Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-09-12 / 37. szám

Diákélet Templomaink a Teológiai Akadémia leveleső tanfolyamán 2. A TANANYAG NEM OKO­ZOTT CSALÓDÁST? — kérdez­ték tőlünk olykor sorsunkat szí­vükön viselő egyháztagok, vagy olyanok, akik maguk is fontolgat­ták, hogy később „levelezők” le­gyenek. Nem értettük a kérdést. Csak bővebb magyarázat után döbbentünk rá, hogy a Bibliakri­tikától féltenek bennünket. A féltés — Istennek hála — alapta­lannak bizonyult, senki sem ke­rült hitbeli válságba a kritikai szempontok megismerésétől. Az önbizalom válságától viszont talán senki sem maradt mentes. Az anyag tömör és súlyos volt, a ta­nítás magasszintű. A fakultative elsajátítható ókori nyelvektől el­tekintve, lényegében megegyezett a nappali hallgatók tananyagával, ám merőben eltérő alapokra épült. JEGYZETEINK, MINT A ME­SÉBEN : hol voltak, hol nem vol­tak, rendszerint vizsgák idejére azért mindig lettek. (Sokszor egy- egy önfeláldozó társunk segítsé­gével, akik vállalták a gépelés, postázás munkáját a közösség ér- d* kében.) De inába szállt a bá- tc rsága a legedzettebb vizsgázó­nak is, amikor néhány nappal kollokvium előtt először meglátta a tömör, sűrű, apróbetűs szöve­geket, s ilyenkor vagy rávetette magát a jegyzetre, s küzdött vele, míg „meg nem ette” vagy — s ez volt a gyakoribb — föladta a küz­delmet, mondván: „inkább a víz­özön!” S a professzorok hiába várták a vizsgázókat, egy-két el­szánt lélek toppant be, jó eset­ben. Bizony előfordult, hogy né­melyek ki sem mentették magu­kat, dehát nem olyan könnyű be­vallani, ha valaki alulmarad a küzdelemben... , Ily módon az első évben föltor­nyosultak a lemaradások. Az év­folyamot meg kellett menteni at­tól, hogy kollokviumai elússza­nak a végtelenbe. Csak a drákói szigor segített. (Nem árt az néha, még felnőttek esetében sem!), A második évben (3.-4. félév) töme­ges írásbeli vizsgák folytak, két- két kijelölt napon. „Most vagy soha!” Aki nem jön, évet veszít. Mindenki jött és sikeresen vizsgá­zott. A szigor, no meg az eddző- dés, akklimatizálódás, gyakorlott­ság megkönnyítette a második évet, a lemaradók fölzárkóztak, a tanfolyam rendbejött. (Humoros jelenetekben sem volt hiány. Elő­fordult jól felkészültekkel is, hogy lélekjelenlét és bátorság el­hagyta őket — ilyenkor kellett igazán tartanunk egymásban a lelket! Volt úgy, hogy egy-egy „vizsga elől bújdosóért” tűvé tet­tük a házat, és szó szerint erő­szakkal vittük be az írásbeli szín­helyére.) VOLT EZEKBEN A VIZSGA- KORSZAKOKBAN' LENDÜLE­TES NEKISZALADÄS, „MARA- THONI FUTÁS”, éjt nappallá te­vő szüntelen tanulás, keserves bánkódás az elmúlt félév minden elpazarolt pillanata miatt; volt, aki Kant-tal és Hegellel ébredt, hindu démonokkal álmodott, és volt, aki a Körút forgatagában járkálva is énekelt, hamisan persze, mert nem tudta megje­gyezni az új dallamokat, miköz­ben úgy gondolt, az ének-vizsgá­ra, mint a „harag napjára”: Dies irae, diesilla ... Ki ezzel a tantárggyal küzdött, ki mással, komoly felnőtt emberek igazi diákok lettünk, és mély bel­ső örömmel éltük át a nehézségek legyőzésének boldogságát. Mert ekkorra már mindenki belejött a kiegyensúlyozott tanulásba, ami