Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1983-07-24 / 30. szám
A TANÉV VÉGE MINDIG SZÁMADÁS. Számadás együtt, és mégis számadás különbözőképpen. Számadást jelent nekünk tanároknak: hadd induljak ki ebből. Miközben kérdezünk, vizsgáztatunk, aggódva, sokszor türelmetlenül is figyeljük, hogy amit elérni próbáltunk, abból megvalósult- e valami tanítványaink tudásában, hitében, szívében, életében. Izgalmas számadás ez számunkra, visszatekintve hálaadással, magunkra tekintve önkritikával és előre tekintve új elszánásokkal. Tanári karunkban ebben az évben szinte sorozatban jöttek az évfordulók: ki ötven, ki hatvan, ki hetven éves születésnapját, ki tíz, ki tizenötéves szolgálati, működési idejét ünnepelte. Velük együtt örültünk. Ez is számadás volt. Tanév vége, az akadémiai év vége csupa feszültséggel teli számadás ideje a hallgatók számára is: ideg-munka is, de a becsületnek, a becsületes munkának is mindenkor mérlege ez. És most hadd tegyem hozzá, hogy különösképpen is számadás napja ez azok számára, akik öt év után, öt évi tanulmány után, öt évi itten élvezett közösség után elhagyják Teológiai Akadémiánkat, akik lelkészavatásukra készülnek, és rövidebb-hosszabb idő múlva lelkészi szolgálatba állnak. VELÜK PÁRHUZAMBA ÁLLÍTOM MAGUNKAT: engem és néhány társamat, akik 50 éve végeztük el tanulmányainkat a teológiai fakultáson Sopronban. 1933- ban pontosan 50 évvel ezelőtt. Egy élet számadása ez most számunkra. Isten előtt állunk, úgy, hogy érezzük, mi gyengék voltunk de volt valaki, aki vezetett és tartott minket. Amikor a mai együttlé- t'ünk alkalmával egymás között a számadást tartott.uk, egy név újra meg újra előfordult, előjött mindig, visszatérően, a legnagyobb név a világon, égen és földön: Jézus Krisztus neve. Egyedül ö az, akinek mindent köszönhetünk. Ez a név magaslik ki ebből a szentigéből is, amelyet az imént felolvastam. Valami nagyon régi, mégis mindenkor új és mindenkor mélyen emberi kérdés Szólal meg benne. Görögök, tehát pogá- nyok, akik éppen Jeruzsálemben voltak az ünnepek alkalmából, odaléptek a taníványok elé egy nagy kéréssel, a mi kérdésünkkel is, a mi óhajtásunkkal is: Látni szeretnénk Jézust! És Jézus erre a kérésre — érdekes — nem azzal válaszol, hogy „gyertek, hozzátok ide ezeket az embereket, hadd lássanak engemet, itt vagyok én, látható vagyok, a Szentföld közepén, Jeruzsálemben, talán éppen a templomi sokaságban”. Hanem Jézus azzal válaszol, hogy elkezd beszélni, mond valamit az életről, a búzaszemről, a megdicsőülésről, és végül ebben csendül ki a szava: „Ha felemeltetem, mindeneket magamhoz vonzok.” Arra a kérésre: Látni szeretném Jézust, a válasz mindig ez volt: Én mindeneket, titeket is az én vonzóerőm hatáskörébe vonlak. Aki pedig Jézus Krisztus vonzásába kerül, az tőle nem bír szabadulni, azt ö kezében tartja. Jöhetnek akármilyen megrázkódtatások, kívülről, és belülről: Jézus vonzása ellenállhatatlan vonzás. Ezt a tapasztalást, ezt a közös, több mint ötven esztendős tapasztalásunkat szeretnénk most átadni. HA JÉZUS VONZÁSÁBAN VAGYUNK, akkor egyszerre észrevesszük, hogy mi megajándékozottak vagyunk. Annak pedig, hogy megajándékozottak vagyunk a visszája az, hogy adósok vagyunk, tehát tartozunk. Amikor számadás előtt állunk, akár emberek, akár a világ előtt, akár Isten előtt, akkor — ha Jézus Krisztus vonzásába kerültünk — mindig az az érzésünk, hogy mi igenigen adósok vagyunk, mi tartóA láthatatlan Jézus vonzásában Jn 12, 20-26. 32 Dr. Pröhle Károly professzor, tanulmányi főigazgató igehirdetése a Teológiai Akadémia tanévzáró istentiszteletén június 24-én az önfeláldozásnak, az önmegtagadásnak az útját járni, ott megtelt a szívünk örömmel, és megtelt a környezetünk élettel. Akkor éreztük, hogy most élünk, most érdemes élnünk. Akkor éreztük, hogy most igazán Jézus vonzásában vagyunk. Nem lehet az élet értelmét önmagunkban keresnünk, hanem csak másban, és egész teljessége szerint csak Jézus Krisztusban. zunk. Ez az érzés valami nagy fordulatot jelent az ember életében. Ez valami más, valami új viszonyulás a világhoz. Mert hiszen a világot általában úgy szoktuk nézni és megítélni, hogy tele van negatívummal, tele van problémával, tele van keresztutakkal, tele százak, ezrek, milliók