Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-11-20 / 47. szám

A gyülekezetek

Elnőiesedett

HA EGY VASÁRNAP VALAKI BELESNE TEMPLOMAINK ABLAKÁN, ha végigpásztázza a padsorokat, általában az istentiszteleteken nagy többségében nőket lát. Elnézéhet bibliaórákra, meglátogathat ifjúsági összejöveteleket, sőt gyermek bibliaköröket, az arányt tekintve hasonló eredménnyel találkozik. Nyaranta, ha elutazik Gyenesre és Fótra, országos ifjúsági rendezvényeinken is valamivel több lányt talál, mint fiút. S ha Teológiánkra tekintünk? A lányok száma lassan eléri a fiúkét, jóllehet pár éve még csak mutatóban leltünk évfolyamonként egy-egy lányt.

Általánosnak mondható tehát a kép gyülekezetektől roszágos intézményekig: úgy tűnik, elnőiesednek gyülekezeteink, s ebből következő módon egyházunk is. Azt pedig be kell vallanunk — akár férfiak vagyunk, akár nők —, hogy ez a folyamat nem egészséges és nem jó.

HOGYAN ÉS MIÉRT JUTOTTUNK IDÁIG? Nem hiszem, hogy a lelkialkat különbségében kellene keresnünk a magyarázatot. Semmivel sem alkalmasabb egy nő lelke Isten igéjének meghallá- sára, komolyan vételére, mint egy férfié. A történelem tengersok. példája bizonyítja ezt. Emellett pedig alapvető és igaz tantételünk, amely szerint a hitet egyedül és kizárólag Isten Lelke teremti. Képtelen ötlet volna azt hinni, hogy egy férfi lelke vagy szelleme többnyire leküzdhetetlen akadályt jelent a Széntlélék hitet teremtő munkája számára.

Rossz beidegződésről lehet tehát szó. Menetközben kialakult hibás gyakorlatról. Ha a kezdete után kutatunk, nem szabad időben túl messzire nyúlnunk, mert könnyen fogunk Kiskátét tanító, imádkozó, házi áhitatot tartó, sőt — szórványhelyzetben — úrvacsorát kiszolgáltató családfőkkel találkozni. Azt a nem távoli múltat kell keresnünk, amikor a családi képlet általában a dolgozó férfit és a háztartásbeli asszonyt jelentette. Ha valaki ebben a helyzetben úgy gondolta — nem

gyülekezet ?

ritkán alapos okkal —, hogy a gyülekezethez tartozás és a gyakorló keresztyénség hátrányt jelent a munkahelyen, akkor a család kenyerét féltve jött az asz- szony a templomba, hozta a gyerekeket és természetszerűleg otthon maradt a férfi.

Ez a speciális helyzet kiküszö- bölhetetlen következményeket vont maga után. A közvetlen ok hamar elmosódott. Fiatal fiúk nőttek fel és hoztak magukkal gyerekorukból egy teljesen elhibázott modellt: férfiembernek szégyen imádkozni, nem való templomba járni. Tipikusan női időtöltés az ilyesmi. Amint a fiúk kinőttek abból a korból, hogy édesanyjuk kézenfogva vezesse őket, ..kinőttek” a gyülekezetből is. Ezt látták otthon, ezt tartották természetesnek és követendőnek.

