Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-09-25 / 39. szám

Luthertől tanultam Kölcsönös adósság Fiatalok IDŐSEBB OLVASÓBAN BIZO­NYÁRA' SZORONGÓ EGYETÉR­TÉST VÁLTANAK KI a követ­kező idézetek: „Ifjúságunk ra­jong a luxusért, rossz a modora, nem tekintélytisztelő és nem be­csüli az idősebbeket. Zsarnokok a mai gyerekek. Nem állnak fel, ha egy idősebb ember a szobába lép. Visszafeleselnek a szüleik­nek, s nem az ők, hanem a má­sok társaságát kedvelik, zsarno­koskodnak tanáraik felett.” És a másik idézet: „Nem tudok hinni népünk jövőjében, mert fiataljai könnyelműek, s csak a mára gon­dolnak, mert kétségtelenül kibír- hatatlanok, kíméletlenek és ko­ravének. Mikor én fiatal voltam, jó modorra és a szülők tiszte­letére tanítottak. A mai fiatalok azonban mindent jobban akar­nak tudni...” De talán „megvi­gasztal” bennünket, ha arra gon­dolunk, hogy honnan valók az idézetek. Az első ugyanis Szók­ratész beszédeiből származik (Kr. e. 399-ben halt meg), az utóbbi pedig Hésziodosz, görög költőtől, aki a Kr. e. 8. sz.-ban élt. Generációk együttélése, fiatalok és idősek kapcsolata úgy látszik, soha nem volt egyszerű. Vajon van-e Luthernak mondanivalója ezen a területen? Mit tanulha­tunk tőle ebben a kérdésben? FIATALOK ÉS IDÓSEK KÖL­CSÖNÖSEN ADÓSAI EGYMÁS­NAK — ez a legfontosabb, amire Luther tanít bennünket. A fiata­lok tisztelettel, az idősek felelős­séggel tartoznak. A 4. parancso­lat magyarázatában, elsősorban a gyermek—szülő viszonnyal kap­csolatban beszél erről Luther. A gyermekek tartoznak azzal, hogy szüléikben Isten helyettesét lássák, hogy Isten után a legtöbb­re tartsák őket. De Luther mindkét irányban int, figyelmeztet. A szülők fele­lősségét is hangsúlyozza. Ok az­zal tartoznak, hogy gyermekei­ket „Isten félelmére és ismere­tére” neveljék. A szülők „a gyer­mekneveléssel ehijrerb^tik; üd­vösséget, ha 'gyer&'ékeiket való­ban Isten szolgálatára nevelik” — mondja Luther. FIATALOK ÉS IDŐSEK KÖL­CSÖNÖSEN TANULNAK EGY­MÁSTÓL — ez a második, ami­re Luther figyelmeztet bennün­ket. Az idősebbeknek számot és idősek kell adniuk arról, hogy kiben találták meg életük értelmét. Ta- nítgatniuk kell a fiatalokat ar­ra, hogy kire alapozzák életü­ket. A felnőttek elé viszont a gyermeki hitet állítja Luther példaként: „Mennyivel bölcseb- bek ők a hitben, mint mi öre­gek, mert ők egyszerűen, min­den okoskodás és kételkedés nél­kül higzik, hogy Isten kegyel­mes, és hogy erre az életre az örök élet következik.” Ezt kel­lene a gyermekektől megtanul­nunk: egyszerűen, nyitott szív­vel és kételkedés nélkül fogad­ni az evangéliumot. Fiatalok és idősek egymásra találását valóban segíti az, ha kölcsönösen hajlandók tanulni egymástól. Ezt éltem át, ami­kor gyülekezetünk kezébe vette az új énekeskönyvet. A gyere­kek néhány új éneket előre megtanultak, s az első istentisz­teleten elénekelték a gyülekezet­nek. Egy ismerős ének is volt köztük, amit a felnőttek együtt énekelhettek velük. Utána biz­tatóan jött hozzám valaki: „Fog ez menni, majd a gyerekek megtanítanak minket.” Ha mind­két generáció hajlandó arra, hogy a másiktól tanuljon, a fia­talok észre fogják venni, hogy vannak olyan életszabályok, ma­gatartási normák, amelyeken ér­demes elgondolkodni. Az időseb­bek pedig meg fogják érteni azt, hogy az ő tapasztalatuk már nem mindig elég ahhoz, hogy a mai világban eligazodjunk. FIATALOK ÉS IDŐSEK EGY­ARÁNT TANULHATNAK MA LUTHERTŐL. Luther arra ta­nít bennünket, hogy Isten sze­mében fiatal és idős egyformán érték. Hiszen nála nem a telje­sítmény a legfőbb mérték. Ő egyszerűen elfogadja azt, aki benne bízik. A generációk változásában minden elmúlhat, az életstílus, a kulturális teljesítmények, az ideálok. De a történelemben ott munkálkodik rejtetten az, aki­nek a kezében van múlt, jelen és jövő: az élő Isten, a törté­nelem Ura. Számolni vele a je­lenben és a jövőben, igazságá­ról tanúskodni és akarata sze­rint élni — ez a megbízatása a keresztyén fiatalnak és idősnek egyaránt. Nagyné Ferenczy Erzsébet Luther énekei énekeskönyvünkhen Már megyek békén, örömmel... Az elmúlt esztendőkben több alkalommal kellett megállnom szeretteim koporsója, sírja mel­lett. Hiába készül az ember tu­datosan is az elválásra, a bú­csúzásra, a halál bekövetkezése, ténye mindig megdöbbentő. Hi­szen emberi életünknek legna­gyobb ellentéte mindig ez a ket­tő: élet és halál. A kettőt soha nem lehet közös nevezőre hozni, hiszen ami él, az nem halott, és ami halott, az már nem él. A kettő között éles a határvonal: eddig tart az élet, és ami ez után következik, az már a halál. Énekeskönyvünkben egymás mellé került a 499. és az 500. szá­mú ének. Lehet, hogy csak vé- lehetnül került a kettő egymás mellé, lehet, hogy céltudatosan. Mert mintha különbség lenne a két ének tartalma között — leg­alábbis erre a megállapításra ju­tánk, ha a kettőt egymás után olvassuk el figyelmesen —, de a kettő ki is egészíti egymást, sőt az 500. számú ének a 499. ének folytatásaként is felfogható. KÖZEL VAGYUNK A HA­LÁLHOZ — fogalmazhatjuk meg az első ének tanítását. És jó, ha eszünkbe jut az ige: „Alig egy lépés van köztem és a halál kö­zött”. Mert ez az igazság. Ezt így olvashatjuk az énekben: „Éle­tünkben szüntelenül Halári lesi léptünk” Vajon mit is jelent ez? Az ének adja meg a választ több vonatkozásban is. Ilyeneket ol­vashatunk: „gonoszság”, „bűn”, „pokol”. Hiába nem szeretjük ezeket a szavakat hallani, ezek olyan tények, amelyek a mi éle­tünknek is velejárói. Mert — ahogy Luther Márton megfogal­mazta — a bűn közelebb van hozzánk, mint a ruhánk. Jusson csak eszünkbe a Tízparancsolat, és próbáljuk nagyon csendesen végiggondolni az egyiket a má­sik után. Mindennél jobban kell Istent félnünk, szeretnünk és Benne bíznunk — halljuk az el­ső parancsolatot, és mindjárt fel­tehetjük a kérdést: valóság ez az életünkben? És folytathatjuk a sort: Isten igéjét szentnek tart­juk, örömest hallgatjuk és tanul­juk? Védjük a másik ember éle­tét, becsületét, vagyonát? Gonoszság, bűn, pokol... Az Vancouver előtt — Budapest, 1984-re készülve (Folytatás a 3. oldalról) egyedül fizetni, így az LVSZ-nek segítenie kell. Más szervezetek­nek is vannak hasonló problémá­ik, . mint nekünk. Mint például az Egyházak Világtanácsának, Van­couverben, vagy például a Re­formátus Világszövetség anyagi nehézségek miatt el kellett hogy halassza nagygyűlését. KÉRDÉS: Az LVSZ-nek a bu­dapesti nagygyűlésen új elnököt kell választania. Hol tartanak je­lenleg az előkészületek? SOLLING: Ilyesmiről nem tu­dok, Genf ben még nincsenek ja­vaslatok. Az egész választási kér­dés Budapesten kerül megfonto­lásra, ahol több javaslat történ­het. A választásnak mindenek­előtt nyíltan és a szabályzataink értelmében kell történnie. KÉRDÉS: Milyen eredménnyel jártak az ön javaslatai a mos­tani ülésen? SOLLING: Minden problémát alaposan meg kellett