Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-11-13 / 46. szám

Nők a változó időben

A fehér bot napja

„TEMPORA MUTANTUR ET NOS OMNES CUM ILLE” (változnak az idők és mi is velük), mondták a régiek, pedig olyan meglódult időket, sebes változásokat sosem élt át az emberiség, mint a XX. században. A tudományok és a technika fejlődése a mindennapi életet is teljesen átformálta. Nagyanyáink még otthon dagasztották a kenyeret, fát aprítottak, tüzet raktak, kútról hordták a vizet; gyermekeink számára pedig már muzeális tárgy a szakajtó kosár, a fejsze vagy akár a mosóteknő is.

A régi korok asszonyainak többsége úgyszólván egész életében szült vagy szoptatott (ez utóbbi volt a születésszabályozás eszköze is); eközben népes és sok munkát adó háztartást láttáik; el, és mivel az általános élettartam is rövidebb volt, mindez akkor is kitöltötte volna életüket, ha nem dolgoztak volna a mezőn, a kertben vagy az iparos műhelyében és a kereskedő boltjában, de rendszerint közreműködtek a családi termelésben is. Ráadásul a szülések is sok nő halálát okozták az egészségügyi ismeretek fejletlensége, és a sterilitás hiánya miatt.

A MAI NŐNEK VISZONT legalább 75—80 életévre van kilátása, megszüli 1—2—3 gyermekét, kis családját gépesített háztartásában viszonylag könnyen ellátja, életének értelep’.mel való rpgg- töltésére tehát akkor is' hivatást kellene választania, ha az anyagi kényszer erre nem vinné rá.

A század első felében volt még egy — bár nem kívánt, s tragikus — tényező is, mely a nők társadalmi-gazdasági szerepvállalását gyorsította: a két világháború. A nőknek a férfiak helyére kellett lépniük, s e kényszer- helyzetben mutatkozott meg, hogy el tudják látni a korábban „férfi-munkának” tekintett feladatokat is.

A gépesítés, az automatizálás pedig mind több munkafolyamatnál tette feleslegessé a fizikai erőt, ezáltal új meg új területeket nyitva meg a nők számára.

ÍGY TÖRTÉNT, HOGY A SZÁZAD ELEJÉTŐL FOGVA lassabban, de az utóbbi évtizedekben mindinkább, s világszerte terjed a nők részvétele a családi otthonon kívüli munkában. (Ha csak azt mondjuk: „a nők dolgoznak”, nem mondunk újat, hiszen sosem tétlenkedtek. Ami új, az a társadalmi munkamegosztásban való részvétel.

A családi körön kívüli munka- vállalás megváltoztatta a nők jogi helyzetét, egyenjogúságot, anyagi önállóságot hozott, de megváltoztatta a családi munka- megosztást, és a családi „szerepeket” is. Mivel azonban sok évezredes beidegződéseket néhány évtized nehezen győz le, és mivel az életmódváltás más alapvető sorsfordulatokkal is egybeesett (iparosodás, urbanizáció, migrádió, mobilitás stb.) ennyi változást pedig az emberi lény egyszerre, hirtelen nehezen visel el, ezért sok esetben a családi élet megrendülése is követte a változások sorát.

Az ÚJ ÉLETMÓD ÚJ GONDOKAT, KÉRDÉSEKET, NEHÉZSÉGEKET hozott magával, és a sokféle könnyítés (gyermekgondozási segély, gyermekintézmények, a háztartási munkák egy részének társadalmasítása, gépesítés, félkész ételek stb.) ellenére a nők még gyakran küzdenek a családanyai és hivatásbeli kötelességek kettős terheivel, kimerültséggel, időhiánnyal, s az ezekből eredő cslaádi viszályokkal.

Még ahol meg is valósult az „egalitárius” (egyenlőségen alapuló) családi élet, a munkamegosztás és a közteherviselés, még ott is rendszerint az anya irányítja a kis közösség „szabadidő centrumát és szolgáltató üzemét” vagyis a háztartást, és mindazt, ami intéznivaló, a családtagok ügyeiben kad. Jóllehet, mindenki közreműködik, de ő tervezi meg a vacsorákat és a hétvégi ebédeket, a kirándulásokat és színház- látogatásokat; ő tartja fejben, hogy mikór van'szülői értekezlet, nagyszülői névnap, kit mikor kell orvoshoz vinni! ki szorul új ruhára és még sorolhatnánk a végtelenségig mindazt, amire gondolni kell .Móricz Zsigmond írja valahol, hogy a család kulturális légkörét, rendjét, szokásait mind-mind az anya határozza meg. Természetes adottság vagy ősrégi beidegzés folytán, ki tudja? De a mai nőnek mindezeken kívül a munkájával ösz- szefüggő gondok és feladatok is szüntelenül a fejében kavarognak. Mintha sokszólamú kórust hallgatna folyton, egyik dallam a másikba kapcsolódik ... Ez az állandó itt is, ott is jelenlét az, ami kimeríti, szórakozottá, kap- kodóvá teheti, főként, ha gyerVannak dátumok, amelyekre nem kell emlékeztetni. De vannak olaynok is, amelyekre, néha nak olyanok is, amelyekre, néha kell hívni az emberek figyelmét. Szeretném, ha nem törvényszerű volna, hogy éppen a rokkant fogyatékos embertársaink dolgaival kapcsolatban kellene az emlékeztető, hangos, figyelmeztető kiáltás. Sajnos nem vagyok biztos benne, hogy így van.

KI EMLÉKEZIK ARRA MA MÉG, milyen esztendő volt az 1981-es? Ki tudná megmondani, milyen jelentősége van 1983. szeptember 19-nek? És ki hallott arról, hogy milyen évforduló október 15.-nek napja?

Csak az érdekeltek. Csak a velük együtt élő és érző emberek tudják, hogy volt valamikor fogyatékosok éve, hogy szeptember 19.-e a rokkantak napja ebben az esztendőben és október 15.-e a vakoké, a fehér bot napja.

A vakok és gyengén látók szövetsége ezen a napon sajtófogadáson gondoskodott arról, hogy ügyük, amelyet a fehér bot jelképez, széles körben ismét az érdeklődés tárgya lehessen.

A FEHÉR BOT! 1935-ben használták először Franciaországban és hamarosan elterjedt Európa- szerte. Ez a bot nem egyszerűen támasztékot jelent használójának, hanem biztonságot, védelmet is.

Reformáció hava mellett október egyben a múzeumi hónap is. Ilyenkor jobban fordul oda figyelmünk a különböző múzeumok kiállításai és munkája felé. Most van kiállítás a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban a nemzetiségek múltjáról. A régebbi lelkészek úgy szerepelnek, mint akik sokat tettek a helyi szlovák nemzetiségért.

De a maiak megbecsüléséről is ékes példa az a kedves ünnepség, mely ugyanazon múzeumban volt. A múzeumi hálózatban kiemelkedő munkásságukért többen magas elismerést kaptak. Itt most fordult elő először, hogy nem csak hivatásos dolgozók rémekkora óta nem készítették fel rá. (Ez a felkészítés persze a fiúgyermekeknél is elkéL)

A KERESZTYÉN CSALÁD nagyobb vértezettséggel nézhet szembe a rázúduló feladatokkal, de azért szükséges, hogy a lelkipásztor erősítse, támogassa, tüA Szövetség 1918 óta él és működik és ma már 37 ezer tagot számlál.

Kedvünkre van a szépen nyomtatott, színes emléklap, amelyet e napok alkalmával bocsátottak ki. Megjelenik rajta az 1981-es esztendőt visszaidéző embléma, az ép és fogyatékos ember összefo- gódzása, együttese. Ott látható a törtlevelű, hiányos szirmú, színes virág, a hiányosságok jelképe. Az emléklapra ragasztva ott a Magyar Posta régebbi emlékbélyege. Mind arra való, hogy ne feledhessük el az elmúlt napokat és ne kerüljük el azokat az embertársakat, akikre ezeken a napokon ismét felfigyelhetünk. Számomra az ügy fejlődésének bizonyítéka, hogy ezen az emléklapon a mozgássérülték, hallássérültek, látássérültek és értelmi fogyatékosok érdekvédelmi szervezetei küldik üdvözletüket az olvasónak. Ma már az értelmi fogyatékosoknak is van külön szervezete, és mindezek együtt jelentkeznek, összefogásban, közös érdekek védelmében. Biztató a jövőre nézve, van eddig is és a jövőben is lesz előre haladás a fogyatékosok ügyében.

DR. BÖDY ISTVÁN, a Szövetség főtitkára előterjesztésében sok jó eseményről számol be. Növekedett a vakok foglalkoztatottsága és a róluk való szociálpolitikai gondoskodás. Mindenkit

szesültek ebben, hanem olyanok is, akik más foglalkozásban, szakképzettség nélkül segítették a múzeumot.

Békéscsabán id. Dedinszky Gyula nyugalmazott lelkész sok éves eredményes munkájáért „Miniszteri dicséretet’’ kapott. Vámos László művelődésügyi osztályvezető adta át a kitüntetést.

A Békés megyei Népújság is megemlékezett az eseményről. Dedinszky Gyula magyar és szlovák nyelvű tanulmányai, cikkei, előadásai jól ápolják egyben a szlovák—magyar barátságot. További sok sikert, szép munkát kívánunk idős lelkészünket

H. A.

relemre és áldozatkészségre emlékeztesse; kiváltképpen pedig a fiatalokat felkészítse arra az újfajta életmódra, mely már nem is olyan nagyon új, de amelybe még mindig sokszor lépnek teljésen tájékozatlanul a házasulok.

Bozóky Éva

elhelyeznék, aki dolgozni akar. Rendelkezésre állnak a hagyományos munkahelyek: telefon- központokban, az egészségügyben, az iparban és másutt is. Évenként 16—17 vakvezető kutyát képeznek ki és állítanak szolgálatba. Növekszik a vak sportolók száma. Csörgőlabda, sakk, természetjárás, könnyű atlétika minden érdeklődő rendelkezésére álL

És nem utolsósorban a kulturális élet is erőteljesen áramlik. A hangos könyv, a tradicionális Braille-úiságok és könyvek közkézen forognak.

A modern technika elektronikus berendezéseinek használatával csökken a különbség látó és nem látó munkavégzése között. Az oktafon, síkírás olvasó és a vakok számára hozzáférhető „fordítása” a múltban még lehetetlen szövegek közvetlen olvasását teszik lehetővé vakok részére. És ott vannak a klubok, az énekkar, amelyek változatlanul nagy közösségépítő erőt képviselnek a vakok társadalmában.

Még a lakás-kérdés is kedvezőbb a vakok részére mint eddig volt. Rövidebb1 ideig kell várakozniuk mint a látóknak egy- egy lakásra.

Mennyit kereshet munkájával a vak ember? A főtitkár 3500 Ft-ban jelölte meg az ügyes kezű dolgozók havi jövedelmét, amelyhez havi 1600 Ft vaksági járulék is jár.

Bővült a Szövetség tanácsadó szolgálata pld. a párkeresésben érdekeltek részére. Folyik az üdültetés. A SZOT évi 70 beutalót bocsájt a szövetség rendelkezésére.

A FŐTITKÁR BESZÁMOLÓJA

megnyugtató képet rajzolt meg a Szövetség tagjainak életéről és társadalmi helyzetéről. Mégis nyugtalan vagyok, egy mondat miatt. „Tagjaink — mondotta — közül sokan szégyenük viselni a fehér botot, pedig ez védené két.” Vajon miért szégyenük nem látó embertársaink ezzel az igénytelen eszközzel felhívni környezetük figyelmét a maguk fogyatékosságára? Nem bennük látom a hibát. Bennünk van a hiba, akik nem tudunk mást tenni, csak sajnálkozunk, csak sóhajtozni vak embertársunk láttán. Azokban van a hiba, akik megrekednek a sajnálkozásnál és nem tudnak ennél többet nyújtani embertársunknak. A vak ember azt várja, hogy az épek teljesen egyenlő társként ismerjék el őt, egyszerű természetességgel sajnálkozás és sóhajtozás nélkül. Ha ez nem történik meg, jogosan szégyenkezhetnek. Miattunk. Még a fehér bot napján is.

.Tilling Matild Muncz Frigyes

Dedinszky Gyula kitüntetése

A „Nagy Ember” — házikabátban

Luther „Asztali beszélgetései-ről”

HA FELELNI AKARUNK a kérdésre: „Mit is tudunk Lutherról és koráról?”, akkor juthatunk arra a felismerésre, hogy tulajdonképpen nagyon keveset; s az a kevés fis sokszor bizony hiányos, vagy éppenséggel torz. A reformátor születése félezredes jubileumi évében a Helikon kiadásában megjelent válogatás Luther Asztali beszélgetéseiből éppen ezért parancsol mindenekelőtt tiszteletet; azért a nyilvánvaló szándékért, hogy Luthert, mint gondolkodót, de mint embert és korának gyermekét is közelebb hozza a mai olvasóhoz. . Ez a szándék és törekvés alighanem teljes sikerrel jár.

A könyv egyik legnagyobb és legközvetlenebbül megragadható értékének azt tartom, hogy felmutatja a reformátor (és persze a környezete) érdeklődésének sokszínűségét. Arról sem ez a válogatás, sem más — bővebb — források nem szólnak, hogy mit evett a reformátor asztaltársasága ebédre-vacsorára. (Arról is csak egy — a reformátor halála után csaknem két évtizeddel később tartott — megemlékezésben olvashatunk, hogy Luther, bár idős korában erősen elhízott, keveset evett-ivott alkalmanként.) Az vált fontossá, hogy mint vélekedett Luther az eléje kerülő kérdésekről. Már könyvünk tartalomjegyzéke ig meggyőz afelől, hogy a reformátor igazán nem volt egy Wittenbergbe beleragadó, katedrájától elszakadni nem tudó, provinciális nyárspolgár, megkeseredett „remete”, aki már életében megérte tanainak elszürkülését, meghamisítását, s akin túlrohantak az események, „lázadása” gyümölcseit mások

élvezvén. Friedenthal magyarul is olvasható (bizonnyal nem rossz indulatból fakadó) torzképének meggyőző cáfolata e rövid válogatás, mely olyan embert mutat be, akinek élete végéig — testi erői elfogyása ellenére is — friss maradt a teológiája, eleven a szelleme, őszinte az emberszeretete, és élvezhető a markáns humora.

NEM HISZEM, hogy akár mentegetni, akár magyarázgatni kellene e köny olvasói előtt Luther egynémely — ma talán „erősnek” minősíthető — kifejezését. Az a tény, hogy a kortársak és a közvetlen utódok röstelkedés nélkül leírták, mutatja, hogy a társalgás nyelve általában ilyen volt. Elég emlékezetünkbe idézni a magyar „közeli kortársakat”: az evangélikus Bornemisza Pétert és a katolikus Pázmány Pétert, azoknak saját írásaikban fellelhető beszédfordulatait. Bizonnyal mindenki egyetért abban, hogy furcsa volna Luthert frakkban és cilinderben látni; bár kétségtelenül az is szokatlan, hogy nem szobortalapzaton magasodik elénk alakja, hanem asztal mellett ülve, „házikabátban”, miközben talán csirkét csontoz, vagy krumplipürét rak tányérjára.

A helyzetet, azt a „közeget”, amelyben a feljegyzett szavak elhangzottak, igen lényegesnek érzem. Anélkül, hogy Luther „szerzői felelősségét” csökkenteni akarnám, hangsúlyoznom kell, hogy a lejegyzettek legfeljebb első variánsukban készülhettek az ebédlőasztal mellett. Mindenki tudja, hogy a visszaemlékezéseknek mennyi a buktatója. Emlékezet kihagy. Hangsúlyt vagy szót, vagy éppenséggel szándékot félreértve rögzít a toll. Ráadásul a válogatás — a dolog természetéből adódóan, s semmiképpen nem kifogásolhatóan — „kipontozva”, vagy éppen kipontozás nélkül, összefüggésükből kiszakítva közöl gondolatfoszlányokat, esetleg részletesebben kifejtett gondolatokat. Teológuskorom maradandó emlékei közé tartozik, hogy egyik professzorom — nem lévén akkor még kinyomtatott, vagy egyéb módon sokszorosítható jegyzetünk — előadásaink a hallgatók közös munkájával kialakított és ellenőrzött lejegyzését nem ismerte el magáénak.

Azt hiszem, hogy azt minden a könyvünkhöz hasonló jellegű mű esetében szem előtt kell tartanunk: így emlékeznek kortársak, asztaltársak arról, amit a „Nagy Doktor” egynémely eléje kerülő kérdésről vagy eseményről mondott. Semmiképpen nem lehet ezeket a megnyilatkozásokat azonos szinten látni a Luther által megírt művekben reánk maradottakkal.

SZÓVÁ KELL TENNI éppen ezért — néhány nehezen érthető, „archaizáló”

szándékú kifejezésen, mint pl. az „agyaskodás” (okoskodás!), vagy a „hahogy” (=ha) —, hogy az amúgy is két évtizedes távolságban megjelent első összefoglalás, s a bevezető Luthert idéző prédikáció néhány kitétele azt sugallja, mintha a reformátor cinikus, maga meggyőződését feledő lelki szélkakas lett volna. A magamentő igyekezet ugyanolyan torzításokat hoz létre, mint az ellenfelet megsemmisíteni akaró rosszindulat. Hadd mondjam így: ha Luther „házikabátban” jelenik is meg előttünk Asztali beszélgetéseiben, a rá- pöttyentett pocákért már nem ő a felelős!

A könyvet mindamellett igazán jó lelkiismerettel ajánlom olvasásra, mert közel hozza a rég letűnt időket, és magát a reformátort is. Óvatosságot ajánlok mindazonáltal. Nem feledhetjük olvasás közben, hogy az Asztali beszélgetések lényegében csak közvetve szólaltatják meg a reformátori gondolatokat, s minden közvetlenségük ellenére is a kortársak látószögén át mutatják meg Luthert számunkra.

Nem vitás: hasonlíthatatlanul többet ér számunkra, ha — írásain keresztül — magával a reformátorral találkozunk. S ha a most megjelent könyv ebbe az irányba terel minket, akkor a legtöbbet végzi el, amit ismertetés maga elé célul kitűzött valaha is. Serkentsen hát e szép vállalkozás arra, hogy Luther gondolatait „eredetiben”, a sajátmaga megfogalmazásában tegyük sajátunkká.

Id. Magassy Sándor