Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-01-16 / 3. szám

GYERMEKEKNEK. Hiszek a Szentiélekben Ap Csel. 9, 1—22 „írok nektek, ifjak..." Hit kontra értelem? ÉLT JERUZSÁLEMBEN egy Saul nevű ember. Egyszer eluta­zott egy távoli városba, Damasz­kuszba. Szolgákat vitt magával meg köteleket. Embereket akart megkötözve Damaszkuszból Jeru­zsálembe hurcolni és ott börtön­be juttatni. Mindezt azért, mert szerették és követték Jézust. Saul úgy gondolta, hogy ez a legna­gyobb bűn. Hiszen Jézus szerinte is csaló volt. Azt mondta magá­ról, hogy ő az Isten Fia. Hogy le­het egy közönséges ember az Is­ten Fia? A követői is csalók, mert azt mondogatják, hogy Jézus föl­támadt és fölment a. mennybe. Meg kell büntetni ezeket az em­bereket. Ez a helyes, ez tetszik igazán Istennek! Így gondolta Saul. Meg volt győződve arról, hogy jó szolgálatot tesz Istennek. , A kis csoport már ott járt Da­maszkusz közelében. Távolban már látszott a város. Ekkor hirte­len csoda történt. Jézus megmu­tatta Saulnak, hogy bizony nem jól szolgálja az Istent. Hirtelen fény ragyogott föl Saul és kísérői fölött. Pál kezét a szeméhez kap­ta és ijedten a földre esett. Akkor egy hangot hallott. Így szólította meg őt: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Saul remegő hangon kérdezte: „Ki vagy Uram?” A hang így válaszolt: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.” Jézus hangja volt ez? Hát akkor mégis igaz, hogy ő az Isten Fia, föltá­madt és él! Saul a félelemtől resz­ketve kérdezte: „Mit tegyek, Uram?” Jézus így válaszolt: „Menj be a városba, ott majd megmondják neked, mit kell ten­ned!” A FÉNY ELTŰNT. Saul fölkelt.- Végre ki merte nyitni a szemét, de nem látott senkit és semmit. Megvakult. Szolgái kézen fogva vezették be a városba. Bevezették egy házba. Ott Saul arcát a kezé­be temetve így töprengett magá­ban: Milyen gonosz voltam eddig! Ait hittem, Istennek szolgálok, pedig éppen az ellenkezőjét tet­tem. Ártottam neki. Azután Jé­zusra gondolt. Így imádkozott hozzá: „Uram, bánom, amit eddig tettem. Bocsáss meg kérlek! Nem tudtam, hogy ezzel ártok neked. Hadd legyek ezután a te hűséges szolgád!” HÁROM NAP MÚLVA egy öreg ember jött el hozzá. Anáni- ásnak hívták. Ö Jézus követője volt. Anániás Saul fejére tette a kezét és így szólt: „Testvérem! Az Ür küldött engem hozzád, hogy újra láss és az Urnák szolgája légy.” Ekkor, mintha sötét hályog hullott volna le Saul szeméről. Üjrá látott. Fölkelt és így szólt: „Szeretnék megkeresztelkedni. Szeretnék Jézus tanítványa len­ni.” Ügy is lett. Jézus megbocsá­totta Saul bűneit és tanítványává fogadta őt. Üj nevet is adott neki. Ezután Sault Pálnak nevezték. Pál Jézusnak egyik legbuzgóbb apostola lett. Saul a saját erejéből hiába ke­reste az Istent és az igazságot. Nem tudta felismerni. Csak ak­kor jutott el az igazságra, amikor Jézus megszólította őt. Ekkor Saul úgy értezte, hogy Jézus szavain keresztül hatalmas erő ragadja meg őt. Ez az erő arra kényszerí­tette, hogy higgyen Jézus Krisz­tusban, akit eddig csalónak tar­tott és üldözött. Ezt a hatalmas erőt Szentiéleknek nevezzük. A Szentlélek juttatta el Sault a Jé­zus Krisztusban való hitre, mint ahogy bennünket is egyedül ő ajándékozhat meg a Jézus Krisz­tusban való hittel. LUTHER MÁRTON az Aposto­li Hitvallás magyarázatában így ír a Szentiéleknek erről a hitre juttató munkájáról: „Hiszem, hogy saját eszemmel és erőmmel nem tudnék Jézus Krisztusban az én Uramban hinni, sem őhozzá eljutni, hanem a Szentlélek hívott el engem az evangélium által, ő világosított meg ajándékaival, ő szentelt meg és tartott meg az igaz hitben.” Selmeczi János — SZÁZADIK SZÜLETÉSNAP. özv. dr. Kendeh-Kirchknopf Gusztávné dr. Kendeh-Krirchk- nor>f Gusztáv egykori Deák téri lelkész özvegye 1982. november 30-án ünnepelte századik szüle­tésnapját családja körében. Az ünnepeltet a Gödöllői Tanács is köszöntötte. „Értelmesebb embernek nézte­lek téged annál, mintsem hogy teológiára jelentkezz” — mondotta volt egy gimnáziumi osztálytár­sam, miután verítékes vajúdás után megszületett elhatározásom: lelkész leszek! Hiába rejtett ma­gában ez mondat némi dicséretet, erősebb volt benne az értetlen, sőt, megbélyegző felhang. Vannak, akiknek a véleménye szerint lel­késznek azok szoktak menni, sőt, templomba is azok járnak, akik­nek nincs elég tudásuk, akiknek még nem nyílt ki a szemük, akik még nem elég felvilágosul­tak. Mögötte az a felfogás húzó­dik, hogy „kezdetben vala a hit, majd ahogy nőtt a tudás, úgy zsu­gorodott emez össze”. Ennek iga­zolására gyakran hivatkoznak az egyház középkori visszásságaira — Galilei-pör stb. —, ám közben elfeledkeznek mindazokról a mai természettudósokról, filozófusok­ról, művészekről, akik hitük meg­őrzésével — vagy talán éppen ab­ból erőt merítve — állnak helyt saját munkaterületükön, s tar­toznak annak legkiválóbb műve­lői közé. Szögezzük tehát le kiindulás­ként álláspontunkat, hogy hit és értelem nem egymást kizáró fo­galmak. S ha bárki is részesül a hit nagyszerű ajándékában, az még nem hanyagolhatja el az ér­telem, a józan ész, a tudás terüle­tét — sőt, annál inkább igyekez­zen meghódítani ezeket a felleg­várakat is. Kevés kínosabb és ri­asztóbb helyzet adódhat annál, mint amikor egy magát öntudato­san hívőnek valló „felsül” művelt­ségével, tájékozatlanságával, pri­mitívségével. A hit hitelessége foroghat kockán! A továbbiakban .néhány mér­földjelző filozófiai-teológiai gon­dolkodó hitről szóló .tömör, aforiz­maszerű vallomására utalok, hát­ha találunk közöttük a mi kere­sésünkben is útbaigazítót. (Nem kell megijedni: nem latin óra kö­vetkezik, csak az eredeti zamat és az összevethetőség miatt idéz­zük a tételeket először idegen nyelven.) „Credo, quia absurdum” „Hiszem, mert képtelenség” — Tertullianusnak tulajdonítják ezt a sokat idézett mondást. A csakis biztos < tippet megjátszani merő hitünk számára meghökkentően hangzik — pedig csupán a hit te­rületét jelöli ki. Ha ugyanis vala­mi nem abszurd, akkor az nem a hit területe. Zsid 11, lb így mond­ja a hitet a nem látható dolog lé­téről való meggyőződésnek, s eb­ben a szellemben beszél Pál apósá­tól a hit „húgáról”, a reménység­ről: „az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kell re­mélnie?” (Rm 8, 24). Ha valami abszurd, akkor az talán csak a mi szűk világunk keretei között az ,— s a hit éppen ezeket a kerete­ket tágítja! Kettes számrendszer­ben abszurd dolog pl. 9-esről be­szélni, ám ismerjük a tizes szám- rendszert, ahol ez már természe­tes. Így lesz az abszurdból való­ság. „Credo, ut intelligam” „Hiszek, hogy értsek” — erede­tileg talán Augustinus jelentette ezt így ki. Az a veszély fennáll, hogy a hit bizonyos hamis fö­lényével idézzük: igazi ismeretre hit nélkül nem lehet eljutni. Sok nem-hivő tudós példája cáfolja ezt. De olyan értelemben igaz a fenti állítás, hogy a megértéshez, a biztos tudáshoz vezető út a hité. A bizonyítást megelőzi a hit. A periódusrendszerben kémikusok nem egy elemet már azelőtt el tudtak helyezni, hogy azt felfedez­ték volna: csak jelek utaltak azok­ra. A hit is gyakran ilyen jelek­kel utal előre: bízvást indulha­tunk nyomukba, mint ahogy az er­dőben kirándulva megbízunk a turistajelzésekben. „Intellego, ut credam” „Megértem, hogy higgyem” — fordítja ki az előbbi mondatot Abelard, immár a kritikus gon­dolkodás képviselője. A sorrendet kétségtelenül felcseréli, de így is a hit egy fontos összetevőjére fi­gyelmeztet bennünket: az ismeret­elemre. Ezáltal pedig éppen ő cá­folja azt az állítást, hogy a „kis tudás — nagy hit”, nagy tudás — kis hit”. Ismeretanyagunk egy irányba rendeződhet — hogy a hithez vezessen. „Fides quaerens intellectum” „A megismerésre törekvő hit” — írta zászlajára Anselmus, saját hitével szemben mindenkit igé­nyességre nevelve ezáltal. Arra figyelmeztet, hogy ne elégedjünk meg a törékeny hittel, amit az első szélfuvallat összetör; hogy ne elégedjünk meg pillanatnyi hivő hangulattal, lelkesültséggel, jó közérzettel, hanem törekedjünk mélyebb megértésre. „Mulasztás az, ha nem törekszünk jobban megismerni azt, amit hiszünk, miután megerősödtünk a hitben” — írja egy helyen. „Fide intelligimus” „Hit által értjük meg...” — áll az ezekben a hetkben közösen olvasott Zsidókhoz írt levél 11. ré­szének 3. versében. Az előbbiek fényében talán már nem is olyan nagy ez az ellentmondás: igenis lehet valamit éppen hit által meg­érteni. Már felszínesen is: egy kis­gyereknek egy tárgyra azt mond­ják: „szék”, s elhiszi minden to­vábbi nélkül, anélkül, hogy utá­najárna. A tanító néni felrajzol egy ilyen jelet a táblára: „N”, s .azt mondja, ezt ezentúl N-betűnek fogjuk hívni. Miért ne hinnénk el? A történelemtanár az 1848-as Pilvax kávéházról beszél, s mi el­hisszük minden szavát anélkül, hogy magunk ott ülnénk Petőfi és Jókai asztalánál. A kémiata­nár szemléletesen elmondja, ho­gyan „kergetőznek” az elektronok és a protonok —, mi elhisszük, anélkül, hogy valaha láttuk volna ezeket. S most valaki Istenről beszél, akit szintén nem látunk, de aki­ben — éppen ezért — hinni lehet. De ez már rég nem a szék vagy az N-betű elhivése. Ez már a mé­lyen a felszín alá hatoló meggyő­ződés, amit a tapasztalat tesz hi­telessé. Így lesz a hit körfolyamat: ajándékként kapjuk, hat gondol­kodásunkra, megerősödik a ta­pasztalat által, s végül megintcsak hitbe, egy így már megalapozot­tabbá torkollik. Minden ismeret — talán a fenti idézetcsokor is — erősítheti hitünket, s akkor Pál apostollal együtt mi is elmondhat­juk a hit és tudás feszültségét fel­oldó mondatot: „Tudom, kiben hi­szek” (2Tim 1, 12). Fabiny Tamás Megjelent dr. Cserháti Sándor: A GALÁCIABELIEKHEZ IRT LEVÉL kommentárja Ára: 222 Ft. Kapható a Sajtóosztályon Nem kívánok székfoglaló beszé­det tartani, illetve mondani. Mél­tatlannak érzem magam erre! Én, a latin mondást — Primus inter pares —, „első az egyenlők kö­zött”, így fogalmazom át: „Unus inter pares” — „egy az egyenlők között”! Krisztus mondja: Aki első akar lenni közietek, az le­gyen a ti szolgátok! Előadást, be­szédet, prédikációt sem akarok tartani. Nem érzem magam erre kellően felkészültnek! Csupán, mint hivő, magyar, evangélikus; bizonyságot szeretnék tenni. Bi­zonyságot tenni arról, hogy meg­győződésem és hitem szerint mi a feladatom. Mi a feladatunk, ne­künk ma, ebben a hazában, eb­ben a társadalmi rendben? Mi a feladatom, és feladatunk, nekünk magyar evangélikus híveknek, presbitereknek? Mikor ezen elgondolkoztam, és imádságban kértem Isten útmu­tatását, egy régen tanult, még a vasárnapi-iskolában tanult „aranymondás” jutott az eszem­be. (Józsué mondja): „Én azonban és az én házamnépe, az Úrnak szolgálunk!” Az Úrnak szolgálunk! Ez a feladatunk! Ez az egyetlen egy: A szolgálat! Falun nőttem fel. Budapest mellett Pécelen volt édesapám evangélikus lelkész. Ez a falu úgynevezett „vasutas falu” volt. Szinte minden második ember a MÁV-nál dolgozott, mert szegény földek vették körül a községet és ipara sem volt. Édesapám, mint kisgyermeket, sokszor vitt magá­val. és ilyenkor, ha az utcán va­lakivel találkozott, mindig volt egy -két érdeklődő szava: „hogy vannak otthon?” — „hová megy János?”... Legtöbbször ezt a vá­laszt kapta: Szolgálatba Tiszte­lendő Úr!” A pályamunkás, a pá­... szolgálatba Dr. Bíázy Árpád, a Somogy—Zalai Egyházmegye felügyelőjének székfoglalójából lyaőr, a málházó, a váltóőr, a sarus, a • forgalmista, mintd azt válaszolta: szolgálatba! Nem „me­lóba”, nem a „dolgozóba”, ahogy ma sokszor halljuk, még csak nem is: munkába..., szolgálatba. Így tanultam meg már gyerek fejjel, hogy a munka: szolgálat, így döbbentem rá aztán később, hogy minden munka szolgálattá kell, hogy váljon, a hivő ember számára. Szolgáló-munkává kell válnia! Másodszor a szolgálattal, mint élet-fogalommal, katonai időm alatt találkoztam, ör-szol- szolgálatba vezényeltek. Itt ta­nultam meg, hogy amiért dolgo­zunk, amit elértünk, amit építet­tünk, azt meg is kell őrizni. Ez az őrzés: szolgálat! Mi tehát a feladatunk? A szol­gálat. Ez szolgáló-munka és őrző­szolgálat. Minden 'hivő keresztyén tudja és vallja, hogy ezt a két felada­tot nem tudja másként ellátni, csak ha az Istentől kapott és a Jézus Krisztusban megjelent sze­retet hatja át, kapcsolja össze. Csakis Jézus Krisztusban megje­lent szeretet tehet alkalmassá a szolgálatra, aki maga is (mint Pál apostol mondja): szolgai for­mát vett fel! SZERETETBEN SZOLGÁLNI A CSALÁDBAN! Mi ez a szolgálat? Munkálkod­ni a családban, a családért ezzel a szeretettel! De sokszor tapasz­taljuk, hogy a mai család Nitsche mondása szerint: „a féffi börtö­ne, és az aszony dologháza”. Hivő evangélikus család nem lehet ilyen! Nagyszülők, házastársak, gyermekek feladata nem lehet egyéb, mint „egy mindenkiért, és mindenki egyért”, szeretetben, Imádságban, házimunkában, lec­keírásban, kötögetésben, simoga- tásban. És ezt a szeretetet meg kell őriznünk, hiszen úgy kap­tuk Istentől, úgy hagyományoz­ták reánk szüléink, nagyszüleink, őseink! Azért, hogy továbbad­hassuk! SZERETETBEN SZOLGÁLNI TÁRSADALMUNKBAN! Ez a következő feladatunk! 35 éve új társadalmi rend felépítésén dolgozunk. Meggyőződésem, hogy mindnyájan őszintén akarjuk is ezt. És mégis, mennyi á lazaság, a tékozlás és pazarlás, a feszültség és idegesség, és sorolhatnám to­vább. Mi magyar evangélikusok, mindegyikünk a maga posztján felelősséget kell, hogy érezzünk ezekért. Hivő és nem hivő váll­vetve kell, hogy munkálkodjon e társadalom minden nemes célki­tűzéséért. És az elmúlt 35 év eredményeit — még a mostani nehéz gazdasági körülmények kö­zepette is — meg kell őriznünk. SZERETETBEN SZOLGÁLNI A VILÁGBAN, A VILÁGÉRT! Mondhatná bárki közülünk: Ö! A Világért szolgálni, — kis em­ber vagyok én ahhoz! Kis ember? Ember! „Unus inter pares”. „Egy az egyenlők között!” Jó dolog! Ki merem mondani; nagyon jó dolog, hogy olyan társadalomban élünk, ahol nemre, fajra, felekezetre, és ideológiai meggyőződés ellenére egy lehetek az egyenlők között. És ez nem csak lehetőségem, hanem jogom. Ezt megértve, mindjárt érthetővé válik, hogy szolgálatom van a világban! Még van faji, vallási megkülönböztetés, még van kizsákmányolás, még dúlnak háborúk. Van menekült irtás Li­banonban, van erőfitogtatás és van atomveszély, és egyáltalán: veszélyben az Élet! Jó dolog és nagyon jó dolog, hogy ott lehet­tek honfitársaink a megszülető vietnami béke biztosítására, őrzé­sére! Mert a békét meg kell őriz­ni! Jó dolog, hogy ott vannak tár­saink Ázsiában vasútépítésen, a „Harmadik Világban”; kórházak, gyógyszergyárak, mezőgazdasági telepek, textilgyárak építésénél, víz- és olaj feltárásánál. Jó dolog, hogy elmondhatjuk magunkról hogy ilyen célokért én is ott le­hetnék, én is szolgálhatnék. SZERETETBEN SZOLGÁLNI AZ EGYHÁZBAN! A magyarországi evangélikus egyház (görög szóval) a diakónia egyháza, (magyarul) a szolgálat egyháza! Ez a mintegy 25 éve fel­ismert Krisztusi igazság kell, hogy áthasson minden magyar evan­gélikust. Igensok feladatunk van! Igen, sok feladatunk van! De az igehirdetésben és a szentségekben újra és újra megerősödhetünk és újult erővel végezhetjük ezt a munkát is. Adjunk hálát Istennek, hogy végezhetjük is! Csak mi va­gyunk sokszor restek, tunyák és dologtalanok. Megfordítom a ma­gyar közmondás^ („ Nem látjuk a fától az erdőt”) — Nem látjuk az erdőtől a fát! Hogy értem ezt? Még mindig sokat siránkozunk a múlton, a népegyház lehetősége­in, és szűkösnek tartjuk egyházunk mai kereteit! De ugyanakkor nem vesszük észre a mellettünk kalló­dó lelkeket, a vigasztalásra szo­ruló testvért, és egyáltalán — azt a szomjazót, akinek nekünk kell adni egy pohár vizet, mert azt Krisztusnak adjuk. ŐRSZOLGÁLATUNK? — Meg kell őriznünk őseink hitét! Ho­gyan tanultuk a koonfirmációban az evangélikus egyházról? Az evangélikus egyház az, ahol Is­ten igéjét tisztán és igazán hir­detik és a szentségeket Krisztus rendelése szerint szolgáltatják ki, és végzik a diakóniát. Ez volt hit­valló őseink hite! Ezt kell meg­őriznünk! Ez volt nagyapánk, szü­léink hite! Ezzel a hittel kell él­nünk, és ezt a hitet kell tovább­adnunk! Ezek tehát feladataink! Min­den magyar evangélikusnak, min­den Somogy-Zalai egyházmegye gyülekezetében élő és szolgáló egyháztagnak, presbiternek! Ne­kem és Nektek! Ehhez kérjük Isten szeretetét és megtartását!

Next

/
Oldalképek
Tartalom