beszélnünk, amely a nagygyűléssel kapcso­latban felmerült. Még nem zár­tunk le semmit, csak javaslato­kat tettünk a végrehajtó bizott­ságnak. Új eredmények most nem voltak, de mindenesetre előbbre léptünk témáinkkal kapcsolatban, és a különböző munkacsoportok szervezéseiben. Ezen altémák megbeszélése már az utolsó nagy­gyűlésünkön, Daressalamban el­kezdődtek. Jelenleg még csak az előkészítési fázisban vagyunk, mivel sok tagegyházunk Vancou- verral van elfoglalva. Ezért az intenzív munka csak Vancouver után kezdődik meg igazán. Genf most szeptemberben jelentet meg egy előkészítő füzetet. KÉRDÉS: Így el lehet monda­nunk, hogy Vancouver, illetve Budapest erősen összetartoznak, úgy témában, hjint előkészítés­ben. SOLLING: Igen, ez találó, mi­vel igen sok lutheránus egyház tagja az Egyházak Világtanácsá­nak is. (A szerkesztőket a technikai és fordítómunkábari segítette Szé­kely Attiláné) egyiket követi a másik. Elszakít Istentől, de a másik embertől is. És a sor végén — mindegy, hogy fiatalok vagyunk-e, vagy öregek — ott van a halál. A minden­napi életünkben. — De vigasz­talódhatunk is, mert A HALÁLBAN IS KÖZEL VAN HOZZÁNK ISTEN. Az elmúlt harminc esztendő alatt sokszor kellett haldokló be­tegágya mellett megállnom. Mit lehet ilyenkor mondani? Az em­beri szó ilyenkor olyan erőtlen. Csak arról lehet ilyenkor szólni, hogy ott, ahol az emberi út vé­get ér, maga Isten nyújtja a ke­zét, hogy átsegítse az életből tá­vozót — Jézus Krisztus kereszt­haláláért — a halálon át az örök életbe. Boldog bizonyosság ez a számunkra ma, amikor élünk, amikor talán oly távolinak lát­juk életünk végét, hogy van, aki akkor is megfogja a kezünket. „Hol lelünk Biztos menedéket? Ó Krisztus, csak tenálad!” mond­ja Luther Márton, aki a VIII. századi antifonát — az első vers­szakot — még kettővel megtol­dotta. És ott van mind a három versszak végén a Kyrie: „Irgal- mazz nekünk!” És a bűn, a gonoszság, a po­kol, Isten kegyelme után megfo­galmazódik a boldog bizonyos­ság: MÁR MEGYEK BÉKÉN, ÖRÖMMEL ... A keresztyén em­ber Istenre, Megváltóra, Szaba- dítóra való találásának a boldog­sága. Az élet után a halál kö­vetkezik? Igen. El kell búcsúz­nunk a szeretteinktől akár úgy, hogy ők indulnak el az élet út­járól a halál útjára, akár mi ma­gunk? Igen. De a hívő keresz­tyén ember életében minden át­értékelődik. Az ének szerint: „Csendes szívem...” „Ezt Jézus Krisztus végzi el...” Énekeskönyvünk énekei nem­csak Istent dicsőítő, vagy kö­nyörgő énekek, hanem imádsá­gok is. Az Istennel élő ember imádságai. Annak ellenére, hogy közel va­gyunk a halálhoz, Isten a halál­ban is közel van hozzánk. Hogy mikor halunk meg? Tulajdonkép­pen nem is ez a fontos. Hanem az, hogy Isten fogja a kezünket ma is, és „akkor” is. Hogy bol­dogan mondjuk, éljük ma is, meg „akkor” is: Már megyek békén örömmel... Harkányi László Két szép könyv Arany Jánosról — Arany Jánostól A SZÁZADIK ÉVFORDULÓ jobban il­lett Arany természetéhez, mint jelentősé­géhez. Túlságosan is csöndesen, majd­nem szégyenlősen emlékeztünk rá. Nem volt semmi, ami a Petőfi- vagy az Ady- év nagyszabású ünneplését idézte volna föl. Aranyhoz nem illik hasonló? Helyen­ként egészen különös hangokat hallot­tunk. Az ELTE-n szavalóversenyt hirdet­tek Arany János halála és Juhász Gyula születése 100. évfordulója alkalmából. Arany nem érdemelt külön pályázatot? Valami görögtüzes ünneplést persze nem vártam, s ilyenre