merőben eltér mind a nappali hallgatók, mind pedig a világi egyetemek levelezőinek szokásai­tól. Ezek ugyanis általában vizs­gaidőszakokban dolgoznak kemé­nyen, tanulmányi szabadságuk lé­vén; nekünk azonban számíta­nunk kellett arra, hogy kinél egy hivatali inspekció, rendkívüli megbízatás, kinél egy gyermekbe­tegség, kinél talán éppen temp­lomavatás jön közbe, és akkor a vizsga előtti napok nem fordít­hatók tanulásra, tehát előzőleg kell minden adódó percet föl­használni. ÍGY MENETKÖZBEN FORMÁ­LÓDOTT A KÖZÖSSÉG. Kez­detben még a közfelkiáltással megszavazott tegeződés is akado­zott. A harmadik évben már olyan természetessé vált, mint hogyha egyazon családban nőttünk volna fel valamennyien. „Senki sem ugyana^ az ember már, mint aki három évvel ez­előtt volt” — jelentette ki egyik professzorunk, s igaza volt. A bel­ső fejlődés nagy útját járta be egyénenként s együtt mindenki, egyazon céllal, küldetéssel: egyhá­zunk segítségére lenni ott, ahol kell, s lehet. Tanítványok lettünk, de nem magunkért és nem ma­gunknak tanultunk, hanem a szol­gálat szándékával, ez az őszinte, tiszta és önzetlen szándék fogja majd egységbe a levelezők első, „kísérleti” csoportját akkor is, amikor tagjai szétáramlanak, hogy továbbadják mindazt, amit ebben a három évben kaptak. Bozóky Éva ,,E ház hamvából lassan fölépült 99 — Tét „TÜZET BOCSÁTVÁN A TIT­KOS ÍTÉLETÜ ISTEN 1774. ok­tóber 7-én a mi szegény paróki­ánkra és fából épült új templo­munkra, az összes egyházi épüle­tekkel, pap- és tanítólakkal, isko­lával együtt porig leégett.” — ol­vassuk az egykori jegyzőkönyv sorait. — Szép új fatemplom volt tehát a jelenlegi téti templom elődje. Annak előtte pedig vessző- sövényes, vertfalu, nádtetős lehe­tett. — A veszteség hatványozott volt, mert a Rába és Marcal fo­lyók alsó mentén akkoriban, Fél­tőit fejjel álltak. Válaszuk egyér­telmű volt. A TÉTI TEMPLOMOT IS csak a falu szélén, mocsaras tócsa partján építhették föl. 1788. má- jús 11-én helyezték el az első tég­lákat Lapossá István felügyelő, Hrabovszky Sámuel lelkész (ké­sőbbi püspök) és a gyülekezet többi vezbetői. 1780-ban már ké­szen is állt a tégla alapú, belül kb. 250 m2 területű épület. Kö­zel másfél méter vastag falaival Luther énekét az „Erős vár a mi került Tétre. — A szószék hang­terelő mennyezetén Keresztelő János karcsú szobra áll. Egyik kezében hosszú zászlós diadal-ke­reszttel. Másik kezével az ugyan­csak ott pihenő bárányra mutat. Kétoldalt dundi gyermekangyalok (puttók) fejezik ki, más aranyozott faragvánnyal együtt a barokk kor formagazdagságát. Ébenfa ke­reszten ezüst feszület Lenner Ká­roly műve 1801,-ből. Ismeretlen festő szerény tehetségét kifejező oltárkép a gecsemánei jelenettel ugyancsak ez időből való. pécet kivéve, minden evangélikus templomot erőszakkal elvettek. Óriási volt az anyagi kár, még nagyobb a lelki-szellemi. Győr, Mórichida, Kisbabot, Mérges népe is évtizedek óta Téten kereste lel­ki táplálékát. — Nyomasztó aggo­dalom szállt a szívekre: elveszít­hetik a templomépítés lehetősé­gét. Először az iskolát, lelkése- és tanítólakást építették föl. Na­gyon vigyáztak, hogy ugyanott és ugyanakkora legyen mindegyik, mint elődje. Templomépítési ké­relmükre az első válasz ez volt:/ A templom a régi helyén nem épülhet föl. — Az évek múlva nehezen elnyert engedély Mária Terézia kegyes jóakaratát hang­súlyozta. De tudjuk, hogy az idő­ben már fia., József a Türelmi Rendelet későbbi kiadója intézte a birodalom ügyeinek jó részét. Körutat is tett a Felvidéken, hogy személyesen tájékozódjon. Több helyen meghivatta a falvak és vá­rosok szélére űzött evangélikus lelkészeket. — Bölcsen és jóaka­rattal kérdezgette őket: Valóban önként adták át a lakott települé­seken épült templomaikat? — A megkérdezettek némán és lehaj­Istenünk”-et példázza. Torony nem épülhetett hozzá, azt később a régi helyén maradt iskola elé építették. — A templom meny- nyezetének áthidalását öt zömök, erős oszlop tartja. Az oltár a hosszanti fal közepére került, a szószék föléje Szemben három ol­dalon futó karzat. Kapuvédő elő­teret, a lelkész előkészületének csöndes kamráját csak később toldották hozzá. 470 ülőhely vár­ta a messze vidékről érkező test­véreket. Valószínű, hogy volt a korszak­ban az elnyomott gyülekezetek­nek valamilyen alapmintájuk a kívül magtár formára kárhozta­tott templomok belső elrendezé­sére. Ezért van számos ilyen bel- sőjű templom az országban, kü­lönösen az Alföldön. TÉT ÉS GYŐR GYÜLEKEZE­TÉNEK szoros testvéri kapcsola­tára utal az a győri följegyzés, miszerint az oltár-szószék a győ­riek ajándéka volt. Az 1749-ben elvett Győr-újvárosi templom sebtében szétszedett berendezését évtizedeken át egy pataházi csa­lád pajtájában rejtegették. Onnan FÖLIRATOT IS KÉSZÍTET­TEK ELEINK a karzat homlok­zatára, mely a legutóbbi belső festés sietős buzgalma miatt el­tűnt és sürgős pótlásra vár. — A fölirat latinul szólt. Magyarul így hangzott: „Mária Terézia ke­gyes királynő jóakaratából e ház hamvából lassan fölépült.” — A királynő jóakaratáról eleink so-. sem győződhettek meg igazán! Isten megtartó kegyelme, a ki­rálynő álnok szándéka ellenére, fordított a történelem kerekén úgy, hogy emberi jóakaratra is számíthattak ügyükben. Isten iránti bizodalomból áldozatos akarattal építette a templomot a testvérgyülekezetek széles köre. A költségekre még évek múltán is folyik a felajánlás. Mit adtak önkéntes munkában a gyüleke­zet szegényebb családjai? Nem tudjuk. Csak, a gyülekezet jobb módú családjairól jegyezték föl 1783-ban, hogy ki-ki „esztendőn- .ként a maga földében és a maga magjával el fog vetni rozsot 3 mérőt”, melyből bizonyos korona értéket várnak. Az építőknek „lassan”, sőt ólomlábakon járt az idő, míg hat esztendő múltán újra „szép lelki hajlékban” hallgathatták Isten igéjét, dicsérhették az Urat. A MAI GYÜLEKEZET, a több­ezres község jelentős része , is megbecsüli,-látogatja az Isten há­zát. A mocsár helyér», gyönyörű lelkészlakás épült a templom mellé — a gyülekezet lelkészének, Kardos Józsefnek és munkatár­sainak buzgó elöljárása nyomán — a messze nyújtózó falu egyik útja közepére. — A templom fő­kapuja és karzatlejáratának aj­taja fölújításakor a régi vasalás és szegek kerültek az újak faanya­gába. — Az ősök hitének ereje, küzdelmének drága öröksége em­lékeztető ékessége a mai nemze­dék nyugodt, Istenre tekintő éle­tének. Bödecs Barnabás „Ti