Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1983-03-20 / 12. szám
A Niceai Hitvallás „Értünk keresztre is feszíttetett...” Az Apostoli Hitvallás egyszerűen felsorolja a történeti tényeket Jézus szenvedéséről és haláláról: „szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszíttetett, meghalt és elte- mettetett”. Nem vitázik, nem is utal semmiféle vitás kérdésre, ami — ahogyan azt az előzőkben láttuk — az első századokban Jézus személyével kapcsolatban felmerült. Mi hozzá is szoktunk az ilyenfajta Hitvallás elmondásához. Láttuk, hogy ezek a tények benne vannak a Niceai Hitvallásban is, és megállapítottuk, hogy fontosak a hitünk számára. Valóban, nem mellékes dolog, hogy azok az események, amelyekről az evangéliumok beszámolnak, valóban megtörténtek-e vagy sem. Valóban fontos számunkra, hogy Jézus történeti személy. És ezen felül az is fontos, hogy Jézusban Isten jelent meg a világban, Isten járta végig az ember életútját bölcsőtől a koporsóig. JÉZUS KERESZTHALÁLA IS FONTOS: az a tény, hogy ártatlanul halálra ítélték, hogy szenvedett, és úgy halt meg, hogy a sokaság csak azt látta, hogy a „gonosztevők” sorsára jutott. Nem mellékes dolog, hogy Jézus úgy szenved, mint egy „bűnös halandó”. Ha valahol igazán látható, hogy Jézus valóságos ember, akkor az a golgotái kereszt. Itt láthatjuk, hogy Jézus nem használta ki a maga javára, hogy ő „az Istennel egyenlő” (Fii 2,6), hogy „a bűnösök közé sorolták” (Ézs 53,12). A „KERESZTFA TITKA” IS FONTOS (189. ének 1. verse): az, hogy a kereszten Isten szenved. A főpapok azért tiltakoztak Pilátusnál a kereszt felirata miatt (Jn 19,21), mert a „zsidók királya” azt jelentette: az Űr, az Isten. A feliratnak mégis ott kellett maradnia. A tanítványok, akik vallották, hogy Jézus „Isten Fia” (Mt 16,16), megdöbbenéssel jegyezték fel a Szenvedő utolsó szavai közt az általuk is, ismert zsoltárverset: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?!” (Mt 27,46 — Zsolt 22,2). Isten az Istentől elhagyatva — ki érti ezt? Titok ez. amelyet csak imádni lehet. Mindez benne van a Hitvallásban. Nagyhét közeledtével újra meg újra halljuk és végiggondoljuk ezeket a dolgokat. S mikor mondjuk a Hitvallást, ismét felidézzük mindezt. DE MÉG EZ SEM ELÉG. Nem elég tudni, hogy a hitvallásban felidézett események valóságos, történeti események. Nem elég vallani, hogy Jézus Krisztus valóságos emberként szenvedett, hogy egészen végigjárta az ember útját. Nem elég vallani, hogy tudunk a titokról: Isten szenvedéséről. Mit érnek mindezek a dolgok, ha nem tudjuk, mi közünk van nekünk hozzá!? Mi értelme volna a Hitvallásnak, ha azzal csak az „igazságot” akarnánk megmondani azoknak, akik másképpen gondolkodnak? Ennél sokkal többre van szükségünk. Erről a többről is vallást teszünk a Niceai Hitvallásban. „ÉRTÜNK” — megint ez a kis szócska: „értünk keresztre is feszíttetett ...”. Ahogyan a karácsony csodája, Isten emberré létele értünk történt, ugyanúgy van ez Jézus kereszthalálával. Az a biztos történeti esemény miértünk ment végbe. A valóságos ember Jézus értünk halt meg ártatlanul a kereszten, értünk járta végig a „minden halandók útját”. A keresztfa igazi, teljes titka az, hogy Isten értünk szenved. Ez a kis „értünk” szócska adja meg Nagypéntek értelmét: Jézus Krisztus kereszthalála nem valami tőlünk távoli esemény, amelyhez semmi közünk, nem csupán régi történet, hanem ezzel velünk történt valami: Isten mindenét odaadta, odaáldozta értünk. Valljuk, hogy így szeret minket Isten, így adott nekünk örök életet, — ezt a hitünket valljuk meg a Niceai Hitvallás második hitágazatában (Jn 3,16). Talán nem volt hiábavaló böjt heteiben egy-egy pillantást vetni a Niceai Hitvallás néhány kijelentésére. Talán ez a hetenkénti néhány sor segített abban, hogy egy másik, általunk kevésbé ismert Hitvallás kifejezéseivel felfrissítsük, elmélyítsük