Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-07-31 / 31. szám

Szokolay Sándor: Luther-kantáta

Június 19-én jelentős zenei esemény színtere volt Deák téri templomunk. Ekkor szólalt meg először Szokolay Sándor Luther- kantátája, melyet a szerző Luther születésének 500. évfordulója tiszteletére komponált.

Szobrászok mondják: ahhoz, hogy egy szobrot megismerjünk, körül kell járnunk. Ekkor tárul fel előttünk annak minden szépsége. Ezt a tanácsot — amely minden művészeti alkotásra érvényes — igyekszünk követni ebben az esetben is.

A KANTÁTA SZÖVEGÉT LUTHER SZAVAI ADJÁK. Ezeket W eitler Ödön válogatta ósz- sze. A négy tételből álló mű azt a folyamatot követi, ahogyan Luther hitre jutott és ahogyan ezt az utat mások számára is igyekezett járhatóvá tenni. A tételek címei: Kereső — Harcos — Hitvalló — Őriző.

Az első tételben rövid zenekari bevezetővel libbenti szét előttünk a történelem függönyét és már is örvendező énekbe kezd: „Jer, örvendjünk keresztyének.” Az a bizonyosság készteti erre az örömre, hogy „aki keres talál, a zörgetőnek megnyittatik.” Kórus, zenekar, orgona hatalmas zengéssel hirdeti ennek igazát, majd a bariton szóló Luther szavait idézi: „Én, Márton doktor arra hivattattam és kényszerültem, hogy az egyház tanítójává legyek, csupán engedelmességből, hogy a tanítói hivatást elfogadjam és a .számomra mindennél kedvesebb Szent Írást hűségesen és tisztán tanítsam, ahogyan azt esküvel megfogadtam ...”

Határozottan, a küldetés bizonyosságával hangzanak el ezek a szavak, múlt időben beszél, a tapasztalat adja azok hitelét. E bizonyosság tartalmát az a felfedezés adja, hogy: „Az igaz ember hitből él.” A kórus erre ujjongó zenével helyesel rá. Tizen- két-szólamú kánonban énekli: „Ekkor azt éreztem, teljesen újjászületve léptem át a Paradicsom nyitott kapuját.” Ez a 12 szólamból álló kánon itt nem valami technikai bravúr,, hanem azt állítja, hogy ezen a kapun valamennyien beléphetünk. A második tétel arról ad számot, mit tett Luther azért, hogy az általa felismert igazság mindekié lehessen. A történelmi szituáció jelzésére Szokolay itt elbeszélő hangot üt meg. „Már közel jártam Wormshoz, amikor Spalatin, aki Frigyes herceggel a városon kívül tartózkodott, titkos követeket küldött elém, óvva intve a veszélytől, hogy a városba menjek.” A bariton szóló e szavait azonban átfűti a kockázatvállalás bátorsága: „Bátor voltam, nem féltem. Ilyen merésszé csak egyedül Isten tehet!” E bátorság indoklását az „Erős vár a mi Istenünk”

... koráiban kapjuk. A kórus, zenekar, Orgona és szólista hatalmas zengése mintegy tartó oszlopként emeli ki az egész műből ezt a koráit. A túláradó zenébe még azzal visz fokozást, hogy a második versszakot még magasabb, fényesebb hangfekvésbe helyezi. A zenének ez a már nem fokozható sodra hatalmas „Ámen”-nel ér célba. Az „ámen” itt nem belenyugvás, vagy ráhe- lyeselés, hanem végső érv hitünk bizonysága mellett.

