Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-05-22 / 21. szám

Jésus Krisztus a világ élete Az élő kövek háza 1 Pf 2, 4—10 AZ ANYASZENTEGYHÁZ­NAK, az „élő kövek házának” tit­kából villant fel valamit Péter első levelének ez a szakasza. Káprázatos katedrálisoknál, művészeti remekként számon tar­tott dómoknál, évszázadok viha­raival dacoló építményeknél ha­talmasabb csoda Istennek ez az „élő kövekből” épült háza, a Krisztus egyháza. A kétezer éves történelmét végigkísérő emberi gyarlóságot és bűnt, esendőséget és elbukásokat ismerve, ámulatra késztet már puszta léte és meg­maradása is. Az emberi szívek és sorsok titkait figyelve, de főként a magunk vétkeit és Isten dolgai­ra való alkalmatlanságát felmér­ve pedig a legnagyobb titoknak, a leghatalmasabb csodának az tű­nik, hogy mi magunk benne va­gyunk, hogy beleépülhettünk eb­be a „lelki házba” — a hitet te­remtő, rejtetten munkálkodó Szentlélek ajándékaként. Tud-e csodálkozó örömre indítani ez? BELEÉPÜLNI AZ ANYA- SZENTEGYHÁZBA, ez azt jelen­ti: ráépülni Krisztusra, életet meghatározó kapcsolatba kerülni Vele, s egyúttal kapcsolatba, kö­zösségbe kerülni a többi „élő kő­vel”, összeforrni mindazokkal, akik szintén beleépültek ebbe a házba. Az egyházhoz, Isten szent népéhez tartozásunk alfája és amegája — most már az épület képe nélkül: — Krisztushoz kö­tődésünk, Vele való szilárd kap­csolatunk. Ajándéka pedig a ke­gyelem életre szóló megtartó ere­je, s a testvéri közösség öröme. A gyülekezetben, s az egyház tágabb közösségében élhetjük át ennek teljes gazdagságát! AZ ANYASZENTEGYHÁZ TIT­KÁHOZ AZONBAN elválasztha­tatlanul hozzátartozik az is, hogy akik benne élnek, azokat szolgá­latra szánta és hívta el az egyház Ura. Meghallva a hívást, felis­merve Isten szándékát, engedel­mesen indulva a megtartó Krisz­tus nyomában: így válik „szent papsággá” Isten népe a világban. Létének értelmétől elválaszthatat­lan a küldetése: hirdeti szóval és tettel Isten szabadító hatalmát és kegyelmét. EZ PEDIG CSAK ÜGY LEHET­SÉGES, ha Krisztus tanítványai­nak serege maga is a szeretet és békesség követe lesz az Urától ka­pott élet erejével az emberek kö­zött. Érré a szolgálatra szólít és küld világunkba benünket is kő­sziklaként megtartó Urunk! Ittzés Gábor A budai „Cantate” Sándy-tervezete, kicsinységében is az „Erős vár”-at reprezentáló hirdető budafoki templomunk tár­ta ki kapuját a Budai Egyházme­gye Cantate vasárnapi zenés áhí­tatára az énekesek és az egyházi zenét szerető, megbecsülő hívek előtt. Sajnos, az egyesített kórus létszáma alig volt kisebb, mint a hallgató gyülekezeté ezen a gyö­nyörű májusi vasárnapon. Pedig ekkor hangzott fel először — nem­csak az új énekeskönyvet, hanem immár az új korálkönyvet is kézbe véve — az egyik énekes liturgiánk nemes dallamsora a lelkész és a kóríúá felelgetésében. Az egyházmegye három kórus­ból: a budavári Schütz-kórus, a budahegyvidéki és kelenföldi ve­gyeskarok tagjaiból alakult közös kar Csorba István által kompo­nált, az énekeskönyvünkben a 16. szám alatt található liturgiát éne­kelte a liturgussal, Bencze Imre kelenföldi lelkésszel. A Miatytán- kot is a kar szólaltatta meg, ugyancsak Csorba István dalla­mával. Az igehirdetés után pedig négy kórusmű hangzott el. Schütz: „Té­ged áldunk...”, Crüger: „Dicsér­jük istent!”, Viski: Hozsanna” es Fasang: „Jézus, Istennek bárá­nya.” Sulyok Imre, Bence Gábor, Rezessy László és Csorba István karnagyok vezényeltek. Különö­sen az utolsó mű hangzása ragad­ta meg a gyülekezet tagjait. Luther egyszer így mondotta: „A zene a legnagyobb, valóságos isteni ajándék és ezért a Sátán­nak merőben ellenszenves. Hiszen a zene bármily sok és nagy kísér­tést is elűz. Ahol muzsikálnak, ott nem maradhat meg az ördög!” Ez a mondás jutott eszembe ak­kor, amikor a budafokiak újonnan épült, kedves gyülekezeti házuk­ban megvendégelték az énekese­ket, hiszen itt az öröm, a szeretet és békesség töltötte el mindenki­nek a szívét — jó volt élni ezzel az isteni ajándékkal! —e —e EVANGÉLIKUS—ORTODOX PÁRBESZÉD „Mi, Hatvan Nemzet számos Keresztyén Egyházának Képviselői... 99 (Folytatás az 1. oldalról) őrzéséért és biztosításáért, olyan formában is, hogy nyomást gya­korolnak saját kormányaikra a béke fenntartása érdekében és fi­gyelmeztetik őket felelősségükre. Valljuk, hogy a több mint 1 milliárd keresztyén ember igen sokat tehet a béke megőrzése, a nukleáris háború elkerülése, a né­pek közötti bizalom és megértés építése, az életnek földünkön va­ló megmentése érdekében, ha közös álláspontra tud jutni és a közös álláspontból kiindulva, egy­mással való közösségben konkrét lépéseket tud tenni ezekért a cé­lokért. Ha ezt nem tudjuk tenni és a különböző égető kérdésekben különböző álláspontra helyezke­dünk, akkor mi magunk is meg­osztjuk a világot. Valljuk, hogy nem elegendő a békéről általában beszélni, arról prédikálni, hanem naponként kell megtenni az adott feszült nemzet- A szerkesztő bizottság által el- közi helyzetben azt a konkrét, ki- készített Üzenet végleges szöve- csi vagy nagy lépést, ami enyhíti gének elfogadását hosszú, közel a feszültséget és előbbre segíti a két napon keresztül folyó vita béke ügyét. előzte meg. Voltak szélsőséges Valljuk, hogy a béke csak úgy biztosítható, ha az gazdasági igaz­ságosságon is nyugszik. Nem le­het egyszerűen türelemre biztat-* ni a szegényeket, az éhezőket, az otthontalanokat, a kizsákmányol- takat, hanem segítenünk kell a gazdasági igazságosságot, a faji egyenlőséget megteremteni és r javakat igazságosan elosztani a földön. Valljuk, hogy mindent meg kell tennünk mindenfajta, tehát a konvencionális és nukleáris há­ború megakadályozására, a nuk­leáris fegyverek gyártásának és fejlesztésének befagyasztására, majd a nukleáris fegyverek meg­semmisítésére. Meg kell állítani a fegyverkezési versenyt és el kell jutni a fokozatos leszerelés útján az általános és teljes lesze­reléshez.” A vita IVem minden búcsú szétszakadás' 99 A Rádió reggeli krónikájában 1933. április 16-án, szombaton több alkalommal hallottuk Rap- csányi László emlékezését Illyés Gyuláról. A halálhírt követő na­pon ez volt az első személyes hangvételű méltatás. Meggyőző­désünk, hogy nagy költőnk élet­művéhez méltó, ha dokumentum­ként közöljük Rapcsányi László írását. „Engedjétek meg, hogy saját lábamon vonuljak a háttérbe. Ne nógassatok további teljesítmény­re. Ne csapjatok be; ne kapassa- tok el. Tegyetek elém egy pohár bort, de hadd köszönjem meg csak egy kézmozdulattal, arco­mat se kelljen felétek fordítanom.* Higyjétek, hogy a halál: legyőz­hető, ha én, lám elestem is.” Most, hogy elment Kháron ladik­ján, úgy ahogyan megírta az öregség tüneteit kutatgató esszé­regényben, most amikor felragad­juk a szívünkben és az értel­münkben őrzött szavait, emlé­kezzünk arra is, hogy egyszer így szólt: „Nem minden búcsú szét­szakadás”. Arcát és alakját nem­csak fényképek, hangszalagok, a Magyarok, a Puszták népe, a Ko­ratavasz, a Hunok* Párizsban, az Ebéd a kastélyban majdnem ösz- szefüggő önéletrajza őrzik, hanem a nemzeti érzés és a közösségi tu­dat hajszálgyökerei. Minden ér­tékét újra szemügyre vett: „Így maradok meg hírvivőnek / őrze­ni kincses temetőket”. Ahhoz a generációhoz tartozott, mely a kontinens népeinek sokfélekép­pen átélt történelmét olykor szin­te egyszerre érezte. Vadrécés ég alatt, szüreten, szétlőtt temető­ben, Szekszárd felé, a tihanyi templomhegyen, vagy a reformá­ció genfi emlékműve előtt újra és újra átélte a közösség sürgető parancsát: alkotni, tenni, terem­teni. Teremteni a saját akara­tunkból, kímélni a nemzeti és egyetemes értékeket, megtanulni és ellesni a rigótól, a téli széltől, • a cserepezők üteméből, hogy ami elmúlt, elmúlt, hogy kezdd újra, s tedd lakhatóvá fészkedet, háza­dat. „Nem volt elég”, kiáltott a nosztalgiával ringatott történel­mi tablókra, „Mert sem erő, sem bölcsesség / nem lehet elég, hogy megóvja / a házat, amelyben la­kója / nem lelheti meg a helyét”. Most, hogy egyik költeménye sza­vaival „a korosztály behajózá­sán” rá is sok került, hirtelen számba sem tudjuk venni az örökséget. A hasznos és értelmes élet feladatát hagyta ránk, a gon­dolkodás és szókimondás felelős­ségét, meg az ősi paraszt szer­szám, az eke, és a pallérozatlan- ságot is jelképező ugar képében a szellem lankadatlan munkáját. „Fogy az ugar, nő a szántás / tel- ve-terjed. / Magyarország, így írják a / történelmed.” nézetek is. Valaki azt javasolta, hogy „hívjuk fel az egész ke- resztyénséget sztrájkra a nukleá­ris fegyverek és általában a há­ború ellen”. Volt olyan csoport is — nem nagy létszámú —, amely a „nukleáris elrettentés”-t el tudta fogadni, ha azzal meg le­het akadályozni a háború kitöré­sét. Ezek azonban elenyészően kevesen voltak. A messze túlnyo­mó többség nagyon határozottan ítélte el a nukleáris háborút. Na­gyon egyértelmű határozatok szü­lettek: „A modern hadviselést... el kell ítélnünk”. „Egyhangúan egyetértettünk abban, hogy a nukleáris hadviselést, mely min­den hadviseléshez hasonlóan való­színűleg egyre erősebb, pusztí- tóbb lenne, sohasem lehet\ iga­zolni”. „Szembe kell szállnunk a nukleáris elrettentés jelenlegi ka­tonai és politikai elképzeléseivel”. „Legtöbbünk számára a nukleá­ris fegyverek birtoklása össze­egyeztethetetlen Istenben való hi­tünkkel . .. ezeknek a fegyverek­nek léte ellentmond Isten akara­tának”. „Sürgetjük — átmeneti intézkedésként — a nukleáris fegyverek gyártásának és fejlesz­tésének befagyasztását... Azon­nali megegyezést az ilyen fegy­verkísérletek teljes befagyasztá­sáról ... A kormányok elkötele­zettségét arra nézve, hogy első­ként nem alkalmaznak atomfegy­vert ... Öt éven belül minden atomfegyver megszüntetését”. Az Üzenet végül szavazással nyert elfogadást. A záróistentisztelet A záró istentiszteletet megint a katedrálisban tartottuk. Ezen John Vikström finn evangélikus érsek hirdette az igét. Igen csodá­latos volt az énekkarok szolgála­ta. Volt miért dicsérnünk az Is­tent, aki nekünk is elküldte ott Uppsalában az Ö Szentlelkét „bé­keteremtésre”. Istentiszteletek Uppsalában és Stockholmban A Keresztyén Világkonferencia ülését követő vasárnapon, április 24-én a küldöttek istentiszteleti szolgálatokat végeztek. A rende­zőség azt kérte, hogy minden ige­hirdetés a békéről szóljon. En­gem arra kértek, hogy magyar nyelven prédikáljak Stockholm­ban a Gustav Vasa nevű gyü­lekezetben. A tolmácsolást Kellner Ilona lelkésznő végezte, aki ko­rábban Hegyeshalomról került Svédországba. Az istentiszteletek után nagy tömeggyűlés volt Stockholmban, ahol sok ezren tüntettek a béke mellett. A magyarországi evangélikus énekeskiinyv története Kiállítás az Evangélikus Országos Múzeumban \ „Vajha eszekbe vötték volna ennek előtte való időkben az Ecclesiaban való Sáfárok, s még e mostani időben való Keresztyének is jól meg gondolnák, mit kíván az Űr Isten a szent Pál Apastal ál­tal, mikor azt mondja Coloss. 3. A Kris- tusnak beszéde béven lakozzék ti benne­tek minden bölcseségvel, tanítván és ti közietek egymást intvén, Psalmusokban, Diczéret mondásokban, és lelki énekek­ben. kedvessen énekelvén a ti szívetek­ben az Úrnak...” — írja Huszár Gál 1560/61-ben kiadott énekeskönyvének elő­szavában Méliusz Péternek. „KEDVESSEN ÉNEKELVÉN .. mondhatnánk kedvvel énekelvén (a ké­sőbbi Bibliafordításokban „hálával éne­kelvén”) az Úrnak — eoben a feladatban segít a nemrég kiadott énekeskönyvünk is. melynek megjelenése alkalmából az Evangélikus Országos Múzeum kiállítást rendezett. Ez a szeptemberig nyitvatartó időszakos kiállítás a hazai evangélikus énekeskönyvek négy és fél százados tör­ténetét foglalja össze. A két tárlóban legnagyobb számmal az első fennmaradt teljes és töredékes éne­keskönyvek szerepelnek. Azok a nyom­tatványok. melyek a későbbi kiadások anyagát is megalapozták. Az első, töredé­keiből ismert magyar nyelvű „könyvecs­két” Gálszécsi István jelentette meg 1536- ban. Krakkóban, nagyrészt német refor- máciös énekek fordításával. De eleink kezdetben még a középkori énekkincsből hagyományozott „megreformált" himnu­szokat és különböző kisebb liturgikus for­mákat (zsoltárokat, a zsoltárokhoz hasz­nált keretverseket, úgynevezett antifoná- kat, stb.) is szívesen énekeltek. Huszár Gál kiállított két énekeskönyvének (1560/ 61) rendkívül jelentős énekeskönyvi anyaga, a tulajdonképpeni gyülekezeti énekek mellett ilyen liturgikus dallamok és szövegek találhatók. Amíg a gyüleke­zeti énekek a főistentiszteleteken csen­dültek fel. a szorosabb értelemben vett liturgikus dallamok é» szövegek a mel­lékistentiszteleteket gazdagították KÜLÖNÖS MÖDON NEM MIND­EGYIK