azt, amit olyan megszokottan, sokszor oda se figyelve mondtunk éveken át vasárnapról-vasárnapra az Apostoli Hitvallásssal. És talán abban is segített mindeá, hogy ebben a böjtben még jobban megismerjük Isten szeretetét, amelyet Jézus Krisztusban mutatott meg nekünk. Muntag Andor — LOVÁSZPATONA. A gyülekezetben a lelkészi szolgálatot 1982. december 15-től Kiss Miklós lelkész látja el. Pál „harcos99 levele Sajtóosztályunk adta ki: A Galáciabeliekhez írt levél Egész egyházunkat megmozgatja és foglalkoztatja az új énekeskönyv. Mindenki forgatja, boldogan ismerkedik vele vagy keresi benne a számára régen kedvessé vált énekeket. Így egy kissé háttérbe szorult Sajtóosztályunk egyik legújabb értékes, kiadványa: Qr. Cserháti Sándor: PÁL APOSTOLNAK A GALÁCIABELIEKHEZ IRT LEVELE. Az esetleges mellőzés azonban méltatlan lenne ehhez a könyvhöz, mert tartalmában gazdag és formájában tetszetős. EGYHÁZUNKNAK AZ A SZÁNDÉKA, hogy minden bibliai könyvhöz megjelentet egy-egy írásmagyarázati könyvet. Ezt az átfogó munkát természetesen csak évtizedek alatt tudjuk megvalósítani. Ennek a nagy tervnek egyik fontos része valósult meg most, amikor kezünkbe vehettük ezt az új kötetet. Dr. Cserháti Sándor szegedi lelkészt már korábbi könyveiből ismerjük, mert ő írta 1976-ban a Filippibeliekhez írt levél, majd 1978-ban a Kolossébeliekhez írt levél magyarázatát és társszerzője A megrepedt nádat nem töri el... kötetnek is. A mostani munkája tudományos igényű is, ismerteti a különböző írásmagyarázói véleményeket. Mégis, mint gyakorló lelkész a gyülekezeti tagok számára is érthető módon igyekszik összefoglalni a kérdéseket, s a mai életig meghúzni a következtetéseket. Így válik ez a könyv nemcsak lelkészek szakkönyvévé, hanem a Bibliát szívesen olvasó gyülekezeti tagok kézikönyvévé is. NEM KÖNNYŰ A GALÁCIAI LEVELET MAGYARÁZNI. Ezt bizonyítja az a felmérés is, amit a könyv előszavában találunk, hogy az egész levél átfogó magyarázatára átlagban évtizedenként csak egy-egy írásmagyarázó vállalkozik Európában. A levél fontosságát viszont az bizonyítja, 1. Watts: A KERESZT ENEKE Ha téged látlak, szent kereszt, és értem vérző Mesterem, szemétté lesz, mi drága volt, és mind, mivel büszkélkedem. Szeretet s fájdalom vegyül tövistől vérző homlokon. Egymással így hol egyesül szeretet s ily nagy fájdalom?! nogy L,utner naromszor magyarázta egyetemi előadások keretében. Cserháti könyvét olvasva látjuk, hogy ma is útmutató a Galáciai levél számtalan kérdésben, s ezért igen örülhetünk, hogy most mi is elmélyedve olvashatjuk azt ennek a könyvek segítségével. A szerzőt is foglalkoztatja az a kérdés, hogy nem tanúsítunk-e ökumenéellenes magatartást, amikor ezt a harcos és türelmetlen levelet tanulmányozzuk, amely minden más és eltérő tanítást megátkoz (1,8). „Az apostol a damaszkuszi események következtében belátta, hogy Krisztus kereszthalála kivédhetetlen ítéletet jelent az ember, a törvény és a világ berendezkedése felett, mégpedig mindenekelőtt az embernek Istennel való kapcsolatát illetően. Mert Jézus Krisztusban Isten adott találkozót az embernek, és ha ez a találkozás úgy végződött, hogy az ember Jézust a gyalázat fájára taszította, akkor az embernek reménytelenül megromlott és Istennel megha- sonlott a természete” (19. lap). Ezért az isteni igazság hangsúlyozása nem hiba, hanem kötelesség. Hiszen a sok „egyéni út”, amiről nem mondják ki, hogy hol téved, azok bontják a keresz- tyénség egységét. Így alakulnak ma gombamódra a történeti egyházaktól elkülönült kicsiny közösségek. „. . .a Krisztus keresztje alapján, hit által elnyert megiga- zulás következménye a keresztyének egységének, sőt az egész emberiség összetartozásának a Uram, mióta drága vér szent bíborában láttalak, / meghalt énnékem test, világ és nékik én is általad. Ha tenger kincsem volna bár, kevés elődbe