Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-07-17 / 29. szám

„írok nektek, ifjak ..

GYERMEKEKNEK.

„Az ígéret szép szó..

Mt. 21, 28—32

___ha megtartják úgy jó!”

Ak

árcsak legutóbb, most is eszünkbe juthat Jézus példázatáról egy jólismert közmondás. Gondolom, Titeket is ért már keserű csalódás, amikor valaki nem tartotta be az ígéretét. De ha jól utánagondolok, talán ti is okozta- iS»- már másoknak fájdalmat azzá*, hogy nem tartottátok a szavatokat. Talán szüléiteknek, nevelőiteknek vagy éppen barátotoknak ígértetek valamit, amit aztán elfelejtettetek vagy éppen meggondoltátok a könnyelmű ígéretet.

Jézus most olyan valakit állít a középpontba, aki ezen a világon a legtöbbet csalódik felelőtlen, könnyelmű, be nem tartott ígéretek miatt. S ez a valaki maga az Isten, a mi szerető mennyei Atyánk, ö a példázatbelei szőlős gazda, aki nem parancsolgat, hanem szeretettel szólít meg: „Fiam, menj, dolgozz ma a szőlőben.” S az egyik fiú kapásból, magabiztosan, illedelmesen válaszol:

„Megyek Uram!” Ugye ismerősek ezek az Istennek tett ígéreteink? Tulajdonképpen már a ke- resztségünknél elkezdődnek az ígérgetések. Akkor még szüléink, keresztszülőink ígérnek valamit helyettünk. Majd később már mi magunk fogadkozunk, ígérünk Istennek nagy dolgokat. Gondoljatok csak a konfirmációi vallástételre, vagy majd azt követően a gyónási kérdésekre adott hatalmás ígéreteinkre: „megbocsátottam... igyekezem ...” Csak aztán sokszor ez az igyekezet éppen az ellenkező irányba fordul. Akárcsak a példázatbeli fiú, akinek

eszeágában sincs elmenni édesapja küldetésében a szőlőbe dolgozni.

DE HAT AKKOR MINEK ÍGÉRTE MEG? Jogos kérdés, melyre többféle választ adhatunk. Talán először ő is komolyan gondolta, hogy elmegy, de később rájött, hogy van „kényelmesebb” program is. De az is elképzelhető, hogy eleve tudta, hogy nem fog elmenni, csak nem volt bátorsága megmondani. Amikor társaitokat hívogattátok, biztos titeket is „kiízettek” már párszor olcsó ígéretekkel: „jó, majd megyek” — de később kiderült, hogy csak azért mondják, hogy minél hamarabb lerázzanak.

DE ITT JÖN A NAGY MEGLEPETÉS. Lehet, hogy „az ígérgető fiú” arra gondolt, hogy majd később, ha több ideje, több kedve lesz, akkor majd elmegy. Hiszen a szőlő úgyse szalad el, édesapjának meg úgysincs más megoldása, majd kivárja őt. Csakhogy a fiú ezen a ponton nagyot tévedett. Elfelejtette, hogy van testvére, hogy édesapjának van másik fia is, aki ugyan nem ígért semmit, de mégis elment a szőlőbe, és elvégezte a munkát.

Gondolom, érzitek, hogy itt már nagyon nekünk szól az ige. Mi is hajlamosak vagyunk arra, hogy halogassuk a ránk bízott isteni küldetéseket. De Jézus figyelmeztet: nem Ö van reánk szorulva, hanem mi örülhetünk, ha feladatot bíz ránk, ha az ö szőlőjében dolgozhatunk!

Gáncs Péter

MARTIN NIEMÖLLERT OSSIETZKY-ÉREMMEL TÜNTETTÉK KI

D. Martin Niemöller ny. egyhá- vezett éremmel tüntették ki. Az zi elnököt (püspököt), az Egyházak érmet adományozó Oldenburgi Világtanácsa egyik, alapítóját , és Egyetem, Niemöllernek a hitleri volt elnökét, a Keresztyén. Béke- fasizmusban tanúsított magatar- konferencia egyik volt vezetőjét, tásáért, a békéért és a leszerelés- a náci koncentrációs táborban el- ért, s a népek közötti megértéspusztított Carl von Ossietzky ért végzett szolgálataiért ítélte Nobel-békedíjas újságíróról eine- oda a kitüntetést, (epd)

Az élet: magány?