A harmadik tétel Luther hitének tartalmát adja. „Hiszem, hogy Jézus Krisztus, az Atyától öröktől fogva született valóságos Isten és Szűz Máriától született valóságos ember, az én Uram, aki engem elveszett és megítélt embert megváltott, vagyis minden bűntől, a haláltól és az ördög hatalmából megszabadított és magáévá tett... „Ezt az imádságot a nőikar és nem a szólista mondja el. Így vallomás és nem deklarációként hangzik el. Figyelemre méltó, hogy míg az előző tételekben inkább a zenei hagyományokat őrzi, ebben a részben más hangot üt meg. A zenekarból sejtelmes zizzenések, gomoly- gó akkordok hangzanak fel, jelezvén azt a közeget, amelyben meg kell találnunk a magunk helyét. A dinamika is visszafogottabb, befelé fordul. Ez az akarati nulla fokról induló, az igazság befogadására kész lelkiállapot egvre örvendezőbb hangokon folytatódik. A nőikar áttetszőbb hangzását a vegyeskar teltebb

hangzása váltja fel. A hangzás azzal is kiterebélyesedik, hogy a kórus a megszokott négy szólam helyett hatszólamúvá válik. A szóló ének szinte fogadalom szerűen összegezi az elmondottakat: „Ez így igaz. Szívemben egyedül ez a hitvallás uralkodik és uralkodjék ezentúl is.” Ez a vallomás nyer megerősítést a „Tarts meg Urunk, szent igédben!” kezdetű koráiban. Tartalmát tekintve az egész tétel imádság. Ezt a jellegét erősíti a tételt záró „Ámen” is. Ez azonban most nem olyan újjongó, mint az előző tételben volt, hanem bensőséges áhítattal, szelíd rebegéssel „pp” hangzik el.

A negyedik tétel arra figyelmeztet, hogy a hitre jutott ember sincs „birtokon belül”, sőt még inkább ki vagyunk téve a kísértéseknek, Luther számára ez úgy jelentkezett: „mégis csak meg kell halnod! „Ezt a mefisztós fölényt, gúnyt mesterien fejezi ki a zene. Szokolay itt nem azért nyúlt a legmodernebb kifejezési eszközökhöz, hogy ebbeli jártasságát is megmutassa, hanem azért, mert a tartalom kifejezése ezt teszi szükségessé. Az ördög nevének kiejtésekor félelmetesen toporzékoló, élesen disszonáns, erőszakos zenét hallunk. E dühkitörésnek szelíd szavú zene kerül fölibe. A hatszólamú nőikar így válaszol: „A legfőbb és legjobb orvosság: Krisztusban hinni!”

A tétel további folyamán ennek konzekvenciáit vonja le. Előbb a kórus fogódzik e hitben az „Adj békét a mi időnkben, Urunk” ... kezdetű korállal, majd — ugyancsak a vegyeskartól — szinte gyermekded szerű, örvendező éneket hallunk. Ez az örvendezés abban csúcsosodik, hogy mindegyik szólam rögtönzés szerűen morzsólgatja a maga szólamát, olyan hatást keltve, mintha ez az öröm szétáradna.

AZ EMBER AZT VÁRNÁ. HOGY AZ ILYEN ÜNNEPÉLYES KANTÁTA valami himnikus hanggal zárul. De nem ez történik. Szokolay a boldog örvendezést átvezeti a csendbe. Egyetlen hosszan tartott magas hanggal lép át a csendbe, a végtelenbe.

A Lutheránia Weltler Jenő vezetésével kimagaslóan szép feladatot vállalt a mű megszólaltatásával. Bercelly István — a mű szólistája — meggyőző erővel tolmácsolta Luther szavait. A zenekar nemcsak pontosan, hanem a feladattal azonosulva játszott. A műben igen fontos szerepet betöltő orgona szólamot Trajtler Gábor szólaltatta meg. A művet a szerző vezényelte ihletetten, szuggesszív erővel.

Fasang Árpád

Új torony Nádasdon

NÁDASON, AZ ŐRSÉG KÜSZÖBÉN, tornyot építettek.

Ez több okból is meglepetést rejt magában.

Meglepetés maga a torony története. A nádasdi gyülekezetne^ volt már tornya. Még abból az’ időből, amikor iskolája is volt, s az iskolaépülethez építettek a messzi elődök tornyot, mert templomuk nem lévén, az iskolában tartották istentiszteleteiket. Az iskolák államosítása során a vele összeépített torony is állami tulajdonba került. A gyülekezet akkor a lelkészlakás folytatásában alakította ki nemcsak istentiszteleti helyiségét, hanem külön gyülekezeti termét is, s így zavartalanul élte egyházi életét.

Alig száz méter választotta el az iskola oromfalához támaszkodó tornyot a parókiától s az egyházi helyiségektől. Nemrég azután a gyülekezet megállapodott a Községi Tanáccsal, hogy a tornyot átemelik a templom mellé. No nem görgőkön húzzák át, sem nem daruval emelik meg, hanem lebontják a régi tornyot s a gyülekezeti helyiségek mellé felépítik.

Meglepetésnek immár nem is mondható, hogy a Tanács az állami tulajdonban levő tornyot átadta a gyülekezetnek: ám bontsák le, s az anyagát használják fel az új torony építéséhez, hiszen a Tanácsok a legtöbb helyen, így Nádasdon is kiegyensúlyozott megértésben élnek az egyházakkal. A gyülekezet közös munkával le is bontotta, s az is meglepetés volt, hogy a bontási anyag 80%-át fel tudták használni az új megépítéséhez. Régi, nagy méretű, jól égetett téglából volt.

Meglepetés, hogy különlegesen szép, modern vonalú, mégis a környezetbe illő tornyot tervezlek,amelyről nyílt boltívek alól hangzik a harangszó úgy, hogy a falu szélső határáig is elhallik a csengése. „Vivos voco” — az élőket hívom — szól a régi harangfelírás. Nádasdon is áz élő gyülekezetét hívja vasárnapról vasárnapra a messze szálló harang- kondulás.

Meglepetés az a buzgalom, ahogyan a gyülekezet a maga kétkezi erejével és pénzbeli adományaival hozzáállt a munkához. Rác Miklós, a gyülekezet lelkésze név nélkül említett sok buzgó hivő között valakit, akit hosszú évek óta nem látott az istentisztelen, de a bontás-építés hívó szava elhatott a szívéig s ott volt teljes szívvel és erővel a munkát végzők között. Hisszük, hogy a gyülekezet cselekvő szolgálata vonz úgy, mint az igehirdetés hívó szava.

Meglepetés volt a toronyavató istentisztelet liturgiája. A torony tövében, a templomkertben gyűlt össze a ' nagyszámú gyülekezet, behúzódva a fák árnyékába tett lócákra-székekre. Aztán felharsant a fúvós-zenekar játéka a toronyban a harangok mellől. Mert a liturgiát nem harmónium vezette, hanem toronyzene. Mégpedig a tatai református gyülekezet ifjúságából verbúválódott együttes. A dallamok feldolgozását, hangszerelését Budapestről, a Torockói téri református gyülekezetből Draskóczy zenetanár végezte és vezette. Így lett az isten- tisztelet meglepetésszerűen ökumenikus. Külön gyönyörű volt, ahogyan a hangszerelésbe beilleszkedett a harang megkondított hangja is. Az Erős várunk, a Jer dicsérjük Istent, s a többi ének is így zendült meg.

EZ A TORONYZENE ELEVENÍTETTE MEG bennünk hitben eleink ősi szép szokását, s tette külön is emlékezetessé az alkalmat.

Dr. Nagy Gyula püspök korábban, még épülőben megtekintette a tornyot, de külföldi szolgálata miatt az ünnepségen nem tudott jelen lenni. Öt helyettesítettem s adtam át köszöntését az igeszolgálat keretében. A vasárnap kijelölt igéje jól összefogta a nap jelentőségét, a gyülekezet buzgóságát, s a jövőt termő igei üzenetet: „adjatok és adatik nék- tek ...” fez a gyülekezet adott. Bőségesen. S most gyönyörködhetett a gyümölcsében. Fehér Károly esperes köszöntését Lehel Ferenc adta át, s még szóltak volna többen is az öröm hangján, ha nem múlt volna el fölöttünk az idő. Ám a harangszó a múló időben is elkísért.

