Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-12-25 / 52. szám

Félelem és öröm VANNAK JELENSÉGEK, AMELYEK ELEVE KIZÁRJÁK EGYMÁST. Ilyen jelenség pél­dául a fény és a sötétség, a me­leg és a hideg, vagy a tűz és a víz. Nem lehetséges, hogy egy időben ugyanazon a helyen fény és sötétség, vagy meleg és hideg legyen. Ahol víz van, ott a tűz­nek nincs semmi keresnivalója, mert a víz eloltja a tüzet. Ilyen egymást kizáró jelenség a féle­lem és az öröm is. Az az em­ber, akinek a szíve tele van fé­lelemmel, nem tud igazán örül­ni és az örvendező ember szívé­től mindig távol van a félelem. Amikor arról szoktunk beszélni, hogy a ma embere tele van min­denféle félelemmel, ezt máskép­pen úgy is kifejezhetjük, hogy a ma embere nem ismeri a fel­szabadult, boldog örvendezést. Mi a titka a félelemtől való sza­badulásnak, vagy a boldog ör­vendező életnek? ISTEN IGÉJE TÖBB HELYEN IS SZÓL ARRÓL, hogy az igazi örömnek a forrása Isten. Amikor a zsoltáríró azt vallja, hogy „tel­jes öröm van tenálad” (Zsolt 16,11), akkor arról tesz bizony­ságot, hogy az igazi, teljes öröm forrása Isten. Mindebből követ­kezik az is, hogy az igazi örömöt csak Istentől, a vele való talál­kozásból és közösségből meríthe­ti az ember. Aki nem ismeri Is­tent, aki még nem tapasztalta meg Isten nagyságát és szerete- tét, az még nem tudja, hogy mi az igazi örvendezés. Mivel Isten egyszülött Fiában, Jézus Krisz­tusban jött el hozzánk kézzel­foghatóan, azért fogalmazta meg Isten angyala így a karácsonyi örömüzenetet: „Ne féljetek, mert íme hirdetek nektek nagy örö­met!” (Lk 2,10). Ugyanezért mondja Pál apostol is kedves gyülekezetének: „örüljetek az Űrban mindenkor! Ismét mon­dom: örüljetek!” (Fii 4,4). De hát valóban igaz ez, hogy a Jézussal való találkozás, a vele való kö­zösség ilyen boldog örvendezést teremt a szívünkben? FÉLELMÜNKNEK ÉS RETTE­GÉSÜNKNEK LEGTÖBBSZÖR AZ AZ OKA, hogy érezzük erőt­lenségünket és kiszolgáltatottsá­gunkat. Tehetetlennek érezzük magunkat a természet erőivel, a gonosz emberekkel, vagy egyéb hatalmasságokkal szemben. Jézus azonban erősebb és hatalmasabb a természet erőinél és minden gonoszságnál. Egyetlen szava ele­gendő volt ahhoz, hogy a vihar lecsendesedjen a Galileai-tenge- ren, vagy hogy a gonosz lélek el­hagyja a gadarai ördöngőst. Az a Jézus, aki ilyen erős és hatalmas a természet erői és a gonosz ha­talmak felett, azt ígérte, hogy mellettünk áll, velünk marad minden napon a világ végéig. Azért félelem és rettegés nélküi, vagyis boldog örvendezéssel él­hetjük életünket. Azonban a természet erőitől és a gonosz hatalmasságoktól való félelmünktől is nagyobb félelmet jelent a számunkra az, hogy ki vagyunk szolgáltatva a bűnnek. Hiába tudjuk, mi a jó, hiába is­merjük Isten törvényeit, mégsem tesszük, mert tehetetlenek és erőtlenek vagyunk bűnös vá­gyainkkal és indulatainkkal szemben. Isten azért küldte el Jézust, hogy megszabadítson ben­nünket bűneinktől. Jézus legyőz­te a Kísértőt. Nemcsak a pusz­tában, amikor az háromszor is megkísértette őt, de a döntő győ­zelmet azzal aratta felette, hogy annyira szeretett minket, bűnös embereket, hogy még életét is hajlandó volt feláldozni értünk a kereszten. Ezzel megszabadított bennünket a bűn hatalmából és szabaddá és késszé tett bennün­ket az Istennek tetsző, örvende­ző, boldog életre. Nincs nagyobb öröm a bűntől való szabadulás és az új élet öröménél. Ezért folytatta így Isten angyala a ka­rácsonyi örömüzenetet: „Ne fél­jetek, mert íme hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész népnek öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, az Űr Krisz­tus, a Dávid városában.” Jézus­ban van Üdvözítőnk, azaz Sza- badítónk bűneinktől. Ezért nem kell félnünk és rettegnünk to­vább bűneink súlyától. Jézussal, az ő bűnbocsátó szeretete által örvendező, boldog új életben járhatunk! AKI ÍGY MEGTALÁLJA JÉ­ZUSBAN AZ ÖRVENDEZŐ ÉLET TITKÁT, annak szívéből még a szenvedések és megpró­báltatások sem tudják kiűzni az örömöt. A szenvedések és meg­próbáltatások ugyanis a Jézussal járó embereket sem kímélik meg. De Jézus a szenvedések és meg­próbáltatások idején is velünk van. Nem mindig szabadít meg tőlük, néha engedi, hogy nevel­jenek, formáljanak bennünket. De az a tudat és reménység, hogy Jézus velünk van és hogy egykor véget vet a szenvedések és meg­próbáltatások korszakának, még az ilyen körülmények között sem hagy bennünket elcsüggedni. Jé­zus eljövendő országában már nem lesz többé szenvedés, sem megpróbáltatás. Ennek az eljö­vendő örömmel teljes állapotnak a várása és reménysége a meg­próbáltatások idején is kiűzi szí­vünkből a félelmet és örömmel tölti meg az életünket. Áldjuk Istent azért, hogy meg­nyitotta számunkra a teljes öröm kimeríthetetlen forrását. Az örömpótlékok keresése és hajszo­lása helyett merítsünk ebből a forrásból! Engedjük, hogy meg­váltó Urunk ne csak most kará­csonykor, hanem életünk minden napján űzze ki szívünkből a fé­lelmet és töltse meg életünket hamisítatlan tiszta örömmel! Selmeczi János Nekem sokat jelent Az egyik ádventi estén megint együtt voltunk valamennyien jó barátok, fehér hajú. gyermekek, fiatal öregek, romlatlan szívű csodáVátok, kará­csonyi örömre várakozók akiknek nem elsőrendű vágya a pénzen vett ajándék, de akiknek min­dent jelent egy egyszerű fabölcső, amelyben a gyermek-jézus fekszik. Ilyen alkalmakkor gyertyát gyújtunk és ki-ki elmondja legkedvesebb karácsonyi emlékét, ilyen alkalmakkor ki-ki elmondja élete karácso­nyaiból azt, amely számára felejthetetlen, végig vele volt és marad is élete végéig. ... öreg nagybátyámhoz küldtek szüleim — kezdi az egyik —, aki fenn lakott az erdei házban magányosan, már sok-sok éve. Amikor elindultam hozzá, még tiszta volt az ég, de mire felértem, már hóvihar sepert végig avidéken, lassan bete­metve utat, fákat, földeket. Az erdei kis házat is hamarosan elvágta a világtól. Nem mertem ha­zamenni. Karácsony este volt. Az öregember ta­karóiba burkolózott, a fején kalap volt, ott gub­basztott a kályha mellett, erősen szuszogott, kö- hécselt, mint akinek rossz a tüdeje. Én is mel­léje ültem és azon gondolkodtam, mit is mond­jak neki, ha már karácsony estén ittrekedtem. . -r, Milyen nap van máma? — kérdeztem, mert nagyon fájt, hogy éppen ma nem lehetek szüle­immel. — Én azt nem tudom — mondta az öreg. — Hát, karácsony! — Karácsony? — kérdezte közömbös arccal. Én akkor 13 éves voltam és szomorú, hogy itt kell töltenem az estét, ezzel az öregemberrel, aki nem tud mást, csak köhögni és horkolni, mert olyan öreg, hogy mindjárt elalszik. Ha meg nem horkol, az ember azt hiszi, meghalt. Megráztam hát. — Beteg tetszik lenne? — Nemkevésbé úgy, mint máskor — mondta, és tovább szuszogott. Mit lehet egy ilyen emberrel kezdeni? Otthagy­tam hát és kiálltam az ajtó elé. Anyámra gon­doltam, aki mindig olyan szépen megterítette a karácsonyi asztalt és a fa alatt mindig volt vala­mi, aminek örülni lehetett. A zsebembe nyúltam és kezembe akadt a kiskésem, amit tavaly kará­csonyra kaptam. Szép, fényes kiskés volt. Nagyon szerettem. És, ahogy ott álltam az ajtó előtt a hidegben, sírni kezdtem, mert még sohasem vá­gyódtam annyira anyám ölelésére és apám biz­tonságot adó kezére a vállamon. Letöröltem a könnyeimet és újra bementem. — Magának nem jelent semmit a karácsony? — kérdeztem.- Nekem már semmit. Egyik nap olyan, mint a másik. Egy a fontos, hogy az ember reggel fel­ébredjen. Istenem, gondoltam, hát egyszer én is ilyen le­szek? — Semmit? — kérdeztem újra. — Mit mondtál? — Azt, hogy nekem nagyon sokat. — Aztán a zsebembe nyúltam és kivettem a kiskésemet. Ar­ra gondoltam, hogy nekem még lehet kiskésem, de neki már nem nagyon. ‘ia,, — Ez a magáé! — nyújtottam hát neki a kis- kést. — Mit mondtál? — Ez a magáé — ismételtem és kezébe tettem és összecsuktam a két tenyerét, hogy el ne ejtse. — a maga karácsonyi ajándéka! Az öreg lassan kinyitotta a kezét, amelyben ott ragyogott a kiskés. , — Köszönöm, édes fiam — mondta nagysokára. Ázután felállt, ledobta magáról a takarót, meg a kalapot is, matatni kezdett a szobában, azután visszaült a helyére és egy kis fafurulyát amélt a szájához. Csak néztem, nem tudtam, hogy fu­rulyázni szokott volna. Először csend volt, azután bizonytalan lassúsággal játszott, de ráismertem a dalra. És énekelni kezdtem, mert azt játszotta, hogy „... csendes éj, szentséges éj... és áldott legyen az éj.” És erről tudtam, hogy neki is je­lent már örömet a karácsony. * ... Valamennyien két háborút is megértünk — nézett rajtunk végig egy másik barát. Nekem is van egy életre szóló élményem. — Még a fron­ton történt. Javában dúlt a háború. Az én csa­pattestem körülkerítve, kiéhezetten, reményvesz­tetten húzódott meg a bunkerban. Karácsoy este volt. Nyomorúságunkat csak fokozták a régi em­lékek. Volt közöttünk egy orvos. Ügy tudták, nyolc évig papi szolgálatot végzett és utána ment az orvosi egyetemre. Ilyen minőségben került ve­lünk a frontra. Karácsony este volt. Üzent értünk, menjünk a bunkerjébe. Amikor beléptünk és becsuktuk ma­gunk mögött az ajtót, szemben, a bunker falán, két kis gyertya között egy madonna képét láttuk, ölében a gyermekkel. Megkövültén néztük a raj­zot, amely egy térkép hátára vetett szénrajz volt. Szólni sem tudtunk, a könny ott csillogott a fá­radt, sovány arcokon. A képre meredtünk, amely csodával határos nyugalmat, védettséget sugár­zott. Az orvos rajzolta, aláírása: Világosság, élet, szeretet. Ez volt számunkra az üzenete. Ott ve­szett. Sohasem tért közénk vissza. Az elbeszélést követő csendben arra gondol­tam, hogy az idei karácsonyunk különösen jó al­kalom, hogy elgondolkodjunk és számba szedjük, hogy hány kicsi bölcsőt ringatnak a világban az édesanyák ma is, amikor az emberiség megma­radásának vagy pusztulásának gondolata nyugta­lanítja az embereket. Ezért imádkozzunk kará­csony estéjén, amikor az élet világossága a föld sötétsége fölé emelkedik, hogy győzedelmesked­jék a reménység és a szeretet, a gyűlölet és a kétségbeesés felett, hogy a világ megértse végre: szüksége van a Megváltóra. Mert az ő békéje még megmentheti a világot. Gyarmathy Irén Karácsony 2. napjának igéje Lesz-e folytatás? 1 Jn 4,9—15 KARÁCSONY MÁSODIK ÜNNEPE már a hétköznapok felé mu­tat. Betöltötte a szívünket karácsony örömhíre: Isten szeretete ab­ban nyilvánult meg, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világ­ba. A ipái nap már azt kérdezi meg tőlünk: hogy segít-e bennün­ket ez az evangélium a mindennapok útján. Isten szeretete ugyan­is azért lett nyilvánvalóvá, hogy éljünk általa. Az isteni szeretet fényes napja azért ragyogott fel előttünk, hogy az minket is át­melegítsen, erőforásunk legyen munkánk végzése közben. Holnap már utazunk vonaton, villamoson, autóbuszon és metrón. Leülünk íróasztalunk mellé, vagy állunk a gyárban a gép mellett. Embe­rekkel találkozunk a munkahelyen, a boltokban, az utazás közben. A karácsonykor meghallott evangélium szava átcseng-e a hétközna­pok forgatagába? Jelent-e segítséget, ad-e útmutatást, lesz-e szá­munkra erő forrása az Isten szeretetének megjelent valósága? ISTEN SZERETETE ÉLETET MUNKÁLÓ SZERETET. A terem­tő Isten nemcsak élettelen világot alkotott, hanem benne életet támasztott. Az élet misztériuma a legnagyobb csoda. Az élet meg­maradásának, tovább folytatódásának, a születésnek, a növekedés­nek a ténye előtt csak ámulva állhatunk .meg. Nem kevésbé cso­dálatra méltó az, mikor Isten a megújult élet, a hit útjára vezet el. Végső nagy cselekedetével pedig örök életre visz minket a mi Urunk. Valóban az az ő akarata, hogy éljünk általa. Ennek az életet munkáló szándékának kell érvényesülnie a mi életünkben úgy is, hogy mi is az életet akarjuk, szolgáljuk és munkáljuk. Napjainkban olyan sok minden fenyegeti, veszélyezteti az életet. Rakétatelepítés, nukleáris háború kirobbanásának réme remegteti meg a szívünket. A karácsonykor nyilvánvalóvá lett szeretet me­legével szívünkben csak arra törekedhetünk, hogy az életnek le­gyen folytatása, éljünk Őáltala. A SZERETET LEGBENSÖBB TARTALMA SZERINT MEGBO­CSÁTÁS. Az Isten szeretete fs abban lett teljessé, hogy elküldte az ő egyszülött Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. Nekünk sem árt felfedezni bűneinket, amiket az Isten naponként megbocsát. Nem azt jelenti ez, hogy csak bűnök sorozatából áll az életünk. Aki azonban az Isten életet munkáló szeretetét látja, és hordozza azt a felelősséget, hogy nekünk is az élet mentésén, megtartásán, szebbé tételén kell fáradoznunk, az látja azt is, „hogy mennyi a mulasztása és a vétke, amit embertársai élete ellen elkövet. Az Isten bűnbocsátó szeretetére utaltságunk tudata tesz bennünket alázatosokká Isten előtt és embertársaink között végzendő szolgá­latunkban. Naponként bűnbocsánatra szorulunk, a karácsonykor szeretetével hozzánk érkező, a Krisztusban kiengesztelődő Isten bo­csánatából kell élnünk, s ezt a megbocsátó, új élet lehetőségét adó szeretetet kell tovább vinnünk. A SZERETET AZ ISTEN BENNÜNK LAKOZÁSÁNAK CSODÁ­JA. A szeretetet mi karácsonyi ajándékcsomagokba zárjuk, alkal­manként adagolt orvosságnak ismerjük, ünnepi percekre korlátoz­zuk. Ügy véljük, nem lehet vele mit kezdeni a hétköznapok ri­deg valóságában. Isten minket bűneink ellenére is szeret, megbo­csát nekünk. Mi azzal tartozunk neki, hogy egymást szeressük fenntartás, korlátozás nélkül. Ilyen szeretetre úgy lehet eljutni, ha Isten bennünk lakik, így lesz az ő szeretete teljessé bennünk. Ö tölti ki a szívünket szeretettel. Istennek ez a bennünk lakozása úgy valósul meg, hogy Isten az ő Szentlelkét adja nekünk, s őál­tala visz a szeretet gyakorlásának, 1pvp.t)b adásának, folytatásának útjára. így van .csodálatos módon .jegyűit karácsony tényében a minket szeretetetével az élet útjára vezető, Krisztusért megbo­csátó, Leikével megújító Isten. Vető Béla I mád koszunk! Mennyei Atyánk! Hálát adunk neked, hogy egyszülött Fiadban eljött a te szereteted hozzánk, hogy éljünk általa. Köszönjük, hogy megbo­csátod vétkeinket s megújítod életünket. Kérünk, add szivünkbe a te Lelkedet, hogy általa megteljünk szereteteddel s lehessünk a szeretet hordozói és továbbadói szeretteink, egyházunk és az egész világ számára. Ámen. A Vasi Egyházmegye közgyűlése Szombathelyen, október 8-án tele templomban kezdődött el a Vasi Egyházmegye gyülekezetei­ből összesereglett hívek közös há­laadó éneklésével az az istentisz­telet, melynek keretében Fehér Károly esperes hivatalába iktatta az Egyházmegye új felügyelőjét: Szabó István eddigi egyházme­gyei főjegyzőt. Az istentiszteletet követő köz­gyűlés első aktusaként Bánfi Bé­la espereshelyettes ismertette a szavazatbontó bizottság jelenté­sét, mely szerint az egyházmegye gyülekezeteiből beérkezett sza­vazatok alapján egyhangúlag megválasztott felügyelőt köszönt­hetünk. Fehér Károly esperes felszóla­lásában mindenekelőtt a hajlott kora és megrendült egészségi ál­lapota miatt lemondott eddigi felügyelőt': Berzsenyi J. Miklóst köszöntötte. Kiemelte, hogy a szolgálatot átadó testvérünk egész éjete az élő Jézus Krisztus­ról való csendes bizonyságtétel és az odaadó szolgálat, jegyében tel­lett el. Egyházmegyéjében pedig közel két évtizedes felügyelői szolgálatával felbecsülhetetlenül sokat tett a testvéri légkör kiala­kításáért, megerősítéséért, a má­sokért érzett felelősség növeke­déséért. A gyűlésen megjelent dr. Nagy Gyula püspök az Északi Egyház- kerület nevében köszönte meg Berzsenyi J. Miklós eddigi fel­ügyelő hosszú és áldozatos mun­káját, egyben megragadta az al­kalmat arra is, hogy szeretettel és bizalommal köszöntse az új egy­házmegyei felügyelőt is. Bánfi Béla espereshelyettes az egyházmegye gyülekezeteinek és lelkészeinek nevében mondott kö­szönetét a távozónak és kért ál­dást az érkezőre. Berzsenyi J. Miklós válaszában arra a Krisz­tusra mutatott, Akitől jön az erő és az áldás. Szabó István egyházmegyei fel­ügyelő székfoglaló beszédében többek között arról szólt nagy nyomatékkai, hogy életében nem egyszer találkozott az isteni irgal­massággal emberek közvetítésé­vel; ezért már eddigi egyházköz­ségi, egyházmegyei tisztségei­ben is, s ezen túl egyházmegyei felügyelőként is szeretné embe­rek, közösségek és ügyek segíté­sével szolgálni az Egyház Urát. Az esperesi jelentés elsősorban azt a pozitív szerepet emelte ki, amelyet az egyházak — és bennük a mi egyházunk is — végeznek feszültségektől terhes világunk­ban, a fokozódó fegyverkezési verseny egyre szorongatóbb kö­rülményei között. Sokfelé megújuj.0 templomaink­ban, új Énekeskönyvet használó gyülekezetek megújuló istentiszte­letein meg kell újulnia a gyüleke­zetnek is. id. Magassy Sándor

Next

/
Oldalképek
Tartalom