NEM, NE LEGYEN AZ ÉLET MAGÁNY — hallom máris sokak válaszát. Azokét, akik tudják, mit jelent munka után üres lakásba hazamenni, akik ismerik a sivár albérleti szobákat, a soksok egyedül megtett séta szomorúságát. Borzasztó lehet a magány, nem kérek belőle, mondhatják, akik látják a magukra- maradt, özvegyek keserűségét, elhagyott szerelmesek, becsapott barátok fájdalmát.

Bárcsak egyedül lehetnék végre! Csak egy nyugodt napot, egy nyugodt órát kérek! — kívánják mások. Zsúfolt lakásban zsörtölődéssel, összeütközésekkel fűszerezett az élet. Szemernyi idő sem jut a magam számára. Milyen jó, ha valaki becsukhatja maga mögött a lakásajtót, es tudja, hogy senki sem fogja zavarni.

KINEK VAN IGAZA? Annak, aki retteg a magányosságtól, vagy annak, aki irigyli a magányosokat? Hallgassuk meg most őket, a magányosokat, hogyan vallanak életükről ?

Laci: „Harmincötén vagyunk az osztályban, mégis egyedül érzem magam. Mindenkinek megvan a maga társasága, sokan általános iskolában is együtt jártak. Nem törhetek be a csoportokba. A felszínes kapcsolat megvan közöttünk, de a titkait senki sem osztja meg velem — én sem oszthatom meg senkivel. Jó képet vágok a dologhoz, nem akarom magam sajnáltaim, de jobban szeretném, ha lenne barátom.”

Ágnes: „Szüléink már meghaltak, testvéreim nem akarnak -tudni rólam. Pedig szívesen segítenék nekik, a gyerekeikre vigyáznék. De ők csak kritizálni tudnak, nem fogadnak be a társaságukba. Sokszor sírok idehaza, egyedül. Nem így képzeltem el az életemet.”

Anna: „Testvérem példája van előttem: a legjobb barátaiban kellett csalódnia. Én nem akarok senkivel se barátkozni. Nem engedek közel magamhoz senkit, hogy ne kelljen nagyot csalódnom. Munka után olvasok vagy kézimunkázom. Nem érdekelnek az emberek!”

Edit: „Hogyan bírom a magányt? Mért gondolod, hogy magányos vagyok? Mert nem mentem férjhez, nincs gyerekem és egyedül élek a lakásomban? De hisz naponta eljárok dolgozni. Van fogalmad arról, mennyi minden történik egy olyan irodában, mint a miénk? Ügyfelek jönnek-mennek, s a munkatársakkal is mindig történik valami. Annyian számítanak rám munka után, hogy sokszor csak aludni járok haza. Barátnők, keresztgyerekek, s a gyülekezetben is gyakran akad tennivaló. Nem hiszem, hogy magányos volnék.”

MIN MÚLIK HÁT A MAGÁNYOSSÁG? A családi állapoton? Özvegy, elvált nőtlen, hajadon a magányos? Vagy az emberek számán, akik körülöttünk vannak? Magányos, aki egyedül lakik? Vagy az a magányos, akit senki sem szeret és aki senkit sem akar szeretni? — Azt hiszem, valahol itt van a titok nyitja: Szeretnek-e, s akarok-e másokat szeretni? Van- e, aki segít nekem, és én hajlandó vagyok-e másoknak segíteni ? Magányossá válhat valaki tö- megnyi ember között, ha bezárkózik, elutasítja a közeledést és nem vesz tudomást a körülötte élőkről. És nem lesz magányos az ember még pusztaságban sem, betegágyon sem, ha felvállalja mások gondját, jó szóval emberek előtt, imádságban Isten előtt. Mert „nem jó az embernek egyedül”.

MEGHALT AZ ELSŐ NÉGER ORTODOX PÜSPÖK

Chrisztoforosz Uganda! érsek dox egyház részéről is, s ennek haláláról érkezett hír. Ö volt az birtokában rendkívül sikeres első bennszülött afrikai néger, missziói munkát végzett elsősor- akit az Alexandriai Patriarkátus- ban hazájában, Ugandában, vala- ban püspökké szenteltek. Mint mint Kenyában. (Egyházi Króni- pap és püspök messzemenő támo- ka)

' gatást élvezett több európai ottoMégis — teheted föl a kérdést — mi van azokkal, akik, jó, ne mondjuk azt, hogy magányosak, de egyedül élnek? Mi van azokkal, akiket senki sem ért meg? Akiknek nem olyan könnyű és természetes kapcsolatokat kialakítani. Mi van velük?

EGY DOLGOT FONTOS TUDNI: Nincs ember egyedül ezen a földön. Egy valaki biztos tud róla, számon tartja, ismeri; „Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem. Tudod, ha leülök, vagy ha felállók, messziről is ész- reveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra.” (139. zsoltár) Ezt egyszerűen hinni kell, bízni abban, hogy így igaz. S akkor előbb-utóbb megtapasztalod Isten jelenlétét. Azét az Istenét, aki ismer téged. Így válhat magányod is termékennyé.

Mert szükség van az emberekkel való kapcsolatra is. Azokra, akik megosztják veled örömüket és gondjukat, s akikkel te is megoszthatsz örömöt és gondot — titkaidat, ahogy Laci mondta. Sok múlik rajtad. Nyitott szemmel kell járnod a világban, hogy ész- revedd, hányán vannak, akiknek épp rád van szükségük. Talán hozzád hasonlóan magányosnak érzik magukat, vagy nagy teher nehezedik rájuk. S ne gubózz be, ha valaki érdeklődéssel fordul feléd. Kiderülhet, hogy méltatlanra pazaroltad bizalmadat, de kockáztatnod is kell valamit

MAGÁNY-E AZ ÉLET? Talán kicsit riadtan keresed a választ mert mint nemszeretem ruhát szeretnéd levetni magányodat. Figyelj arra, Aki a magányosoknak is barátja, s utat készít neked is az emberek közé. Talán csak átfutod ezt az írást, mert te tele vagy jóbarátokkal, szerető család vesz körül, távol érzed magadtól a magány problémáját. Most gondolj mégis a magányosokra, és fordulj feléjük megértéssel és szeretettel. Szükségük van rá.

Ésezreveszed-e, hogy á kérdésünkre talált válasz összecseng a nagy parancsolattal: „Szeresd az Urat, a te Istenedet, és szeresd embertársadat, mint magadat”?

Cs. Zs.

Luther és a reformáció oldalnézetben 1.

ötszáz éve született az európai szellemtörténet egyik legjelentősebb, de talán legtöbbet vitatott alakja, Luther Márton. A fél évezredes jubileum nem csak híveinek népes táborát, a mintegy száz milliós lutheri egyházat készteti világszerte ünneplésre, de alkalmat nyújt ahhoz, hogy életével, művével, a reformációval újra behatóan foglalkozzanak s újra értékeljék. A történészek hevesen vetették rá magukat az eseménydús életre, hátha napvilágra hozható még valami, ami eddig elkerülte a figyelmet. De a régiek jól dolgoztak, csekély új eredmény mutatkozott. Sokkal jelentősebb azonban az a fáradozás, amellyel a „nagy művet”, a reformációt újabb megvilágításba helyezték, a mai kor szemléletének megfelelően értékelték.