valóban nincs szük­sége a költőnek. Viszont1 fáj, hogy az em­lékezés megerősítette eddigi benyomá­saimat : száz év után nincs kiforrott mon­danivalónk Arany Jánosról — egyszerű­en ez bújik meg a szordínós hang mögött. Vagy részletkérdésekről beszélünk — pl. az ötvenes évek líráját vitatjuk —, vagy újra elsütjük a szent közhelyet a magyar nyelv legnagyobb mesteréről, ami ugyan lehet igaz, mégis: olyan kijelentés, amely legalább annyira gátolja, mint amennyire segíti az irodalmi közelítést. NEM KÖNNYŰ ARANYT ÜNNEPEL­NI. Révai József és társai alaposan az ok­tatási rendszerbe plántálták azt a teóriát, hogy csak a forradalmi költő lehet első­vonalbeli. A magyar kultúra és a magyar gyermekek máig szenvedő alanyai e té­zisnek, amelytől csak részben szakadtunk el, s amely az Arany körüli jelenlegi bi­zonytalanságnak is fő oka. Gonosz hely­zet az, ha sírunk a nemzettudat hanyat­lása miatt, de magunk sem tudunk mit kezdeni azzal a költővel, aki par excellen­ce nemzeti költő, de nagy költő is egyben. Aki azonban tudja, milyen nagy dolog ér­tékek megőrzése, sőt, beteljesítése ne­héz időkben, aki tudja, mit jelent a ví­gasztalás illúzió és demagógia nélkül, az azt is tudja, mitől nagy és haladó a mi Arany Jánosunk; de ha az életműnek ezt a nagyon is időszerű üzenetét nem mer­jük komolyan venni, akkor az Arany-kép szürke lesz, poros, élettelen. Mint 1982- ben. Ilyenkor persze, jól teszi, aki össze­gyűjt, közzétesz, megismertet; magyarán szólva örökül hagy. Ezt láttam Sáfrán Györgyi munkájában (Arany János leve­leskönyve), de hasonló erőfeszítés áll Kozma Dezső és Bottyán János könyve mögött is. A lényege: engedjük a költőt beszélni, magunk csak tárgyszerűen szól­va hozzá, kerülve a túlságba vitt magya­rázkodást. Régi, szerény, rokonszenves módszer. Az összeállító nem kacsintgat a halhatatlanságra, de jól tudja, hogy ez csak használ az írónak, életműve megis­mertetésének. KOZMA DEZSŐ ARANY JÁNOS-BRE- VIÁRIUMA két szempontból is érdekes. Egyrészt: mert erdélyi könyv, amely a szűkebb haza megemlékezése akkor is, ha Arany maga nem volt erdélyi. Egy könyv hol születik — ez önmagában nem erény; de Erdély hangja autonóm: örülünk, ami­kor halljuk. S örülünk, hogy éppen Arany Jánosról halljuk; akinek a neve erdélyi fülekben talán másképp cseng. Mert a Romániában tanuló fiatal talán keveseb­bet tud Aranyról; aki pedig mégis: meg­ismerte, annak a kisebbségi létben többet mondhat ez a költő, mint a magyarorszá­gi bizonytalankodóknak. A másik szempont: ez a könyv jó és hasznos. Jó, mert arányos, mert Arany életét szinte elénk ábrázolja, mert — mint már említettem — engedi beszélni a köl­tőt. Ha fogyatkozása van, az éppen a bre­viárium-jellegben rejlik. Az olvasó ön­kéntelenül méricskél: mi az, ami nagyon jó, hogy bekerült, mi az, ami elmaradha­tott volna. Miért van benne a Rákócziné, miért nincs benne a Magányban? Az ilyen kérdésföltevésnél azonban sokkal fonto­sabb az a tény, hogy a könyv Arany-ké­pét nem érzem hamisnak. Becsületes munka. Versek, levelek, kortársi vissza­emlékezések, képanyag. Tömör, világos összekötőszöveg. Végül pedig száz év mél­tatásaiból válogatott rövid idézetek. Ha lehet Arany János-breviáraiumot össze­állítani, akkor Kozma Dezső könyve megfelel a várakozásnak. Más kérdés az, hogy Arany epikánk­nak is óriása; nagy műveit szeretni — ez a nagy formátum szeretete: ám ennek to­vábbadására a keresztmetszet vagy a breviárium nem alkalmas. Lírai költő esetében talán egyszerűbb a dolog; Arany­ért külön kell harcolni, ami egy kivona­tokat kedvelő korban kétszeresen nehéz. Művészetének Próteuszi volta (Barta Já­nos szava), azonban csak nagy epikája szeretőiében válhat előttünk világossá. Ezt a tényt látnunk kell — azért emlí­tem —, számonkémünk mégis igazságta­lanság volna, mert égető szükség van egy breviárium-szerű Arany-könyvre.. S Koz­ma Dezső műve — lehetőségeihez képest — tartalmazza a legfontosabbakat. Ha a szükség úgy kívánja: tankönyvet pótol fiatalnak öregnek. Ugyanakkor több, mint tankönyv. Adja Isten, hogy minél több olvasót segítsen eljutni Arany ösz- szes verseihez! MÁR A CONFESSIO 1983/1. SZÁMA MÉLTATTA Bottyán János minikönyvét, amelynek metszeteit Fery Antal készítet­te, és amely kétségtelenül az Arany-jubi­leumra megjelent könyvek legszebbike. Huszonnyolc fametszet Aranyról, éle­tének fontosabb színhelyeiről, emléktár­gyakról, Mindegyiket kétoldalnyj idézet, vagy magyarázat követ: mi a metszet tár­gyának szerepe a költő életében. A hal­ványzöld záródíszek Nagy Lajos-kori cí­mereket ábrázolnak, úgy, ahogyan azokat Arany rajzolta le a Toldi szerelmének írása közben. A kis könyvet itt is Aranyt méltató idézetek zárják néhány beillesz­tett lapon. Szép a fekete bőrkötés, szépek a metszetek, bizonyára sok bibliofilnek szereznek örömet. (Ezer példányt adott ki a református egyház, ebből ötszáz darab számozott.) Sezerencsés volt az ötlet, nagyszerű a kivitelezés, gratulálunk! A könyv méltó ahhoz, aki ihlette. Ami a szövegválogatást, valamint Boty- tyán János kísérőszövegét illeti, egy pon­tot érzek vitathatónak. Igaz, ez a pont meghatározó jelentőségű. Arany vallá­sossága. Tudom, hogy a közelmúltban beszéltek irodalomtörténészeink a költő kálvinista hitének megüresedéséről, tartalomveszí- téséről. Talán ezzel a véleménnyel száll vitába Bottyán János, amikor nyomon követi a kálvinista szálat Arany életében, annak jelentkezését az életműben. Jól te­szi. Mégis: úgy érzem, ő az ellenkező irányba megy tovább a kelleténél, s egyszerűsít. Az idézetek egymásutánja sokakat meggyőzhet, de aki az életmű egészét imeri, az tudja, hogy abban bi­zony ritkán szólal meg az ilyen idézhe­tő „direkt kálvinizmus”. A bizonyítékok egy része vitatható, vagy másként is ér­telmezhető. Az Ágnes asszony összekap­csolása. 1. János 1,7-tel (Jézus vére meg­tisztít bennünket minden bűntől) okos gondolat, de mivel a ballada enélkül is egész, nem biztos, hogx, meggyőző. Más idézetek (Vakságban, Epitaphium), in­kább egy kesernyés humorú ember meg­nyilvánulásának tűnnek, mintsém hitval­lásnak. (Igaz: egyik nem zárja ki a mási­kat, de akkor éppen ezt a kettősséget kel­lett volna említeni.) Bizonyára megérne egy jó tanulmányt annak bemutatása, hogyan érvényesül a hagyományos népi kálvinizmus Arany életművében, hogyan jelentkezik nála — és mennyiben kálvini — az elrendelés, és hogyan válik döntővé számára hitbeli kérdésekben a liberális protestáns hang. (Ez utóbbiról itt is jegyezzük meg, hogy teljesen közös élménye a korabeli refor- mátusságnak és evangélikusságnak.) Ilyen tanulmányt persze, nem várhattunk a kis könyvtől, igen jól tette viszont Bottyán János, hogy Honnan és hová?-t idézte. Hiszen ez a vers nem más, mint Arany végső szava korának vallásos hite-hitet- lensége vitájában. Mányoki János

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom