Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-09-04 / 36. szám

Halvány reménysugarak

Réssiet a Miért reszketnek a csillagok? című regényből

Betértem a templomba, észre sem vettem, hogy vasárnap van. A megmaradt élet azokban a napokban képtelen volt dátumokban gondolkodni s a romokban heverő város egyáltalán nem mutatott ünnepi, vasárnapi hangulatot. A templom egyetlen ablaka sem maradt épségben, tetőzetén hatalmas rés tátongott, amelyen keresztül láttam a mezítelen égboltot. Rongyos, szürke lellegek úsztak át éppen felettünk. A törmeléket valamely jótét lélek egy kupacba kotorta a padsorok között A szívek mélyén azonban vasárnap volt, Krisztus feltámadásának napja. Zsúfolásig telt a romos templom, még a törmeléken is gubbasztott néhány gyermek. Lesoványodott, borostás férfiak, rongyokba bugyolált asszonyok, kiéhezett tekintetű gyermekek hada szorongott a padok között. A szél sivított a lövedékek és bombák ütötte hasadékokon keresztül. Az orgona is szétroncsoltan, ájultan hevert, egy kazal síp az égre tárta csupasz karjait.

A felszakított mennyezeten mégis Qdaszállt a hang, ahová címezték. Az istentiszteletre tódult emberek hangja először a rongyos, szürke fellegeket érték utói, azután megakadtak az Isten trónusában:

„Tebenned bíztunk eleitől fogva,

Uram, téged tartottunk hajlékunknak ..

Azután a pap odaállt a gyülekezet elé, közvetlenül a padsorok széléhez, mert a szószék is romokban hevert, fellapozta a Bibliát, lapjait erősen kellett tartania, a huzat bele-belekapott a Szentírás vékony papírosába. Az emberek felálltak és ő kezdte olvasni az örök igét:

„Lön énrajtam az Úrnak keze és kivitt engem az Űr lélek által és lejtőn engem a völgynek közepette, mely csontokkal volt tele. És átvitt engem azok mellett körös-körül, és imé felette sok vala a völgy színén. És irtiérigfelí'megszáradtak vala.

És mondotta nékem: embernek fia! Vájjon megélednek-e ezek a tetemek? Én mondék: Uram Isten, te tudod!

És mondá nékem: prófétáij e 'tetemek felől és mondjad nékik: Ti megszáradt tetemek, halljátok meg az Ür beszédét! így szól az Űr Isten ezeknek a tetemeknek: íme, én bocsátók ti belétek lelket, hogy megéledjetek. És adok reá- tok inakat, és hozok reátok húst és bőrrel beborítalak titeket, és adok belétek lelket, hogy megéledjetek és megtudjátok, hogy én vagyok az Űr.

És én prófétálék, amint parancsolta vala nékem. És mikor pró- fátálnék, lön zúgás és imé zörgés és egybemenének a tetemek, mindenik tetem az ő teteméhez. És látám, és íme inak valának rajtok és hús nevekedett és felül bőr borította őket, de lélek még nem vala bennök.

És mondá nékem: Prof étál j a léleknek, prófétálj embernek fia, és mondjad a léleknek: Ezt mondja az Úr Isten: A négy szelek felől jöjj elő lélek és lehelj ezekbe a megöleltekbe, hogy megéledjenek!

És prófétálék a mint parancsoló. És beléjük méné a lélek s meg- éledének és állának lábaikra, felette igen nagy sereg.”

A pap lehalkította hangját, ezüstös haját borzolta a süvítő szél, becsukta a szent könyvet és csak annyit mondott: „Ez Istennek igéje, ámen!”

Az emberek zokogtak és megalázkodtak az Űristen hatalmas keze alatt. Az én könnyeim is vékonyan csordogáltak borostás arcomon.

Szabad volt a főváros. Űj világ kezdődött.

Már alaposan kitavaszodott, amikor rászántam magam, hogy hazautazzam. Ez akkora elhatározást igényelt, mint Józsi bátyámnak 1908-ban Amerikába utaznia. S állítom, hogy kevesebb viszontagsággal közelítette meg az új világot, mint én, az én isten háta megetti kis falumat. Utaztam vagonok tetején, ütközőn, vonatlépcsőn, nagy darabokat gyalog tettem meg csatlakozva ismeretlen emberekhez, felvett orosz

teherautó, amely abba az irányba haladt, amerre én, azután újra vasútállomásokon vesztegeltem, mert azt mondták: „holnap majd áthalad errefelé egy szerelvény”. Szekérre is felkéredzkedtem, pedig az csak a szomszéd községbe tartott. „Mégsem olyan kicsi ez az ország, ha az ember a fővárosból a falujába egy hétig utazik”, véltem.