Ä LUTHER SZEMÉLYE ÉS MŰVE KÖRÜLI VITA legalább olyan régi, mint ő maga vagy a reformáció. Vitában született a reformáció is, egy elképesztően nagy szellemi csatározás eredményeként. A Luther által kritika tárgyává tett római egyház az első pillanattól kezdve minden fegyverzetét felsorakoztatta ellene és nézetei ellen. A harc állás- foglalásra késztette a 16. század népeit a főtől a tagokig vagyis az uralkodótól a parasztokig. Minden osztály, réteg vitatkozott tézisei fölött. A vita csapott át később vallásháborúkba — ez új jelenség volt az akkori Európában — és végül a vita hívta életre az ellenreformációt, ezen belül a római egyház bizonyos fokú megújulását.

Mindezekhez a vitákhoz — hitvitákhoz — sok keserűség, elfogultság és mégtöbb szenvedés és vér tapadt. És ha napjainkban az elásott csatabárdot ritkábban veszik elő az ellenfelek — egyre nagyobb az érdeklődés az ökumeniz- mus gondolata iránt — a dolgokat meg néni történetté tenni nem lehet, a felekezeti történet- írás lapjain kitörölhetetlen nyomokat hagyott. Valójában nem lehet olyan sötét színekkel ecsetelni a múltat, amilyen az volt. A mai ember előtt megfoghatatlan és érthetetlen, hogy vallásáért, hitéért nemzedékek egész sora csapott össze és elképesztő szenvedéseket, gyötrelmeket zúdítottak egymásra. A tárgyilagosság megköveteli annak megállapítását hogy a szenvedéseket kölcsönösen idézték elő. Pusztán any- nyit írhatunk a protestantizmus javára, hogy története során kisebbségben volt Európában, s kisebbségi helyzete predestinálta egy sanyarúbb sors hordozására.

MINDEZ ABBÖL FAKADT, HOGY A 16. SZÁZAD ELEJÉN sikerült a lelkekben elhinteni a kételyt, megingatni az abszolút tekintélybe vetett hitet, hogy az emberi nem üdvösségét megdönthetetlennek látszó dogmák, vitatható gyakorlatok írják elő. Mert magát a középkort, ha egyetlen elvben akarnánk meghatározni, a „tekintély elvében.” sűríthetnénk. Tekintély alapján alakult ki a pápaság, a császárság, a rendi társadalom, a feudalizmusra jellemző intézményhálózat és felépítmény. A tekintély elve érvényesült abban is, hogy ezek az intézmények fogaskerekek módján egymásba kapcsolódtak, egymásra voltak utalva, egymást egészítették ki. Végső fokon ezt a tekintélyt Istentől származtatták, és mert az egyház volt elsőrenden beavatva Isten dolgaiba, ezért a középkori pápás egyház

felette állónak érezte magát a világi rendeknek. Ezt az elvet olyan következetesen valósították meg, tanították és gyakorolták, hogy a középkori ember el sem tudta volna képzelni életét másképpen.

Erre a gondolatra csak fel kell fűznünk a középkori római egyház hatalmát, koronaosztogató kegyeit, az uralkodó rendek feudális tagozódását, a kiszolgáltatott parasztság örök szolgaságát. Bárhol és bárki érintette meg a tekintély alapján felépült piramist, ha akadtak is rivalizációk az elsőbbség kérdését illetően, a hatalmi rend összefogott és könyörtelenül eltaposta az illetéktelenül beavatkozót. E tekintetben történelmi példák egész sora áll rendelkezésünkre.

GERGELY JENŐ: A PÁPÁK TÖRTÖNETE CÍMŰ MÜVÉBEN (Kossuth, 1982.) részletesen ismerteti azt a tényt, hogy akadtak bőven periódusok, amikor a hivő tömegek, de elsősorban a gondolkodó rétegek mélységesen kételkedtek a pápaság isteni intézmé- ben. De abban is, hogy Róma lenne az a szent hely, ahonnan a világegyház sorsát kormányozni lehet. A bizalmatlanság hűvös szele nem egyszer csapta meg a pápai kúriát. Több, mint hetven évig, pl. francia politikai nyomásra, a pápák Avignonból kormányozták a lelkek birodalmát. (1305—1377) A nyolc pápa uralmát a pápaság babiloni fogságának nevezték. Majd széltében- hosszában, az egyetemeken és az udvarokban szóbeszéd tárgya volt az ellenpápák törvénytelen állapota, (1S78—1414) amely a római egyház schisma-jaként került a

történelembe. Nem kis csorbát ejtett azután a' római egyház tekintélyén a reneszánsz-pápák élete és tevékenysége. (1447—1521) A reneszánsz-pápákat V. Miklóstól X. Leóig tarjuk számon.

A KRÓNIKUS VÁLSÁGOK IDEJE ALATT BONTAKOZOTT KI egy szellemi áramlat, a humanizmus, amely felszabadította az emberi gondolkodást, zöld utat engedett a kritikáknak és természetesen a kutatásnak. Valószínű, ha korábban lép porondra a humanizmus, áldozatul esik a pápai önkénynek. De az idő és a feltételek teljes kibontakozása számára ekkor váltak alkalmassá.

A humanizmus viszont egy teljesen vékony, művelt réteg hitvallása volt. Jelentőségét mégsem becsülhetjük le, ritka, világos pillanata volt öreg kontinensünknek. Viszont, akik művelték, oly kevesen voltak, hogy egymást szinte számon tudták tartani, egymással levelezésben álltak. Latin, görög műveltségű emberek, költők, filozófusok, tanárok, kutatók lévén, az általános analfabetizmusba alig tudtak gyökeret ereszteni. Hatásuk a, széles néprétegre nem vagy alig terjedt ki. Ezért félelem és fenntartás nélkül kacérkodtak a humanizmus gondolatával a pápák és az uralkodók. Hatalmukat e tudós társaság nem kezdte ki s nem rendítette meg. Mindamellett e tudós férfiaknak mecénásokra volt szükségük, s a mecénásokat e szabadgondolkodó és kritikus emberek leggyakrabban a pápákban és fejedelmekben nyerték, költségeiken végezhették tevékenységüket.

A TRÓN, ESETLEG AZ „OLTÁR” LEDÖNTÉSÉHEZ más erőkre, ennél jóval nagyobbakra volt szükség. A kétely szelleme lassan érett a lelkekben. A 16. század elején az „oltár” vagyis az egyház mutatott kisebb ellenállást. Az egyház ellen lehetett megnyerni a társadalom valamennyi rétegét, alulról feleié a piramis csúcsáig. A pápaság intézménye lett a célpont és sok évszázados ellentét gyülemlett egybe, amikor a harci szózat elhangzott. Az érdekazonosság azután az ellentmondó cselekedetekben is fellelhető.

Ennek a kornak a históriája éppen ezért ilyen rendkívül zűrzavaros. Alpokon innen és túl a küzdelem sakktábláján alig lehet nyomon kísérni a bábuk helyzetét. Egy közös vonás azonban felismerhető e zavaros időkben: érdekazonosság a pápasággal szemben. Nemcsak a tömegek vállalták az engedelmesség megtagadását Rómával szemben, de a fejedelmek, sőt a császár nyílt vagy burkolt ellenszenve is kiábrázoló- dik a rivális csúcsintézménnyel szemben. Erre a vörös fonalra fűzhető fel a 16. század drámája. Gyakorlatilag azonban eldöntetlennek látszik a küzdelem. Luther szerencséjére.

A HATALMI SZFÉRA, TIARÁK, TRÓNOK ÉS PALOTÁK

szövevényes bonyolult praktikái közben, Luther kiállása az „utcára” vitte a kérdést. A tömegek egy soha vissza nem térő alkalmat szimatoltak benne és önfeledten vetették magukat a lutheri kritika karjaiba. Luther is meghallotta a mélyből jövő hangokat, a korszak vezér után kiálltott. Az lett a kor szócsöve, aki egyértelműen, ki merte mondani a pápás egyházzal szemben a kritikát.

(Folytatjuk) Rédey Pál

t