Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-02-14 / 7. szám

GYERMEKEKNEK. Tiszteld atyádat és anyádat! Ugye emlékeztek arra, hogy Mózes fönn a Sinai hegyen két kőtáblát kapott Istentől. Az egyi­ken három parancsolat állt, a másikon hét. Az első tábla ren­delkezéseivel már foglalkoztunk az elmúlt hetekben. Megtudtuk belőlük, hogyan lehet Istennel élő, személyes kapcsolatunk. A mai alkalomtól kezdve a máso­dik kölábla üzeneteit vesszük sorra. A NEGYEDIK PARANCSO­LAT vezeti be ennek a táblának a rendelkezéseit. Vajon miért? Néhány héttel ezelőtt már beszél­tünk nektek arról, hogy Isten nemcsak azt akarja, hogy vele le­gyünk jó viszonyban, hanem azt is, hogy embertársainkkal is sze­reiéiben éljünk. Közülük nem véletlenül került első helyre az, amelyik a szülők tiszteletével fog­lalkozik. Embertársainkkal való kapcsolatunk döntő módon függ attól, hogy hogyan tudunk a hoz­zánk legközelebb levőkkel, szülé­inkkel együttélni. Figyeljük meg, milyen útmutatást ad ebben szá­munkra Isten igéje! 6—7 éves koromban gyakran hajbakaptam pajtásaimmal azon, hogy melyikünknek vannak a leg­jobb szülei. Nem engedtem, hogy bárki is rosszat merészeljen mon­dani az enyéimről. Körömszakad­táig védtem szüléimét, hiszen na­gyon szerettem őket. Gondoljá­tok, hogy ez elég? Elég csak sze­retni a szüleinket? Figyeljétek a parancsolat megfogalmazását: szüleinket tisztelnünk kell! EZ AZ EGY SZŐ NAGYON SOKAT JELENT. Luther Márton, akiről ti is sokat hallottatok már, egyszer így határozta meg a tisz­telet szó lényegét: „...olyan sze­retet, amelybe bizonyos* félelem is vegyül.” A reformátor termé­szetesen nem arra gondolt, hogy a szüleinket akkor tiszteljük iga- ' zán, amikor elkövetett csínyeink méltó büntetésétől remegünk. Luther arra gondolt, hogy az az igazi tisztelet, amikor attól fé­lünk, hogy szeretteinket valami­lyen gonosz szóval vagy cseleke­dettel megbántjuk, megszomorít- juk. A negyedik parancsolat azt kívánja tőlünk, hogy édesapán­kat, édesanyánkat nagyon becsül­jük, és engedelmeskedjünk nekik. Bizonyára tudjátok, hogy van­nak olyan fiatalok is ,akik meg­gyűlölve szüleiket, elhagyják ott­honukat. Lehet, hogy néhányan közülük meggyőző érvekkel indo­kolják elhatározásukat. Talán va­lóban nehéz körülmények között éltek a családjukban. Talán ap­jukat sohasem látták józanon. Talán a szeretet simogatása he­lyett csak durva bántalmazást kaptak ... Meg lehet érteni, mi­ért akarnak elszakadni ottho­nuktól. De azt tudnunk kell, hogy bármilyen sok is a mentségük, amikor szüleik ellen fordulnak, és őket szívükben meggyűlölik — bűnt követnek el. Isten rendje el­len vétenek. Isten azt akarja, hogy szüleinket mindenképpen tiszteljük. Nem azért kell felnéz­nünk rójuk, mert idősebbek, böl­cseb bek, hanem mert — szüléink! Istentől kaptuk őket, ahogyan ők is Istentől kaptak bennünket szü­letésünkkor. A NEGYEDIK PARANCSO­LAT AZT JELENTI, hogy egy­másra vagyunk bízva. Istentől fel­adatokat kaptunk. Szüléink azt, hogy felneveljenek bennünket, mi pedig azt, hogy tiszteljük, be­csüljük őket, engedelmes gyerme­keik legyünk életük végéig. Ezt az engedelmességet Isten csodálatos áldásával jutalmazza. A negyedik parancsolathoz ígéret tartozik: „Tiszteld ..., hogy hosz- szú életű légy a földön.” Ugye ér- zitek, hogy Istennek különösen gondja van szüléinkre, hiszen ezt a parancsolatot ilyen nagyszerű ígérettel támogatja. Mi is ügyel­jünk különös gonddal az enge­delmességre. Végül egy utolsó megjegyzés: Ugye tudjátok, hogy a szüléink munkájában sokszor éveken át osztoznak nagyszüleink, tanára­ink, és hogy nyugodt életünk és boldogulásunk biztosítéka az egész népünk békéjét és jó rend­jét szolgáló felsőbbség. Ha Isten negyedik parancsolatának igazán engedelmeskedni akarunk, akkor őket is tisztelettel és megbecsü­léssel vesszük körül. Pintér Márta Kérdéseink 1. Jézus melyik mondatával foglalta össze a második kőtábla rendelkezései t? 2. Istennek milyen ígérete fű­ződik a negyedik parancsolathoz? 3. Az Ószövetségben hallunk égy fiúról, aki az apja ellen tá­madt, mert ő szeretne lenni a ki­rály. Ki volt az apa? Ki volt a fia? 4. Az Újszövetségben Jézus is beszél egy fiúról, aki elhagyta otthonát. Ki az a fiú, és hol van szó róla? Válaszaitokat február 28-ig küldjétek be a következő címre: Evangélikus Étet Szerkesztőségi, Budapest, Puskin utca 12. 1088. VEGYES HÁZASOK LELKIGONDOZÁSA A Német Szövetségi Köztársa­ság római katolikus püspöki kon­ferenciájának elnöke, Joseph Höffner bíboros, és a protestáns egyházak tanácsának elnöke, Eduard Lohse evangélikus püs­pök írta alá azt az előszót, mely- lyel a „Közös ajánlások a feleke­zeti vegyes házasságok és csalá­dok lelkigondozására” című kiad­ványt útjára bocsátották. Az irat mintegy kiegészítése a házasság­ról 1981. októberében kiadott kö­zös nyilatkozatnak („Igent a há­zasságra”, „Ja zur Ehe”). Az egy­házi vezetők hangsúlyozzák, hogy a közös ajánlások nem igénylik a teljességet, hanem nyitottak a ta­pasztalatok előtt. A vegyes házasok által oly gyak­ran fájlalt közös úrvacsofázási lehetőségre az ajánlások sem tud­nak választ adni. csak a mindkét egyházban figyelembe vehető „lelkipásztori szükséghelyzetekre” utalnak. Általános úrvacsorái kö­zösségre jelenleg nincs lehetőség, hangsúlyozzák, de elismerik, hogy ez a kérdés a vegyes házasságok egyik előtérben levő kérdése. Az ajánlások felhívják a lelké­szeket és az egyházi munkásoktft, hogy kielégítő módon tájékozód­janak a másik felekezetről. A ve­gyes házgságokat ne tekintsék to­borzási alkalomnak, de az igazság kérdését se kenjék el. A kereszt- ség értelmezésében a két egyház között olyan mértékű egyezés és azonosság van, hogy kölcsönösen elismerik a másik által végrehaj­tott keresztelést. Javasolják, hogy a vegyes házasok már a há­zasságkötés előtt állapodjanak meg, melyik egyházban akarják gyermekeiket megkeresztelteim és nevelni. A vegyes házasok részére tar­tott ökumenikus istentiszteleteket mindkét oldal fontosnak tartja. Az evangélikusok nem látnak okot semmilyen idői korlátozásra, míg a római katolikusok elsősor­ban nem vasárnap akarják eze­ket tartani. Az ajánlások arra is utalnak, hogy a vegyes házasok lelkigondozása nem tér el alap­vetően az azonos felekezetű háza­sok lelkipásztorolásának kérdései­től. A cél mindenképpen az. hogy a házasok jó házasságban éljenek és a keresztyén hit alapján éljék azt. „írok nektek, ifjak...” Nemzeti múltunk SOK VITA FOLYIK MA AR­RÓL, hogy mi fiatalok nem is­merjük eléggé történelmünket. S újságot olvasva, rádiót hallgatva, fiatalokkal beszélgetve sokszor tapasztaltam: valóban hiányosak történelmi ismereteink. Hiszen sokszor ott kísért még a történe­lemórák „nyomasztó” hangulata, amikor „magolni” kellett az év­számokat, és sok értelmetlennek tűnő adatot kellett megtanulni. Lassan-lassan ezek az évszámok, ismeretek eltűnnek belőlünk, s csak valami homályos derengés jelzi: ki volt I. István király, IV. Béla, Martinovits Ignác, Kossuth Lajos. Egy-egy adattá degradá­lódnak az események. Felvetőd­het a kérdés: miért van szükség a történelemre, arra, hogy ismerjük nemzeti múltunkat? Mindannyiunknak személy sze­rint is van történelmünk. Ha iga­zán még akarunk ismerni valakit, akköf a múltját is tudni szeret­nénk. így bontakozik ki szemé­lyisége, beállítottsága, jelleme. Sorsunk, múltunk, tapasztalatunk meghatározza hogyan élünk a je­lenben, és hogyan tervezzük a jö­vőt. Jelenünkben, reménysége­inkben ott lüktet a múlt — be­vallva vagy be nem vallva. így tudjuk „bemérni” önmagunkat, hol vagyunk, hová megyünk. ÍGY VAN EZ A NEMZETEK TÖRTÉNELMÉVEL is. A törté­netéből érthető, hogy miért ép­pen így él egy adott nép. Egy emberöltő kevés a történelem­hez viszonyítva. Ezért nemzedé­keken keresztül apáról-fiúra száll a hagyomány, a tapasztalat, a bölcsesség. Ezért nem kell min­den generációnak mindent elölről kezdenie. Sorozatunk első cikké­ben olvashattunk arról, hogy mit jelent a számunkra az a közvet­len környezet, ahol felnőttünk, ahol „anyám szájából édes volt az étel, / apón szájából szép volt az igaz”. De ezt a földrajzilag és kulturálisan is pontosan körül­határolható területet csak úgy is­merhetjük meg igazán, ha tud­juk, ismerjük történelmét. Ha nemcsak „térkép” számunkra e táj, hanem haza. A haza történői­mén keresztül „meghosszabbít­hatjuk” az időben visszafelé az életünket. Viszont nagyon helyte­len volna, ha ezt azért tennénk, hogy meneküljünk a jelentől és a jövőtől. Erre éppen azért van szükségünk, hogy jobban lássuk a megtett utat és bátrabban ter­vezzük a jövőt. így tudjuk meg: mit jelent az, hogy valaki édes­anyjától magyar szót tanult, hogy emberré ezer év magyar törté­nelme formálta. UGYANAKKOR NAGYON SOKSZOR helytelenül értelmez­zük történelmünket. Akkor, ami­kor valaki azért fordul a történe­lem felé, hogy azt olvassa ki be­lőle, hogy a magyar nép történel­A LESZERELÉS A GYEREKSZOBÁBAN KEZDŐDIK „Nemzetközi tárgyalások nél- békére neveléssel, és megnehezí- kül is azonnal el lehetne kezdeni tik, hogy a gyerekek megtanulják a leszerelést gyerekszobáinkban felmérni a háborús cselekmények és játékboltjainkban”, mondotta valódi veszélyeit. Olyan játéko- Hartmut Walsdorf f, a nyugat- kát keressünk, amelyekkel a gye- berlini evangélikus egyház szövi- rekek békét, nem pedig háborút vője. A játéktankok, -hadihajók játszanak —, mondotta Hartmut és -rakéták ellentétben állnak a Walsdorff. SPANYOL PROTESTÁNSOK TERVEI A VILÁGBAJNOKSÁG IDEJÉRE A spanyol protestánsok a júni- 82” (Accion en Madrid de los usi labdarúgó-világbajnokság Evangélicos al Mundial 82 — a idejére nagyszabású evangélizá- protestánsok akciója Madridban ciós, illetve tájékoztatási kam- a 82-es világbajnokságon.) Egy pányt szerveznek, kihasználva nagy, 3 ezer személyes sátorban azt, hogy a világ figyelme felé- naponta rendeznek majd külön- jük fordul. Mottójuk: „A.M.E.N. féle összejöveteleket, előadásokat. me különb, mint a többié, a ma­gyarság jobb mint a többi. Egyenként is sokfélék vagyunk, de nem egymás ellen, hanem azért, hogy a sokszínűségben megvalósuljon a harmónia az egység, az emberiség, a világ egy­sége, igazságos és békés jövője. A népek sokfélesége, különböző karaktere is ezt a harmóniát segí­ti elő. Ezért múltunkat is, jele­nünket is, jövőnket is ebben a harmóniában kell megtalálnunk, hogy gazdagítsuk a népek nagy családját. Számunkra, keresztyének szá­mára a történelem végső gyökere és értelme Isten. Ö az, aki terem­tette a világot, aki irányítja a tör­ténelmet is. Ezért számunkra nem egymástól elszigetelt események sorozata a történelem, hanem mindenben az ö gondviselő sze- retetét látjuk. „Én vagyok az Ür, minden élőnek az Istene. Van-e számomra lehetetlen?” — hirdeti Jeremiás. Ezt a korlátlan hatalmat tapasztalta meg Izrael a maga történelmében és tette ér­zékennyé a történelem iránt. A történelemben visszatekintve lát­ta meg az Istent. ISTEN NEM LÉGÜRES TÉR­BEN HÍV EL, hanem a történe­lemben, azok között a viszonyok között, ahol élünk. Ezért nekünk fiataloknak is meg kell találnunk küldetésünket a magyar nép tör­ténelmét illetően is. Hiszen a ha­zai evangélikusság története ösz- szefonódik népünk történelmével. Ha végig tekintünk egyházunk múltján, láthatjuk, hogy mindig akadtak olyanok, akik megértet­ték az „új idők új dalait” és né­pünk iránti hűségben végezték el szolgálatukat. Történelmünket is­merve lehetünk csak méltó utó­dok. NEMZETI MÚLTUNK IS Isten felől nyeri el számunkra igazi ér­telmét. Az emberiséggel együtt haladva — magasságokon és mélységeken át — juthatunk el a Cél felé, ahol megvalósul Iste­nünk ígérete szerint a harmónia, amit nem magunknak köszönhe­tünk, hanem annak, aki megígér­te: „íme, újjáteremtek min­dent ...” Laborczi Géza N. HORVATH PÉTERRŐL a múlt év elején írtam néhány sort. Talán megmaradt olvasóim em­lékezetében írásom. Most újra tollat kellett ragadnom, nem is annyira miatta, hanem az első, nyomtatásban megjelent verses­kötete miatt. Kis túlzással neve­zem verseskötetnek a Táncsics Kiadó által a múlt év végén, ép­pen karácsonyra megjelentetett füzetet, melyben tizenhét verse szerepel Bekopog a Nap címen. Ízelítőnek szánta a kiadó vagy „szondának”, mellyel az olvasó közönség véleményét kutatja, nem lehet tudni. De a füzet meg­jelent 7500 példányban, s mód kínálkozik akár egyszerűen esz­tétikai élményeket gyűjteni belő­le, akár a kritika bonckése alá fektetni N. Horváth Péter líráját. Magam „ízelítőül” fogtam föl a megjelent költeményeket, hiszen több száz versét olvastam, s csak sajnálkozásomnak adhatok kife­jezést, hogy ilyen kevés költe­ménnyel mutatkozhatott be a verskedvelő közönség előtt N. Horváth Péter. A válogatás min­dig szubjektív. Bizonyos fokig tükrözi annak hangulatát, értel­mezését és pszichikai beállított­ságát, akinek „hatalmában áll” az írás megjelentetése. Mégsem mondom azt. hogy akár Vitray Tamás, aki az előszót írta, akár a Táncsics Könyvkiadó anonim zár­szó írója lelkületét tükrözi a ki­advány. A tizenhét vers — én szerencsés vagyok, mert a tizen­nyolcadik dedikáció helyett ne­kem szól —, N. Horváth Pétert állítja elénk. SOKAT GONDOLKODTA Al AZON, hová soroljam líráját. Tiszta csengésű szavai, saelíd metaforái, halk panaszai szá­momra valahol ott folytatódnak, Bekopog a Nap ahol Reviczky, Komjáthy és Vaj­da abbahagyták,, vagy ahol a nagy „melankola”, a sápadtfónyű Tóth Árpád hangot ütött. Távol áll tőlem, hogy N. Horváth Pé­ter líráját akár a múlt század nagy pesszimista triójának írása­ival egy szintre hozzam, még in­kább az, hogy Tóth Árpád fáj­dalmas csillaghullásához hason­lítsam. Ehhez még túl fiatal N. Horváth Péter, s túl keveset mu­tatott. De az éjszakában tájéko­zódni kívánó a csillagos eget für­készi. s én is a kékesfényű álló­csillagokon próbálok tájékozódni, amikor közelítek hozzá. Néhány biztos támpontom azért van. N. Horváth Péter vi­lága. Ezt a világot „szűkresza- bott világnak” nevezi Vitray elő­szavában. Vitraynak ezzel a fél­reérthető kijelentésével csak egyetlen tekintetben értek egye, abban, hogy N. Horváth Péter mozgássérült, ezért korlátozottak a fizikai lehetőségei a világ „meghódításához”. Ä tér teljes meghódításához azonban nem mindig elég a fizikai rátermett­ség. A lélek világa, amely a makro- és mikrokozmoszt magá­ba tudja sűríteni, a kiterjedő vi­lágegyetemnek melegágyat tud eremteni, korlátlanul szabad te­rület N. Horváth Péter számára. Az ő világa befelé terjed. Iszo­nyatos mélységei vannak, pláné­tái belül keringenek, a lélek el­asztikus síkján naprendszerek, galaktikák rendezett összefüggé­sében. Fájdalmasan vérzőén hullnak sorai, rímei? Igent De ne felejt­sük el. a fájdalom és a vér tud­ja lescsillogóbbá csiszolni a sza­vakat. Igazi költészet nincs is fájdalom és tragédia nélkül. Nem minden szenvedésből születik iga­zi, szép lira, de minden igaz líra mögött ott remeg a szenvedés és a fájdalom. N. Horváth Péternél ez a primér jelenség hamarabb volt meg, mint a költői hajlam. Látszólag sarokba szorította, „szűk kis világba” kényszerítet­te, néhány négyzetméteres terü­letet jelölt ki számára. Mondom, látszólag! Mert amikor a líra közlési lehetőségeibe beleízlelt, leomlottak Jerikó falai. Ez a hu­szonöt éves fiatalember a mély­ség elképesztően gazdag dimen­zióit hozta felszínre, s vele egy ismeretlen világ tárul szemünk elé. EVANGÉLIKUS. S ezt büsz­kén írom le. Mint azt a költe­ményét, amely hiányzik a kötet­ből, amelyet hozzám írt: Ű felel A szavak hullámain megtanított járni kezemben a hittel, hogy valahová tartok, S látni véli szemem a messzi túlsó partot, hol a biztos földön új kapukat tárt ki. De kitart-e majd bennem addig a bizalom, az egyensúlyt vigyázni kinyújtott ujjain, nem billent-e félre kétely, vagy talmi szín, s a kulcsokat végül is méltóképp bírhatom? (E vers tartalma utal Péter vi­zeken való járására.) N. HORVATH PÉTER! Csak így tovább! Lehet a vizeken jár­ni! Világod talán gazdagabb a mienknél, lírád bizonyíték, hi­szen hozzád meg a Nap is beko­pog. Ilédey Pál

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom