Evangélikus Élet, 1983 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1983-01-02 / 1. szám

GYERMEKEKNEK. Jézus oltalma alatt Mt 28, 20 b Ilyenkor, új esztendő kezdetén kicsinyek és nagyok a jövőbe te­kintenek. Újév napján telmerül bennünk a kérdés: Vajon mit hoz számunkra ez az új esztendő, si­kereket és örömöket vagy pedig kudarcokat és szomorúságot? A hivő ember bátran indulhat el mindig életének új szakaszai felé, mert tudja, hogy egész élete Jé­zus oltalma alatt áll. AMIKOR JÉZUS mennybeme­netele előtt az Olajfák hegyén búcsúzott tanítványaitól, a tanít­ványok szívét is elfogta a félelem. „Mi lesz velünk, ha Jézus nem lesz testileg közöttünk? Hogyan fogunk megbirkózni a ránk bízott feladatokkal az ő segítő jelenléte nélkül? Mi lesz akkor, ha jönnek a megpróbáltatások, ha betegség­gel vagy más súlyos problé­mával kell szembenéznünk?" A tanítványok nem mondták ki eze­ket az aggódó kérdéseket, csak a szívükben rágódtak rajtuk. Jé­zus azonban tudta, mi van a ta­nítványok szívében. Ő észreveszi a ki nem mondott gondolatain­kat is. Megszánta aggódó tanít­ványait és így szólt hozzájuk: „Ne teljetek! Hiszen én veletek le­szek minden nap egészen a világ végéig.” Ezután egyszerre hirte­len eltűnt a tanítványok szeme elől. A tanítványok először azt hitték, hogy csak a szemük káp- rázik. De hiába keresték Jézust, sehol sem találták. Teljesen egye­dül maradtak. AMIKOR ELSŐ MEGLEPETÉ­SÜKBŐL FELOCSÚDTAK, döb­benten kérdezgették egymástól: Mit jelent Jézus ígérete? Ho­gyan lesz velünk? Hiszen eltűnt a szemünk elöl, láthatatlanná lett, felment a mennybe. Néhány nap múlva azonban minden megvilá­gosodott előttük. Nem hagyták el egymást. Legalább egymást erő­sítsük, ha már Jézus nincs kö­zöttünk — mondogatták. De na­gyon féltek. Egy házban gyülekez­tek össze és félelmükben jól be­zárták a ház ajtaját, nehogy ide­gen jöjjön közéjük és bántsa őket. Akkor hirtelen furcsa zúgást hal­lottak. Olyan volt, mint a sebe­sen érkező szél zúgása. Furcsa ér­zés fogta el őket. Mintha tüzes lángok lobognának a fejük felett. Egyszeribe elmúlt a félelmük. Bátran kitárták az ajtót és men­tek az emberek közé. Közben eszükbe jutott Jézusnak egy ko­rábbi ígérete: „Ne féljetek, majd elküldöm hozzátok a Szentleiket, a Vigasztalót és általa én magam leszek veletek!” Most jöttek rá a tanítványok, hogy Jézus teljesí­tette ígéretét. Jézus a Szentlélek áltál itt van közöttünk! Azért nem félnek, azért indulnak bát­ran feladatuk teljesítésére, az evangélium hirdetésére! JÉZUS, A SZENTLÉLEK ÁL­TAL AZÓTA IS. ma is együtt van azokkal, akik az övéi, akik szeretik öt. és hisznek benne. Védi, oltalmazza őket minden baj­tól, es erőt, bátorságot ad nekik, hogy félelem nélkül teljesítsék feladataikat. Ezért nem félnek a jövőtől Jézus gyermekei. Jézus ebben az új esztedöben is velünk lesz az év minden napján. Ha megpróbáltatások is jönnek, erőt kapunk tőle. Megáldja minden munkánkat és megóv bennünket minden bajtól. Mindezt azért teszi velünk Jé­zus, mert az övéi vagyunk. Nagy árat fizetett értünk, életét áldoz­ta fel a kereszten. Ezért úgy vi­gyáz ránk, mint a jó pásztor vi­gyáz bárányaira. Ezt az erőt adó, boldogító hitet Luther Márton az Aapostoli Hitvallás magyarázatá­ban így foglalta pssze: „Hiszem, hogy Jézus Krisztus engem, el­veszett és megítélt embert meg­váltott, vagyis minden bűntől, a haláltól és az ördög hatalmából megszabadított és magáévá tett, nem arannyal, sem ezüsttel, ha­nem szent és drága vénével, ár­tatlan szenvedésével és halálával, hogy egészen az övé legyek,„az ő országában, ő alatta éljek.” Selmcczi János Elhunyt Nemeíli Zoltán 1904 - 1982 Temetésére, 1982. november 22-érí, külön autóbusz hozta el volt híveit Tolnanémediből a Megyeri úti temetőbe. Ragasz­kodtak hozzá. 