezt a világot, mint ahogy találta azt”. Fasang Árpád