ÉNEKESKÖNYVÜKBE nyomtat­tak kottát, ez ugyanis nagyon megnehe­zíthette a nyomdai munkákat. Elképzel­hető azonban az is, hogy a gyülekezetek nagy része jól ismerte a dallamokat, sőt fejből is tudta, s ezért nem volt szükség a dallamok közlésére. Ilyen „kotta nél­küli” énekeskönyvünk Bornemissza Pé­ternek az 1582-es kiadása is, melyben már szép számmal jelennek meg magyar énekek is; olyanok, melyek a prédikáció alapigéjét és szövegét is tekintetbe ve­szik (prédikáció elé és után való énekek). A 17. század első feléből megtekinthet­jük a Felvidék az idő tájt leghíresebb nyomdájában készült énekeskönyvet, melyet Gönczi György szerkesztett (Lő­cse, 1635). Ebben a kibővített gyülekezeti énekanyagon kívül a genfi zsoltárok is szerepelnek. Kiállításunk egyetlen kéz­iratos emléke a lőcsei énekeskönyvvel egyidős Eperjesi Gr aduál. mely igen gaz­dag egy- és többszólamú énekeivel azt példázza, miképp kapcsolódott össze a gyülekezeti és az iskolai éneklés. A „zöngedező”-énekeskönyvek sorát nyitja meg a Zöngedezö mennyei kar cí­mű könyvecske, melyet a 17. század vé­gén nyomtattak Lőcsén. Ez az énekes­könyv a következő évtizedekben egyre gazdagabb énekanyaggal jelent meg. A MAGYAR NYELVŰ ÉNEKES­KÖNYVEKEN KÍVÜL megtekinthetjük a Magyarországon élő szlovákok és né­metek számára készült énekeskönyvek egy részét is. Több kiadásban látható Tranoscius rendkívül jelentős gyülekezeti énekgyűjteménye, a Cythara sanctorum. A német ajkúak énekgyűjeményeit né­hány soproni, nagyszebeni és felvidéki nyomtatvány képviseli. Énekeskönyveink anyaga állandóan bő­vült vagy változott. Mint ahogy az 1805­ös pozsonyi énekeskönyv címe is jelzi — ......némely régi énekek helyett újakkal jo bbítva” — az összeállító szerint módo­sult énekeskönyveink tartalma. Az ének­lési alkalmak bővülésével és változásával 20. századi kiadásaink anyaga is sokréte­gűvé vált (pl. evangéliumi énekek, régi magyar istenes énekek, stb.). AZ UTOLSÓ KIÁLLÍTOTT NYOM­TATVÁNY a most megjelent új énekes­könyvünk, melyet ne csak kiállítási tárgyként szemléljünk. Használjuk mind többet, énekeljünk belőle kis és nagy kö­zösségekben egyaránt. Vegyük komolyan Huszár Gál intését és figyelmeztetését, aki tanításra és éneklésre buzdítja első­sorban a lelkipásztorokat, de mindany­nyiunkat is: ......Bizony ennyi vakságba az emberi nemzet nem esett volna s most sem forgana ilyen nagy szertelen­ségben. ha nem a mennyei bölcsességnek szózattyát nagyobb böcsülettel és figyel- metességgel venné, ki által sok romlásá­ból és reá következendő veszedelmiböl meg szabadíthatná magát... Mind az által minekünk híven el kell járnunk a mi hivatalunkban, mind tanítással s mind énekléssel, hogy a mennyire lehet az Is­teni bölcsességnek és díczéretnek embe­rek között való bevelkedésének mi miat­tunk semmi kissebbülése ne legyen”. Ferenczi Ilona Kykou kolostorban. Az ülésen a bizottság tagjaként résztvesz dr. Selmeczi János, a Teológus Otthon igazgatója. A Lutheránus Világszövetség és az ortodox egyházak közös bizott­sága május 23—30. között tartja idei ülését a Ciprus szigetén lévő

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom