Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1983-09-04 / 36. szám
Evangélikus Elet XLVIII. ÉVFOLYAM 36. SZÁM 1983. szeptember 4. Ára: 4,50 Ft Az Egyházak Világlanáesa Halódik Nagygyűlésének Üzenete f «invnuvt*r 1333. július 24-auguszius ÍO. A Jézus Krisztus nevében küldi köszöntését az Egyházak Világtanácsának a kanadai Vancouverben tartott Hatodik Nagygyűlése, amely 300 tagegyház 400 millió hívőjét képviseli. A résztvevők között több volt a nő, a fiatal és a testi fogyatékos, mint korábban. Köszönjük az értünk mondott imádságaitokat. Magasztaljuk Istent a legutóbbi nagygyűlés óta adott kegyelméért. Tagegyházaink számos országban növekedtek létszámban és odaszánásban. örvendezünk a megpróbáltatásban mutatott bátorság és hit felett. Alázatra int bennünket azoknak a példája, akik a mi időnkben mártírhalált szenvedtek. Hálaadás tölti el szivünket, mert a Szentlélek kiárasztotta ránk ilyen és ehhez hasonló ajándékait. A MOSTANI NAGYGYŰLÉS annak a folytatása, ami 1948-ban Amsterdamban kezdődött el, amikor az egyházak elkötelezték magukat, hogy együtt maradunk. Az azóta eltelt időben arra tett kész- szé bennünket Isten, hogy együtt növekedjünk és együtt küzdjünk. Most pedig a „Jézus Krisztus a világ élete” főtéma jegyében arra hív el, hogy együtt éljünk. A nagygyűlésen megízleltük ezt az együttes életet. Istentiszteleteinket egy nagy sátorban tartottuk, ami arra emlékeztet bennünket, hogy Isten népe vándorló nép. A kanadai indiánok jelenléte megoldatlan kérdésekre hívta fel a figyelmünket; a sok nyelven, de egy lélekkel elmondott reggeli imádságunk és hálaadásunk, a meghasonlást felidéző kérdésekkel való viaskodásunk, a gyermekek éneke — mindezek részei voltak az egy keresztyén családban való közös életnek. Más vallások képviselőinek vendégként való jelenléte és a sok ezer látogató a szélesebb emberi közösségre irányította tekintetünket. A VANCOUVERI KÖZÖS VÁLLALKOZÁS NYILVÁNVALÓVÁ TETTE, hogy milyen válságos a jelen pillanat a világ életében, olyan mintha új lapot fordítanánk a történelem könyvében. Halljuk azoknak a millióknak a kiáltását, akiknek naponként küzdeniük kell az életben maradásért, akiket katonai erő tapos le vagy az elnyomók propagandája bénít meg. Megjelennek előttünk a menekült táborok és látjuk az embertelen szenvedést hordozók könnyét. Érezzük a gazdag csoportok és nemzetek félelmét; sokan olyan világban, amely gazdag anyagi javakban. Széles szakadék választja el Északot és Délt. Keletet és Nyugatot. A mi világunknak — amely Isten világa — „az élet és a halál, az áldás és az átok” között kell választania. Ez a súlyos választás arra késztet bennünket, hogy hirdessük: az élet Isten ajándéka. A kiteljesedett élet az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten szerető közösségét tükrözi. Ez a mintája a mi életünknek, amely Isten ajándéka, tele csodával és dicsőséggel, mindennél drágább, törékeny és pótolhatatlan. Az élet csak akkor teljesedik ki, ha szerető kapcsolatban élünk Istennel, egymással és a természeti világgal. A világ nyomorúsága és zűrzavara abból fakad, hogy nem engedelmeskedünk Isten üdvözítő tervének. A közéletben és az egyéni életben állandóan megszegjük a közösséget; csonkává válik az élet és magunkra maradunk. Jézus életében az Isten által adott élettel találkozunk szemtől szembe. Jézus megtapasztalta a mi életünket, a születést és a gyermekkort; osztozott a fáradtságunkban, nevetésünkben és könnyeinkben. Megosztotta az élelmet az éhezőkkel, teológiai gondolkodás, ami megnyithatja az utat, hogy döntő lépéseket tegyünk az úrvacsorái közösség megvalósítása felé. Különösen is hálát adunk Istennek a „Keresztség, Úrvacsora és Szolgálat” című dokumentumért és szeretnénk, ha széles körben választ adnának rá. Plenáris ülés a szeretőiét a kitaszítottakkal, bűnbocsánatot adott a bűnbánóknak. Szolidáris volt a szegényekkel és elnyomottakkal, s végül életét adta másokért. Az úrvacsorában a feltámadott Űr arra hatalmaz fel bennünket, hogy adjunk és elfogadjunk. „Ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.” (Jn 12,24).. Csak a Szentlélek megtérést munkáló ereje. teheti, hogy ilyen élet szülessék bennünk. Az ilyen átalakulás drága; magában hordozza a készséget arra, hogy még a halált is kockáztassuk az Isten országa felé vezető zarándok úton. Ezen az úton járva felismerjük hűtlenségünket. Az egyház megosztottságot mutat életének központi fontosságú megnyilvánulásaiban: nem tudunk bátran és képzelőerővel bizonyságot tenni; régi előítéletekhez ragaszkodunk; részesek vagyunk a • világ igazságtalanságaiban — mindez arról tanúskodik, hogy engedetlenek vagyunk. De Isten kegyelmessége csodálatos, hiszen még mindig hív bennünket, hogy az ő népe legyünk, élő kövekből épült ház, amelynek Krisztus a fundamentuma. Isten kegyelmének egyik jele az ökumenikus mozgalom, amelyben senki, s egyetlen egyház sincs egyedül. EZÉRT A NAGYGYŰLÉS ŰJ- RA ELKÖTELEZI MAGÁT az ökumenikus látomás iránt. Az Űr Jézus úgy imádkozik népének egységéért, hogy az jel lehessen, amely hitre, megújulásra és egységre vezeti el a világot. Lassú, botladozó lépéseket teszünk az egyház látható egységéhez vezető úton, de bizonyosak vagyunk abban, hogy a továbbhaladás ebben az irányban hűségünk lényegéhez tartozik. A Nairobi Nagygyűlés óta sok helyen voltunk tanúi mozgásnak: új egyesült egyházak jöttek létre, közös bizonyságtételek hangzottak el, helyi ökumenikus projektumokat valósították meg; azonos- irányban haladt a ÚJBÓL ELKÖTELEZZÜK MAGUNKAT a misszió és az evan- gélizáció mellett. Azt értjük ezen, hogy mélyen azonosítjuk magunkat másokkal és úgy hirdetjük azt a jó hírt, hogy a világ Élete Jézus, aki Isten és Megváltó. Ékesszólásunkkal senkit nem tudunk hitre juttatni. Csak türelemmel és gondoskodó szeretettel érlelhetjük a hitet, ha a Szentlélek, az igazi Evangélista ad szót a szánkba. Igehirdetésünket el kell mondanunk minden nyelven és minden kultúrában. Akár élő vallások hí- veinejí, akár nem vallásos embereknek hirdetjük az evangéliumot, gondoljunk arra, hogy Isten szeretete mindenkié, kivétel nélkül. Mindenki hivatalos az ünnepi lakomára. Jézus Krisztus, az elő kenyér, mindenkit hív, aki éhes és asztalának bősége végtelen. ÜJBÖL ELKÖTELEZZÜK MAGUNKAT az igazságosság és a béke mellett. Mivel Jézus Krisztus az élet egészét meggyógyította és igénybe vette, ezért nekünk az a rendeltetésünk, hogy minden ember életét szolgáljuk. De azt látjuk, hogy Isten jó ajándékát megrontják a halál erői. Az igazságtalanság tagadja az egységet, a javak megosztását és a felelősséget, amelyek Isten ajándékai. Amikor egyes nemzetek, csoportok, vagy rendszerek jogot formálunk arra, hogy más népek életéről döntsenek, akkor tobzódnak a hatalomban. Isten cselekvési módja pedig az, hogy megosztja a hatalmat, mindenkinek adja. Az igazságtalanság rhegrontja a hatálom birtoklóját és eltorzítja a kiszolgáltatottak életét. Állandó és kilátástalan szegénység a sorsa millióknak; az eltulajdonított föld keserűség és háború forrása; a bajok különbözőségét a rasszizmus embercsoportok megnyomo- rítására használja. Olyan új nem- zétközi gazdasági rendre van szükség, amelyben a hatalmat megosztják, nem pedig kevesek (Folytatás az 5. oldalon) Szórványok vasárnapján A mai vasárnapon hazai evangélikus egyházunk egyik igen jelentős, felelős, egyúttal szép feladatára tekintünk: a szórványszolgálatra és a szórványéletre. _ Különösképpen azáltal jelentős és felelős feladat ez, mert egyházunknak szinte minden negyedik tagja szórványban él, s közöttük is számosán igen nagy távolságban gyülekezettől, lelkésztől, templomtól. Őket nem hívja Istennel való találkozásra az anyagyülekezet templomának harangszava, általában nem minden vasárnap hallhatják egyházunk igehirdetését, — s ha együtt vannak is lelkészükkel kisszámú közösségben, a kevesek ajkán néha bátortalanabb és csendesebb az ének, halkan hangzik az együttes hitvallás. Pedig körülöttük és településeiken más, gyakran nagy egyházak templomai emelkednek, — és ha ide belépnek is Istent kereső szívük indítására —, megmaradnak evangélikus egyházunk tanításában az igazi szórvány, evangélikus szórvány istentiszteletet és lelkészt mindig oly nagyon váró elidegeníthetetlen tagjaként. Mondják is: ez számunkra a legszebb, mert ez igazán a miénk! És hogy tudnak várni! Nem mennek haza, ha valami okból késik a lelkész, nem sietnek akkor sem, ha befejeződik az istentisztelet. Kérik: énekeljünk még! Számukra sohasem hosszú az istentisztelet, talán azért, mert tudják, nem a következő vasárnapon lesz a másik. Ha másért nem, ezért mindenképpen felelős, de egyúttal csodálatosan szép szolgálat is a szórványoké! Mindemellett a szórvány mégsem a papi vagy gyülekezeti élet romantikus területe. Igaz, itt általában lassabban érik be az igehirdetés gyümölcse, mégis elengedhetetlen szándéka a szórványszolgálatnak, hogy a szórványhivő — akárcsak néhányadmagával is ott, ahol él, megvalósítója legyen egész egyházunk dinamikus szolgáló életvitelének. A SZÓRVÁNYOK VASÁRNAPJÁN különösképpen is nagy hangsúllyal, ugyanakkor őket értékelő megbecsüléssel mondjuk ki, hogy személyükben ott, ahol élnek, azon a helyen, ahol cselekvőén kapcsolódnak bele a társadalom életébe, személyükben az egész evangélikus egyházunk van jelen. Rajtuk keresztül valósul meg mindannyiunk közös szolgálata gyülekezet, család, népünk vonatkozásában. Általuk válik láthatóvá annak az értéke, amit Krisztus szerete- téből mindannyian nyerünk, de részeltetök is egyszerre. 1 Ezért a szórványélet ma nem egyszerűen „szórványsors’’, nem könnyeket fakasztó hitbeli magány, nem lelki periféria, hanem mindenestől való felelős életvitel egész egyházunk útjával egy vonalban, s lépésével azonos ritmusban. A SZÓRVÁNY SZOLGÁLAT SZÁNDÉKA égért azután nem az említett szórványsors elhordozásának könnyítésére való törekvés, hanem sokkal inkább indítás, késztetés, vagy méginkább felkészítés az ige erejével a Krisztus minden ember felé ma is megmutatkozó sze- retetének bizonyítására. Luther Márton reformátorunk születésének 500. évfordulóján különösképpen is szokatlanul sokak érdeklődése és kérdése kíséri minden evangélikus ember életét. A nagy többség nem is annyira arra vár választ, hogy mit tanított a reformátor, hanem arra tekint, hogy hogyan élnek a lutheránusok. Ez pedig különösen is felelőssé teszi a szórványok tagjait hitük és életük mindennapos gyakorlatában. Ott, ahol tán csak féltucatnyi evangélikus él, de családi életével, hűtlen munkavégzésével botránkoztat, — hamar értéktelenül egész egyházunk becsülése sokak előtt. Nincs nagy választék abban, hogy ilyen esetben másik evangélikus egyháztag példásabb élete 'sokak véleményét korrigálhassa. így a szórványtag élete majdnem így jellemezhető: „egyszemélyes felelősségű élet”. De az ilyen felelősségnek megnövekedett ereje, és sokak felé ható áldása van. Ereje az, hogy nincs egyedül minden látszat ellenére sem. Nemcsak a szórványok vasárnapján, de a hétköznapok során is imádsággal, szüntelen való figyelemmel, gondoskodással, egyre növekvő áldozatvállalással mögötte áll egész egyházunk népe. A SZÓRVÁNYTAG ÉLETÉNEK EGYFAJTA ÁLDÁSA pedig manapság éppen abban van, hogy tanít az igehirdetési alkalmak becsülésére. Tanít sokakat, a „nagyokat”, a „templomosokat", mindazokat, akik gyakran érzik hosszúnak az istentiszteletet, akik hamar és könnyen „hagynak ki” egy-egy vasárnapot, mondván: majd legközelebb. (A szórványban a legközelebbi alkalom is néha messze van.) Tanít az egyházi ének szeretetére is a szórvány! Itt nem csonkulhat meg az ének az utolsó egy-két vers elhagyásával. Itt minden végig megy, azután gyakran újrakezdődik, s cseng fáradhatatlanul, hogy a néhányak hangja is eljusson Isten trónusához. TANÍT A SZÓRVÁNY ARRA, hogy tartozunk egymásnak időnkkel is. Az istentisztelet végén senki nem siet haza. Van kérdezni és mondanivaló, van elsírni és örvendeznivaló lelkész felé és egymás számára. Teszik is ezt, de igénylik is ezt, ha még nem is mindig és nem is mindenütt, de egyre gyakrabban és egyre jobban. Hogy ez még inkább és mindenütt így lehessen, késztesse Isten evangélikus népünket ma a szórványok vasárnapján hozott perselyáldozatával a mindannyiunk közös, felelős, szép feladatára: a szórványok szolgálatára. Fodor Ottmár EGYHÁZUNK KÜLDÖTTSÉGE AZ LVSZ EURÓPAI KONFERENCIÁJÁN A Lutheránus Világszövetség európai tagegyházainák konferenciáját szeptember 5—11. között tartják Vico Equerise-ben (Nápoly mellett, Olaszország). Témája: „A keresztyén Európa más földrészek szemszögéből — kérdések és elvárások”. Egyházunk küldött; gét dr. Nagy Gyula püspök ve: ti, a küldöttség tagjai: Kevehi László pilisi lelkész, a Pest n gyei Egyházmegye esperese, Rei András külügyi titkár és ifj. Sí bó Lajos pécsi másodlelkész.