1903-ban másod­szor is visszahívták. Először, még fiatal korában, 1934-ben hívták meg lelkészüknek. Követ­kező év virágvasárnapján éjsza­ka nagy robajjal összedőlt a vá­lyogból vert ősi templom. Csak a később kőből épült torony ma­radt épen. A fiatal lelkész gyűjtő útra indult s rövidesen felépült, elsősorban a tonanémediek áldo­zatkészségével az új templom. Eljöttek temetésére azok is, akik Bagolyirtáson ismerték meg s szerették meg őt. 1957-től ki­lenc évig az itteni egyházi üdülő vezetője volt. Családjával — sze­líd, kitűnő háziasszony feleségé­vel, négy leányával együtt szol­gált. Így vált vezetése mellett családias otthonná az üdülő. Sokan emlékeztek arra az időre, amikor a Tab környéki fíliákat és szórványokat gondoz­ta. Az elázott utakon néha vállá­ra kellett vennie a kerékpárt, mégis mindenüvé időben érke­zett. Bedegkéren, Lullán, Sérsek- szöllősön és Torvajon sohase várták hiába. 1974-ben vonult nyugdíjba. Le­ányaihoz költözött Budapestre. Sok próba után csendes, szín- pompás nyugdíjas évekkel aján­dékozta még Isten. Az egykor kitűnő mezőgazda örömmel járt ki Hűvösvölgybe, hogy szintén nyugdíjas barátjával, Kutas Elekkel együtt gondozza a Budai Evangélikus Szeretetotthonok kertjeit. Üj lelki otthonra talált az angyalföldi gyülekezetben. Így került hozzám egy nyári helyettesítés alkalmával mondott temetési beszéde is. Az általa választott igét és az ő hozzá fű­zött gondolatait felhasználva szolgáltam ravatala mellett: „Közülünk senki se él önmagá­nak ... mert akár élünk, akár halunk, az Űréi vagyunk.” övé volt akkor is, amikor hirtelen korházba kellett szállítani és szívműködését csak mestersége­sen lehetett biztosítani. Mind­össze egy napot töltött az inten­zív osztályon. Vasárnap reggel, 1982. november 7-én, abban az időben, amikor istentiszteletein­ken az Űr elé vittük életét, 77 éves korában hazatért. Sírjánál a tolnanémedi gyüle­kezet nevében utóda. Varsányi Ferenc mondott búcsúszót. Az imádságokat egykori szomszédja, Lackner Aladár gyönki lelkész mondta. Dunántúl népéhez húzott min­dig szíve. Közéjük tartozott. Ugodon született. Pápán járt gimnáziumba. Sopronban foly­tatta teológiai tanulmányait. Ott szentélte lelkésszé Kapi Béla püspök 1931-ben. Hiánya fáj azoknak .akiket gyakran szólí­tott így: Szeretteim... Benczúr László Országos Egyház 70 000 Ft. se­gélyt biztosított, a hiányzó részt a hívek áldozatkészsége pótolta. Most már szigorú télben is kelle­mesen enyhe imaterem várja a hívekét, ahol hálát adhatnak Is­tennek az elvett jókért. „írok nektek, ifjak..." Szeretnék hinni, de Iiogpn? Bevezető gondolatok egy új cikksorozat előtt IFJÚSÁGI BIBLIAÓRAKON GYAKRAN ELHANGZÓ MON­DAT: „De jó nekik, hogy ennyire tudnak hinni Jézus Krisztusban, és ezért minden olyan rendezett náluk!” Ez a mondat sokszor két részre osztja a résztvevőket. Egyik oldalon az „irigykedve két­kedők”, másikon az „irigyelt hi- vök” állnak. Ebben az alapállás­ban jól lehet vitatkozni, sokat lehet beszélgetni, de igazán jó kö­zösség aligha születhet meg. Nem régen egy fiú panaszolta, hogy nem érzi jól magát a gyüle­kezetben, mert legtöbbször azt kell hallgatnia a többiektől, hogy milyen nagy sikereket értek el a hitükkel. így folytatta; „nem ér­zem magamat alacsonyabb ren­dűnek vagy harmadosztályú ke­resztyénnek, de sohasem tudnék nagy hangon, reklám-stílusban a saját hitemről beszélni. Pedig esténként Bibliát veszek a kezem­be, imádkozni is szoktam, de csendesen és egyedül”. Egy lány, akinek a szülei ellenezték , hogy a gyülekezeti közösségbe járjon, így vélekedett: „Minden tiltás el­lenére is eljövök, mert szeretnék hinni, csak azt nem tudom, ho-, gyan”. Hozzám nagyon közel áll azóta ez a mondat. Ügy gondo­lom, ez tálán a legőszintébb em­beri közeledés Isten megismeré­séhez. IFJÚSÁGI KONFERENCIÁ­KON, FIATALOK KÖZÖTT MA IS GYAKORI a keresni induló, társakat, barátot, közösséget kí­vánó kortársunk. Jó dolog, ha időnként magunkat is be tudjuk állítani ebbe a sorba. Nem sza­bad felejtenünk, hogy nincs visz- szataszítóbb, mint egy tudálékos kisgyerek vagy egy akaratgyenge, véleményt nélkülöző felnőtt. Ke- resztyénségünkre nézve is igaz ez! Elbizakodott tanítvány nem tanít­vány többé. Hitével kérkedő, hen­cegő fiatal csak visszatetszésre talál minden fórumon. De van egy arc, létezik egy magatartási for­ma, amely vonzó és magával ra­gad. Nem azért jár a legtöbb fia­tal még ma sem templomba, gjui- lekezetbe, mert otthonról azzal küldik, hogy ..ott rosszat úgysem tanulsz, fiam”. Hanem talál vala­kiket, eléri Valaki, akivel nem le­het nem beszélni, kapcsolatba nem kerülni. Életünknek ez az a pontja, ahol a hit személyes kincsünkké válik. Hogyan lehet ide eljutni? Mi segít el addig, hogy az igehirdetés nem szó és beszéd csupán, hanem, „üzenet”? Az éhek és a gitár vagy az orgo­na nem egyszerűen szép. zenei esemény, hanem egész bensőnket átjáró, mozgató erő. Hogy a lel­kész, a gyülekezet, a templomba járó emberek nem egy csoport vagy közösség, hanem a régi szó­val élve ..Hittestvéreim”, azaz nélkülözhetetlen társak. ÜJ SOROZATUNK ALAPJA EGYETLEN BIBLIAI FEJEZET a Zsidókhoz írt levélből. Tizenhat héten keresztül ezt a szakaszt kellene a kezünkbe ' vennünk: Zsid 11, 1—12. 3. Ezekben a bib­liai mondatokban találjuk az egyik legszebb összefoglalást ar­ról. hogyan hittek az emberek, hogyan igyekezhetünk mi is arra, hogy legyen hitünk és megmarad­jon. Apró tanácsként csak annyit, hogy jó volna ehhez a szakaszhoz egy könyvjelzőt már most beten­nünk és a hétről hétre érkező ver­set ceruzával aláhúznunk vagy egy papírra kiírnunk, hogy ne repüljön el nyomtalanul. Nem akar ez a sorozat recept lenni vagy „szabályzat”, amely feltételeket mutat be. Sem olyan befolyásoló üzenet-sor. amelyben hétről hétre azt kellene olvas­nunk: ..csak hinni érdemes, mer minden más értéktelen”. Hanem egy szolid, csendes felhívás azzal a tartalommal, hogy akik a hit­ben éltek és akik ma is hitben él­nek, azok nyitott, embert és vilá­got szerető, gondolkodásra és együttműködésre kész. Isten ve­zetése alatt élő apró elemei a nagy egésznek. Régi latin mondás hirdeti nekünk is: „dum spiro, spero” .ameddig élek, remélek”. Hitünknek ez a bölcsesség min­den időre szóló fémjelzője, hiszen hinni csak addig lehet, ameddig reménység van önmagámmal, ha­zámmal. az egész emberi élettel kapcsolatban bennem. JÖZSEF ATTILA 1924-BEN IRT ISTENRŐL SZŐLŐ VERSE lehet vezérlőnk akkor, amikor a hitről írunk-olvasunk. Mert a hit legfőbb tartalma az egyszerű, közvetlen, gyermeki bizalom: ..Hogyha golyóznak a gyerekek, az Isten köztük ott ténfereg. S ha egy a szemét nagyra nyitja, golyóját ő lyukba gurítja.” A gyermeki vallomás kérdező­kereső világa után vall igy ugyanitt a költő: „Most már tudom őt mindenképpen, minden dolgában tetten értem. S tudom is, miért szeret engem — tetten értem az én szívemben.” Erre a különleges tettenérésre lenne jó sokszor ráébrednünk, es egy nagy keresés után végre nyu­godtan bíznunk és élnünk Benne! Szabó Lajos — SZÜLETÉS. Lehel László dunaharaszti lelkésznek és fele­ségének, Kajdócsy Ildikónak. 1982. október 28-án második gyermekük született. Neve: PETRA, JUDIT. Ignácz Rózsa: Vasárnap délelőtt volt akkor is. Éppen ilyen sűrűn hullott a hó. Kisétáltam a kisfiámmal a Far­kasréti temetőbe. Akkoriban lát­ta filmen Maeterlinck Kék Ma­darát s azóta olykor maga kíván­Hóember — Igen. — És a tehén megeszi a füvet? — Meg. — Mi megesszük a tehenet? — Meg bizony — mondtam, s I ta. hogy meglátogassuk odakint a nagyapát és nagyanyát. Hiszen a filmbéli gyermekek nagyszülei mindig arra vártak, hogy a kicsik felkeressék őket, s csak akkor éb­redtek fel, ha rájuk gondolt va­laki ... Bandukoltunk a tisztára sepert, havas úton. Akárcsak egy mese­beli kertben jártunk volna. A gyermek nem nézte a kapu mel­letti táblát, melyen a temetések sorrendje feketéllett. Nem riasz­totta a ravatalozók fekete gyász­pompája. De azért egy cseppet megilletődötten fogta a kezemet, s fehér bundácskájában, mint egy jókora hóember lépegetett előre. Kis orra kipislantott a fehér kabátból. Apró szeme csillogott. — Mikor nem lesz hó, akkor jön a tavasz? — kérdezte. Aztán azt: — A fa a fűidből lesz, Anyuka? a hétévés gyermek elmerengett. Aztán egyszer csak felkapta a fe­jét: — Akkor az' olyan — mond­ta —, mintha mi földet ennénk. Ugye? — Ma is látom kis bölcs­ködő orcácskáját, ahogy rámnéz és folytatja: — Mert az alma is a földből táplálkozik, te mondtad. Látod, milyen buták az emberek, hogy mindent elvesznek a földtől! Mert az úgy van, tudod, hogy a föld, egy darabig tűri, hogy mindent elvegyünk tőle, aztán egyszer csak megharagszik, és azt mondja: elég volt. többet nem adok és hamm! elnyeli az embereket. Ez akkor van, amikor temetnek, Ugye? Ügy-e, édesanyám? Még ma is világosan emlék­szem, s talán sohasem felejtem el, mennyire meglepődtem az apró ember logikáján, s mennyi­re szerettem volna tudni, hogy mi is járkál kicsiny fejében? Mentünk tovább a havas úton és én felelni szerettem volna va­lami gyermeknek valót. Valami vidámítót. Ránctalan hólepel bo­rította a hantokat. Fejfákon és kereszteken úgy csillogott a fe­hérség, mint törpe bokrokon szo­kott. Majdnem vidám látvány volt a hólepte temető. Mikor, a keresztúthoz értünk, a kereszt- refeszített Jézus előtt a gyermek kiszakította magát a kezemből, széttárta a karjait, s mosolygós arccal szaladt az öregek közös sír­jához. Mint két hóbafulladt házi­kó, úgy feketéllett ki a domb pe­reméből a két fejfa keskeny fede- /le. Én még azon tépelödtem, amit a halálról beszéltünk. Még a fe­leletet kerestem. De a gyermek már kacagott. — Jaj de szép kicsi fedele van nagypapa meg nagymama házá­nak! — mondta fülig szaladt szájjal, aztán kapta magát, havat markolt az egyujjas kesztyűjébe: gyúrni kezdte. Gombolyagot for­mált és hengerelte az úton. — Mit csinálsz? — kérdeztem megdöbbenve. — Hóembert! — felelte nyu­godtan, s cipelte a nagy hógolyót a sír lábához. — Ez lesz a talpa! Erre teszem a hasát, meg a fejét. Légy szí­ves, keress anyuka, a szemének két kis kavicsot. Ág is jó lesz, ha nincs. Ide tegyük a sírjuk szélére. Hogy fog örülni neki szegény nagypapa meg nagymama! Vasárnap délelőtt volt akkor is. Éppen ilyen sűrűn hullott akkor is a hó. Azóta annyi, annyi ha­lált láttunk. De én gondolathan ma is ugyanúgy állok ott a hó­embert rakó gyermek oldalán és azon gondolkodom, mint akkor: hogy tudásunk a halálról nekünk sém több, mint egy gyermeké. Csak hitünk kevesebb, rendszj rint... (Megjelent a KINCSESLAl című kiadványban 1979-beu.) — KISKUNHALAS. A kiesig gyülekezetnek csendes, de „me­leg” ünnepe volt. Az imatermü és lelkészlakásul is szolgáló épü­letben meggyulladtak a gázlán­gok. A gázfűtés bevezetést 100 000 Ft-ba került, amihez a;

Next

/
Oldalképek
Tartalom