szegények, ti szentek, ti bátrak, kedvesek! Száradjon el az agyam, ha hozzátok hűtlen leszek!" — ÍRTA VAS ISTVÁN 1953-BAN RADNÓTI NAPLÓJÁT OLVASVA. A „Miért vijjog o saskeselyű?” c. önélet­írás (Szépirodalmi Kiadó, 1981.) ennek a fogadalomnak végső, minden korábbinál teljesebb megvalósítása. Miképp könyve prológusában ígéri, valóban felhagyott a nyomozással. Fölgyülemlett az anyag, s megérett az idő — ha nem is az ítélet­re, de lagalább — a rendbetételére. S ahogy a költő irgalmatlan tényszerűség­gel elibénk tárja hajdan volt önmagát kétségeit, kudarcait és gyönyörűségeit, életbe és költészetbe indulását — nem módszerében, inkább szándékábaft, lel- kületében meghaladja a memoár műfa­ját, s azt műveli, amit confessionak ne­vezünk. Vallomásai végül is önmagáról szólnak, pedig ... Hát igen, szinte mindig más kerül az események premier plánjába. Erőltetett historizálástól mentesen, kikerülve az utólagos bölcselkedés tanítómesteri pó­zát, akar és tud beszélni a „pusztulás” elindította népies-urbánus vitáról. Határ­talanul szellemesen, kétfelé is küzdve, de szomorúan tanúskodik a két világháború közötti irodalmi élet e szégyenletes hap- peningjéről. Nem azért érvel és bizonyít, hogy a történeti tisztesség kedvéért meg­tépázza némelyek babérkoszorúját, s nem is azért, hogy utólag — a valódi nagy pusztulás és pusztítás után — mí- tosztalanítsa az akkori társadalom lel­két megmérgezőket, hanem ha elhallgat­ná azt, amit átélt és tud, hűtlen lenne a „százezrivel” elveszejtettekhez. Vas Ist­ván tudatosan vállalja, amire a túlélés kötelezi: megmutatja, hogyan alakult ki az a társadalmi-szellemi cinkosság a Horthy—Gömbös-korszakban az írók egy csoportja és a hatalom között, amely ké­sőbb eltűrte az írók egy másik csoportjá­nak kiírását. S miközben az író és hata­lom kapcsolatáról gondolkodik, az igazán lényegeset mondja el Babitsról, Szabó Lőrincről, Németh Lászlóról, Illyésről, Déryről, Kassákról..., de általuk is ön­magáról vall. És ez áll Weöres Sándor világnézetéről írt esszéje is, amely éppoly bravúrosan simul vallomásai füzérjébe, mint Ter- sánszky, Jékely, Füst Milán portréja vagy saját verseinek elemzése. KÖNYVÉNEK — ÉLETÉNEK — EGYIK LEGIZGALMASABB KÉRDÉSE: hova tartozik is ő? Mi volt az ő létbe, művészetbe küldő-tartó közege, környe­zete? A lipótvárosi .polgárotthon, amely- lyel tudatosan szakítottt: a Standart gyár könyvelése, mely a rendezettség il­lúzióját hozhatta a szétzilálódó külvilág­ba: vagy a két háború közt induló költők csapata; vagy talán a Hold utcai otthon, ami egyszerre jelent Budapestet, szerel­met, hitet, tragédiát? Valójában mindez, de lehatároló kategóriaként egyik sem. Vas István szabad az egykori — s mai — biztonságot ígérő, de az igazságot csak rész szerint képviselő elkötelezésektől. Az ő közege a magyar költészet, de nem a húszas—harmincas evek irodalmi szö­vevénye. Ennek egészével nem vállal közösséget, és a legnagyobbakon is szá- monkéri az igazi költő feltétlen embfer- ségvédelmét. Akiket nagyon szeretett, s máig magában hordja mosolyukat, ál­maikat, barátságukat, azok — Babits, Radnóti, Zelk, Sárközi, Hajnal Anna — előtt meghajtja fejét, elhozva a becsü­letes emlékezés hálaáldozatát. Mellesleg, a könyve círpében szereplő saskeselyű­nek sem oly éles a szeme, mint amilyen vigyázó az ő tekintete: oldalas névmuta­tó is kevés lenne fölsorolni mindazokat, akiknek személye s művei előbukkannak a félszázadnyi múltból e klasszikus szer­kesztésű mű lapjain. Mégsem irodalom- történet. Bár az adott korszakról alig­ha lehetne valósabb, reprezentatívabb és élvezetesebb könyvet ajánlani; kivált azoknak, akik Szerb Antal által kedvel­ték meg az irodalomtörténetet. Vas István számára a történelem és a próza végsőképp eszköz csupán. Mellyel utolérni és megőrizni szeretné élete leg­fontosabb emberét: Étit. Sem az elmúlt negyven év, sem a sikerek, sem a tragé­diák el nem homályosíthatták a vele megélt tíz év valóságát: az egykori költői, emberi útkeresést, a nehéz és igaz sze­relem örömeit. Mintha valahogy minden művének — versnek, regénynek, mű­fordításnak — Éti lenne a végső inspi­rálója. Mintha csak neki és érte élne, halálig hűséges szenvedélyben. És e szen­vedély költészetté lényegid kettejük kü­lönleges kapcsolatának egészen történeti és prózai leírásait. A „Mért vijjog a sas- keselyű”-re is áll az, amit Vas az „El­veszett otthonok” előszavában Goethé­től idéz: „Senkinek a figyelmét nem ke­rüli el a regényben egy szenvedélyesen mély seb, mely vonakodik heggedve be­forrni, egy szív, mely fél meggyógyulni.” Azt veszítette el e hajdan vollt asszony­ban, amire a legnagyobb szüksége volt, a természetes, tiszta erkölcsiséget. A köl­tő vallja, hogy. keresztény meggyőződé­sét Renan mellett Étinek köszönheti, aki­ből a zárda, majd Kassák Lajos nevelé­se kiölte a káték hitét. De aki haldokol­va mégis önként mondja férje után Jé­zus imádságának megőriző igéit. ÉS EZZÉL AZ ÓSZÖVETSÉGI ZSOL- TÁROS MÖDJÁRA mélységekig kitárul­kozó Vas István vallomásainak leglénye- géhez jutottunk: önnön személyéhez. A számtalan meghatározottság és tükrözte- tés mit mutat? Ki volt ő és mit akart? Nem tagadja meg a bátaszéki rabbi nagyapát, de nem vállalja a közösséget sem a szenvedésre kiválasztottság bib­likus eszméjével, sem lipótvárosi gyáros apjával. Ember és társadalomszemléletet Marx és Freud műveiből szerez. Eljut a kereszténységhez, de megkeresztelkedés- re — tényszerűen — mégsem meggyőző­dése, hanem ateista anyósának indokolt félelme készteti. Simone Weil hitén töp­rengve írja: „Én bizony nem mondhat­tam el, hogy benne születtem — ti. a ke­reszténységben —. De azért mégsem éreztem, hogy bárhova átléphetnék. Én bizony azért örültem Simon Jolán kér­désének és tapintatos rábeszélésének a szentendrei kert felső teraszán, mert mó- dott adott rá a gyakorlatiasság örve alatt esetleg észrevétlenül beoldalogni a ke­reszténységbe.” Nyolc órát könyvel a Standardben, és dalt ír a szabadságról. Magyar költő akar lenni egy olyan kor­ban, amikor puszta létezésére nemet mondanak. Hinni szeretne, s a sors mind meg újra megcsúfolja reményeit. Vas István Aranytól tanult magyarul. De nemcsak szavakat és nemcsak mon­datszerkesztést, hanem elsőbben azt, ho­gyan lehet a legkeserűbb dolgokat is őszintén, csöndes iróniával és gyönyörű­en elmondani. Dpnáth László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom