Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-11-20 / 47. szám

XLVIII. ÉVFOLYAM 47. SZÁM 1983. november 20. Ára: 4,50 Ft.

ORSZÁGOS EVA N G ÉLIK H ET I LAP

4

RENDKÍVÜLI ÜNNEPSÉGSOROZATTAL emlékezett meg Magyarországi Evangélikus Egyházunk Luther Mártonnak, reformátorunknak az 500. születésnapjáról. Gyülekezeti alkalmakon, egyházmegyei ünnepségeken adtak hálát Istennek a reformátor szolgálata nyomán félévezreden keresztül kapott drága ajándékokért. Bőséges értékelésben foglalkozott a reformátorral és munkásságával a magyar világi sajtó is cikkekkel, könyvkiadással, valamint a magyar rádió és televízió is adásaiban, hírközlésében. Tudományos előadások és konferenciák sora kapcsolódott a jubileumhoz világi történészek, filozófusok és teológusok közreműködésével, ahol értékelték a reformátor és a reformáció egyházon kívüli hatását, elsősorban is népünk életében, történelmében, kultúrájában. Űj irodalmi és zenei művek is születtek, jelezvén, hogy az ..Óriás" szellemisége máig élő és ható egyházon belül és kívül is.

Az ünnepségek és megemlékezések sorából kiemelkedett és mintegy zárókőként egybefogta azokat az a két egyháztörténetünkben is ritka és rendkívüli ünnepi esemény, amelyre október 31-én egyrészt a Teológiai Akadémia kertjében, másrészt a Deák téri templomban került sor.

OKTÓBER 3I-ÉN, DÉLUTÁN 3 ÓRAKOR igehirdetéshez kapcsolódva, avatta fel és adta át a Teológiai Akadémia megőrző gondozásába dr. Káldy Zoltán országos püspök-elnök Lux Elek Luther- szobrát, amelyet Búza Barna szobrászművész fejezett be. A mintegy ezerötszáz fős gyülekezet és vendégsereg jelenlétében lefolyt ünnepségen megjelent Miklós Imre államtitkár, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke, Bai László főosztályvezető, Lóránt Vilmos tanácsos, Fűzfa Imre, Budapest főváros egyházügyi hivatalának titkára, dr. Körmendi Ottó Bp. XIV. kér. Tanácsa V. B. elnökhelyettese. Jelen voltak a hazai egyházak képviselői. Országos Egyházunk elnöksége dr. Fekete Zoltán vezetésével, a különböző országos egyházi munkaágak vezetői dr. Karner Ágostonnal az élen, valamint a Teológiai Akadémia tanárai és hallgatói dr. Fabiny Tibor dékán vezetésével.

A szobor történetét dr. Fabiny Tibor ismertette, Reményik Sándor: Az Óriás című versét Bánffy György kiváló művész mondotta el, énekelt a teológusok énekkara. Végül az avatás szertartása után megtörtént a szobor első ünnepélyes megkoszorúzása is.

HITÜNK ÉS REMÉNYSÉGÜNK SZERINT reformátorunk most felállított szobra nemzedékeken keresztül fogja hirdetni a reformáció megtapasztalt igazságát, amelyet dr. Káldy Zoltán országos püspök-elnök is igeszolgálata alapgondolatául választott: „Az ige kószáiként megáll!’’

Dr. Káldy Zoltán püspök igehirdetése

„Mert minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: elszárad a fű, és virága elhull, de az Űr beszéde megmarad örökké”. (1 Pt 1, 24—25).

Az ősz színeibe öltözött kertben szenteljük fel Luther Mártonnak, az egyház reformátorának, Jézus Krisztus igaz tanújának emlékművét. Az őszi kert fáinak sárga, hulló levelei, a virágok lassú fony- nyadása szemlélteti a felolvasott ige első felét: „Mert minden test olyan, mint a fű, minden dicsősége mint, a mező virága, elszárad a fű, és a virága elhull”. Ugyanakkor, a reformátor újával rámutat a Szentírásra, az abba foglalt igé„Az ige kószáiként megáll”

A Luther-szobor felavatása

re, mely „örökké megmarad”. Az idézett bibliai igét először a második Ézsaiás mondta, mint próféciát, Kr. e. 540 körül, Péter apostol Kr. u. 63 körül már mint megtapasztalt igazságot adta tovább, Luther pedig 1517-ben Istennek ettől az

Dr. Káldy Zoltán püspök„élő és örökké megmaradó” igéjétől indíttatva kezdte el a reformá- , ciót és mindvégig arra építve folytatta azt. Luther az „Erős vár a mi Istenünk” kezdetű énekében már így vallott erről az igéről: „Az ige kőszálként megáll”. József Attila pedig a német szöveget így fordította: „Él, áll az Ige igazul, Akárki vesse-hányja”.

Az őszi kertben áll Luther Márton szobra. Ezen a szobron a legjellemzőbb a reformátor ujja, amely az igére mutat. Az igére, melyet Luther százszor és ezerszer így mondott a saját nyelvén: „Das Wort des Herrn”. Ez a szobor Lux Elek és Búza Barna művészi alkotásaként az Isten igéjéről nagyon határozottan tanúskodó és ezt az igét mindenek fölé helyező reformátort ábrázolja, aki egyben az igéhez való hűségre és róla való tanúskodásra hív.

Lehet...

Lehet Luther Mártont és az általa végzett reformációt különfélé oldalról megközelíteni, személyéről és munkájáról véleményt alkotni vagy megítélni. Lehet azt állítani, hogy ő az egyház igazi reformátora, a reformátor, meg azt is lehet mondani, hogy az egyház reformálásában megállt a félúton és nem végzett radikális reformációt. Lehet azt is mondani, hogy társadalmi kérdésekben nagyon is haladó volt, messze megelőzve korát, de lehet azt is vélni, hogy konzervatív volt, sőt ultra-konzer- vatív, sőt még azt is. hogy a haladás útján megtorpant és visszalépett, hiszen egy óriásról, akihez mérten felérni és arcába nézni, sok mindent lehet mondani vagy éppen mesélni, de egyet egészen biztosan nem lehet róla mondani, azt hogy az Isten igéjét, das Wort des Herrn, elárulta.-elnök felavatja a szobrot

Egy szemernyit sem

Az igazság ugyanis az, hogy az Isten igéjéből soha és. semmilyen helyzetben egy szemernyit sem engedett sem azokkal szemben, akik bármit annak föléje helyeztek, sem azokkal szemben, akik — mint ő mondta — azt „csűrték- csavarták”, ahelyett hogy engedelmeskedtek volna annak, ami „meg van írva”. Mert nemcsak nem engedett egy jottányit sem abból, „ami meg van írva”, de tovább sem ment, mint azt Isten igéje engedte. És ez utóbbi legalább annyi botránkozást váltott ki a templomokból a képeket kiszóró Karlstadt, vagy az Isten országát a társadalmi és politikai életben már most megvalósítani akaró Münzer táborában. Az igéhez való kötöttségben mert szembeszállni a pápával, a császárral és fejedelmekkel. Vissza tudta utasítani a megkörnyékező, hízelgő szavakat, melyek a reformáció útjáról való letérésre csábították. Vállalta Werbőczi István, a Dózsa-féle pa- raszfelkelés hírhedt megtorlójának — aki jelen volt a wormsi birodalmi gyűlésen és Luhert jó magyar borral akarta eléríteni állás- poniától — vádját: „makacs, okta- larvcsökönyös szerzetes” Luthernak fontosabb volt, az ige, mint Werbőczi esdesogása. Nehéz harcok és döntések között, az igéhez való kötöttségben vállalta a szembenállást különböző nemzeti mozgalmakkal, rajongókkal, felforgatókkal, a humanisták vezető személyiségeivel és vállalta, hogy a parasztok elárulójának nevezzék,

amikor a parasztháború idején meg akarta állítani annak a paraszti vérnek kiontását, amely végső sorban az ő ereiben is csörgedezett. De éppen az igéhez való kötöttségben tudta és merte a parasztháború idején a fejedelmeknek ezt mondani: „Először is senki másnak a földön nem köszönhetjük ezt a zendülést, mint .nektek, ti fejedelmek és urak, de különösen nektek, ti vak püspökök, bolond papok és szerzetesek, akik megátalkodottságotokban még most sem szűntök meg dúlni-fúlni és dühöngeni a szent evangélium ellen, jóllehet, ismerős előttetek annak igazsága és azt megcáfolni nem tudjátok. A világi kormányzatban nem tesztek egyebet, mint nyúztok és kincset harácsoltok, hogy pompát űzzetek és dölyfös- ködjétek annyira, hogy azt a szegény parasztember tovább már nem képes és nem is akarja tűrni. Nyakatokon van a kard, mégis azt hiszitek, hogy olyan biztosan ültök a nyeregben, hogy senki ki nem üthet belőle. Ez a biztonság és konok elbizakodottság, meglássátok nyakatokat fogja szegni”.

Ez a Luther 1521-től egyházi és birodalmi átok alatt — melyet minden pápa végre akart hajtani —, vagyis teljes törvényen kívüliségben, állandó élet veszedelemben, végezte szolgálatát. Azzal is számolt, hogy elpusztítják, de abban bizonyos volt, hogy az Isten igéjéből nem engedhet. És nem is engedett.

És ha most valaki azt gondolja, hogy túlságosan egyoldalú, szinte együgyű Luthernak ez az igéhez kötöttsége, meg kell kérdeznünk, ha nem a Szentírásra, akkor mire kellett volna támaszkodnia az egyház reformációjában, talán a görög Hérakleitoszra, Démokritoszra, Plátonra, Arisztotelészre, a skolasztikusokra, Aquinói Tamásra, Roger Baconre, Albertus Magnus- ra. pápákra és zsinatokra, melyekről Luther azt mondotta, hogy azok sokszor tévedtek és egymásnak ellentmondtak. Nyilván egyre támaszkodhatott csak: az Isten igéjére, hiszen az egyház reformátora volt. •

Személyes találkozás az igével

Az is világos, hogy csak az tud ennyire az Isten igéjéhez kötődni, aki ezzel az igével személyesen is, egzisztenciálisan találkozott. Nemcsak tanulta és tanította, hanem úgy figyelt rá, mint amely őt magát is megszólította. Luther azért lett az ige teológusa és az egyház reformátora, mert az Isten őt magát is megszólította igéjében, és megtérítette. Tudjuk, Luther állandóan küzködött önmagával, bűneivel. Bármennyire vigyázott arra, hogy szavaiban, gondolataiban és cselekedeteiben tiszta legyen, úgy látta, hogy nem állhat meg az Isten előtt. Kern volt olyan szerzetesi előírás, amit a legpontosabban be ne tartott volna, de minél jobban vizsgálta életét, annál inkább méltatlannak érezte magát Isten kegyelmére. Gyötörte a kérdés: „Hogyan nyerhetek egy kegyelmes Istent?” Staupitz, a rend főnöke, figyelmeztette: bűnös vagy, de Krisztus érted is szenvedett. Égő vággyal olvasta a Szentírást. Egyre jobban megvilágosodott előtte, hogy Isten Jézust állította oda engesztelő áldozatul. Míg végül felragyogott előtte Pál apostol Rómaiakhoz írt levele 1. részének 16. és 17. verse: „Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, amellyel minden hívőt üdvözít... mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne hitből-hitbe, ahogy meg van írva: „Az igaz ember pedig hitből él”. Ekkor értette meg, hogy a iustitia Dei, az „Isten igazsága” nem más, mint bűneink megbocsátása. Később erről így vallott: „Ekkor úgy éreztem, mintha teljesen újjászülettem volna, mintha tárt kapukon át magába az Édenkertbe léptem volna. Ezután számomra az egész Szentírás más értelmet nyert”. És ehhez most hozzátesszük: Luther rátalált a kegyelmes Istenre, vagy még inkább: a kegyelmes Isten megtalálta Luthert. Ez valami olyan volt, amit évszázadok múlva Ady Endre saját magáról így énekelt meg: „Amikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem Csöndesen és váratlanul átölelt az Isten”. Ebből az „átölelésből” indult el és táplálkozott a reformáció is. A reformációnak ugyan voltak előzményei és egyre jobban megértek a külső feltételei is a társadalmi, politikai és gazdasági életben, amelyek azután segítették terjedését, de az Indító erő az volt, amely Luthert is magával sodorta: az Isten megtapasztalt sze- retete és kegyelme.

Ezért tudott Luther az 1517. október 31-én a wittenbergi vártemplom ajtajára kiszögezett 95 tételében így vallani: „Az egyház igazi kincse az Isten kegyelmének és dicsőségének legszentebb evangéliuma”. Így csak az tud szólni, aki az evangéliumban megoldást talált saját élete legégetőbb kérdésére. És ezért tudta ezt mondani: „Helyezd mindenek fölé e könyvet, mint legfelségesebb és legdrágább szentséget, mint a leggazdagabb kincsesbányát, melyet eléggé feltárni és kimeríteni sohasem lehet”.

És ezért tudta 1521. április 18- án Wormsban azt mondani, hogy műveiből semmit sem von vissza „hacsak a Szentírásból vagy világos észokokkal meg nem győzik”. És amikor újra és újra próbálták arra rávenni, hogy legalább a konstanzi zsinat által elítélt Húsz Jánostól származó tételeket tagadja meg, kijelentette, hogy „csak a Szentírásnak hisz”. „Itt állok másképp nem tehetek, Isten könyörüljön rajtam”.

Ezért mutat Lux Elek szobrán Luther a Szentírásra.

Kisugárzás a társadalomba

Ezért mutat Lux Elek szobrán Luther a Szentírásra.

Legyen előttünk az is egyértelmű, hogy Luthernak az Isten igéjéhez való hűsége, ragaszkodása, és annak hirdetése nemcsak a lelki, spirituális életben hatott rendkívüli erővel, hanem a társadalmi, kulturális és politikai életben is. Mivel Luther hirdette, hogy az evangéliumot olvasni kell, azt le kellett fordítania német nyelvre. Előbb az Újszövetség jelent meg 1522-ben német nyelven, majd a teljes Szentírás 1534-ben. Ezzel megteremtette Luther a német irodalmi nyelvet. Ugyanakkor az emberek kezébe került az a Szentírás amelyből nyilvánvalóvá lett, hogy Isten előtt mindenki egyenlő, bűnbocsánatra szoruló ember a fejedelem is, meg a paraszt is. De az is világos lett a Szentírást olvasó emberek előtt, hogy Isten igazságosságot akar a földön és a szegények pártján van. Mindezek formálták az emberek gondolkodását. Luther a Szentírás alapján visszaállította a világi munka becsületét, mikor azt tanította, hogy minden munka istentisztelet és azt mint hivatást kell gyakorolni. Tanította a világ nagykorúságát, mondván, hogy az nem szorul az egyház gyámkodására. Felszabadította a tudományos kutatást az egyház ellenőrzése alól. Igényelte a lelkiismereti szabadságot minden ember számára. Iskolák felállítását szorgalmazta és tanította, hogy „a városok erejét nem a várfalak adják, hanem a kiművelt emberek”. A szeretet gyakor- (Folytatása a 3. oldalon)