dolgoztak az országban, és verejtékeztek, hogy meglegyen a mindennapi kenyerünk, a megélhetésünk. Népünknek is soha le nem róható hálával tartozunk. KRISZTUS VONZÁSÁBAN EGY TOVÁBBI FELISMERÉminél több hasznot húzzon, minél többet nyerjen a világból, vagy pedig hajlandó elismerni, hogy ez a világ az egész emberiség közös hazája, és ezért hajlandó áldozatok árán is békét kötni. Mert egy biztos, hogy az a pazarlás és visz- szaélés az anyagi és szellemi jaEz az egyszerű, világos, rövid válasz arra, hogy látni szeretnénk Jézust. Nem láttuk, még nem láthatjuk, pedig mennyien szeretnék Öt látni. És mégis, ahol és amikor sikerül az áldozat útját, a szolgálat útját járni, egyszerre az az ember érzése, hogy most mintDr. Pröhle Károly professzor igét hirdet van fájdalommal és szenvedéssel. És a panaszkodáshoz szeretjük hozzátenni annak másik oldalát is: kritizálunk. Panaszk'odás mellett egymást kritizáljuk. Kritizáljuk, bíráljuk a világot, hogy az rossz, mennyire kibírhatatlan, milyen nehézségeink vannak egymással, embertársainkkal, akikkel együtt élünk. Krisztus vonzásában megfordul a helyzet. Egyszerre azt vesszük észre, hogy mi mennyi jónak részesei vagyunk. Mi minden jót kaptunk a születésünktől fogva életünk végéig. Még mielőtt egyáltalában megszülettünk, Isten készített számunkra egy világot, egy környezetet, egy hazát, egy népet, egy otthont, amely felvesz minket, amely ellát minket, amely éltet minket. Fiatal testvéreim, sohase felejtsétek el, hogy az, aki talán még él és veletek örül, vagy talán már csak emlékezetetekben él, az az anya, aki titeket, még mielőtt megláttátok a napvilágot, kilenc hónapig hordozott, és azután elindított az életbe, az titeket olyan adóssá tett, hogy azt soha, de soha le nem tud. játok róni. És egyszer számoljátok össze, mennyi embernek mi mindent köszönhettek életetekben, öt esztendeig egyházunk ajándékaként és népünk ajándékaként semmi más feladatotok nem volt, mint tanulni, készülni a lelkészi szolgálatra. Micsoda nagy ajándék, ekkora szabad idő az ember életében. Hogyan gazdálkodtatok — hogyan gazdálkodtunk vele? Milyen súlyosan tud az emberre nehezedni, ha ezt végiggondolja! Érezzük: nagy az adósság, a tartozás. A Teológiai Akadémia elmúlt esztendejére és sok-sok évére visszagondolva, hálával tartozunk egyházunknak, egyházunk népének azért a sok-sok imádságért és szeretetért, amely minket körülvesz. Érezzük ezt bárhol az országban; ha egy gyülekezetben megjelenünk, egyedül vagy csoportban, tárt ajtók, tárt kapuk, tárt szívek fogadnak. Nem is szólva arról, hogy sokan, nagyon sokan, erejükön túlmenő anyagi áldozatot hoztak azért, hogy az Akadémia életét és működését biztosítsák. Megajándékozottak vagyunk, adósai vagyunk egyházunknak, egyházunk népének, ez érezzük. És hadd mondjam azt is. hogy tartozunk népünknek. Miközben mi békésen dolgoztunk, SÜNK IS VAN. Az, hogy áldozatot vár tőlünk. De ez a megfogalmazás nem is jó. Inkább azt kellene mondani, hogy ö elénk éli azt a valóságot, hogy az élet lényege, tartalma az áldozat. Szemléletesebb példát nem is lehetne rá hozni, mint a földbe vetett gabonamagot, amely saját életét, saját létét áldozza fel egy új valamiért, egy másikért, amely a nyomába lép. Eltűnik, semmivé válik — tudjuk —, felszívódik, hogy új, sokszoros élet támadjon belőle. Természetrajzi, mezőgazdaságból vett példa ez, de éppen ezért az élet törvényének a példája, amit azután Jézus úgy fejez ki, hogy aki az életét meg akarja tartani, az elveszti, de aki elveszti, az nyeri meg. Jézus ezt úgy mondja ki, mint egy vas törvényt, amely alól nincs kivétel. Mindennapi tapasztalatunk bizonyítja, hogy e vas törvény alól a mai világ sem kivétel. Ma sok ember akar önmaga lenni. Keresi a maga identitását, a maga szabadságát, a maga egyéniségének, a személyiségének minél jobb kiteljesedését. Egyre többet vár és követel a világtól. Élete céljává teszi, hogy minél többet kapjon és szerezzen. Benne vagyunk ebben a hatalmas versenyben, az énné válás, az önállóvá válás, a szerezni akarás kérlelhetetlen versenyében. És az élet törvényének válasza erre az a tény, hogy egyre több ember veszti el az életét, és nem látja többé, hogy miért érdemes élni. Jézus pedig rámutat, hogy van