Koren Emil

SVÉD KÉPVISELŐK AZ NDK LUTHER- ÜNNEPSÉGEKEN

t

1

A

VASÁRNAP IGÉJE

Nem szeretném, ha nem tudnátok

lKor 10,1—13

Ezzel a különös kijelentéssel kezdődik a mai alapige, és még különösebben folytatódik. A biblaolvasó emberek jól ismerik Izráel pusztai vándorlásának történetét, de magától senki nem gondolna arra, hogy a pusztában vándorlók „megkeresztelkedtek”, hogy a kőszikla, amelyből víz fakadt „a Krisztus volt”, hogy a felhő és a tenger keresztvíz lett volna és az étel és az ital, amelyet Istentől kaptak, „lelki” étel és ital lett volna. De Pál valami hasonlóságot látott a pusztában vándorló Izráel és a világban élő egyház között.

A LELKIPÁSZTOR SZAVA EZ AZ IGE. Annak a szava, aki szereti a gyülekezetei, és félti a reá leselkedő veszélyektől. Nem kell fennakadnunk a majd kétezer évvel ezelőtti „írásmagyarázati mód- szer”-en, hanem meg kell hallanunk belőle az intő, figyelmeztető szót. Példaként mutat a pusztában vándorlókra: mindnyájan útnak indultak, de nem mindenki ért célhoz. Mindnyájukat kiszabadította az ŰR Egyiptomból, de „némelyek (sokan) elvesztek útközben. Nem azért, mert az ŰR nem volt elég erős, és elhagyta volna őket, hanem azért, mert sokan a maguk feje után mentek. Valami ilyen veszély fenyegeti a kersztyéneket: mindnyájan meg vagyunk kereszteve, talán mindnyájan úrvacsorával is élünk, de „útközben” veszélyek leselkednek ránk. Talán gonosz dolgokat kívánunk, talán más „istent” találunk (a magunk erejében, ügyeségében, hatalmában, vagyonában bízunk), vagy talán nekikeseredetten zúgolódunk Istent vádoljuk azért, mert gondjaink vannak, betegek vagyunk, vagy gonosz emberekkel találkozunk, akik tönkre akarják tenni az életünket. Vegyük észre ezeket a veszélyeket!

AKI AZT GONDOLJA, HOGY ÁLL, VIGYÁZZON, HOGY EL NE

ESSÉK! Ez a lelkipásztor intő szava. Nem az a baj, hogy nehéz az életünk útja, nem az a baj, hogy veszélyek leselkednek ránk. A baj az, hogy könnyen elbízzuk magunkat. Néha*azt gondoljuk, elég, hogy egy jó, hivő, evangélikus családba születtünk bele, vagy hogy egyáltalán ma még mindig templomba járunk, magunkat istenhivőknek valljuk. Mindez valóban Isten ajándéka, ha így van. Sok áldás származhat az ősöktől öröklött egyházi, gyülekezeti tradícióból. De az, hogy mindez megvan, még nem elég. Élni is kell vele! Különben úgy járunk, mint az az ember, akinek milliói vannak, mégis rongyos, éhes, elhagyatott, mert óriási vagyonát elrejtve kuporgatja, fél hozzányúlni. Vagy mint az, akinek hatalmas, értékes könyvtára van, de abból ő maga még semmit sem olvasott. A lelkipásztor intő szava ezért hangzik: nem elég, hogy van evangéliumunk, igénk, templomunk, élni is kell ezekkel. Luther-évforduló alkalmával arra is gondolnunk kell, hogy nem elég az, hogy Lutherunk van, abból a forrásból, amelyet ő nyújtott, merítenünk is kell. Végül is: nem elég csak tudnunk, hogy Jézusunk van, követnünk is kell őt.

HŰSÉGES AZ ISTEN — EZZEL FEJEZI BE PáL A PÁSZTORI INTŐ SZÖT. Tudja, hogy az intés mellé biztatás is kell. Mert ha csak a veszélyekre figyelmeztet, ha csak azt mondja, hogy vigyázzunk, el ne bízzuk magunkat, talán éppen a legnagyobb igyekezet közben esnénk kétségbe: ki tudja elkerülni a feá, l^fj^dq, veszély eket, ki képes elhordozni az élét sok gondját, terhét.«,,Hagy és biztató ígéret hangzik el a mai igében: Isten mindnyájunk, vállára,csak annyi terhet rak, amennyit el tudunk viselni. Nem ad több kísértést, csak any-, nyit, amennyiben hitünk megedződik, amennyi megóv attól, hogy Istentől elszakadjunk. Luther egyik prédikációjában a kísértést ahhoz a kölönchöz, nehezékhez hasonlítja, amelyet régen a kertek madárijesztőire akasztottak, hogy a szél ki ne döntse azokat. Így akasztja ránk Isten a kísértés nehezékét, hogy el ne essünk, ki ne dőljünk. Ezt a vigasztaló szót is meg kell hallanunk: a bajokat és veszélyeket nem azért „engedi meg” Isten, hogy elbukjunk, hanem azért, hogy biztosan álljunk a helyünkön. Aki így tud nézni az élet gondjaira, veszélyeire, az meg tud állni.

„Nem szeretném, ha nem tudnátok” — így kezdődik a mai ige. Ez azt jelenti: szeretném, nagyon szeretném, ha tudnátok. Vegyétek észre a rátok leselkedő veszélyeket, el ne bízzátok magatokat, de bízzatok a hűséges Istenben. Bízzatok abban, hogy ő nem elveszíteni, hanem megtartani akar. ő az az Isten, akit Jézusban megismerhettünk. Figyeljünk rá és kövessük őt.

Muntag Andor

Imádkozzanak!

Istenünk, látod, hogy sokszor elhagyunk Téged, sokszor felejtjük el parancsolataidat, sokszor járunk a magunk útján! Kérünk, óvj meg minket a ránk leselkedő veszélyektől, segíts, hogy Megváltónknak, Jézusnak útján tudjunk járni. Adj erőt a kísértések és veszélyek között, és add, hogy Rád tudjuk bízni magunkat* mert Te hűséges Istenünk vagy, és kivezetsz minket minden kísértésből és bajból. Ámen,

tandó ünnepségeken és látogassanak el a Luther-városokba. A képviselők ottartózkodásuk alatt helyi és országos vezető személyiségekkel is találkoznak.

A Német Demokratikus Köztársaság kormánya a svéd parlament hat tagját meghívta, hogy vegyenek részt az NDK-ban a Lutber-jubileum alkalmával tarLUTHER MÁRTON ÍRÁSAIBÓL

Ilyen a keresztyén élet: ha valaki elkezdte, úgy gondolja, hogy vele még nem történt semmi és ezért állandóan azt keresi, hogyan indulhat el az úton.

Egyedül Krisztus tart meg minket. Engedjük meg neki, hogy a megszentelőnk legyen és akkor nyertünk.

Isten igéje és a Benne való hit mindent áthat: áthat minden ajándékot és személyt.

Ha van Krisztusunk, akkor mindenünk megvan.

Ha Isten méltóságának és kö- nyörületességének nagyságára gondolok, akkor megrettenek attól a gondolattól, hogy Isten menynyire lealacsonyította magát.

Az ördög nem alszik, hanem körbejár, hogy mint gabonát learasson bennüket.

Én a magám teológiáját nem egyszerre tanultam, hanem mindig mélyebbre kellett ásnom magamat abba; ebben segítettek

engem a küzdelmes fáradozások, mert gyakorlás nélkül semmit sem tanul az ember.

János evangéliumának ez a summája: Krisztus a te eledeled!

Nekem tudnom kell, hogy a bűnöknek nincs más orvossága, mint az a férfi, akit az Atya küldött.

Krisztus a mi halálunknak és a mi régi Ádámunknak a pestise.

Ha Krisztus a mi testvérünk, akkor azt szeretném tudni, hogy még mi hiányzik nekünk?

Minden a kezében van, legyen az örök vagy ideig való.

Azért az Evangélium nem más, mint egy prédikáció a feltámadott Krisztusról.

A hittel úgy vagyunk, mint azzal a beteg emberrel, aki elkezd egészséges lenni.

Krisztus nem akarja azt, hogy hamisan vagy csak félig szeressék öt egészen és a legteljesebben vagy sehogy’ sem kell szeretni.