Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-01-17 / 3. szám

„A törvény Mózes által adatott, a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által jelent meg” (Jn

1,17).

VASÁRNAP. — „Krisztus Jézus azért jött a világra, hogy a bűnösöket üdvözítse” (1 Tim 1,15 — Dán 9,4—5 — Jn 2,1—11 — Zsolt 52). Akik között az első én vagyok, így folytatja az apostol. Ez az örömüzenet. Isten nem taszít el, nem fordít hátat, ha vétkeztünk, nála mindig van újrakezdés lehetősége. De vajon élünk-e ezzel a lehetőséggel? És vajon mi is megadjuk-e másoknak az újrakezdés esélyét? „Ne gondolj Istenre félve, Bár önlelked háborít, Halld, az Úrnak szent igéje így vigasztal s bátorít: Ha bűnös vagy is, neked Megbocsát jó Istened, Szent Fiának szenyedése Lett bűnöd engesz- telése” (353,1).

KÉTFÖ. — „Fáradozzatok annak a városnak békességén, ahová fogságba vittelek benneteket, és imádkozzatok érte az Űrhoz” (Jer 29,7 — 1 Tim 2,3—4 — Jer 14,2—9 — Jn 5,9b—16). Mi közünk hozzá? — kérdezhették volna a fogságban levő zsidók. Isten gondolata azonban a szeretet. És mert ő szereti ezt a világot és a javát akarja, az ő népétől is ezt várja. Hiszen ráadásul még egy hajóban is evezünk! „Szent egyházadban Tiszta sugár lobban, Lelkedből hullt égi láng: Nagy világéjben Reménységképpen, Míg örök nap nem tűz reánk” (777,4).

KEDD. — „Vigyázzatok, hogy egyet se vessetek meg e kicsinyek közül” (Mt 18,10 — Zsolt 138,6 — Jer 17,13—17 — Jn 5,17—23).

Mennyire mélyen bennünk van a hajlam, hogy magunkat mások fölé állítsuk. Milyen könnyen nézünk le és vetünk meg embereket. Akik nem olyan okosak, nem olyan ügyesek, vagy nem úgy gondolkoznak, mint mi. Vigyázat: Jézus védi az embert. Ha bármely embertársunkat bántjuk, Jézust bántjuk! „Életünknek rendiben igen megbántottunk, Mi nagy sok bűneinkben téged bosszantottunk. Gonosz szóval, szándékkal, látás- salfrji állással, Irigységgel, mord- sággal, rágalmazásokkal” (781,3,4).

SZERDA. — „Jertek, halljátok, ti istenfélők, mind, hadd mondjam el, mit tett velem!” (Zsolt 66, 16 — Gál 2,20 — Mt 17,24—27 — Jn 5,24—30). A legnagyobb sikere mindig a személyes élménybeszámolóknak van. Amiért igehallgató gyülekezet vagyunk, ez nem kell, hogy azt is jelentse: néma gyülekezet vagyunk. Miért nem merjük bátran elmondani egy-egy bibliaórán, vagy baráti beszélgetés során, hogy mit tapasztaltunk meg Isten cselekedeteiből? „Mily jó az Ür, ég s föld halljátok! Az

Úr jó, zengedezzétek velem. Nagy csodáit magasztaljátok, Tőle jön idején segedelem. Ű minden áldások kegyes atyja, A hív könyör- gőt ő meghallgatja” (16,1).

CSÜTÖRTÖK. — „Hozzátok be a raktárba az egész tizedet, és így tegyetek próbára engem — mondja a Seregek Ura. Meglátjátok, hogy megnyitom az ég csatornáit, és bőségesen áldást árasztok rátok” (Mai 3,10 — Ef 5,5 — 5 Móz 4,5—13 — Jn 5,31—40). Azt szokták mondani, hogy az embernek legutoljára tér meg a pénztárcája. A lelkünket rá merjük bízni Istenre, a testünket nem? Az áldozatvállalásunkban derül ki; mennyit is ér nekünk Isten? Öt szeretjük-e midennél jobban, övé-e mindenünk? A szánkkal sok mindent vallhatunk, de a cselekedeteink lelepleznek minket! „Segélj Uram bennünket, Hogy teljes életünket Tenéked szentelhessük, Kedvedet megnyerhessük” (524,6).

PÉNTEK. — „Ki olyan erős, mint te, Uram? Hűséged körülvesz téged!” (Zsolt 89,9 — Jel 4,11

— 1 Kor 2,1—5 — Jn 5,41—47). Számolunk-e annak a Jézusnak az erejével, akié minden hatalom a mennyen és a földön? Félelmeink, gondjaink, betegségek és bűnök között tudjuk-e: Ö legyőzte a bűnt, a poklot és a halált? Olyanok lehetünk, mint a gyermek, aki a nála erősebb elől édesapja védelmébe menekül. „Akármint halásszon az ördög utánad, Az ő tagjaiban dühösködjék rajtad, Mind tőrrel, fegyverrel siessen utánad. Ha Krisztusban bízol, néked az sem árthat” (748,4).

SZOMBAT. — „Én vagyok az Alfa és az Omega, így szól az Űr Isten, aki van, és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható” (Jel 1,8

— Zsolt 102,28 — Róm 3,19—22 — Jn 6,1—15J. Az ókor nagy bölcse, Arkhimédész mondta egyszer: adjatok nekem egy szilárd pontot, ahol megvetem a lábam és kimozdítom helyéből a földet. Mi keresztyének ismerjük azt akié a múlt, a jelen és a jövő. „A halandó ember Nélküled nem élhet. Forrás vágy, belőled Árad ki az élet. Elvész menthetetlen, aki ezt elhagyja,- Mindeneknek Atyja!” (439,2).

Balicza Iván

Megjelent

az

ÖKUMENIKUS

ÉNEKESKÖNYV

Ára: 54,— Ft. Kapható a Sajtóosztályon.

Diakóniai nap Gyenesdiáson

Téli reggelre ébredtünk 1981. november 28-án. Az egyházmegye elnöksége úgy döntött, hogy ezen a szabad szombaton konferenciára hívja össze a gyülekezetek diakóniai munkásait. A havas úton óvatosan ereszkedhettünk le a zalai dombokról a Balaton felé. A zalaegerszegi gyülekezet küldötteivel útközben azon tűnődtünk, hogy a télire fordult időjárás nem tart-e vissza többeket.

Megérkeztünk a téli környezetben is szép Kapernaumba. Aggodalmunk hamar eloszlott. A szeretetintézmény susogó fenyősorán népes csoport érkezett a vasútállomásról. Ezután sorba

begördültek a résztvevőket szállító autók. Rövidesen megtelt az üdülő 1 ebédlője. Felcsendülhetett a Zalaistvándtól Siófokig húzódó Somogy-Zalai Egyházmegye gyülekezeteiből érkezett mintegy 70 diakóniai munkás és lelkész ajkán az ének: „Jer, dicsérjük Istent ...”

A DIAKÓNIAI NAP MEGNYITÓ ÁHÍTATÁT dr. Karner Ágoston országos főtitkár tartotta Jn 5, 1—9 alapján. Igehirdetésében hangsúlyozta: Krisztus azt várja tőlünk, hogy legyünk segítő embertársává azoknak, akik nyomorúságban szenvednek.

Áhítat után ismét Karner Ágoston állt a diakóniai konfeEVANGÉLIKUS BÉKETANÁCS AZ NSZK-BAN?

A bonni nagy béketüntetés nyomán, amikor 1981. október 10-én 250 000 felvonuló demonstrálta békevágyát, Siegfried von Kortzfleisch, a Hannoverben megjelenő „Lutherische Monatshefte” című folyóirat főszerkesztője megállapítja, hogy az a bá.- zis a tömegek megmozdulása volt. Mivel azok a csoportok, melyek a béke iránt érdeklődnek, az egyházi életnek a peremén vannak, felteszi a kérdést, nem lenne-e helyénvaló, ha az egyházi szervezetben a béke ügye intézményes formát és hangot is kaphatna. Más nagy és elengedhetetlen ügyek ilyen módon már korábban beépültek az egyházba. Így történt ez a misszióval, a diakómával és a sajtó, illetve publicisztikai munkával. „A békéért végzett szolgálatot fel kellene

venni ebbe a tisztes sorba, mivel egyre világosabbá válik, hogy a békeszolgálat a keresztyének lényeges és elengedhetetlen szolgálata. „A szervezeti formáról lehet vitatkozni, de egy „Evangélikus Béketanács” elképzelhető lenne. Olyan fórum megteremtéséről van tehát szó, írja Kortzfleisch, ahol a katonai szolgálat kérdéseiről, a fegyvernélküli szolgálatról, valamint a béke egyházi, etikai és politikai szempontjairól lehetne folyamatosan beszélgetést folytatni. A munkába és a beszélgetésbe az egyházi vezetőket és politikusokat is be kellene vonni. „Rossz lenne ugyanis, ha az egyházak nem vetnék fel újra a kérdéseket: a béke témáját ugyanis nem lehet félretenni."

NE SZAKADJON MEG A HÁZASTÁRSI KÖZÖSSÉG A TEMPLOMAJTÖBAN

A nyugat-németországi protestáns egyházak (EKD) és a római katolikus püspöki konferencia közös bizottsága közös nyilatkozatot bocsátott ki a házasság kérdéséről. Hartmut Löwe, az EKD irodájának elnökhelyettese, ezt annak világos jeleként értékelte, hogy a közös keresztyén megértés mélyebben gyökerezik, mint a különböző felekezeti megnyilatkozások. Október közepéftctartott előadása* ban új elemkénbértákelte, hogy a két egyház felelősei a hit lényegét a nyilvánosság előtt közösen tudták megfogalmazni.

A felekezeti vegyesházasságok problémájával kapcsolatosan elmondotta, nehezen érthető, hogy a házastársi közösség éppen a templomajtóban szakad meg ahelyett, hogy ott kapna alapot és megerősítést. Löwe megértéssel közeledett a római katolikus püspökök rendelkezéséhez, melyben ragaszkodnak a római katolikus

templomban kötött házassághoz. Egyúttal azonban kifejezte azt az aggodalmát is, hogy a jelenlegi gyakorlat fenntartása nem használ az egyház szavahihetőségének, árt a megkereszteltek iránti lelkigondozói kötelesség teljesítésének, és elősegíti a hittől, s mindkét egyháztól való eltávolodást. Reményét fejezte ki, hogy a római katolikus egyház feloldja elzárkózását-a vasárnapi ökumenikus istentiszteletekkel szemben. Kevés lehetőséget lát viszont a közös úrvacsorára.

A két egyház közös bizottságának megalakulását Löwe a zavarodottság jelének és egyúttal a közeledési vágy jelének tartja. A gyülekezetek — szerinte — nincsenek sokkal előbbre az ökumenikus kapcsolatokban, mint az egyházak vezetőségei. Aki túl sokat akar, az biztosítja magának a csalódásokat is. „A legkisebb közös nevező nem alkalmas arra. hogy ökumenikus Credo (hitvallás) legyen” — mondotta. '

rencia résztvevői elé, hogy megtartsa előadását „Milyen diakóniai szolgálatot vár a közegyház a gyülekezetektől?” címen. Elöljáróban arról szólt, hogy az országos egyház, azaz a magyar- országi evangélikus egyház egésze, nemcsak várja a gyülekezetek szolgálatát, hanem maga is szolgál a gyülekezeteknek, többek között a szeretetotthonok fenntartásával, az egyházi sajtó kiadványaival. Arra a kérdésre válaszolva ,hogy „mit vár a közegyház a gyülekezetektől”, a következőket mondta a főtitkár: elsősorban élő hitet, Jézus Krisztushoz való kötődést. De azt is várja a közegyház, hogy legyenek családiasabbak a gyülekezetek.

A diakóniát ne kampányszerűen végezzék. Támogassák odaadással az intézményes diakóniát. Elsősorban a munkaerőgondok megoldásában nyújtsanak segítséget. Elmondta, hogy pl. Kapernaumnak az idős emberek gondozásában és egyéb munkák végzésében kellene még egy női segítség. Természetesen továbbra is várja az egyház az anyagi segítséget és a diakóniai munkában való személyes részvételt.

A nagy érdeklődéssel fogadott előadáshoz többen hozzászóltak.

A KONFERENCIA MÁSODIK ELŐADÁSÁT e sorok írója tartotta ezen a címen: „Hogyan végezzük a diakóniai szolgálatot a gyülekezetekben?” Kifejtette, hogy a diakóniai szolgálatot csak úgy végezhetik az arra vállalkozók, hogy Krisztus szolgálatát elfogadják a maguk számára, egy közös test tagjaiként, a számadásra készülve. Végül kiemelt néhány olyan élethelyzetet, amelyekben különösen is van feladata a gyülekezeti diakóniá- nak. Ilyenek: a fogyatékosság, öregség, betegség, magány és az alkoholizmus.

Az egyes programpontok között Győri Gábor iharosberényi lelkész az 1982-ben 'megjelenő új énekeskönyvből ádventi éneket tanított a résztvevőkkel.

A BEFEJEZŐ ÁHÍTATOT Du- bovay Géza, az egyházmegye esperese tartotta Mt 23, 31—46 alapján. Hangoztatta, hogy Jézus, az ítélő Bíró éppen a diakóniai cselekedeteink alapján fog megítélni bennünket. Ez arra kötelez minket, hogy a Krisztustól kapott szeretettel tegyünk jót mindenkivel.

A diakónia ügyének szeretete hozta a gyülekezetek küldötteit a rossz útviszonyok ellenére erre a konferenciára. Hisszük, hitben és felelősségben megerősödve tértek haza, hogy áldásos szolgálatot végezzenek gyülekezeteikben.

Pintér János

Zuhanóugrás

EZ A KÖNYVClM többféleképpen is jelképes. A szerző, Bárczy János, ejtőernyős tiszt volt a második világháborúban. Életéhez tartozott, szinte mindennapi kenyere volt az ugrás az űrbe, a semmibe, a bizonytalanságba. Vajon mit rejt a fel- hötakaró, kinyílik-e az ejtőernyő, s ha szerencsésen földeiért, mi várja odalent a „biztos talajon”?

S egyféle ilyen zuhanóugrás volt a szerző egész élete is azokban a valóban történelmi esztendőkben, századunk harmincas, negyvenes éveiben, az egyre erősödő fasziszta szorítás, a készülő világégés, majd mindent elöntő háború, s a végső összeomlás korában. Amikor egyre bizonytalanabbnak tűnt a jövő, az értékek és eszmék bukfences zűrzavarában: hol van a fent, s hol a lent? Pedig, „Akkor kellett volna csak igazán látni, merni, amikor a kokárdás, vitézkötéses frázissziporkák elvakítottak, amikor a hamis és hazug tájékoztatások ködfejlesztői a leghangosabban sisteregtek ...”

S szinte az egész ország számára is valamiféle zuhanóugrássá vált ez a korszak, egyre gyorsuló hullás — úgy tűnt akkor sokaknak már — a nemzethalál örvényébe, amely elnyeli majd az „Ezeréves Magyarország” állami létét, azt az egész, vak vezetőitől vezetett — félrevezetett — nemzedéket.

Csak nagyon kevesen voltak, akik kezdettől fogva tisztán láttak, s kevesen azok is, akik lépésről lépésre felderengő felismerések hosszú, gyötrelmes útján járva, a tandíjat könnyel, vérrel is megfizetve jutottak el a végső igazságokig, s tudták magukévá tenni, s végül egész szívvel

vállalni a nagy történelmi igazságtevés, a sorsfordító korforduló tanulságait. Közben kibontakozva neveltetésük, osztályhelyzetük, évtizedes, sőt, évszázados előítéletek bénító bilincseiből, személyesen is átélve, amit népünk történetében e szó és valóság jelentett: felszabadulás. Azok közé, akik ezt a folyamatot átélték, a szó legmélyebb értelmében, tartozik a szerző is.

AZ UTÓBBI ÉVEKBEN egyre másra megjelenő visszaemlékező írások sorában különös, sajátos szín ez a könyv. Napló- szerűen számol be a szerző életéről, hosz- szasan elidőzik az olvasó számára néha jelentéktelennek tűnő részleteknél. Valójában azonban éppen ez egyik értéke és érdekessége, ez a „jelenidő”. Nem visz- szatekintve, tehát már megszűrve és átértékelve ír, hanem azt közli, amit akkor érzett, gondolt, ahogyan akkor látta a történteket és azok szereplőit. „Tudatosan hagytam meg írásomban a hibákat, tévedéseket — másszóval élve: készakarva alkalmaztam a történés pillanatának perspektíváját —, hogy ezzel is kifejezzem, éreztessem, megértessem a magam és velem együtt az én generációm vívódásait,' gyötrő bizonytalanságát, tévelygését az eget, földet megrázó örvénylésben, mely teljes zűrzavart teremtett nemcsak a térképeinken, hanem önmagunkban is . . .”

Annak a szinte másfél nemzedéknek,

amely a felszabadulás óta felnőtt, egy számukra immár történelemmé vált korszakot elevenít meg ez a könyv. Nem múzeális, tehát sablonba merevített, pa- noptikai figurákként lépnek eléje annak a kornak a szereplői, hanem hús-vér emberekként. S köztük sokan az akkori közélet jelentős személyiségei, a politikai élet, a katonai vezetés irányítói közül, akikkel a szerzőnek közvetlen személyes találkozása volt. A nagy — s általában csak nagyvonalakabn ismert — történelmi események apró, intim részlete villan így fel s teszi plasztikussá az eddig inkább körvonalakban látott képet.

SZÁRMAZÁSA, CSALÁDI KAPCSOLATAI tették lehetővé a szerzőnek ezeket a találkozásait. Édesapja államtitkár, egyik nagybátyja szintúgy, másik Budapest főpolgármestere volt, egész környezete, ismeretségi köre az akkori úgynevezett „középosztály” felsőbb rétegéhez tartozott. Közvetlen rokonsága, baráti köre kétségkívül németellenes , antifasiszta érzületű. Mégis, az út, amit Bárczy János — és sok más kor- és sorstársa is — megtett, hosszú út volt, s lecke, a történelmi feladvány, nehéz. Akinek azonban útitársa — és tanulótársa — van, annak minden könnyebb, s megoldható a lehetetlennek tűnő is. A könyv egyik legszebb része — számomra legalábbis — találkozása feleségével, pontosabban a megtalálása annak, akit már elveszettnek hitt, az újratalálkozás Budapest romjai között, a

világ — valóban egy elsüllyedt világ —• végén, s — ezt akkor még csak kevesen remélhették — az új világ, s újra induló élet kezdetén.*„Felkapom a fejem. Hiszen ez a Schilhanné, házunk légóparancsno- kának a hangja. És akinek szól... Kötél a vállán. Elöl markolja a végét, teste előredől ... Odalépek. Vállunk, karunk összeér, így ketten együtt, egy irányba nemcsak ezt a lódögöt, de a fél világot elhúzzuk”.

KEVESEN ÍRTAK úgy a háborúról — s ezért a háború ellen —, mint ez a hivatásos katonatiszt, akinek pedig a „mestersége” a háborúzás. Mindjárt a háború elején, Jugoszlávia német lerohaná- sakor — amelyben sajnos magyar csapatok is résztvettek — éri az első, kitörölhetetlenül megrendítő, meghatározó élmény. „A por, a füst, az égő ruhák, ember- és lótestek bűze az orromba csapott, agyvelőmet pedig hasogatta a zsákmányra lecsapó gépek vijjogása, a robbanások döreje.. . Egy ló rohan a porban, füstben elmerült erdöcskékböl. Felénk rohan, véres, rémült szemgolyói segítségért es- dekelve. Felbukik,... felugrik, de menten visszaroskad. A ló bal első lába helyén véres húscafat... Gáspár őrvezetőt zokogás, hangos férfisírás önti el. Üvölt... ezt nem bírom nézni... ez gazság... a legnagyobb aljasság! Verje meg az Isten a háborút... Nem, én ezt nem tudom tovább nézni.. ”

Bárczy János könyve: Zuhanóugrás, a „Tények és Tanúk” sorozatban, a Magvető Könyvkiadónál jelent meg, 1981-ben.

Groó Gyula