Az első tapasztalatom lesújtó volt. Most láttam, hogy mit rombolt a háború és milyen nyomokat hagyott. Amerre utam kanyargóit, egyetlen híd sem maradt épségben. A visszavonuló németek még a bürüket is felrobbantották. Hogy ez az ellenségnek, az oroszoknak szólt-e, vagy nekünk, akik hűtlen szövetségeseknek bizonyultunk, ez nem volt a roncsokra írva. Villany- és telefonhuzalok szétszaggatva, oszlopok kidőlve heverésztek az utakon keresztben és a sáncok oldalán. Kilőtt tankok, mint őskori szörnyetegek tetemei heverésztek szanaszét a mezőn. Kiégett teherautók nyitvafelejtett ajtajait csapkodta a tavaszi szél. Kráterek, bombatölcsérek sebhelyei tátongtak a vetésben. Partjain már nyiladoztak az ibolyák. S a városok, amelyeken keresztülvezetett utam, úgy festettek, mint Budapest, a főváros. Romok romok hátán, mindenütt ugyanaz a kép. Ahol még álltak a falak, s maradt épségben falatnyi tetőzet, bedeszká- zott ablakok vakoskodtak. Üveget, ablakot sehol sem láttam. Papír és deszka pótolta a nyílás záradékait. A felvakban rendszerint a templomtornyok voltak a célpontok. Mintha azokon próbálták volna ki képességüket a tüzérek.

Uram, Isten! Mi lett az én Magyarországomból?

A vasút, ahol egyáltalában már használatba vehető volt, a felvonulást szolgálta. A háború még tartott. Legtöbb helyen csak hevenyészve állították helyre a síneket, amelyeket szakaszonként rongált meg a menekülő ellenség. Némelyik hídnál,' ahol át kellett haladnia a szerelvénynek, a legénység leszállt, s az összetákolt gerendákon mint kísértet imbolygóit át a vonat. Visszafogtuk a lélegzetünket, nehogy vízbe dőljön egy-egy vagon.

S az emberek utaztak. Fürtökben a vagonok tetején, kapaszkodva egymásba és a vasba, s az emelkedőknél leszálltak, hogy tolják a vonatot. Igen, úgy mint a múlt században a postakocsikat. Akkor a lovaknak, most a gőzösnek segítettek, mert nem volt elég a gőze, a szén kevés és csapnivalóan silány volt. Százév-, nyit hajtottuk vissza időnk óramutatóját, vagy tán még többet. S az emberek mégis utaztak. Hiszen meg kellett találni az elszakadt családtagot. „Vajon él-e gyermekem, akit bombázások elől falura vittünk?” „Mi lehet a mamával, akit két éve már nem láttunk?” És el kellett menni kis lisztért, zsírért mert éhezett a város. A város megindult falura koldulni, mert számított a falu könyörületére. Vitte nyomorúságának batyuit, néhány lepedőt, dunnahuzatot, párnahajat, ami éppen a csodával határos módon megmaradt.

És a falu segített.

A parasztról ellentmondó vélemény alakult ki. Hallottam olyan véleményeket, hogy „már azt sem tudják, mit kérjenek egy marok lisztért, cső kukoricáért.” „Némelyik már zongorát kér egy falat kenyérért”. Ez nem igaz. Legalábbis az én falumban ilyen nem fordult elő. Amikor a főváros felhívása elhangzott, hogy „meg kell menteni Budapest lakosságát az éhhaláltól”, a szekerek sorbaálltak, kolompárt, lisztet, zsírt pakoltak rájuk és ingáztak a vasútállomás meg a falu között. Sumonyi Jóska egy vagon élelmet juttatott az egyik diákkollégiumnak. Remélte, hogy oda is érkezett. S amikor a „bátyusok” elárasztották falunkat, a parasztok megvendégelték a bőrig soványodott pestieket és úgy felmálházták őket, hogy alig tudták cipelni az állomásig batyuikat.

Ha nincs ítilu, s ha nem tartják vissza a beszolgáltatásból terményeiket a falusiak, akkor bizonyára sokan kerültek volna az éhhalál listájára.

De a falu ebben a nyomorúságos helyzetben megmutatta szívét.

Rédey Pál

Istentiszteleti rend

Budapesten, 1983. szeptember 4-én

Deák tér de. 9. (úrv) Pintér Károly, de. 11. (úrv) Hafenseher Károly, du. 6. Hafenscher Károly. Fasor de. 11. (úrv) Szirmai Zoltán, du. 6. Muntag Andomé. Dózsa György üt 7. de. fél 9. (úrv) Szirmai Zoltán. Üllői út 24. de. fél 11. Ruttkay Levente. Karácsony Sándor u. 31—33. de. 9. Ruttkay Levente. Rákóczi út 57/b. de. 9. (szlovák) Cselovszky Ferenc, de. 12. (magyar) Ruttkay Levente. Thaly Kálmán u. 28. de. 11. Rédey Pál. Kőbánya de. 10. (úrv). Vajda Péter u. 33. de. fél 12. (úrv) Zugló de. 11. (úrv). Rákosfalva de. 8. Gyarmat u. 14. de. fél 10. Kassák Lajos út 22. de. 11. Váci út 129. de. negyed 10. Frangepán u. de. 3. Üjpest de. 10. Blázy Lajos. Pesterzsébet de. 10. Virágú Gyula. Soroksár-Üjtelep de. fél 9. Virágh Gyula. Pestlőrinc de. 10. Matúz László. Pestlőrinc, Szemere telep de. háromnegyed 8. Matúz László. Kispest de. 10. Bonnyai Sándor. Kis- pest-Wekerle telep de. 8. Bonnyai Sándor. Pestújhely de. 10. Schreiner Vilmos. Rákospalota, Máv-telep de. 8. Schreiner Vilmos. Rákospalota, Kistemplom de. 10. Bolla Árpád, Ráko szentmihály de. fél IX. Karner Ago ton. Sashalom de. Karner Ago ton. Mátyásföld de. 9. Cinkota de f 11 Szalay Tamás, du. fél 3. Kistarci de. 9. Rákoscsaba de. 9. Kósa Lászl Rákoshegy de. 9. Ferenczy Zoltán. R; koshget de. 11. Kosa Pál. Rákoskeres túr de. fél 11. Kósa László.

Bécsikapu tér de. 9. (úrv) de. fél 1 (német), de. 11. (úrv) du. 6. Torod tér de. fél 9. Óbuda de. 10. (úrv) Gi rög Tibor. XII. Tartsay Vilmos u. 1 de. 9. de. 11. du. fél 7. Pesthidegk de. fél 11. Modort út 6. de. 10. Kdei föld de. 8. Missura Tibor, de. fél 1 Missura Tibor, de. 11. (úrv) Benc: Imre, du. 6. Bencze Imre. Németvölg ut 138. de. 9. Bencze Imre. Nagytétét de. fél 9. Kelen völgy de. 9. (úrv) R zse István. Budafok de. 11. (úrv) R zse István. Csillaghegy de. fél 10. Be kő Béla. Csepel de. fél 11. Meze György.

— HALÁLOZÁS. Bókkon Lajos a csöngei gyülekezet tagja 91 éves korában elhunyt. Augusztus 14-én kísérték utolsó útjára a csöngei temetőben. Az elhunytban Bókkon Lajos egyházasden- gelegi lelkész édesapját gyászolja. „Megelégitem hosszú élettel, gyönyörködhet szabadításomban”.

— HALÁLOZÁS. Komjáthy Gyuláné, a nemescsói gyülekezet tagja 72 éves korában elhunyt. Temetése július 13-án volt Ne- mescsón.

— ifj. Németh Gyula, a nemes- csői gyülekezet tagja 32 éves korában elhunyt. Temetése Nemes- csőn volt augusztus 6-án.

— TEMPLOMTORNYOK falának, süvegének festését, kLsebb javítását vállaljuk rövid határidővel, hegymászó technika alkalmazásával. Extrém Szolgáltató GMK. Budapest. XI. Bal- lagi M. u. 10. Telefon: 660-176.

— ELTARTÓT—GONDOZÓT keresünk nyolcvankét éves bácsi részére idősebb nő személyében ..Budai lakás” jeligére a kiadóhivatalba.

EVANGÉLIKUS ÉLET

A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztályának lapja Szerkeszti: a szerkesztő bizottság A szerkesztésért felel: Mezősi György Felelős kiadó:

Harkányi László

Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1088 Budapest VIII., Puskin u. 12. Telefon: 142-074

Csekkszámlaszám: 516—20 412—Viri Előfizetési ár: egy évre 240,— Ft Árusítja a Magyar Posta

Index: 25 211 ISSN 0133—1302

83.1988

Athenaeum Nyomda. Budapest Rotációs magasnyomás Felelős vezető:

Szilvik András vezérigazgató

„Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” (Zsolt 103, 2).

VASÁRNAP. — „A ti bűneitek választottak el titeket Istentől, és nem hallgatóit meg” (Ézs 59, 2 — Mt 12, 41 — Lk 17, 11—19 — Zsolt 119, 121—128). A bűn — elszakadás Istentől, minden esetben választóvonal. A kezdő lépést mindig az, ember teszi meg, de neki is fáj legjobban a meg nem hallgatott imádság! „Űristen, most eléd lépek, És alázatosan kérlek, Szent arcodat ne fordítsd el, Tégy jót énvelem, bűnössel!” (81. ének 1.).

HÉTFŐ. — „Újra irgalmas lesz hozzánk, eltapossa bűneinket, a tenger mélyére dobja minden vétkünket!” (Mik 7, 19 — Mt 6, 15 — Ézs 40, 15—26 — Mt 15, 29—39). A tegnapi ige feddése után ma a reménység hangja segít tpvább bennünket. Ha mi vétkezünk is, Ö — a mennyei Atya — irgalmas lesz, ez biztos. Mikor? Újra és újra — Jézusért! „Jó Istenünk, örök Atyánk, Nagy irgalmad imádjuk. Hálával' dícsér szívünk, szánk, És szent nevedet áldjuk. Mert bár sok bűnbe süllyedtünk. És már- már végleg elvesztünk, Te hű vagy egyházadhoz” (270. ének 1.).

KF.DD. — „Ez lesz a békesség!” (Mik 5, 4 — Rm 12. 11—18 — Gál 5, 16—23 — Mt 16, 1—12). Irgalom után békesség következik Urunk közelében. A Benne való bizalom kiegyensúlyozottá tesz minket. Békességet sugárzunk így, s ez a szükséges és járható út ma is. „Adj békét a mi időnkben, Űristen, téged várunk,Te segíts dolgos békében Hűségesen szolgálnunk. Áldd meg hazánk, áldd meg népünk!” (291. ének 2.).

SZERDA. — „Vigasztaljon meg engem szereteted, ahogyan megígérted szolgádnak” (Zsolt 119. 76 — Rm 5, 15 — IThesz 1, 2—10 — Mt 16, 13—20).. A vigasztalásnak sok forrása lehet, de nem mindig válik be. Urunk szeretetére bízni magunkat biztos forrás, külö-í nősen a szolgáknak! „Én Uram, tőled várok Vigasztalást, erőt. Te, megeleveníted A gyengét, csüg- gedöt. Te bölcs tanácsod nélkül Dolgom nem kezdhetem: Te vagy erős kőszálam, Ha ér veszedelem” (410. ének 2.).

CSÜTÖRTÖK. — „Az embernek az értelme terveli ki útját, de az Úr irányítja járását” (Péld 16, 9 — Rm 12, 16 — IThessz 5, 14— 24 — Mt 16, 21—28). Ember tervez, Isten végez — tartja a közmondás a fenti ige szellemében. S bölcs észrevétel ez, bár mindig el tudnánk fogadni életünk alakulásában! „Az Isten szent és felséges. Lehajol mégis népéhez, Kimenti mélyről, rom alól. Jer, áldjuk, hogy hozzánk hajol!” (330. ének L).

PÉNTEK. — „Ha az Űr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök” (Zsolt 127, 1 — Jn 17, 12

— Mk 1, 40—45 — Mt 17, 1—13). Az őrök figyelme ellankadhat, hiszen emberek. Fáradékonyak, túlhajszoltak, hogyan is tudnának erősen állni. Isten őrző szeretetét kifelejtve, hiába minden erőfeszítés! „Légy velem Istenem! Ó, nyújtsd felém kezedet, Vezesd ösvényeden Tévelygő gyermekedet! Hogy leljem üdvömet, Mutass utat nekem. Hű gyámolom, védőm, Ne hagyj el, Istenem!” (82. ének 1.).

SZOMBAT. — „Jó szívvel, önként adakoztak az Úrnak” (1 Krón 29, 9 2 Kor 8,5 — 1 Krón 29, 9—21a

— Mt 17, 14—21). Templomépítéshez állt hozzá ilyen példásan Dávid népe. Bárcsak így lenne ma is minden gyülekezetünkben. Jó szívvel, önként, örömmel hozni áldozatot Urunknak! „Járuljunk buzgó hálaadással Az aratásnak Urához, Ki megvidít gazdag áldással, S erőt nyújt minden munkánkhoz. Jóságának, kegyelmének Zengjen ma ajkunkon ének!” (491. ének 1.).

Némethné Tóth Ildikó

Hogyan laklak jól mindnyájan?

Szép, napfényes volt a reggel. Jézus és tanitv ányai a tó felé mentek. Bár még csak reggel volt, mégis nagyon fáradtak voltak. „Már hetek óta úton vagyunk” — szólalt meg az egyik. „Mindig emberek vannak körülöttünk. Figyelnünk kell rájuk, beszélgetnünk velük. A betegek mind Jézushoz akarnak jönni. Ügyelni kell arra, hogy mindez rendben történjék. Így megy ez mindig reggeltől estig. Sokszor arra sincs időnk, hogy valamit együnk!”

Jézus észrevette, mi van a tanítványok szívében. Megállt és így szólt hozzájuk: „Ügy gondolom, szükségünk van egy kis pihenésre. Átmegyünk a túlsó partra. Oda, ahol a hegyek kezdődnek. Ott majd kipihenhetjük magunkat!” Leértek a tóhoz. A kikötőben hajóra szálltak és ezt mondták a tulajdonosnak: „Vigy át bennünket a túlsó partra!”

A kikötőben az emberek azonban már várták Jézust. Amikor meglátták, hogy áthajózik a túlsó partra, a part mentén futni kezdtek, hogy elérjék őt a túlsó parton. Jézus kiszállt a hajóból és tanítványai kíséretében elindult felfelé a hegyre, amit Gólámnak hívnak. Ott akart tanítványaival pihenni. De az emberek így szóltak egymáshoz: „Ott van Jézus! Most száll ki a hajóból és elindul felfelé a hegyre. Menjünk utána!” Mire Jézus felért a hegyre, a nagy sokaság már minden oldalról a nyomában volt.

„Semmi sem lesz a pihenésből” — mondták a tanítványok. Jézus látta, mennyi beteget hoznak hozzá hordágyakon. Látta, mennyire elesettek és nagyon megesett rajtuk a szíve. Senki sincs, aki gond- jukkat viselje. Úgy jönnek hozzá az emberek, mint az elszéledt juhok, akiknek nincs pásztoruk. Pedig pásztorra van szükségük, aki füves legelőkre és csendes vizekhez, estére pedig az oltalmat nyújtó akolba tereli őket.

Ezért engedte magához a betegeket, ezért hallgatta meg panaszaikat, ezért gyógyította meg őket. Ezt "tette egész nap. Amikor este felé a nap már nyugodni kezdett, odajöttek a tanítványok Jézushoz és ezt mondták: „Puszta ez a táj. Mindjárt este lesz, jön a hűvös éjszaka és az embereknek nincs mit enniök. Küldd el őket, hogy menjenek a környező falvakba és vegyenek maguknak élelmet!” Jézus azonban mosolyogva ezt mondta: „Adjatok ti enni nekik!” „Mi?” — kérdezték a tanítványok. „Tízezer forint is kevés lenne ehhez!” „Hány kenyeretek van?” — kérdezte Jézus. „öt — válaszolták — és öt szárított halunk. Ez az összes élelmünk.”

A tanítványok még ott álltak Jézus eiőtt és nem tudták, mi tévők legyenek, amikor Jézus hangos szóval megparancsolta az embereknek, hogy üljenek le a fűre. Az emberek engedelmeskedtek. Csoportokba ültek le a széles mezőn. Olyan sokan voltak, hogy meg se lehetett számolni őket. Amikor az emberek leültek és várakozva Jézusra néztek — mert nem tudták, hogy mindez mit jelent — Jézus vette az öt kenyeret egyiket a másik után és a halakat is, az égre emelte tekintetét és így imádkozott:

„Atyám, áldd meg ezeket a kenyereket és a halakat és segíts meg bennünket. Köszönjük néked.” Akkor kis darabokra törte a kenyereket és átnyújtotta tanítványainak, akik tovább adták az embereknek. A halakkal is ugyanígy tett.

Ekkor olyasvalami történt, amit senki sem tudott megmagyarázni. Amikor a végén felkeltek az emberek, így szóltak egymáshoz: „Olyan keveset ettünk, mégis mindnyájan jóllaktunk. Hogyan lehetséges ez?” Boldog megelégedettség töltötte el mindnyájuk szívét. ’

Jörg Zink