Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1982-10-03 / 40. szám
A Doktorok Kollégiumiénak ülése Debrecenben Templomaink A kecskeméti evangélikusok „ötödik” temploma A Doktorok Kollégiuma egy hetes ülést tartott Debrecenben. Augusztus 30-tól szeptember 3- ig tanácskozott a Doktorok Kollégiuma Bartha Tibor püspök elnökletével. Fő téma az istentisztelet reformja volt. Ezen belül az Agenda korszerűsítése, a vasárnapi istentiszteletek új rendje, valamint az úrvacsora-osztás rendje és gyakorisága volt napirenden. Több szakosztályban folyt a munka. Resztvettek püspökök, professzorok, vezető tisztségviselők, teológiai doktorok, a kollégium lelkészi tagjai és nem lelkész érdeklődők. Együtt mintegy 400 személy. A HIMNOLÓGIAI SZAKOSZTÁLY meghívta Trajtler Gábor egyházzenei igazgatót előadás tartására. Az új evangélikus énekeskönyv tartalma és szerkesztési elvei címen szólt. A hozzászólások is érzékeltették, hogy a református egyház is hasonló feladatok előtt áll, mint mi. 1948- ban jelent meg új énekeskönyvük. De megújítása szükségét érzik. A református egyház készülő reformjai figyelemmel vannak egyházunk istentiszteleti életére. Ezt mutatta ez az előadás és annak jó fogadtatása is. AZ EGYHÁZTÖRTÉNETI SZAKOSZTÁLY az egyházi néprajzi szekcióval közös ülést tartott. Itt Huley Alfréd geren- dási lelkész tartott előadást Ünnep és ünneplés a békésmegyei evangélikus gyülekezetekben címen. Ebben az ünnep fogalmáról, ünnepet meghatározó tényezőkről és szokásokról volt szó. Református testvéreink az isten- tiszteleti reformjuk miatt is érdeklődnek, milyen népi szokások vannak az egyes egyházi cselekményekkel összefüggésben. Bartha Tibor püspök köszöntötte Makkai László professzort a Doktorok Kollégiuma főtitkárát, a Gyűjteményi Tanács elnökét, akit nemrég a Történettudományi Társaságnak elnökévé választottak, méltatva kiemelkedő értékű munkásságát. NÉHÁNY GONDOLATOT ÉRDEMES NEKÜNK IS meghallanunk a református testvéreket foglalkoztató problémákból is. A keresztelés nagyobb hangsúlyt kap. Rendszeres tanítást kívánnak nyújtani a gyülekezeteknek erről. Erre a vasárnap délutáni istentisztelet látszik alkalmasnak. Keresztelés alkalmából a keresztyén család és a gyülekezet együtt tegyen fogadalmat a gyermek neveléséről. Vegye komolyan a gyülekezet a megke- reszteltetés tényét. Az Ürvacsora tekintétébeif széles alapokon vizsgálták nemcsak a református tanítást és hagyományt, hanem más egyházak gyakorlatát is. Résztvettünk úrvacsorái istentiszteleten, amely a mainál lényegesen gazdagabb a liturgiájában. Javaslát hangzott el, hogy minden vasárnap minden református gyülekezetben legyen úrvacsoraosztás. Az elmondottak úgy épülnének bele minden református isten- tiszteletbe, hogy ott a terv szerint minden vasárnap elhangozna Krisztus bűnbocsátó kegyelme, missziói parancsa, a Szentlélek erejének kérése. Ilyenformán az ige és szentségek egységét szeretnék munkálni. Evangélikus istentiszteleten mindig elhangzik az Apostoli hitvallás. A református egyház most készülő új rendtartása ezt is átveszi. Az elmondottakat úgy kívánják fokozatosan megvalósítani hogy ezek az egyház ébredésének Isten Leikétől munkált gyümölcsei legyenek. Huley Alfréd EGYHÁZZENEI ÁHÍTAT lesz október 2-án, szombaton délután 4 órai kezdettel a soproni templomban. Sorrend: Szokolay Sándor: Confessio Augustana — kantáta Igehirdetés Szokolay Sándor: Kantáta a gályarabok emlékére Közreműködnek: Bánffy György — narrátor, Berczelly István — bariton, Trajtler Gábor — orgona. A LUTHERÁNIA ÉNEK ÉS ZENEKARA Karigazgató: Weltler Jenő Vezényel: SZOKOLAY SÁNDOR Igét hirdet: DR. KÄLDY ZOLTÁN püspök Viszonylag hamar találjuk a reformáció első nyomait Kecskemét városában. A mohácsi csatavesztés után az előrenyomuló török hadak elől az erdőkbe, mocsarakba menekült lakosság Buda várának eleste (1541) után kezd visszaszivárogni a városba és újrakezdi életét. Az újrakezdéshez új erőt és reményt a reformáció által újra felfedezett igében találtak. Nem volt jeles, nevezetes reformátoruk, csupán három kecskeméti polgár veszi fel a küzdelmet 1543—47 között a reformációért. Az első istentiszteleti helyük a „lutheránus igehallgatóknak” az ún. Homoki-kápolna volt, de ezt hamar kinőtték. Az írások beszélnek arról, hogy ezután a város „öreg keő Teplomát” használták együtt a katolikusokkal mintegy másfél évtizedig. Ez volt a második templom. 1564-BEN KELT AZ AZ „EGYESSÉGIRAT”, melyben a római katolikusok tanúsítják, hogy az „öreg keő Templomot” a „Luther körösztyének” nekik átengedték. Cserébe viszont a katolikusok segítségével a kőtemplom kerítésén belül fatemplomot építettek'. Ez volt a harmadik templom. Az egyességet különben Kecskeméti-Végh Mihály főbíró házánál kötötték meg, aki maga is evangélikus volt. Ez a fatemplom szolgált az ige hallgatására az 1678-as nagy tűzvészig, amikor a város sok más épületével együtt a tűz martalékává lett. Az ezután következő időben nemcsak a templom, de az evangélikus gyülekezet is eltűnik. Abban az időben erősödött meg a Duna-Tisza közén a reformáció kálvini irányzata, az egyházi szervezetekre, iskolázásra legerősebben a debreceniek hatottak, így a város lakossága is nagyobb részben református, kisebb részben pedig római katolikus volt. Csak a 18. század második felében sikerült néhány iparoscsaládnak kieszközölni, hogy evangélikus létére a városban polgárjoggal lakhattak. Az első letelepedett iparoscsalád éppen Petőfi anyjának nagybátyja: Hruz Mihály volt. Lassan gyülekezett az evan- gélikusság a városban. A Türelmi Rendelet után egy évtizeddel, 1791-ben kaptak engedélyt templomépítésre és paptartásra. Ekkor vásárolták meg a város főtere mellett —a jelénlegi templom helyén — egy városi szenátor éppen eladó házát, melyből imatermet, iskolát és parókiát alakítottak ki. Ez volt a negyedik templom. i • Kecskemét városa egykor is arról volt híres, hogy valameny- nyi felekezet temploma a város főterén állott. A XIX. sz. közepén ez késztette elődeinket arra, hogy a lakóházból kialakított imaház helyébe méltó, a városközpontba építészetileg is beillő templomot építsenek. CZÉKUS ISTVÁN — a későbbi tiszakerületi püspök — volt a gyülekezet lelkésze, amikor 1850 korácsonyán elmondott prédikációja nyomán buzdultak fel a hívek, hogy a roskadozó imaház helyébe felépítsék a templomot. Egyhangú lelkesedéssel indítják meg az adakozást és mindent megtesznek, hogy mielőbb felépüljön az ötödik templom. A gyülekezet lélekszáma ekkor mindössze 520 lélek. Közben lelkészváltozás történik, keresik a segítségeket, hogy kiegészíthessék temnlomalapjukat. Csak egy évtized múlva jutnak odáig, hogy meg merik rendelni a terveket. A presbiteri jegyzőkönyv 1861. febr. 25-én kelt bejegyzése szól arról, hogy a lelkész tárgyalt Budapesten Ybl Miklós neves építésszel, aki elvállalta a terv- készítést. Egy hónap múlva, március 28-án már kezükben a terv és döntenek felőle. Az eredeti tervhez képest mindössze egy változtatást kérnek, azt, hogy a méreteket 1/4-ével csökkentse a tervező. Így is komoly méretei vannak: hossza 34 m, szélessége 23 m, magasága 18 m. Görögkereszt alaprajza van, belül négy oszlopon nyugvó boltíves meny- nyezetű. Három különálló karzata közül a középsőn, az oltárral szemben most az 1928-ban készült Angster-orgona áll, mely evangélikus templomaink első tíz orgonája közé tartozik. A templom kívülről „erős vár” képét mutatja bástyaszerű kiképzésekkel. MIBE KERÜLHETETT A TEMPLOM ÉPÍTÉSE? Az 1861. dec. 5-én kelt „Árlejtési jegyzőkönyv” tanúsítja, hogy a munkát 20 000 Ft-os kikiáltási ár alapulvételével. mint legkevesebbet ajánló, Halász István vállalta el. A lap alján saját kezével jegyzi fel: „Én Halász István, mint legkevesebbért vállalkozó, a feltételekhez híven ragaszkodva, az egész építkezést a kults beadásáig az összes építkezést Ti- zenkilencezer négyszázkilencven- három osztrák forintokért magamra vállaltam.” 1862. nyár elején elkezdték az építkezést, július 9-én Szakács József püspök jelenlétében megtörtént az alapkő- letétel, a következő év november 1-én a templom felszentelése, melyet Sárkány Sámuel, későbbi püspök végzett. A fenti összeghez az egyház vásárolta a téglát és egyéb anyagot, így összesen mintegy 30 000 forint volt a készkiadás. IDŐKÖZBEN A FŐTÉRRŐL UDVARBA ZÁRTÁK A TEMPLOMOT, eléje építve egy üzletsort. A város vezetőségével közösen tervezzük most, hogy ebből az elzártságából valami módon kiszabadítjuk. Jövőre lesz 120 éves az „Ybl-templom”. Felújítását nemcsak az évforduló sürgeti, de az is, hogy a városközpont környező épületei már mind új köntöst kaptáig. Gyülekezetünk mindkét feladatot magáénak érzi: legyen Isten háza méltó ahhoz, hogy benne Isten igéjét hallgathassa a ma gyülekezete és belőle erőt nyerjen szolgálatára — ugyanakkor legyen méltó ahhoz a környezethez, melyben városunk mai élete lüktet, melyet gondos kezek úgy szépítenek, hogy itf lakók és vendégek egyaránt gyönyörködhessenek és felüdüljenek e látványon. Tóth-Szöllős Mihály Stefan Zweig: A tegnap világa EURÓPA a mi nagyobb hazánk. Az utóbbi időben egyre többször kerül elém ez a gondolat, s belső visszhangot ver. Európa szellemi őstalajunk, és közvetlen szellemi látóhatárunk. Nem kisebb élő magyar ismételt konokul ilyen állítást, írott és élő szóban, legutóbbi rádió- és televízióbeszélgetésében is, mint Illyés Gyula. És most a nyáron kezemhez jutott egy régi-friss könyv. Nem ismertem, noha írójától szívesen olvastam minél többet. Amikor először megjelent magyarul, 35 éve, másfajta gondok, feladatok kötöttek le bennünket. Mondhatjuk, hogy tulajdonképpen most került ez a könyv a magyar olvasóközönség asztalára, Tandori Dezső kitűnő fordításában, (Európa Könyvkiadó, 1981). Az alcíme, amely kiváltotta belőlem e sorok kezdetét: Egy európai emlékezései. Írója az osztrák—magyar monarchia polgárának született 1881-ben, Bécsben nőtt fel. Élt Berlinben, Párizsban. Végigjárta Európát, megismerte Angliát. Aztán látta Indiát, egy darab Amerikát és Afrikát: „új, értőbb örömmel kezdtem nézni Európánkat. Sosem éreztem öreg földünk iránt nagyobb szeretetet, mint ezekben az első világháború előtti utolsó években, sosem reméltem erősebben Európa egyesülését... — azt gondoltuk ugyanis, hogy új hajnal kél. Valójában már a közeli világégés tűzvörösei kísértettek.” A gyűlo-.et hullámainak összecsapása közben ő a szellem testvériségét hirdette és képviselte. Nyugalmasabb évtizedként jellemzi az 1924—1933 közötti évtizedet, de a fejezet címe mindent elárul: Naplemente. Hitler uralomra jutásával megkezdődött az ő írót kálváriája is. ,És bekövetkezett „a béke agóniája”, amely az ő számára a kényszerű önkéntes száműzetés angliai éveit jelentette 1934-r- 1940-ig. Visszaemlékezései megszakadnak azon a vasárnap reggelen, amikor Lengyelország megrohanása után két nappal a rádióból hallotta a hírt: Anglia hadat üzent Németországnak. Megrázó sorokat vet papírra: „egy órája nemcsak idegen vagyok itt, hanem ,enemy alien’, ellenséges külföldi; erőszakkal odataszigálnak, arra a helyre, ahová nem húz a szívem. Mert hát nem abszurd helyzet-e: valaki, akit Németor-i szág réges-rég kitaszított a faji hovatartozása és a gondolkodásmódja miatt, németellenesnek bélyegezvén őt mindenestül, most egy idegen ország bürokratikus rendelkezései folytán .németnek’ minősül, holott osztrák lévén egyébként sem lenne az? Egyetlen tollvonással tönkreteszik egy egész'élet értelmét; hiszen ha német nyelven írtam is, minden gondolatommal, minden vágyammal, de minden leírt szavammal azoknak az oldalán álltam, akik most a világ szabadságáért fogtak fegyvert ... Létezésem legbensőbbnek tekintett ügyével, amelyért negyven évig küzdöttem, Európa békés egyesítésének gondolatával csődöt mondtam.” Először salzburgi otthonától és hazájától, majd Európától, nagyobb hazájától való elszakadás belső tragédiáját halálával pecsételte meg. Két évvel később, 1942 efején, Dél-Amerikában, ahová már nem vezet az önéletrajzi könyve, feleségével együtt öngyilkos lesz. „Depresszió” — olvastam róla nemrég egy orvosi cikkben, amely még Goethét is depressziósnak akarja nyilvánítani. Ez a címke nem illik rá erre a tragikumra, legalábbis elfedi annak igazi lényegét: aki ennyire mélyen átéli a gyökereitől, és élete értelmétől való elszakítást, és nincs reménysége, annak az élete valóságosan is véget ér. Halála jelképes áldozat Európáért, melyért élt, írt, küzdött. AZ IDŐS NEMZEDÉKNEK, amelyhez tartozom, múltat idéző élmény a mű elolvasása. A tegnap világát részben mi is átéltük, nem ugyan a századfordulót megelőző évektől, mint az író. Nem osztrák földön — mégis gyermek- és ifjúkori emlékeim nem egy helyen egybecsengenek az olvasottakkal. Az ifjúkor forrongása más tárgyi és személyi körülmények között bennünk is hasonlóan végbement. Az útkeresés is az életünk jövője felé. A könyv olvasása közben a harmincas évektől kézdve pedig olyasmiben van részünk, mint amikor valami mögött hirtelen reflektorfény gyúl fel. Ugyanannak a kornak kapjuk megvilágítását más oldalról, mint ahonnan mi láttuk. S ez élesebb fény, és egybefogóbb látvány. Hiszen annak idején saját napjaink törpe, de bennünket egészen betöltő személyes eseményei foglaltak le; a kor inkább csak a háttérben izzott, s végtelen sorú kis filmkockákból lassan-lassan alakult képpé. Itt azonban a gyorsan átolvasható nyomtatott oldalakkal futnak az esztendők, s a drámai valóságot láthatjuk a lenyűgöző sodrású elbeszélőtől. Életünk emlékezéseként ajánlom a könyvet minder) kortársamnak. A MAI FIATALOKNAK két céllal szeretném kezükbe adni. A történelem unalmas dolog adathalmazként, vagy száraz leírásként. De itt egy személyes élet síkján épül fel az elmúlt kor a szemünk láttára. Az író érzésein, gondolkozásán át közelíti meg ifjú olvasóját, a számára teljesen letűnt világ, mintha csak Atlantisz harangozna a mélyben. Alig tudnék hirtelen jobb korrajzot ajánlani, kerek fél század, az 1890-től 1940-ig terjedő évtizedek átélésére egy fiatalnak, mint ezt a nem egészen 400 oldalnyi lebilincselő olvasmányt. És azért is szeretném kezükbe adni, amit a fiatalok útkeresésének mondtam az életük jövője felé. Mi, idősek, ezen már túlvagyunk, csak emlékezésként élhetjük át. De a fiataloknak ez „vérre menő” kérdés: hogyan találnak rá hivatásukra, eszmékre, amelyek hevítő erejükkel elkísérhetik őket életük tartalmaként. Nem mintha másolható lenne az író ifjúsága: talán egyetlen konkrét azonos vonást se találhatnak nála mai fiataljaink. De az ifjúkor belső kohójának izzását, az életünk céljának, útjának keresését, és a megtalált hivatáshoz, úthoz, célhoz való halálig tartó hűséget átvehetik. A TEGNAP VILÁGA mottója egy Shakespeare-idézet: „Állj a kor elébe, ahogy kihív”. Soha nem figyeltem még fel a nagy angol drámaírónak erre a mondatára. Utolsó korszakának egy kevésbé ismert művéből, a Cymbeline-ből való. Minden nemzedéknek szól. Az időseknek számadásul, a fiataloknak feladatul. Éspedig kis és nagy poszton egyaránt. Stefan Zweig ennek a hívásnak tett eleget. S %bban is szabad hinnünk, amit élettörténetének egyik fejezete, a Vargabetűk önmagunkhoz végén ír: „Amíg az ember annyira fiatal, hajlandó azonosítani a véletlent a sorssal. Később megértjük már, hogy életünk útja bensőleg meghatározott, s akármennyire vargabetűsen és értelmetlenül látszik is eltérni pályánk futása az óhajokétól s vágyakétól, végeredményben mégis mindig elvezet a láthatatlan célhoz.” Bennünk ez a hit nem személytelen; az élő Istenre irányul, akit megismertünk Jézus Krisztus által. Veörcös Imre