hintenem. Váltságod választ mást kíván: a szívem-lelkem, mindenem. Angolból ford. Túrmezei Erzsébet Dallam: Evangélikus Énekeskönyv 503. (Gandhi nagyon szerette ezt az éneket) — SEGÉDLELKÉSZ-ÁTHE- LYEZÉSEK AZ ÉSZAKI EGYHÁZKERÜLETBEN. Cserági István segédlelkészt március 1-től Sajókazáról Ózdra; Donáth László segédlelkészt március 1-től Ózdról Miskolcra, Fábián Ferenc segédlelkészt február 1-től Kissomlyóról Kemenesmihályfára helyezte az egyházkerület püspöke. — NYÍREGYHÁZA. A gyülekezet presbitériuma február 13- án három évre igazgató-lelkésszé választotta Csizmazia Sándor lelkészt. felismerése. Ha mindenki egyedül a Krisztusba vetett hit által lehet Isten gyermekévé, akkor már nem választhatják el vagy állíthatják szembe az embereket a közöttük meglévő vallási, társadalmi, nembeli különbségek (3,28). A törvény útját választó ember elhúzódik a másfajtájútól (2,11—14), a hit alapján élő ember viszont vele egy szinten lévő társ- ként bánik vele”. A levél tehát nem akadályozza, hanem szolgálja korunk egységtörekVését, mert Jézus keresztje tanúskodik minden szónál hatalmasabban Isten irgalmáról és kegyelméről az ellene lázadó ember és világa iránt. A KÖNYV MINDEN OLVASÓJA hitében gazdagszik, tudásában növekszik, amikor kezébe veszi ezt az új kötetet. Ezért örvendező szívvel mondjuk: köszönjük. Missura Tibor Művész memoárok ELŐFORDUL, HOGY EGY MŰVÉSZBEN KETTŐ LAKIK. Kifejlődik az egyik, háttérbe szorítva évtizedekig lappang a másik. Aztán egyszercsak váratlanul felszínre tör a személyiségnek ez a háttérbe szorított része, és kész fegyverzetben toppan elénk az a másik művész, akiről eddig talán még az sem tudott, aki magában hordta. E rejtett képesség természetén töprenghetünk Szántó Piroska és Gobbi Hilda emlékiratainak olvasása közben. Festő az egyik, színész a másik, de semmi kétség, mindkető kitűnő író is. Sok tekintetben másként látják a világot, de mindketten élesszemű megfigyelők, akik az „emberi jelenség” minden megnyilvánulását figyelik, nemcsak másban, önmagukban is az ábrázolás végett, hogy vászonra, illetve színpadra vihessék az embert, az általa alakított és az őt formáló világot. Rokonítja őket a küzdelmes ifjúkor, a szocialista művészek köréből való indíttatás, a háború idején tanúsított ellenállás is. Mindketten memoárt írtak, de mindketten másképp. Gobbi Hilda egy- egy összefoglaló gondolat középpontjából (Családok, Otthonok, Háborúk, Temetők) tekint végig az évtizedeken; Szántó Piroska inkább életképeket, csattanós, üde novellákat formál élete emlékezetes korszakaiból. SZÁNTÓ PIROSKA derűsebb színekkel ábrázol. Nem mintha nem látná meg a rosszat, a szomorút, a drámait, de megőrizte magában az egykori kislány friss látásmódját, eleven temperamentumát, féktelen vitalitását, s mindezt vegyíti az érett felnőtt bölcsességével, finom iróniájával. A festő előnye a színgazdagság: Szántó Piroska a stílus eszközeivel is tud festeni, az élet színterei érzékelhető látványok, és ebben a háttérben örökös mozgásban kavarog a szereplők élete, amelyről akár komor képet is festhetett volna, ha lényének alapvető derűje nem lopna fényt a legsötétebb pillanatokba is. „Első határozott élményem egy revolverdörrenés” — ez a kezdőmondata. A dörrenés a hétéves kislány számára a gyerekkor végét, s az árvaság kezdetét jelenti; az édesanya öngyilkossága után rokonokhoz kerül, s ha nehéz is a sorsa, ott van vigasznak az iskola, a diáktársak barátsága, az alföldi városka hangulata, s az istállóban egy ló, amelyen vág- tatani lehet a puszta határban. A diákévek városától kapja ízes, hajlékony, népi szólásokban bővelkedő nyelvét, érzékletes, szép stílusát. Aztán koplalós évek jönnek, szervezkedés, börtön, kizárás a főiskoláról, üldözöttség, bujkálás (ez utóbbinak legderűsebb színfoltja a paraszti lét Bojóton, újabb stiláris gazdagodással és az archaikus népművészet