egy alapvető igazság, és ez az, hogy az élet tartalma önfeláldozás. Odaadom magamat — valaminek, valakinek, akár népünknek, akár az emberiségnek, akár egy eszmének, akár egy ügynek: mind tartalmassá tudja tenni az ember életét. Jézus hozzáteszi, aki őt követi, annak életében ez kétszeresen igaz, de tőle kétszeres áldozatot is követel, hogy minden gondolata, minden ideje, minden ereje, minden képessége Jézus szolgálatában álljon. Itt úgy tűnik, mintha Jézus el akarna minket szakítani a világtól, hogy kizárólag neki szolgáljunk. De ezt olvassuk: „Aki nekem szolgál, engem kövessen!” Aki pedig Jézost követi, az a világban marad, és itt a szolgálat helyét választja. Sokat beszéltünk erről. Sokat beszéltünk magunknak is erről. De nagy kérdés, hogy tudott-e gondolkodásunk elemévé, életünk elemévé válni. Tudott- e magától értődő etikai, erkölcsi normává válni az, hogy áldozatok árán is szolgálunk? És vájjon nem ez a kérdés áll-e a béke problémája mögött, amelynek ügyében egyházunk vezető püspöke Prágában van, és amely miatt helyette én állok most előttetek, és végzem az ige szolgálatát. Ne feledkezzünk meg erről sem gondolatainkban, imádságainkban. A világ életének és békéjének kérdése forog ma kockán. A világ életének kérdése azon fordul meg, hogy az emberiség továbbra is azt tekinti-e az élet és a hálaadás mértékének, hogy minden áron minél többet szerezzen, A végzett hallgatók vakkal, amellyel a mai világ a háborúkra készül, az égbe kiált, és szemben áll az élet törvényével. Vajon mi hogyan állunk ezzel a kérdéssel? Együtt és egyenként elfogadjuk-e az élet törvényét? Tudunk-e egymásért áldozatot hozni? VÉGÜL,' HADD MUTASSAK ARRA IS, HOGY JÉZUS VONZÁSÁBAN FELISMERJÜK: ez az áldozat igazában nem is áldozat, mert életünk kiteljesedéséhez vezet. Ezt is életünk tapasztalatából mondjuk. Bizonyára érdekes lett volna a mai találkozón egymásnak elmondott testvéri beszámolókat valamilyen rejtett hangszórón valahogy átvinni ide, ebbe a gyülekezetbe. Újra meg újra visszatért az a bizonyságtétel, hogy ahol sikerült az áldozatnak, ha látnánk Jézust: most mintha elénk rajzolódnék az önmagát gabonaszemként feláldozó Jézus arca. Életünk és hitünk tapasztalatával csak azt mondhatjuk erről, hogy minél tovább, annál fényesebben ragyog előttünk a láthatatlan Jézus dicsősége. Sok évvel ezelőtt az énekeskönyv szerkesztői között beszéltem arról, hogy az emberi történelem sok tűnő fénye közt Jézus fénye állandóan növekszik. Egyik énekköltő évfolyamtársunk tollából, szívéből ennek nyomán született a „Szép hajnal csillag” kezdetű ének, amelyben ott van az a szép mondat, hogy fényességében Jézus egyre nő. Előttünk azóta is egyre nő és nő. Nektek is, Testvéreim, azt kívánom, hogy az Ő fénye ragyogjon előttetek, és nőjjön is ejSre jobban. Ámen. Magyar delegáció az Egyházak Világtanácsa vancouveri nagygyűlésén Elutazott Budapestről a magyarországi egyházak képviseletében az a delegáció, mely részt vesz az Egyházak Világtanácsa hatodik nagygyűlésén a kanadai Vancouverben. Evangélikus egyházunkat dr. Káldy Zoltán püspök-elnök, dr. Nagy Gyula püspök és Fabiny Tamás segédlelkész, a református egyházat dr. Tóth Károly püspök, a Keresztyén Békekonferencia elnöke, Ko- vách Attila püspök. Kürti László püspök, dr. Kocsis Elemér teológiai tanár, dr. Huszti Kálmán teológiai tanár, a baptista egyházat Lacz- kovszki János elnök, a Szabadegyházak Tanácsát Viczián János baptista lelkész, főtitkár képviseli. A delegátusok mellett részt vesz még a nagygyűlésen Páll László református lelkész, mint az Európai ökumenikus Ifjúsági Tanács főtitkára, valamint Karsay Eszter református lelkész, mint steward. Útjukra és munkájukra, valamint az egész nagygyűlésre Isten áldását kérjük. ______________________ HA RMADIK PROTESTÁNS TEOLÓGIAI INTÉZMÉNY KÍNÁBAN A Kínai Protestáns Egyház egy újabb, harmadik teológiai szemináriumot kíván Pekingben kiépíteni. Az alakuló teológiai oktatási intézménynek jelenleg hét hallgatója van, s vezetői azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy a jövőben az ország északi tartományainak lelkészutánpótlását biztosítsák. Az első, 1981-ben Nankingban újonnan megnyílt teológiai szemináriumban ez idő szerint 72 hallgató tanul, (epd)
