Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1983-04-24 / 17. szám
Református—zsidó dialógus Debrecenben A Magyarországi Református Egyház Teológiai Doktorainak Kollégiuma március 13-án, vasárnap a Debreceni Református Kollégiumban ülést tartott, amelynek keretében délelőtt dr. Scheiber Sándor professzor, az Országos Rabbiképző Intézet igazgatója, a debreceni Református Teológiai Akadémia honoris causa doktora Ismeretlen töredékek a héber Ben Szira-ból” címmel díszdoktori székfoglaló értkezést tartott. Az Izraelita Hitfele- kezet, az egyházkerületek, a Doktorok Kollégiuma, valamint a debreceni Református Kollégium, tudományos intézményei és a Teológiai Akadémia részéről megjelent vendégeket, a debreceni lelkipásztorok és református gyülekezetek, továbbá a zsidó hitközség képviselőit dr. Makkai László teológiai professzor, a Doktorok Kollégiumának főtitkára köszöntötte. Dr. Bartha Tibor püspök, a Zsinat és a Doktorok Kollégiumának elnöke mondott megnyitó beszédet. A diplomát dr. Szabó László Ambrus, a Teológiai Akadémia dékánja adta át és köszöntötte az új díszdoktort. A Magyar Izraeliták Országos Képviselete részéről Héber Imre elnök mondott köszöntő szavakat. Az ünnepség a Himnusz eléneklése után dr. Makkai László főtitkár zárszavával ért véget. A Doktorok Kollégiuma ülésszakának második programja délután a református—zsidó dialógus volt, amelynek középpontjában a fasizmus kialakulásának és következményeinek, valamint a párbeszéd perspektívájának vizsgálata állott. Ennek keretében négy elődás hangzott el; dr. Makkai László: „A fasizmus kialakulásának történelmi előfeltételei”, dr. Schweitzer József főrabbi „A zsidó vallásos élet és gondolkodás a fasizmus alatt és után”, dr. Kürti László püspök, a Doktorok Kollégiuma Teológiai Szakosztályának elnöke és dr. Sal- gó László főrabbi „A református—zsidó békeszolgálat lehetőségei” címmel tartott előadást. A dialógus és a tudományos ülésszak eredményeit dr. Bartha Tibor püspök, a Doktorok Kollégiumának elnöke foglalta össze. A református—zsidó dialógus alkalmából a felek közös nyilatkozatot adtak ki. Mindkét ülésszakon énekszámokat adott elő az Országos Rabbiképző intézet Goldmark Kórusa Ádám Emil karnagy és a Kollégiumi Kántus Berkest Sándor karnagy vezényletével. A TJTTHFR .P.TRT.TA H A IVPxI ,FMFZFN Luther énekei énekeskönyvünkben Luther énekei magyar nyelven Luther a maga korabeli német költészet és zene legnagyobb alakja volt. Döntő hatással volt a német irodalmi nyelv kialakulására. De énekeit nem csupán németek számára írta, hanem az egész egyháznak. Ahol a lutheri reformáció gyökeret vert, ott hamarosan énekelni kezdték anyanyelvre fordított énekeit is. Így volt ez hazánkban is. Izgalmas élményt kínál annak az útnak végigjárása, melyen Luther énekeinek a magyar evangélikus egyházban való szolgálatát végigkísérhetjük. AZ ELSŐ WITTENBERGI LU- THER-ÉNEKESKÖNYV MEGJELENÉSE UTÁN alig több mint egy évtizeddel már megjelennek énekei magyar fordításban az első kottás, evangélikus énekeskönyvben. Gálszécsi István 1536-ban Krakkóban kinyomtatott énekeskönyvében találjuk Luther legfontosabb énekeit. Érdekes ennek a könyvnek felfedezése. Nagyon sokáig csak egy 1602-ben megjelent énekeskönyv előszavából tudták, hogy volt egy ilyen énekeskönyv is, de sehol, egyetlen példány nem maradt fenn belőle. Először 1886-ban, majd 1911-ben és végül 1962-ben találnak meg különböző helyeken töredékeket ebből a Gálszecsi-éne- keskönyvből. A 16. sz-ban még nem gyártottak külön kemény táblákat a könyvek bekötésére, hanem a nyomdában fellelhető próbanyomatok és selejtesen nyomott ívek egyszerű összeragasztá- sával készítették a kötéstáblákat. Ilyen régi kötéstáblák szétáztatá- sa során találták meg ennek az énekeskönyvnek töredékeit. A legnagyobb értékük e töredékeknek, hogy a címlapon kívül, három, teljes Luther-éneket tartalmaznak: a Tízparancsolatot, a Hiszekegyről és az úrvacsoráról szóló énekét ETTŐL KEZDVE EGYMÁST KÖVETTÉK a magyar reformátorok által szerkesztett énekeskönyvek. Illő, hogy legalább a fontosabbakat ismerjük nevük szerint. Teljes egészében ismerhetjük az 1566-ban megjelent, úgynevezett Váradi énekeskönyvet. (Az Akadémiai Kiadó 1975- ben kiadta fakszimile kiadásban!) 1569-ben Debrecenben adták ki, 1574-ben jelent meg Huszár Gál énekeskönyve, 1592-ben Bornemissza Péteré, egy évvé) később az úgynevezett Bártfai énekeskönyv. Ezek az énekeskönyvek jórészt azonos anyaggal, a különböző vidékek gyülekezetei számára készültek. Ebben az időben még nem beszélhetünk egységes „országos” énekeskönyvről. A legkimagaslóbb evangélikus énekeskönyv az 1743-ban először megjelent, majd 1822-ig 23 kiadást megért Új Zengedezö Meny- nyei Kar című énekeskönyvünk. A felsorolt énekeskönyvekben Luther énekei egyre növekvő számban tűnnek fel. A Váradi- énekes.könyv 185 énekéből 8 Luther éneke, ez a szám megsokszorozódik, és a több mint 600 éneket tartalmazó Űj Zengedezö Mennyei Karban már több mint kétszeresét találjuk Luther éhekeinek. A 19. SZD. ELEJÉN KÖVETKEZIK BE A ROMLÁS az egyházi éneklés területén. Előbb 1805- ben a Dunántúli Egyházkerület adja ki Űj Énekeskönyvét, majd 1811-ben megjelenik az úgynevezett Nagy-Győri Énekeskönyv. E kettő már erősen a korabeli racionalizmus (észvallás) hatása alatt született. A racionalizmus mérlegén nem feleltek meg Luther énekei. Az 1811-es Nagy-Győriből még Luther diadaléneke, a reformáció himnusza, az „Erős vár a mi Istenünk” is kimaradt, és évtizedeken keresztül hiányzott. Csak az 1879-ben megjelent hatodik kiadásban veszik vissza, de nem arra hivatkozva, hogy ez Luther éneke, hanem e szavakkal: „A jelen kiadás toldalékéba egy régi hiány pótlására felvett két ének dr. Székács József pesti lelkész és bányakerületi superin- tendenstől való”. AMIKOR 1911-BEN MEGJELENT a Keresztyén énekeskönyv (ezt nevezték általában „Dunántúli énekeskönyvnek”) ez már jelentős javulást hozott a Luther énekek visszahozatala dolgában. A legfontosabb énekek újra megjelennek, tíz Luther éneket találunk benne. Amikor 1955-ben ez az énekesköny az úgynevezett Űj Résszel bővül, még újabb 14 Luther ének kerül bele. Ez már megfelelő mérték, így Luther énekei egyre inkább kedveltté válnak gyülekezeteinkben. Most megjelent énekeskönyvünk 26 Luther éneket tartalmaz. NEM SZABAD MEGFELEDKEZNÜNK ARRÓL SEM, hogy hazánkban élő nemzetiségi gyülekezeteink a maguk énekeskönyveikben szintén nagy számban jelentetik meg Luther énekeit. A német ajkú gyülekezetek köny- nyebb helyzetben vannak, mert fordítás nélkül vehetik át Luther énekeit. De a jellegzetes szlovák kegyességet őrző és továbbplántáló Tranoszciusz énekeskönyv is szép példát mutat, amikor a különböző kiadásaiban egyre növekvő számban vesz fel Luther énekeket. Ezek száma az 1923- ban Békéscsabán megjelent kiadásban már 39 — a több mint 1100 ének közül. MAGYAR EVANGÉLIKUS EGYHÁZUNKBAN MOST az új énekeskönyv megjelenése és a Luther-jubileum éve szerencsésen találkozik. Jó lenne ezt azzal is ünnepelnünk, hogy ahol viszonylag kevés Luther-éneket ismer a gyülekezet, ott most felveszik a jubileumi munkatervbe Luther péhány énekének tanulását. Az egyes énekek keletkezéséről, hitbeli és erkölcsi tartalmáról, a mához szóló „lutheri üzenetéről” sorozatunkban kaphatunk majd sokat. Tóth-Szöllős Mihály Korunk műfaja: az emlékirat Az irodalomtörténet tanúsága szerint minden korszaknak megvolt a vezető, közkedvelt műfaja, s hogy mikor melyik került az élre, azt az életmód, az életforma, az ebből eredő társadalomlélektani tényezők összjátéka határozta meg. Ahol a betűt kevesen ismerték, ott az élőszó uralkodott: a mese, a monda, az elbeszélt eposz (Homérosz), vagy ezek énekkel (esetleg tánccal is) összekötött változata, mint a ballada, a históriás ének. Városiasodott korszakokba tágabb körben terjedt el az írástudás és vele a regény (a római császárkornak már „bestsellerei” is voltak), a műfaj kedvessége összefügg a város közösségbomlasztó hatásával, s a közösség befogadását felváltó egyéni olvasással. A reneszánsz korában a könyvnyomtatás feltalálása és az iskolaügy fejlődée az emberek sokaságát tette egyéni olvasóvá, utat nyitva ilymódon a terjedelmes prózai műfajoknak. Elkövetkezett a regény klasszikus korszaka, a XIX. század, hatása átnyúlt a XX. század első felére is; napjaink hajszolt, folyton úton lévő embere már jobban kedveli a kisregényt, de annál is jobban a memoárt. Ez utóbbinak azt is megbocsátja, ha kötete több kilót nyom. A memoárt az is olvassa, aki más műfajt vajmi ritkán vesz a kezébe, s az is írja, akinek nem a toll a termelőeszköze. Az írók mellett politikusok, katonák, színészek, képzőművészek, orvosok, mérnökök, mesélőkedvű falusi asszonyok emlékiratai vándorolnak kézről kézre; a szerzők olykor meglepő írói készségről tesznek tanúságot. Óhatatlanul felmerül a kérdés: mi a műfaj titka? Miért vonzódunk hozzá mindannyian, a szenvedélyes könyvbarátok éppúgy, mint a ritkán olvasók? A tegnap nyomában Kézenfekvő lenne a válasz, hogy veszélyekkel terhes évszázadban élünk, mindenkit érdekel a közelmúlt történelme, a fiatalokat azért, mert keveset tudnak róla, az idősebbeket meg azért, mert érteni szeretnék az átélt dolgok okait, következményeit, egyáltalán: távolabbi táv- latosabb nézőpontból szemlélni mindazt, amit közelből nézvést eltakart a pillanatnyi helyzet. Bizonyára ez is igaz, kétségtelen, hogy sok emlékirat-olvasót a ténybeli megismerés vágya vezet. De nemcsak erről van szó. Hiszen azok az emlékiratok is kapósak, amelyek nem a tegnapról szólnak! Augustinus Vallomásai, Széchenyi Naplója, II. Rákóczi Ferenc önvallomásai úgy fogytak el, hogy a könyvesbolti raktárakból a kirakatig sem jutottak. Nemcsak egyik-másik mai emlékirat árfolyama emelkedett az eredeti ár sokszorosára a? magánkereskedelemben, de az is boldog, aki bármi pénzért szerezni tud egy Árva Bethlen Katát, Bethlen Miklóst, Sévigné asszonyt, és ma Mikes Kelemen is a népszerű szerzők közé tartozik. Itt pedig már a modern regény ősforrásainál járunk, hiszen a regény ezeknek az önéletírásoknak — melyeknek válfaja az irodalmi levél is — szerves folytatása. A XVIII. század kedvelt műfaja a levél, legyen bár „missilis”, azaz címzetthez szóló, mint Sévigné asszonyéi, vagy fiktív, csupán formája szerinti levél, mint a Mikes Kelemenéi. A magyar prózánál meg éppenséggel tettenérhetjük a születés pillanatát az erdélyi emlékiratírók magányos vallomástételében. Napjainkban tehát visszakanyarodunk egy 200 évvel ezelőtti virágzó műfajhoz? Merőben más helyzetben? Miért? Csak feltevést kockáztathatunk, s ez a feltevés Babits Mihály sorát idézi: „Hozzám már hűtlen lettek a szavak ...” A modern regény gyakorta hűtlen az olvasókhoz. Nem szándékkal teszi, hanem mert az író (a hivatásos) ki akar fejezni egy életérzést, a kor emberének szorongással teli, diszharmonikus viszonyát időhöz, térhez, sorshoz, jövőhöz. Ennek érdekében mindent felbont: időt, formát, nyelvi szerkezetet. A lélek mélyére akar hatolni, s emberábrázolás helyett gyakran röntgenleletet kínál. Világjelenség ez. Igaz mesét kíván a lélek Csakhogy az olvasó nem erre kíváncsi. Megőrizte magában az ember legősibb éhségét: a mese utáni vágyat. Szerb Antal írja a Hétköznapok és csodák-ban, .hogy az elbeszélő irodalom éltetője az ember mese-éhsége és csoda-vágya; ha ezt nem kapja meg, elfordul a „magas irodalomtól”, és elhúzódik a bestseller, a lektűr közegébe. Szerb Antal még nem látta előre, hogy van harmadik út is, hogy vissza lehet hozni egy műfajt, amely szerencsés esetben a „magas” irodalom számára is alkot műveket, s ez a műfaj viszszaadja az olvasónak a mesét, a történetet, de még a csodát is, hiszen ha izgalmas a memoár, akkor valóban csoda, hogy az alkotó mindazt túlélte, olyannyira, hogy írhatott róla. Az emberi lélek másik ősi vágya, kívánsága, mely leginkább a gyermekből tör elő, de az őszintébb felnőtt is bevallja: legyen igaz a mese, és közvetlen bensőséges, személyes az előadásmódja. A második kívánság nem is problematikus: az igazán vonzó emlékirat mindig bensőséges és személyes. Mintha a szerző behívna belső szobájába, mintha legközelebbi barátaihoz szólna, mégpedig az élőszónak azzal a melegével amellyel a mesemondó vagy a lantos deák szólhatott egykor. Valahol itt lappang az elveszett közösség, a közös befogadás utáni vágy is. De hogy igaz-e a mese? Az korántsem olyan bizonyos. Ha nem író írja az emlékiratot, akkor igencsak rossz néven vesszük még az emlékezet kihagyásaiból eredő ténybeli eltéréseket is (ha rájövünk), a többiről nem is szólva ... Ám ha író írja, más a helyzet. Déry Tibor állítja valahol, hogy „az író mindig önéletrajzot ír”. Abban az értelemben persze, hogy a saját emberismeretét, a maga élményvilágát, érzéseit, az általa megismert figurákat viszi bele a kitalált történetbe. Vagyis a saját tudat-tartalmát olvasztja a fikcióba. Az önéletírás abban különbözik a regénytől, hogy mellőzi a fikciót, no meg a modern regény különféle „izmusait” is, leginkább az „anti- regényt”. Viszont szükségképpen nem mellőzheti az írói fantáziát, s az írói szerkesztésmódot, a sűrítést, tömörítést, a valóság megemelését — a művészetbe. Itt tehát már nem az a kérdés, hogy valóban minden úgy történt-e, hanem hogy hiteles-e, érzékelteti-e a kort, életet lehel- e az árnyakba, visszavarázsolja-e a letűnt időt? Ha igen, akkor százszor igazabb, mint a legpedánsabb kronológia. Babits Mihály is így kérdez: „Irodalmi érték-e az őszinteség? Bizonyos, hogy mai irodalmunk annak tartja, sőt talán minden irodalmi érték közül a legfőbbnek. ... De bizonyos az is, hogy az igazi irodalmi érték nem a szándékolt őszinteségben van. Inkább a lírai őszinteségben, ami kitör a lélekből, mert ki kell törnie, amit nem lehet visszafojtani! Ami kitárul akkor is, ha sose beszél az író önmagáról, kifejezést talál a gondolat árnyalataiban, a kompozíció arányaiban, a szavak ritmusában, a stílusban... Ez a fajta őszinteség nemcsak, hogy irodalmi érték, de maga az érték. Rousseau Vallomásaiban a szándékolt őszinteség mellett- ez az őszinteség is meg van, és ez teszi remekművé.” (Az európai irodalom története.) A memoár — akár hivatásos író írta, akár nem — remekmű is lehet. Ebben az esetben nemcsak történelmi (vagy pletykaéhes?) kíváncsiságunkat elégíti ki, hanem egy másik lélek vergődésén keresztül elvezet a katharzishoz, fölemel, nemesít, és azt sugallja, amit Rilkének a ^klasszikus Apolló torzó: „Változtasd meg élted!” Ami pedig csak tényközlés, az arra a sorsra jut, amire Tinódi Lantos Sebestyén strófái: történeti forrás lesz csupán. Megbízható vagy sem? Eldöntik az utódok. Homo ludens Addig azonban a memoár kedvelő olvasó gyakorta csóválja a fejét: ejnye, mennyire másképp szól ugyanarról az élményről egyik vagy másik emlékező! Elkerülhetetlenül. Minden ember külön kis világ, mindegyiken másként szűrődnek át az élet dolgai. Sir Walter Raleigh Angliai Erzsébet kegyvesztett udvaronca a Towerbe kerülvén, elhatározta, hogy megírja emlékiratait. Közben a rács mögül az udvarra tekintett, s meglátta két őr verekedését. Néhány órával később hallotta, hogy két másik katona egészen másként tárgyalja az esemény lefolyását, mint ahogyan ő, a szemtanú látta. Akkor lecsapta tollát, mondván, hogy ha ennyire megfoghatatlan a valóság, ha mindenki mást lát benne, nem érdemes papírra vetni. Minden bizonnyal tévedett: épp ezért érdemes ábrázolni, mert olyan sokféle, ahány ember szemléli. A memoár-kedvelésben a homo ludens játékos kedve is megnyilvánul: a változatosság gyönyörűsége. Miért szeretünk emlékiratot olvasni? Mert mindennek ellenére él bennünk az örök gyermek mesevágyával, játékosságával, barátkozó kedvével. Ez pedig jó jel. Mert meg van írva: „Ha olyanná nem lesztek mint a kisgyermekek ...” Bozóky Éva NSZK: 1964 ÓTA NÉGYSZERESÉRE NÖVEKEDETT A NŐI LELKÉSZEK SZAMA Koaott a szövetség tagegynazai- ban. Ez a szám 1981 végére 1148- ; ra növekedett. (Die Saat) A Német Szövetségi Köztársa, ságbeli Protestáns Egyházszövet ség (EKD) kimutatása szerin 1964-ben csak 282 női lelkész műnagy ellenfél: Thomas Münzer énekei hangzanak fel. A bibliai részleteket kiváló színészek, az ének-zenei részeket a világhírű Peter Schreier tolmácsolja. (Die Saat) Elsőként történt az, hogy az NDK-beli Deutsche Schalplatten vállalat olyan hanglemezeket bocsátott a hazai és nemzetközi piacra, amelynek a Luther fordítású Szentírás egyes részei és Luther, Johann Walter, valamint a