hatásaival) ; megint rejtőzés az ostromlott fővárosban és a koplalás újabb korszakai; aztán néhány derűs, vidám év, és megint alászáll a hinta: az ötvenes években újabb félelem és kirekesztettség (A Károlyi-címer c. fejezet hitelesen és találóan érzékelteti a korszak légkörét: cseppben tenger) — majd végre a hatvanas évektől kezdve a sikeres művészpálya kibontakozása. Itt már úgy beszél a festő-író, hogy tanít is: a modern művészet formanyelvét néhány sorban érthetőbbé teszi, mint sok más tanulmány. Szántó Piroska diákköri élmények hatása alatt idegenkedett az arckép-festéstől. Később már idejétmúltnak tartotta a hagyományos emberábrázolást, de mégis mindenféle formában kereste a módját, hogy az embert érzelmeivel, gyötrelmeivel vászonra vihesse. Virágai, pillangói ezért tekintenek ránk emberarccal. Néhány éve elkezdett útmenti feszületeket festeni. Könyvéből derül ki, hogy nemcsak a népművészet iránti vonzódása kergette őt végig az országutakon e téma megszállottjaként, hanem az a felismerés is, hogy a mai ábrázolásmód, életérzés által megjeleníthető embert találta meg a világot átölelő, tárt karú corpu- sokban. Szántó Piroska hisz a halált is legyőző, túlélő szeretetben, s aligha kell bizonygatnunk, hogy e küzdelmes élet diadalmas elviseléséhez, s az ifjúságnak az évtizedeken való átmentéséhez ez a hit adott neki erőt. GOBBI HILDA színei komorabbak. Drámaibb, úgy is mondhatnánk, balladá- sabb az elbeszélésmódja, hiszen néha csak egy-egy szó, félmondat vet reflektorfényt a sötét színpadra, de ezek a rövid, találó megjegyzések annál teljesebb korképet festenek. Több korszak képét. Olasz és osztrák ősök leszármazottjaként dúsgazdag nagyiparos családba született (anyai nagyapja tapétázta a királyi palota termeit). Mire felserdült, olyan nyomorba került a család, hogy a magára maradt három nőnek (nagyanyának, anyának, és leánynak) olykor hajléka sem volt. A fiatal színésznő legfájdalmasabb emléke az imádott anya korai halála. Nagyanyjáról már tudott gondoskodni, s ez a gondoskodás mintha előképe lenne az öreg színészek későbbi pártfogásának. Kalandregény izgalmasságú fejezetek szólnak a baloldali színészek tevékenységéről, a nevezetes szavalóelőadásokról, s az 1944-es év eseményeiről. Nem kevésbé érdekes a felszabadult Budapesten a színházi élet. újjászületése, melynek Gobbi Hilda valóságos motorja volt. De népszerű művészként sem érte be a színházzal, mindig tenni akart valamit. Létrehozta tehát, úgyszólván a semmiből, a színészkollégiumot, majd az öreg színészek otthonait, végül a Bajor Gizi Színészmúzeumot. Mennyi küzdelem, energia, sőt fizikai munka rejtőzik mindezekben — ebből a könyvből tudjuk csak meg. De betekintést nyerünk a színház világába is, ahol a néző egykönnyen elképzeli: „a színész csak fölmegy a színpadra, elmondja — és kész.” Pedig mennyi feszültség, izgalom, kemény munka rejlik egy-egy előadásban; és mennyi embert nyűvő pálya ezernyi jellemző színe, szetartás is a színház világában! Az embert nyűvő pálya ezernyi jellemző színe, jelenete, adomája, története tárul fel a könyv lapjain, és szó esik a nehéz évek nagy halottairól is: Somlay Artúrról, Bajor Giziről, és a többiekről. Gobbi Hilda nem keseredett meg e küzdelmes élet során. Emberszeretetét, közismert segítőkészségét megőrizte, de valami szomorúság szövi át sorait. „Félek a haláltól” — mondja a pályatársaira emlékezve. A visegrádi völgyben szeretné felépíteni a Néma Vágyak Templomát, oltárára mosolygó Krisztust képzel: „mert nem hiszem, hogy Megváltónknak nem volt az emberek számára mosolya.” A haláltól a mosolygó Krisztushoz menekülni — eredeti, költői gondolat. Az öregedő művész álma, aki letéve a maszkot, egyszerűen, őszintén néz ránk, tollal a kezében. (Szántó Piroska: Bálám szamara. 1982. Szépirodalmi. Gobbi Hilda: Közben... 1982. Szépirodalmi),^ Bozóky Éva