PÁR ÉVTIZED ELTELTÉVEL MI MÁR A VÉGEREDMÉNYNYEL küszködünk: elnőiesedett gyülekezetekkel. Ma már Magyarországon senkinek sem kell féltenie hite vagy keresztyénsége miatt sem a kenyerét, sem az előmenetelét. Okkal nem is félti senki. Viszont rendkívül nehéz dolog hagyománnyá rögzült rossz szokásoktól megszabadulni. Pedig úgy lenne egész a család képe, úgy a gyülekezeté, ifjúságé és Teológiáé, ha benne egészséges és normális arányban lennének nők és férfiak. Keresztyén férfiak igehallgatását, imádságát, bizonyságtételét és cselekedeteit a legjobb szándékkal sem pótolhatják keresztyén nők. Döcögő, szárnyaszegett családi és gyülekezeti képek válnának éppé és teljessé, ha újra meglelnénk az egység örömét és erejét. Együtt az ige körül. Együtt a könyörgésben. Együtt a szolgálatban. Együtt a szeretet cselekedeteiben. Kis és nagy közösségek sok fájó sebe gyógyulna az újra megtalált közösségben. Nem volna szabad ezt az egységet megtörnie semminek. Belénk íögződött, hagyománnyá merevedett rossz szokásoknak semmiképp!

Ezért hát hívjuk a férfiakat a gyülekezetekbe, fiúkat az ifjúsá- gigi körökbe, fiatalembereket a Teológiára. Nekik épp annyira szükségük van Isten szeretetének jó hírére, mint a nőknek. Az ő szolgálatukat, szavukat, szerete- tüket, kezük munkáját — pontosan úgy, mint a nőkét — igényli, várja és használni tudja az egyház Ura.

Szabóné Mátrai Mariann

Hanem hogy ő szolgáljon

A HUSZONÖT ÉVE ELHANGZOTT PÜSPÖKI SZÉKFOGLALÓ megcélozta a gyülekezetek életét is. „Püspöki szolgálatomban mindennél jobban azért fáradozom, hogy a Krisztus evangéliuma tisztán csengjen az igehirdetők ajkán ... Az egyház ugyanis mindig az evangélium tiszta hirdetéséből születik és él.” Majd a továbbiak során még egy mondat: „Amikor az egyházban az evangélium hirdetésére és a szentségek kiszolgáltatására tesszük az Ágostai Hitvallással együtt a hangsúlyt, akkor ezzel azt is megvalljuk, hogy az egyházat elsősorban nem valami jogi-történeti szervezetnek, hanem eseménynek tudjuk, éspedig az összegyülekezés, az evangéliumhirdetés és a szentségkiszolgáltatás eseményének”.

A hirdetett evangélium teremtett gyülekezetei közöttünk. Ha nem is mondhatjuk, hogy mindig egyenes vonalban, töretlenül felfelé haladt ennek az eseménynek befogadása, — ha az istentiszteletek látogatottságában, az úrvacsorával való élésben voltak is hullámzások az évek folyamán — azért mégis teremtett gyülekezetei közöttünk az élő Jézus. Ha a gyülekezetei nem egyedül a lé- lekszám nagyságában látjuk megvalósulni, akkor észrevehettük, hogy van Krisztusnak népe, gyülekezete közöttünk és az fontos házias, megvalósítja egész egyházunk szolgálatának. Azt is meg kell vizsgálnunk, hogy vajon a prédikáció mindig „prédikáció” volt-e, beletalált-e életünk közepébe, feleletet adott-e mai életünkkel kapcsolatos sok kérdésünkre? Rengeteg fáradozás, tanulás, segítés nyilvánult meg ezen a téren, hogy küzdj ünk a jobb igehirdetésért, s ennek eredményeképpen nagy változás és jó irányú változás történt gyülekezeteink életében.

GYÜLEKEZETEINK NAGY RÉSZE FELÉBREDT ALMÁBÓL, Jézusra talált és öbernie magára talált. A második világháború lelki és fizikai rombolása, a félelem és határozatlanság, rnajd az ellenforradalom zűrzavara mind alkalmas volt arra, hogy reménytelenné, fáradttá és aluszékonnyá tegye a gyülekezeteket. Amikor az egyházvezetés a jobb igehirdetésért harcolt, az volt a célja, hogy az egyre jobb prédikációk eredményeként felébredjenek a gyülekezetek és utat találjanak, jövőt, reménységet, perspektívát találjanak a Jézust követő életükben. Egyre többen döbbentek rá arra, hogy az „élet istentiszteletét” a nagy társadalmi átalakulásban, a szocializmus építése közben is lehet folytatni.- Nagy eredmény volt rádöbbenni arra, hogy Jézus

Krisztus, az élő Űr ma is szolgál gyülekezetében, Ö az erőforrás, benne van jövő, van perspektíva !

Ez a felébredés egyszerre feltámasztotta a gyülekezetért való felelősséget. Erősödött a gyermekek hitéért való felelősség épp úgy, mint a gyülekezet holnapjáért, a vezetésben való részvétel felelősségére. Megújultak a presbitériumok. Az 1966-os új egyházi törvények szélesebb medret biztosítottak tevékenységüknek. Frissülést hozott a nők beválasztása is a presbitériumokba. A presbitériumok egyre jobban igazat adtak az egyházvezetésnek, magukévá tették elgondolásaikat. Az egyházvezetés és a gyülekezetek egymásratalálása eredményezte azt az alkotó légkört, melyben megszülethetett új Agendánk, bibliafordításunk, új törvényeink, új énekeskönyvünk számos nagyszerű sajtókiadványunk, konfirmációs

káténk és hittankönyveink és mindebből ismét csak a gyülekezetek nyertek.

JELENTŐS VOLT A TEHER- HORDOZÁS ÉS ÁLDOZATVÁLLALÁS felelősségének növekedése is. Ha van perspektíva, akkor gondozni, újítani, modernizálni kell templomokat, parókiákat, gyülekezeti épületeket, vagy régieket eladva újakat kell építeni. S az utolsó két évtized tanúskodik ezekről.

A felelősség egyre szélesedik is. Először csak magukra találtak a gyülekezetek, azután lassan egymásra is. Erősödött a közegyházi szemlélet, a közegyház dolgai, intézményei iránti felelősség. Erről beszédesen szóinak a Gyülekezeti Segély, a sze- retetintézmények, a teológus szupplikációk beszámolói a Teológiai Akadémia építése vagy a Luther-szobor felállítása. Egyre szélesedik a bázis, erősödik a felelősség, kialakul a gyülekezetek diakóniai életformája: mindenki szolgál mindenkinek! Egymásnak, más gyülekezeteknek, más hiten lévőknek, más világnéze- tűeknek, társadalmunknak, sőt békeszolgálatunkkal az egész emberiségnek.

Nem mindenütt egyforma a szolgálat intenzitása. De gyülekezeteink tudják, hogy az egyház az úton járók közössége, az úton Jézus követője, aki maga szolgál nekünk igéjével, szentségeivel, a hit ajándékával, szeretetének nyújtásával, és aki reménységét Jézusba veti az nem szégyenül meg.

Tóth-Szöllős Mihály

Isten házanépe — együtt — a szívek templomában

(Folytatás a 3. oldalról)

KÜLÖN ESEMÉNYE VOLT AZ ÜNNEPI NAPNAK a Luther-ju- bileum alkalmából megrendezett kiállítás megtekintése. Ezen a kiállításon a miskolci gyülekezet országos hírű könyvtárából két wittenbergi első kiadású Luther- könyv, más, reformáció korabeli és későbbi kiadványok, kegyszerek között Kutas István miskolci gyülekezeti tag fafaragványai, szobrai vonták magukra a figyelmet. A nap folyamán az egyik gyülekezeti helyiségben alkalmi postahivatal működött, ahol a gyülekezet jubileumára készült, elsőnapi bélyegzővel ellátott levelezőlapok és a Magyar Posta által kibocsátott Luther-blokk volt kapható.

AZ ÜNNEPI NAPOT DÉLUTÁN a gyülekezeti teremben szeretetvendégség zárta le, melyen szavalattal dr. Tatár György- né, Horváth Árpádné és Adámy Tibor, zeneszámmal Soós Enikő,

Sóós Gyopár, Szebik Imréne és Szebik Ildikó, valamint a gyülekezet ifjúsági énekkara működött közre.

Káldy Zoltánt ezen az alkalmon dr. Király Levente gyülekezeti jogtanácsos köszöntötte, utána a püspök-elnök nagy figyelemmel hallgatott, színes előadásban számolt be az Egyházak Világtanácsának a kanadai Vancouverben idén megtartott hatodik nagygyűléséről. Az estébe nyúló egésznapos együttlét résztvevői hitükben megerősödve, élményekkel gazdagon távoztak a miskolci Luther-udvarból.

Abaffy Gyula

„Mert ha tilos a gyilkosság, tilos minden olyan ok is, amelyből gyilkosság származhat. Hiszen van nem égy olyan ember, aki nem gyilkol ugyan, de átkozódik és olyant kíván, hogy akinek az nyakába szakadna, nem futna vele messzire.”

i

Oloiuidó

Van valóságalapja Margarethe von Trotta filmjének, az Ólomidőnek. Huszonnyolc esztendős volt Gudrun Ensslin, egy evangélikus lelkész egyetemista leánya, amikor 1968 április 3-án fölgyújtott két áruházat. Egyik vezető tagja volt a később Baader-Meinhof néven ismertté — vagy inkább hírhedtté — vált terrorista csoportnak. Tizedmagá- val fogták el 1972-ben; pörük három év múlva kezdődött. Az ekkor már Rote Armee Fraktion néven működő csoport 1977 őszén elrabolta Hanns-Martin Schleyer bankárt Őérte kellett volna cserébe szabadon bocsátani a RAF elfogott vezetőit. S ekkor térítették el a palesztinok azt a Lufthansa repülőgépet, amelynek utasait és személyzetét aztán a Szomáliái Mogadishu repülőtéren bravúros támadással szabadította ki az időközben megszervezett nyugatnémet terrorista-ellenes határőregység. Néhány nappal később a stuttgart-stammheimi börtönben öngyilkossá lett a per három fővádlottja (Ulrike Meinhof már korábban), köztük Gudrun Ensslin. Kevéssel később a RAF „kivégezte” Schleyert.

Az öngyilkosság kételyeket ébresztett, ezek azonban hamarosan ellankadtak. A terrorizmussal igen alaposan foglalkozó könyv, Tatár Imre tavaly megjelent munkája, az Üt a semmibe valószínűbbnek és logikusabbnak mondja az öngyilkosság verzióját. Margarethe von Trotta, aki a stamheimi halottak temetésén ismerkedett meg Gudrun Ensslin Christine nevű nővérével, filmjének tanúsága szerint továbbra is kételkedett abban, hogy a foglyok öngyilkosságot követtek el. Hozzá kell azonban tenni, hogy nyilatkozatai szerint Csupán a film ötletét

merítette a valóságból, a részleteket nem. Elképzelhető persze, hogy annak idején a nyugatnémet sajtó egyet-mást a háttérről is közzétett, de a magyar néző számára az Ólomidő című flim csakugyan inkább a valóságnak csupán elemeire épül, divatos szóval fiction, költött elbeszélés, nem dokumentum.

Másrészt a rendező azt is elmondogatta nyilatkozataiban, hogy nem a terrorizmusról szól a filmje, hanem „megmutatja. hogy némelyek, akiket szörnyetegként elítélünk, nem azok, hanem emberek”, vagyis a valóságra válaszoló reagálásokat tárja föl. „Azt mondom el, hogy az erőszak az elrontott dolgok megváltoztatássának a szándékából születik.” Itt mindjárt meg kell állni egy gondolatnyira. Az emberiség történetében, a kisebb-nagyobb közösségekében, s az egyes ember életében is akadnak bőven „elrontott dolgok”. Kétségtelen, hogy ezeket „meg kell változtatni”. Csak az a kérdés, hogyan. A már említett kitűnő könyv nemcsak azt bizonyítja be egyértelműen, hogy a terrorizmus igen régi s nem az utóbbi évtizedek újdonsága. S azt is, hogy mennyire eltérő törekvéseket lehet idesorolni (szélsőjobb- oldalitól ultrabalig, például), hanem hogy valójában mennyire egységes ez az egész abban, hogy nem célravezető. Sőt, olykor épp céljával ellentétes a következménye. (Ideillő egy nyugatnémet szociáldemokrata nyilatkozata, sálvado- ri utazásáról hazatérve: „Kézzelfogható,

átélhető erőszak, - tapasztalat, amely megmutatja miként változik meg egy társadalom, ha az állam többé nem az emberi és a polgári jogokat garantálja, hanem maga válik terroristává...” Hiszen a haladó nyugatnémet értelmiségiek, von Trottánál kevésbé radikálisak is, attól tartottak, hogy a terrorizmus — megerősíti az állam bizalmatlanságát polgáraival szemben, megerősíti az állampolgárok ellenőrzését, az ártatlanok zaklatását, odavezet, hogy „mindenki gyanús, aki él”.)

Ez a film azonban kevésbé szól erről, mint mások, például a von Trotta férje, Volker Schlöndorff rendezte, s Heinrich Böll regényén alapuló Katharina Blum elveszett tisztessége. Vitatkozni lehetne a rendezőnőnek már azzal a véleményével Is, hogy „a tömeg kitörli emlékezetéből azt, ami miatt vétkesnek érzi magát, vagy ami kétségeket ébreszt benne.” A többi között éppen a nyugatnémet film vissza-visszatérése bizonyos témákhoz, írók megannyi műve bizonyítja az ellenkezőjét, s az is, hogy világszerte szinte csillapíthatatlan az érdeklődés a közelmúlt történelme iránt. Azzal meg még több okkal lehetne vitázni, hogy ha a tömeg nem felejt, akkor „inkább Csak az egyes dolgokra emlékszik”. Sokkal inkább elmondható ez von Trotta filmjéről, aZ Ólómidőröl.

Olykor ugyanis esetlegesnek érződik egy-egy mozzanata. Visszatekint a két

nővér gyermekkorára és ifjúkorára, amikor még a mostanival ellentétes volt a jellemük. Marianne, a mostani terrorista akkor simulékony volt, Julianne, aki most feminista újságíró, akkor lázadozott. Miért változtak meg? Ez homályban marad. Nem lehet kifogásolni, hogy a gyermekkort a film a papi ház szigorának árnyékában mutatja be: bizonyára volt ilyen papi ház, habár bizonyára voltak nem vallásos, s mégis túlszigorú szülők (és a nácizmus idején voltak nem kollaboráló lelkészek, akik a koncentrációs tábort is vállalták). Arról sem esik szó, miért lázad a hatvanas évek társadalma ellen a film Mariannája, de aligha ébreszt a nézőben rokon- szenvet, amikor egy hajnalon — két társával — rátör a nővérére, s csöppet sem viselkedik emberségesebben, mint „egy állam, amely maga válik terroristává”.

Homályos világnak mondja a terroristákét a már többször idézett könyv. Homályos és zavaros is, tehetnénk hozzá, de még azt is, hogy egyébként a világban bizony nagyon sok minden homályos és zavaros. Az embernek, az emberiségnek, ha élni akar, tisztán kell látnia. Tisztán a jelent és tisztán a múltat is. Erre utal az Ólomidő utolsó mondata is, a halott terrorista fia mondja a nagynéniének, mert mindent szerétne tudni az anyjáról: „Kezdd el!”

Ez a felszólítás a nézőnek is szól. „Kezdd el” tisztázni a múltat, tisztázni a jelent, tisztázni a jövőt. Hiszen bizonyára azért utolsó mondata ez a filmnek. hogy első mondata legyen egy mindig újrakezdődő önvizsgálatnak.

Zay László

I