Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1982-09-05 / 36. szám
Diákélet TEMPLOMAINK a Teológiai Akadémia levelező tanfolyamán MOST, A ZÁRÓVIZSGÁK KÜSZÖBÉN olyan természetesnek látszik, hogy ez a kis csoport, a levelező tanfolyam „első nemzedéke’' közöséggé formálódott. Pedig ez is a hétköznapok csodáinak halk és észrevétlen tényei közé tartozik, melyekre alig szoktunk felfigyelni. Heterogénebb társaságot ugyanis egyazon közösségben nehéz volna elképzelni, hiszen akik a Lélek hívására itt összejöttek, azok életkor, foglalkozás, előképzettség, település- forma, tájegység tekintetében egyaránt' különböztek egymástól, közös nevezőjük csupán a vállalt küldetés volt — s ez elégnek bizonyult. Akadt itt kandidátus, mérnök, technikus, agronómus, pedagógus, gyógypedagógus, pszichológus, tisztviselő, közgazdász, patikus, főnővér, újságíró, műszaki fordító, egyetemi hallgató s ha részleteznénk a munkaköröket, bizonyára még sokkal tarkább kép bontakoznék ki. A 80%-os többség 25—35 közötti fiatal, de akadtak néhányat! túl az ötvenen is. Nemzedéki ellentét? Csak nevettük, ha firtatta valaki. MINTEGY 60%-OS TÖBBSÉGET ALKOTTAK A NŐK, s ez érthető is, hiszen a csoport egyötödét a leghomogénebb réteg, a fiatal papnék alkották. (Az ő jelenlétük külön említést érdemel: mert egyben jelzi is az egyház életerejét. Az életerős organizmusok ugyanis kitermelik immunitásukat a nehéz helyzetekben. A női munkavállalás pedig súlyos nehézséget jelentett a lelkészcsaládok és rajtuk keresztül a gyülekezetek számára is. A protestáns papné évszázadok óta férjének segítőtársa, a gyülekezet oszlopa volt. Hivatást, kereső foglalkozást vállalva azonban már nem mindenki tudta ezt a szerepet jól betölteni. Hányszor lehetett hallani egyes gyülekezetekben: „Papunk van. de papnénk nincs, noha a pap nős ...” Munka, közlekedés, gyerekek, háztartás mellett csak a fáradhatatlanok, a lehetetlent lebírni készek tudták hiánytalanul ellátni a lelkészfeleség teendőit. Ennek a helyzetnek a szorongató voltát ismerte fel a legfiatalabb nemzedék több tagja, vállalva, hogy anvagi veszteség árán is inkább lemond tanult szakmájáról és „hivatásos papné” vagyis gyülekezeti munkatárs lesz.) Róluk, és a többi fiatalasz- szonyról csak elismeréssel lehet szólni: népes gyerekhadat hagytak maguk mögött, amikor konzultációkra vagy vizsgákra jöttek; volt akinek öt gyermeke maradt otthon, de kettő-három csaknem mindenütt akadt. (A tanfolyam népesedési aránya az országos átlagot messze felülmúlóan magas volt: 12 baba látta meg a napvilágot a három év alatt. Előadások kezdetén, amikor névsort olvastak a tanárok s megkérdezték, a hiányzó hol van, egyre másra válaszoltuk kórusban: szül. A folyton ismétlődő válaszok hallatán összefutó szemöldökök jelezték, nemigen hisznek nekünk, inkább úgy vélik, a tréfáskedvű diáksereg így akarja kimenteni a hiányzókat. Hamarosan sor került azonban a bizonyításra: a vizsgázó kismamákra pólyással a karjukon vártak az apák. Volt nyolcesztendős „kolléganőnk*’ is, édesanyja nem tudván kire hagyni, többször elhozta, s a kislány úgy ülte végig komoly figyelmmel az előadásokat, mint aki érti, amit hall.) MIVEL A HALLGATÓK MINTEGY 70%-os TÖBBSÉGE VIDÉKEN ÉL, sőt sokan nagyon távoli megyékben, a konzultációkra hajnalok hajnalán indultak ''szombatonként, vasárnap pedig éjszakába hajlott az este, amikor hazaértek. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy mindkét napon 8— 10 órán keresztül előadásokat hallgatott a csoport, érthetővé válik, hogy vasárnap délután . már lekókadtak a fejek és ólomnehézzé váltak a szempillák. Tanáraink megértőknek bizonyultak, nem vették sértésnek a fáradtság szemmellátható jeleit, hiszen tudták, hogy a „lélek kész, de a test erőtelen.” Az is előfordult, hogy valaki végigdolgozott éjszakai műszak után érkezett, és délután már akaratereje teljes latbaveté- sével sem tudott ébren maradni. De az önkéntesség nagy erő: ide mindenki saját elszánásából jött, és helytállt, bármennyire nehéznek is látszott olykor. Itt senki sem kapott tanulmányi szabadságot, közlekedéstérítést, tandíj- mentességet, mindenki tudta, hogy áldozatot vállal, és nem rettent vissza. KISMÉRTÉKŰ LEMORZSOLÓDÁS AZÉRT VOLT, de ez természetes. Az 52 taggal induló tanfolyam végére 44 fő jelentkezhetett záróvizsgákra, ám a lemorzsolódás ennél mégis kisebb mérvű: a 8 kimaradó közül ketten nappali tagozatra mentek át. Sajnáltuk a veszteséget, és igyekeztünk megakadályozni. Ám a földrajzi távolságok miatt tanulmányi segítséget alig adhattunk egymásnak. Inkább csak biztattuk, vigasztaltuk a csüggedőket, tartottuk a lelket egymásban. Hiszen tudtuk, kit sújtott időközben gyász vagy betegség — egymás , életének minden fontosabb eseményét ismertük. Mi minden nem történik 44 emberrel három év alatt! De talán éppen ez az egymást hordozó szeretet jelentette a legtöbbet. A mindig nyitott szív, az érdeklődés, együttérzés, a törődés egymással. Hiszen korrepetitornak kinek-kinek ott volt a saját lelkésze, és e tekintetben nem is lehetett panasz: a lelkészek saját könyvtárukból akár a legféltettebb könyveket is kölcsönadták, hogy elegendő irodalomhoz jussunk, és kérdéseinkre mindig válaszoltak. Bozóky Éva NÉMET NYELVTANFOLYAM A Német Szövetségi Köztársaságban működő Luther Márton Szövetség (Martin Luther-Bund) meghívására egyházunk tíz lelkésze szeptemberben E rlangenben intenzív nyelvtanfolyamon vesz részt: ifj. Bence Imre beledi, De- méné Smidéliusz Katalin csöngei, Győri Gábor iharosberényi, lelkész, ifj. Hafenscher Károly keszthelyi segédlelkész, Keveházi László pilisi lelkész, a Pestmegyei Egyházmegye esperese, Laborczi Géza nyíregyházi, ifj. Seben István ecsenyi segédlelkész, Szebik Imre miskolci lelkész, a Borsod-Hevesi Egyházmegye esperese, Vető Béla, az Evangélikus Országos Levéltár vezetője és Zászkaliczky Pál mohácsi lelkész. LVSZ KISEBBSÉGI KOMMUNIKÄCIÖS BIZOTTSÁG ÉS SAJTÓSZOLGALAT Az Európai Kisebbségi Evangé- bér 17—18-án ülést tart Torre dél likus Egyházak Kommunikációs Greco-ban (Nápoly mellett, Bizottsága (KALME) szeptember Olaszország). Mindkét ülésen 15—17-én, az Európai Kisebbségi részt vesz dr. Nagy István, a Fejér- Evangélikus Egyházak Regionális Komáromi Egyházmegye espere- Sajtószolgálata pedig szeptem- se, a Lelkipásztor szerkesztője. MEGALAKUL A LATIN-AMERIKAI EGYHAZAK TANÁCSA A Latin-amerikai Egyházak többek között az evangélikusok, Tanácsa nbvember 16-án Límá- metodisták, anglikánok, baptisták, ban hivatalosan is megkezdi működését. A Tanácshoz 110 egyház Punkosdistak, ortodoxok es refor- és egyházi szervezet tartozik, mátusok. Templom nyitott kapukkal-Kaposvár 1929. JÜNIUS 23-ÁN NYÍLTAK MEG felszentelésre a Sándy Gyula műegyetemi tanár tervei alapján Harsányi Gézi építésvállalkozó kivitelezésében megépült kaposvári templom faragott műkő keretbe foglalt tölgyfa kapui. Talán szimbolikusan — a templomépítés múltjáról, de a megépült templom jövőjéről is. Hiszen Isten felé nyitott, merészen bátor hit kellett ahhoz, hogy az Ecseny fíliájából 1916-ben önállósult kis gyülekezet 1925-ben már templomépítésre határozza el magát. És mennyi segítésre és áldozatra kinyíló szív kellett ahhoz, hogy a város és vármegye adományozta telken, felekezetek és társadalmi szervek megható segítségével, 8500 dollárkölcsön és 286%-os adókivetés vállalásával, a háborút követő nyomasztó gazdasági válság éveiben meginduljon és befejeződjék a 29 m hosz- szú, 18 m széles, görögkereszt alakú, félkupolás és kör alakú oltárterü, vastraverzekre függesztett 11 m magas rabic-boltozatú temlom, 39 m-es tornyán 2 m-es aranyozott fakereszttel! „Mindezt egyedül Isten ereje végezhette el.” — Mondotta díszközgyűlési beszédében Takáts Géla templomépítő lelkész. S a csodálkozó hála csendül dr. Gömöry István felügyelőnk visszaemlékezéseiből — Ez ... „a templom az ember bizonysága az Isten mellett és még inkább az Isten bizonyságtétele az émber mellett!” Bár 53 esztendő erősen megviselte de még így is sokan megcsodálják a külső és belső tervezés és kivitelezés művészien tökéletes harmóniáját. A Sándy Gyula által megteremtett, magyaros stílusban épült templomaink között a kaposvári nem építészeti megoldással, hanem díszítésével, a torony párkányán, valamint a homlokzati és keresztoromzatokon körbefutó, ez utóbbiakat legyező- szerűen lezáró pártázatos díszeivel és gazdag sgrafitto-ornamen- tikáival kíván magyaros lenni. Keményfába faragva ez utóbbiak ölelik a finom pasztellszínekben festett oltárképet. Sokszor gondoltunk ma már dalán modernebbül művészi nagy fakereszt vagy feszület felállítására —, de megtörnénk a harmóniát! És az is igaz, hogy sokan kaptak sok erőt a vihart lecsendesítő Jézus-kép „látható” prédikációjából. Mégis, igazolható-e bármivel is templomaink sok-sok giccses oltárképe? S meddig maradnak még á márványt és bástyát imitáló, s bizony lépéseinktől meg-megmozduló giccses oltárzatok? Nem kellene-e sokkal szigorúbb művészi igénynyel fellépni a nemegyszer meglevő ízléstelenségeket konzerváló, sőt sokszor egyéni kívánságokkal tovább-giccsesítő óriási áldozató renoválásoknál? Két év múlva az LVSZ Nagygyűlés vendégeit várjuk! A toronyzáró párkány formái ismétlődnek a szószék műfaragású baldachinján — mintegy szimbolizálva, hogy emberi szavakon át ugyanaz az Isten szól, aki felé a torony mutat —, a csokorszerűen szétnyíló rézrudakon függő 2 és 1/2 rn átmérőjű 24 lángú mennyezetvilágító facsilláron, az oltár- és falikarokon s még a számtáblákon is. S milyen barátságossá teszik templombelsőnket a külső ornamentika magyaros motívumai : a keményfa padokon mély barnában, intarziaszerűen, a kórus körbefutó kazettáin s a boltozat- íveken pasztellszínekben ismétlődve! Gyönyörű de kötelező is ez a művészi harmónia! Féltve őrizzük! Persze, azt is tudjuk, hogy a templom szépsége nem önmagáért, a művészi értékért van. A zsoltáros „az Űr szépségét” óhajtja nézni a templomban. (Zsolt. 27, 4.) s az új fordítás szerint ez az ő naponta és jövőben megújuló irgalmas jósága. Ezért is szabad*— sőt kell is —- nemcsak megőrizni, de a megújuló élethez korszerűsítve gazdagítani is a templom szépségét. AZ ELMÚLT FÉL ÉVSZÁZAD ALATT sok minden megváltozott terríplomunk körül. A valamikor messzelátszó tornyot a hatalom és dicsőség büszke szimbólumából a hozzánk ereszkedő Isten hívogató jelévé „törpítették” a Szabadságpark égbetörő platánjai; s az egykor perifériára épülő templomot a Kalinyin lakótelep 10 szintes háztömbjei „árnyékolják le”; és a tágas térre megálmodott templom ma a Kossuth Lajos út sűrű házsorába ékelődik. És jó is így! Hiszen vasárnapról vasárnapra, Istennek a mindennapjaink kicsi és nagy gondjaiba, problémáiba, küzdelmeibe közénk és közel hajoló szeretetét és szolgálatát érezhetjük. Néhány éve, templomunk újrafestésekor a nápolyi sárga” finom árnyalataival tettük még ködös télben is — napsugarasabbá templombelsőnket. A szószék alá és kijárati ajtóig futó padok — lambériasze- rűen — körbehelyezésével segítettük az évtizedes pásztori nevelő munkát — konok szétszórtság helyett fna jobban keresik egymás közelségét a templomba érkezők. Nagyünnepeken pedig az emberkoszorú mintha átölelné a gyülekezetét! Sőt, a hajóval egyszintű oltárteret is szélesebbre tártuk így, hangsúlyozva Isten fe- lénktáruló és elérhető szerétét, de megoldva a gyermekünnepek, konfirmációk és esküvők „szűk problémáit” is, kisorgonánk ide- helyezésével pedig nemcsak a lelkész jelenlegi papi és kántori szolgálatát tettük lehetővé, hanem sok felcsendülő muzsikát is. A régi „szoknya-szerű” oltárterítők antependiummá alakításával láthatóvá tettük a faragott műkő oszlopokon • nyugvó oltárasztalt, mint Istennek velünk asztalközösségre lépni kész „szeretet- gesztusát”. Oltárunkat nem a mi áldozatunk teszi oltárrá, hanem Isten értünk hozott áldozata. Ezért kellene feszületnek kerülnie ide. Villanyégők mellett vastag viaszgyertyák is ezt az áldozatot hirdetik — karácsonykor szerte a templomban fenyőágak mellett. Hálánk jelei az élő virágok (mű- .virág soha!) de soha nem az oltárra zsúfolva —, ha sokat kapunk, az oltár és bejárati tér kovácsolt asztalkáira téve. Gyülekezetünk megszerette a modernül asszimetrlkus oltárelrendezést. A kovácsoltvas oltárrácsot régen az úrvacsorázók „élő diakóniájára” cseréltük Volna, ha a bejárati kapu feletti ugyancsak félkörű vasdíszítés formáiban, nyitott ajtókkal nem a megnyílt utat jelképezné embertől Istenig. A szószék tartóoszlopát ismétlő műkőoszlopos, bronzfedelű keresztelőkút nemcsak az ige és szentségek el- választhatatlanságát hirdeti, de az oltártér belső határára helyezve azt Is, hogy gyermekeink keresztelése a gyülekezet imádkozó, felelős szeretetének az „ólén” történik. Az igehallgatók és igehirdető „fizikai” közelségét is szeretnénk segíteni a templom stílusába illő szószékasztal (ambo) beállításával. Mindenben törekszünk a templom meleg otthoni- asságára. A fénnyel nem takarékoskodunk. Alig van deprimá- lóbb, mint a misztikusan sötét templom, ahol még az énekeskönyv betűit sem látják öregjeink. Azt se felejtsük, hogy pékünk nem misztikumban elrejtőző, " hanem Jézus Krisztusban szeretetét és dicsőségét kinyilatkoztató Istenünk van. Ragyogjon hát a templom! Renoválásra készülve azon is töprengünk — nem lenne-e jó a ma már értelmét vesztett toronyóránkat mégis meghagyni —, hadd hirdesse ha nem is a pontos időt — de azt, •hogy az idő, életünk ideje is Isten kezében van. PERSZE, FÉLÉVSZÁZAD ALATT nemcsak a környezet változott meg templomunk körül —* gyökeresen megváltozott egész népünk, társadalmunk mentalitása, életszemlélete és életvitele; megváltozott egyházunk, benne gyülekezetünk teológiája, szolgálati struktúrája is. Kring Jenő akkori gyülekezeti felügyelő díszközgyűlési megnyitójában többek közt ezeket mondta; „...ez a kis egyház — mint a múltban — a jövőben is egyik erős pillére akar lenni a társadalmat és államot erősítő magyar nemzeti munkának ...” Alig szólhatott volna 53 évvel ezelőtt is maibban a templom szolgálatáról! Mert ahogy a templom szépségé, úgy a szolgálata sem önmagáért van. S mivel a templom az embert kereső Isten és az Istent kereső ember találkozási helye, az ember földi boldogságát és örök üdvösségét munkáló Isten munkatere, az igében és szentségekben nekünk és értünk szolgáló Űr szolgálati helye, kerete és eszköze, ezért ugyanakkor, amikor az Istenért van, ’az emberért is van. Valójában a templom igazi szépségét sem művészi megalkotása adja, hanem a benne igét hallgató, imádkozó, a szentségadta erővel szolgálni kész gyülekezet. Vagyis az emberek, népünk társadalmunk felé nyitott gyülekezet. Különben tölgyfa kapuit is nyugodtan bezárhatnánk. Sokat gondolkodunk, beszélgetünk arról mit és hogyan kellene tennünk templomunk igazabb, jobb szolgálatáért? Gyermekek szolgálataihoz, énektanuláshoz, magnómuzsikához mikrofont szereltünk fel. ÉVEKKEL, EZELŐTT ÍZLÉSES KIS TANÁCSTERMET alakítottunk ki a parókia egyik szobájából. Az eleven gyülekezeti életért azonban más megoldásokat is keresnünk kell. Mivel anyagiak hiányában nem gondolhattunk külön fenntartást is igénylő gyülekezeti ház illetve terem építésére s ilyen „leválasztására” sincs lehetőség a templomon belül, elektromos padfűtés- sel megoldottuk templomunk fűtését. A TORONY ALATTI ELŐTÉR FALÁRA illusztrációk, eszmélte- tő írások, képek, szolgálati tervek elhelyezésével a templomba érkezők Istennel való találkozásának „belső előkészítésére” gondolunk. Megpróbáljuk. A közeljövőben tervezünk kovácsolt vasrácsos megoldást templomunk bejárati kapuja mögé. Hátha lesznek majd, akik a hétköznapok sodrában is meg- megállnak majd egy pillanatra — szembenézni Istennel, önmagunkkal, imádságban erőt, jókedvet kérve? A TEMPLOMKAPU NEM ELVÁLASZT — ÖSSZEKÖT! Legyen hát sokat nyitva! Temple- munk; templom — nyitott kapukkal ! Dubovay Géza
