Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-11-27 / 48. szám

GYERMEKEKNEK A folyóvíz mellé ültetett fa

Zsolt 1.

„írok nektek, if jak...”

Farizeusok és szadduceusok odamentek,

Az elmúlt nyáron nagy szárazság volt hazánkban. Egyes vidékeken egész nyáron nem esett az eső. A növények nem tudtak kifejlődni, elszáradtak és nagyon kevés termést hoztak. Az aszályt néhol még a fák is megérezték. A fák levelei elhervadtak, gyümölcseiket még érés előtt lehullatták. Csak azok a fák hoztak gyümölcsöt, amelyeknek volt elegendő nedvességük a földben.

A SZENTFÖLDÖN, ahol a Szentírásban szereplő emberek éltek, nagyon sok ilyen aszályos esztendő van. Ezért van sok puszta és sivatag azon a vidéken. A legtöbb helyen csak esős évszakban zöldell ki a fű, az év nagy részében csak pusztaság van mindenfelé. Csak a folyók és a tavak partján díszlenek a növények. Ide ültetik az emberek a gyümölcsfákat is. Amíg a pusztában a bokrok és a fák csak sínylődnek, a folyók partján gyönyörű narancs- és citromligetek díszlenek.

Gondolhatjátok, hogy mennyire más a sorsa azoknak a fáknak, amelyek a pusztában sínylődnek és azoknak, amelyek a folyóvizek mellett díszlenek. A Szentírás sok helyen az istenfélő, hívő embereket a folyóvíz mellé ültetett fákhoz hasonlítja. Az első zsoltárban ezt olvashatjuk: Olyan az istenfélő ember, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét és nem hervad el a lombja. Mi az értelme ennek a hasonlatnak? Miért vagyunk mi hívő emberek olyanok, mint a folyóvíz mellé ültetett fák?

AMI A FÁKNAK A NEDVESSÉG , a hívő ember életében ugyanazt a szerepet tölti be Isten igéje. A hívő embert Isten igéje élteti. Isten igéje teremt hitet az emberek szívében és vezeti, irányítja őket, hogy^ boldog, megelégedett legyéri1' az' eíétük. Ezért nevezi a Szentírás sok helyen Isten igéjét élő víznek, vagy az élet vizének. Ezért olyan fontos, hogy életünk mindig ki legyen téve Isten igéje áldott hatásának.

ISTEN IGÉJÉVEL elsősorban a templomban, az istentiszteleteken és a gyermek-bibliaórákon találkozhatunk. A prédikációban, az énekben és az imádságban hatja át a szívünket és az életünket az Isten éltető igéje, az ő szeretete. Mint a fa sejtjeit az éltető víz, úgy járja át életünk minden részét Isten szeretete, hogy életünk ne szomor- kodó, senyvedő élet, legyen, boldog és örvendező élet legyen.

De nemcsak a templomban találkozhatunk Isten éltető igéjével. hanem otthon is. A keresztyén otthonokban a család együtt olvassa Isten igéjét. Esténként szülők és gyermekek odaülnek a Biblia köré. Édesapa, vagy édesanya elolvas egy-egy részt a Bibliából és elmagyarázza annak üzenetét. Azután együtt imádkozik a család, hogy Isten igéje teremjen gyümölcsöket szülők és gyermekek életében. Mert az ige olvasásának és hallgatásának ez a célja: a gyümölcstermés. Az, hogy szeressük és segítsük egymást, ha megbántjuk a másikat, tudjunk megbocsátani egymásnak.

A JÓ FÁT ÍZLETES GYÜMÖLCSÉRŐL lehet megismerni. A keresztyén hívő embert pedig a szeretetéről ismerhetik meg az emberek. Jézus egyszer ezt mondta tanítványainak: Arról ismernek meg titeket, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretitek. Isten azért ültette életünk fáját az élő ige folyóvize mellé, azaz azért ajándékozott meg bennünket hívő szülőkkel, gyülekezettel, hogy életünk, mint a folyóvíz mellé ültetett fa örvendező és gyümölcstermő élet legyen.

Selmeczi János

Mt 16,1—4

KICSODA JÉZUS? Egy ügyes szélhámos, szemfényvesztő, aki mindenkit elkápráztatott trükkjeivel? (Lásd: A lator c. film) Lázadó? Bölcs tanító, aki azon fáradozott, hogy jobbá tegye a világot? Meg nem értett zseni? Forradalmár, aki népe felszabadításáért küzdött? Nagy hatású szónok? Szelíd, naiv álmodozó, akit utóiért a végzete? Hiszen a többség e válaszok egyikével- másikával ért egyet. Vagy mégis azoknak van igazuk, akik Isten Fiát látták és látják benne? Akik szerint Ö a megígért megváltó, aki életünk, megoldását hozza? Aki meghalt ugyan, de feltámadt, tehát ma is él, így napjainkban éppoly személyésen lehet Vele találkozni, mint annak idején.

Sosem vezet jóra, ha gondolkodás, mérlegelés, utánajárás nélkül tesszük le a voksunkat valaki, vagy valami mellett. Ebben az esetben pedig, ha az első mondatban feltett kérdésre keressük a biztos választ, különösen lényeges, hogy ne egy mások által igaznak vélt választ fogadjunk el és szajkózzunk engedelmesen, legyen az bármelyik a lehetséges variációk közül. Miért fontos ez? Mert csak így lehet személyes meggyőződéssé, amit Jézusról vallunk. Tehát ha végül egyet is értünk valakivel, illetve valakikkel, azt személyes tapasztalán alapján tegyük!

JÉZUS SZEMÉLYE MA IS, AKKOR IS eleven kihívás volt. Arra gondolnánk, hogy kortársai könnyebb helyzetben voltak, ha arra a kérdésre kellett válaszolniuk: kicsoda is Ö. Hiszen mindén vele kapcsolatos esemény a szemük előtt játszódott le. Szemtanúk voltak tehát. Látták csodáit: Újra láttak a vakok; nyomorékok dobálták el újjongva botjaikat, vitték haza ágyukat, hiszen nem volt többé ezekre szükségük; a leprások összeaszott, elevenen rotható teste újra feszes, ruganyos, fiatalos lett: nyoma sem maradt a pusztító kórnak. Szeméből végtelen jóság, szelídség sugárzott. Nem szégyellt azoknak a társaságában mutatkozni, azokhoz kedves lenni, akiket mindenki gyűlölt, megvetett, lenézett. Ha beszélt, szavaiból megmagyarázhatatlan erő áradt, mindenki találva érezte magát. S ha közben megéhezett a tömeg, az ő kezéből elég volt néhány kenyér és hal; hogy mindenki jóllakjon. Mindezek tudatában megdöbbentő, hogy viszonylag milyen kevesen fogadták el Öt annak, akinek mondta magát: Isten Fiának. Pedig tudós teológusok is voltak a hallgatóságban, illetve a szemtanúk között. Nekik, akik Isten igéjének szakértői voltak, meg kellett volna tudni állapítaniuk, hogy Jézus igazat beszél-e, vagy nem! A maguk részéről meg is állapították: ők voltak Jézus legmakacsabb ellenfelei.

AHHOZ AZONBAN, HOGY MEGÉRTSÜK ÖKÉT, pillantsunk be gondolataik, magatartásuk mögé. A farizeusok és szadduceusok voltak a tiszta tanítás őrei. Éberen vigyáztak, nehogy valaki véletlenül eretnek tanokat csempésszen köztudatba. Ök a láthatatlan Isten szolgái voltak. A környező népektől eltérően ugyanis a zsidók sem szobrot nem faragtak, sem képet nem festettek Istenről. Gúnyolták is emiatt őket eleget: „Hol van a ti istenetek?” Ezért, ha valaki Isten nevében lépett fel — s pláne, ha mint Jézus tette, Isten Fiának vallotta magát — elvárták tőle, hogy bizonyítson. Mégpedig olyan mennyei jellel, amelyben maga Isten bizonyítja, hitelesíti Jézus isteni igényét. Jézus csodái azonban nem jelentettek ilyen egyértelmű isteni jeladást a számukra. Ök valami egészen mást vártak, valami ennél is szenzációsabbat. látványosabbat. De a követelés ellenére meg voltak győződve arról,

hogy kísértsék Őt

hogy Jézus meg fog ^szégyenülni, mert nem képes igazolni magát.

Jézus válasza elutasító. Neki akkor sem volt, és ma sincs szüksége arra, hogy szenzációt hajhásszon, önmagát mutogassa, és így toborozzon magának követőket. Akinek „van szeme”, annak az is elég, amit eddig látott és tapasztalt. Hogy lehet az, hogy a farizeusok és szadduceusok, akik szintén szemtanúk voltak, egyes jelekből olyan nagyszerűen tudtak következtetni az időjárás változásaira, a Jézus kilétére vonatkozó jeleket pedig semmisnek tekintik, vagy éppen figyelmen kívül hagyják és félremagyarázzák? Azoknak, akik nem akarnak hinni, akik egyáltalán' nem nyitottak Isten felé, és Jézus kihívásával csak saját ellenállásukat akarják alátámasztani, azoknak Isten soha < nem ad jelet.

EZ A TALÁLKOZÁS, EGYMÁSRA TALÁLÁS TEHÁT a „kísértők” hibájából elmaradt. Ezek a szemtanúk rosszul értelmezték azt, amit láttak, s elutasító magatartásuk megakadályozta őket abban, hogy Jézusra találjanak. Jézus, Isten Fia azonban minden ellenállás és ellenségeskedés ellenére tartogatott számukra — s a mi számunkra is — egy jelet: a feltámadást. Hiszen ezen az eseményen keresztül maga Isten igazolta, hitelesítette őt. Voltak kortársak, akik nem éltek, nem akarlak élni az adott lehetőséggel, amiből viszont így mi sem vagyunk kizárva.

Luptákné Hanvay Mária

— SZÉKESFEHÉRVÁR. Nagy Edina III. évf. hallgató szuppli- kációs szolgálatot végzett a gyülekezetben. A gyülekezet ebből az alkalomból 11 000 Ft adománnyal támogatta lelkészképzésünket. A gyülekezet áldozatkész szeretetét ezúton is köszönjük.

Protestáns — marxista dialógus

Lutherről és a magyarországi reformációról

Ha a későbbi korok történészei századunk utolsó negyedének magyarországi egyházpolitikáját és teológiai fejlődését veszik majd szemügyre, bizonyára egyik jelentős kezdeményezésként értékelik azt a magas szintű párbeszédet, amely protestáns teológusok, valamint marxista filozófusok és történészek között indult meg nemrégiben. Már az 1981-ben, Debrecenben lezajlott dialógus is arról tanúskodott, hogy mind a vallástörténészek, mind a hívő tudósok világnézeti alapjaik feladása nélkül hasznosan együtt tudnak működni a tudomány területén és gyümölcsöző munkát tudnak végezni.

A párbeszéd folytatására most Luther születésének 500. évfordulója alkalmából Sopronban került sor október 24—25-én. Dr. Lukács József akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Iintézetének igazgatója és dr. Nagy Gyula püspökünk társelnökletével három teológiai tanár és hat világi tudós tartott előadást. Az ülésszak rendezője a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) volt, az összefoglaló téma pedig „Ltt- teher Márton és a magyarországi reformáció”.

Kölcsönös tisztelet

Őszi verőfény tiszta levegője, hajnali dértől pirosult lombok fogadták a Lővér-szállóba érkezőket. Történészek, filozófusok, levéltárosok, tudományos kutatók, kandidátusok és TIT-elő- adók között régi ismerősök éppúgy akadtak, mint ismeretlen arcok. Megtelt a kongresszusi terem, amikor Lukács József akadémikus, magas rangú vendégeket köszönthetett: Jurkovics Györgyöt, Győr-Sopron Megyei Tanácsa és Golnhoffer Sándor Sopron Város Tanácsa elnökhelyetteseit, valamint Bai Lászlót, az Állami Egyházügyi Hivatal protestáns főosztályának a vezetőjét.

Egyházi részről dr. Káldy Zoltán és dr. Nagy Gyula püspököket — utóbbit, mint a konferencia társelnökét —, valamint Kürti László és Kovács Attila református püspököket köszöntötte. Megtisztelő volt számunkra, hogy Golnhoffer Sándor elnökhelyettes, Sopros városa nevében örömét fejezte ki, amiért az ősi város adhat helyet a fontos értekezletnek. Talán nem is véletlenül: hazánkban itt tűntek fel a lutheri reformáció első jelei, innen vannak birtokunkban a „pestises lutheránus eretnekséget” felkutató első jegyzőkönyvek is. Sopron alsó-, közép- és felsőfokú evangélikus iskolái pedig négyszáz éven át szolgálták a reformáció és a kultúra közös ügyét.

Lukács József elnöki megnyitó beszédében elmondta, hogy az emlékülést a TIT vezetőség^, művelődéstörténész és filozófus munkatársak kezdeményezték, éspedig abból a felismerésből kiindulva, hogy az újkor, különösen pedig a magyar iskolarendszer kialakulása elképzelhetetlen a lutheri reformáció nélkül: annak legnagyobb magyar- országi hatása éppen a művelődés volt. A reformáció transz- cendes, de a valláson sokszor túlmutató szellemi áramlata igazában azonban a humanizmus felől érthető meg. Éppen e kettő nagy jelentőségű történelmi találkozása révén váltak valóra azok a társadalmi és kulturális eredmények, amelyek ma is közös gondolkodásra késztetnek. Az emberben rejlő — Luther által jól látott — negatív erőknek, mint pl. a restségnek, önzésnek, gyűlölségnek a legyőzése a mai feszültségek között különösen is közös feladatot ró ránk. Együttes törekvésünk, hogy — Erasmus szavaival — a közösség érdeke diadalmaskodjék a magánérdek felett és erkölcsi kiállásunkkal fennmaradjon a békének az emberiséget összekötő széttéphetetlen köteléke.

Tudományos elemzés

Lapunk terjedelme nem engedi meg, hogy részletesen szóljunk az elhangzott előadásokról. Örömmel jelezzük azonban, hogy azok teljes szövege még ez évben megjelenik a Világosság hasábjain. ízelítőül azonban hadd számoljunk be vázlatosan a konkrét témákról és ,az előadók személyéről.

Dr. Pröhle Károly professzor, országos tanulmányi főigazgató a Luther-kép változásairól szólt a múltban és a jelenben. Reformátorunk —. mondta — osztozik a nagy emberek sorsában: a mindkét oldalról szenvedélyes, de ellentétes megítélésben. Hiszen ami az egyik oldalnak — a hitújítás híveinek — győzelem. az a másik félnek — gondoljunk Tetzel riadt híradásaira — vereség. Utalt a leghosszab- ban fixálódott Luther-képre a katolicizmuson belül, elemezte a vulgáris református értékelést, amely szerint Luther „megállt feleúton”; részletesen ismertette, az orthodoxia és a pietiz- mus, majd a romanticizmus, a konfesszionalizmus és a kultúr- protestáns irányzatok evangélikus lecsapódásait. Marx és Engels közismert, de nem azonos Luther-értékelésének aktualizálása után tanulmányi főigazgatónk arra a kérdésre keresett választ, hogy van-e ma saját, hiteles Luther-képünk, mi a világ evangélikusságának önértelmezése, hogyan munkálkodik Isten az egyházban és a világban, s hogyan szabadítja fel hitünket arra, hogy szeretet által mindenek szolgái lehessünk.

Már e bevezető főreferátum is, s az előadásszámba menő elnöki megnyitó is élénk visszhangot váltott ki a résztvevők között. Sok hozzászólásban tértek vissza a két nap folyamán a teológia és a politika, a vallás és a filozófia, a történelem és a

jelen összefüggéseinek izgalmas kérdéseire.

A további előadásokra térve, csak rövid összefoglalásban villanthatjuk fel az eseményeket. Bitskey István kandidátus, debreceni egyetemi docens a hazai reformáció kialakulásáról és fejlődési irányairól, Kónya István debreceni tanszékvezető profesz- szor Kálvin- és a magyarországi reformáció viszonyáról, Szakály Ferenc kandidátus, a Történet- tudományi Intézet tudományos munkatársa a reformáció és a török hódoltság kérdéseiről, Tárnáé Márton kandidátus, az ELTE docense a reformáció művelődési és irodalmi hatásairól, saját személyem a protestáns polgária- sodás és nemzeti fejlődés hazai összefüggéseiről, Kocsis Elemér debreceni teológiai akadémiai dékán, kollégiumi főigazgató a reformáció örökségéről és mai válaszútjairól, s végül Poór József debreceni tanszékvezető professzor a múlt és a jelen határán levő magyar protestantizmusról szólt előadásaiban.

Káldy Zoltán püspökünk, aki nagy figyelemmel kísérte a két nap minden rezdülését, többszöri felszólalásával — amelyeket spontán taps fogadott — részben Luther társadalmi jelentőségéről szólt, részen pedig annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a dialógus, s a sok közös ügy, amely a keresztyéneket és a marxistákat összehozza, semmiképpen sem eredményez eszmei téren konvergenciát. Viszont sokkal több közös hagyományunk van, amit az eddigieknél jobban kellene vizsgálni.

A dialógus értékei és távlatai

Társelnök zárószó jogán dr. Nagy Gyula püspök hosszabb beszédben foglalta össze a tanácskozás eredményeit A magas

szintű dialógus értékét elsősorban abban látta, hogy egymás teljesebb és igazabb megismerésére vezethetett el. Két fél párbeszéde ugyanis mjndig feltárja meggyőződésük végső alapjait, etikai motívumait, és ezzel erősíti az egymás iránti tiszteletet.

Ugyankkor — mondotta — a dialógus a lényeges különbségek őszinte feltárása mellett elvezet a közös emberi feladatok teljesebb felismerésére a személyes emberi viszonylatokban, társadalmunkban és a mai világproblémákban. Mindez mélyebb, igazabb etikai együttműködést tesz lehetővé a hívők és nem hívők között a személyes, társadalmi és világnézeti feladatokban.

A soproni dialógus új szem- « pontokat adott Luther és a lutheri reformáció értékeléséhez. Kiemelte a reformáció teológiájának szociális oldalát, a másik ember, a közösség etikai dimenzióit: e hitből fakadó szeretet konkrét társadalmi feladatait a család, a földi hivatás, a munka, a felsöbbség és az alattvalók együttélése területén. A tudományos konferencia ugyanakkor arról is meggyőzött bennünket, hogy Isten országának eljövendő reménysége nem béníthatja meg földi felelősségünket és aktivitásunkat. Luther is azt vallotta, hogy ha tudná, hogy holnap elpusztul a világ, még ma elültetne egy facsemetét.

Nagy Gyula püspökünk végül megköszönve a konferencia szervezőjének, Lukács József professzornak és a TIT szervező titkárának, dr. Kovács Gézának a nagy értékű szolgálatát, annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy a dialógusnak hazánk- g ban nagy távlatai vannak. Az 1 értékes új látások és indítások máris közös cselekvésre indítanak sok veszélytől fenyegetett világunkban, de mindennek igazi kibontakozása még előttünk van. Jelentősége messze túlnő a mai megosztott világban hazánk határain, s egyben segít abban, hogy igazabban és jobban tudjuk feladatainkat megvalósítani a mai magyar társadalomban.

Fabiny Tibor