Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-10-24 / 43. szám

GYERMEKEKNEK. Menny és föld teremtője 1 Móz 1—2 „írok nektek, ifjak...” A magyarországi egyházak AMIÓTA EMBEREK ÉLNEK EZEN A VILÁGON, azóta min­dig kíváncsian kutatták, hogyan keletkezett a világ, miből lettek a nap, a hold és a csillagok, hogy jött létre a föld és hogyan kezdő­dött el az élet a földön. Sok tudós egész életét ennek a kérdésnek a tanulmányozására szenteli. A tu­dományok segítségével ki is gon­dolnak különböző feltevéseket, azonban, ha jön egy másik tudós, egészen másképpen magyarázza a világ keletkezését. A tudomány még ma sem tud egyöntetű és biztos feleletet adni erre az iz­galmas kérdésre: hogyan keletke­zett a világ. A hivő embereket is izgatja ez a kérdés. Már a Szentírás első lapjain is olvashatunk arról, hogy a hivő emberek meggyőződése szerint hogyan keletkezett a vi­lág. A Biblia első fejezete így ír­ja ezt le: Kezdetben kietlen és puszta volt a föld és mindent sö­tétség borított. Isten teremtő sza­vára fény ragyogta be a földet. Ezután teremtette Isten a menny­boltozatot, majd szavára a földön kiemelkedtek a hegyek, a mé­lyebb részeken pedig összegyűlt a víz. Aztán megjelent az élet a földön: kisarjadtak a növények és lassan elborították a kopár földet. A nap, amely nélkül nincs élet, a hold és a csillagok, amelyek éjszaka világítanak, mind Isten szavára álltak elő. Is­ten szavára megpezsdült a víz is. Életre keltek a halak és más vízi állatok, a levegő is benépesült rovarokkal és madarakkal, a szárazföld pedig sokféle állattal. Végül megjelent Isten teremtő szavára az ember is a földön. A SZENT1RÄSNAK A VILÁG TEREMTÉSÉRŐL SZÓLÓ ELBE­SZÉLÉSE sok ponton megegyezik azzal, amit a tudósok tanítanak a világ keletkezéséről. Csak egy ponton különbözik: A világ nem magától állott elő, hanem Isten teremtő szavára jött létre. A hivő ember nem is vitatkozik azon, hogy hogyan és milyen sorrend­ben jöttek létre az égitestek, a föld és az élőlények a földön, mert számára az a fontos, hogy mindez Isten akaratából történt. Ezért hite szerint az egész világ Istennek van alárendelve, mint a teremtmény a Teremtőiének. A viteg tehát nem független alkotás, hanem Istentől függ. Isten szabja meg a rendjét és a célját. Ezért mindig értelmetlenné és céltalan­ná válik az egész világ, ha Isten nélkül próbáljuk megérteni azt. ISTEN TEREMTETT EGY MÁ­SIK VILÁGOT IS, amit menny­nek szoktunk nevezni. Régen a mennyet magasan az égboltozat fölött képzelték el. A Szentírás azonban azt hangsúlyozza, hogy a menny Isten világa, ahol akarata minden akadály nélkül megvaló­sul. Ennek a világnak a helyét nem tudjuk megmodani, mert Isten világa nincs sem helyhez, sem időhöz kötve. Ez a világ a „lélek” világa, mint ahogy maga Isten is lélek. Isten lelkeket, más­szóval angyalokat és más meny- nyei lényeket is teremtett a ma­ga szolgálatára és világa javára! Az angyalok éppúgy láthatatla­nok, mint Isten és Isten parancsa szerint szolgálnak. Isten sokszor az emberek őrzésére és oltalma­zására rendeli ki angyalait. Ezért szoktunk Luther esti imádságával így imádkozni: Szent angyalod le­gyen velem, hogy a gonosz ellen­ség erőt ne vehessen rajtam! HA ENGEDELMESKEDÜNK ISTEN AKARATÁNAK, akkor már itt e földön is sok mindent megértünk Istennek ebből a lel­ki világából. Isten ígérete szerint azonban egyszer majd eljön az idő, amikor nem csak hittel lát­hatjuk Istent, hanem színről szín­re, és akkor értjük majd meg iga­zán, hogy mit jelent ez a hitval­lás: Hiszem, hogy Isten teremtet­te a mennyet és a földet. Selmeczi János — HIBAIGAZÍTÁS. Lapunk október 10-i számában a „Beik­tatták dr. Nagy Gyula püspököt” bevezető cikkből sajnálatos mó­don technikai hibából kimaradt egy sor. A cikk hetedik bekezdé­sének tizenegyedik sorában az eredeti kézirat szövegében ez áll: az unitárius egyházat dr. Ferencz József püspök és Bartók Béla fő­gondnok ... A sajtóhiba által érintettek szíves elnézését kéri szerkesztőségünk. A családi kapcsolatok sokfélék lehetnek: közeliek és távoliak, jók és hűvösek. Ez áll a magyar- országi egyházak „családi kap­csolataira” is. Vannak egyházak, amelyek egészen közel vannak hozzánk és éppen ezért testvéri viszony alakult ki közöttünk és közöttük, s vannak olyanok, amelyekkel — valamilyen oknál fogva — ez a közeli kapcsolat nem alakulhatott ki. A LEGKÖZVETLENEBB KAPCSOLAT a református egy­házzal köt össze bennünket. En­nek történelmi, sok évszázados hagyományai vannak: közös volt a sorsunk, ,az utunk és a legfőbb pontokon — pl. a Szentirás-köz- pontúság — egyező a tanításunk, a kegyességi gyakorlatunk. Mint­egy százötven éve pedig előbb jogilag is meghatározottá, majd természetes gyakorlattá lett kö­zöttünk az úrvacsorái és szószék közösség. Ez a közösség azt je­lenti, hogy kölcsönösen elfogad­juk és a szórványgyülekezetek­ben — igényeljük egymástól hí­veink igehirdetési és szentségek­ben szolgálatát. A NÁLUNK KISEBB magyar- országi protestáns és ortodox egyházakkal való kapcsolatunk és jó viszonyunk nem ilyen tör­ténelmi távlatú, hanem újabb ke­letű. Üjabb keletű úgy, hogy még századunkban, annak első felé­ben is voltak közöttünk ellenté­tek, sőt: ellenségeskedések. A változást — mint sok más­ban — a felszabadulásunk utáni esztendők hozták magukkal, ami­kor a kisebb egyházak államjogi- lag is velünk egyenlőkké lettek és amikor egymást keresztyén testvérekként kezdtük keresni. S mivel ez a keresés őszinte volt, ma nemcsak megértjük egymást,, hanem szolgálni is tudunk egy­másnak azokkal az ajándékok­kal, amelyek számunkra külön- külön adattak. És ez is a lényege az egymással, az egymásért való élésünknek: tiszteletben tartjuk egymás külön való hitelveit, s igényeljük a másik fél megértő szere te tét. A protestáns és az ortodox egy­házak „intézményes” együttmű­ködési testületé a Magyarországi Egyházak ökumenikus Tanácsa. Az ebben a szervezetben való részvétel önkéntes volt és az is marad, s ennek az együttműkö­désnek a legfőbb célja az egy­mást segítés és a közös szolgálat. EBBEN AZ ÉRTELEMBEN RENDEZZÜK MEG a közös re­formációi ünnepségeket: minden év januárjában az . ökumenikus imahetet és tartjuk meg azokat a különféle alkalmakat, amelyek a helyi gyülekezetek igényei sze­rint valók. Ezeknek áldásait már családjában mindnyájan megtapasztalhattuk, s azt is, hogy ez a közös szolgálat átlépheti országunk határait is: a szükséghelyzetben levő népek javára való gyűjtésben („Afrika vasárnap”), amikor minden tag­egyház felajánlja a maga adomá- nj'ait. A résztvevőket — de nem a jelentőségét — tekintve, szűkebb kört érint az ökumenikus Ta­nács sajtószolgálata és közös ta­nulmányi munkája. így: aj öku­menikus Tanács kiad egy folyó­iratot (Teológiai Szemle) és egy német, s angol nyelven megjele­nő információs kőnyomatost. Az ökumenikus Tanácsba tömörült egyházak értő szakemberei pedig mindig közösen készítenek elő fi­gyelemre méltatott hozzászóláso­kat az Egyházak Világtanácsa, a Keresztyén Békekonferencia és az Európai Egyházak Konferen­ciája nagygyűlése témájához. Ugyanakkor: az elmúlt évtize­dekben ilyen közös munkával számos nemzetközi egyházi kon­ferenciát, gyűlést rendeztünk meg a magunk országában. A KORÁNTSEM TELJES FEL­SOROLÁSHOZ tartozik még an­nak a megemlítése, hogy ennek az ökumenikus közösségnek kö­szönhető az az új protestáns bib­liafordítás, amelyet naponként kézbe vehetünk és amely a Szent­írás jobb, mai nyelven való meg­értését kívánja szolgálni. A keresztyénség nagy család­jához — természetszerűen — tar­tozik o magyar római katolikus egyház, amellyel azonban nem olyan jó a kapcsolatunk, mint a többi magyarországi egyházzal. Ennek tanításbeli és történeti okai vannak és — úgy tűnik —, hogy ezek az okok erősebbek a testvér voltunk tudatánál, s az is biztos, hogy a vállalkozások lehe­tősége nem rajtunk múlik. Ugyan­akkor és mindezek ellenére van­nak az életnek olyan fontos te­rületei, ahol közös és gyümölcsö­ző a szolgálatunk: a hazánkért, a társadalmunkért és a békéért való közös fáradozás. Az ennél többet pedig Isten Szentleikétől várjuk, aki eddig is elvezetett bennünket, evangélikusokat az egyházak családjának hűséges szolgálatában. Vámos József A koppenhágai dómtemplom Mindenütt baráti, testvéri Közösségre lellünlí Dániai delegációnk nőtagjának jegyzeteiből NEHÉZ EGY OLYAN ÜTRÓL ÍRNI, amelyről már két érdekes, részletes beszámoló is megjelent e lap hasábjain. Mit tud a Ma­gyar Evangélikus Egyház hivata­los delegációjának egyetlen nem lelkész tagja még újat mondani dániai egyházi élményekről? S míg ezen gondolkoztam, emlékek tolultak elő, régebbi utazások él­ményei; különböző városok, más és más emberek, szép és még szebb tájak, de egy valami közös volt mindenhol: mindenütt talál­tunk baráti vagy testvéri közösség- ra, hiszen a keresztyénség, s benne az evangélikusság nagy családjá­nak mi is tagjai vagyunk. Bárhol éljük meg ezt a közösséget, leg­alább egy közös témánk biztosan van. Ez a tapasztalatom a dániai élményekkel csak bővült. Nem titkolom, némi szorongás­sal indultam Dániába. A felelős­ség súlya nyomasztott, hiszen egy­házunk laikus rétegét kellett képviselnem. Szorongásom azon­ban csak addig tartott, míg a MALÉV-gépből a koppenhágai repülőtér betonjára léptem. Ekkor hirtelen ismerős arcokat pillan­tottam meg (Bodil Sölling, Paul Hansen), majd kedves magyar üdvözlő szavak is hangzottak dr. Nagy Lajos magyar nagykövet részéről, sőt vendéglátóink piros- fehér-zöld virágcsokorral örven­deztették meg magyar szívünket. A feszültség azonnal oldódott: nem idegenbe, hanem barátok közé érkeztünk. KOPPENHÁGÁI TARTÓZKO­DÁSUNK MÁSODIK NAPJÁN Bertelsen dán prímás-püspök re­zidenciájába voltunk hivatalosak ebédre. Ha a fogadásnak a dip­lomáciában szokásos formákhoz kötődően külsőségekben is meg­adták a módját, tartalmában is bensőséges, igen közvetlen beszél­getésre, egymás életének megis­merésére, elveink tisztázására adott lehetőséget ez az alkalom. A protokolláris ültetési rend ar­ról is gondoskodott, hogy az egy­más mellett ülők hasonló érdeklő­dési körűek legyenek. Szomszé­dom a dóm két lelkésze volt. Ve­lük első perctől kezdve volt közös témánk a templomrenoválásról, a városi gyülekezetek templom­látogatásáról, az idősek kérdésé­ről, az ifjúsági munkáról, gyer­mekek tanításáról. Közben a prí­más (egyben Koppenhága püspö­ke) és felesége szüntelenül szor­goskodtak körülöttünk (ők szol­gáltak fel a mintegy 25 vendég­nek), és mindenkihez volt né­hány, nem formális, kedves, ér­deklődő szavuk. Szinte észre sem vettük az idő múlását — majd­nem három órát tartott az ebéd — hiszen még több kérdésben le­hetett volna eszmecserét folytat­ni a kedves, nyitott szívű és gon­dolkodású lelkésztestvérekkel. Kellemes volt elbeszélgetni az idős Westergaard-Madsen nyugal­mazott prímással. Még emlékezett magyarországi látogatására. Jó volt néhány szót váltani a köz­vetlen, kedves egyházügyi minisz­ternővel is. Otthon éreztük ma­gunkat. UGYANEZEN A NAPON ES­TÉRE a Magyar Népköztársaság dániai nagykövete hívta meg de­legációnkat'. A nagykövetségi fo­gadáson rajtunk kívül a dán egy­házi élet különböző területeiről is voltak meghivottak, jelen volt az egyházügyi miniszternő is, vala­mint a követség munkatársai. Ez a fogadás számomra egy kissé szimbólum is volt: a jelenlevő mintegy 35 vendég igen sokszínű közösséget alkotott; volt köztük egyetemi tanár, diakonissza, lel­kész, miniszter, követ, könyvtá­ros, püspök, „követné”, tisztviselő és háziasszony. Mindenki a maga színét vitte bele az együttlétbe. Volt lutheránus és nem egyház­tag, idős és fiatal, aktív és nyug­díjas. A légkör mégis egységes volt: jóakaratú emberek összejö­vetele, akik nyitottak egymás megismerésére, elfogadására, egy­ségesek a világ békéjének óhajtá­sában és munkálásában. Ennek a kedves, baráti együttlétnek alap­hangját az a magyaros vendég- szeretet adta meg, amivel a ma­gyar nagykövet és felesége a vendégeket fogadta. Túl az egy­házi közösségen is barátokra ta­láltunk. Két alkalommal vettünk részt lelkészgyűlésen (Ryslingeben és Aalborgban). Az elmaradhatat­lan kávéval és süteményekkel családiassá tett együttléteken Káldy Zoltán püspök-elnök be­számolói után mindig egy-két órás kérdészuhatag áradt felénk, amelynek ostromát a delegáció tagjai bátran állották. A kérdé­sek egyenesek és őszinték voltak, a válaszok szintén. Biztos vagyok benne, hogy a két lelkészkonfe- rencvia résztvevői többet tudtak meg a beszélgetés során életünk­ről, egyházunkról, mint amennyit újságokból tudhatnak. Mi is be­pillantást kaptunk olyan gond­jaikba, örömeikbe, amelyeknek megismerésére csak a személyes találkozás lehet alkalmas. MÉLY BENYOMÁST HA­GYOTT BENNEM az a sok fiatal, 25—35 év közötti lelkész, akikkel az aalborgi és odensei kerületben alkalmam volt beszélgetni. Ha öl­tözködésük a mi magyarországi szokásaink mércéjén kissé lezser­nek mondható is, a beszélgetések során hivatásszeretetükről és el­kötelezettségükről vallottak és Is­ten ügye fontosságáról tettek bi­zonyságot. Örülök, hogy találkoz­hattam velük. Nem tudtam ugyan jól „kom­munikálni” azzal a lelkészcsa­láddal, ahol a vasárnap délelőttöt töltöttem, mégis tört angolsággal magyarázgatták, hogy mennyi gondjuk van gyermekeik keresz­tyén nevelésével kapcsolatban, panaszkodtak az iskolai szabad nevelési módszerekre. Elmondták gondjaikat a népes család (6 gyer­mek!) ellátásával kapcsolatban. Azt tapasztaltam, hogy nyelvi problémák ellenére is keresztyén testvérüknek tekintettek, aki előtt kinyíltak. Megtisztelve éreztem magam. AALBORGI TARTÓZKODÁ,- SUNK UTOLSÖ NAPJÁN nagy útra indultunk: az Atlanti-óceán partjára. A program szerint útba ejtettünk egy kis vidéki parókiát ís, ahol egy nagyon kedves fiatal lelkészházaspár látott vendégül. Huszonéves lehetett a lelkész is és teológiai hallgató felesége is. A három, általuk gondozott kicsi falutól több kilométerre fekvő parókia valóságos kis oázis volt az erdő és kőrengetegben. Meses táj, de ami igazán megfogott, az a kedves egyszerűség, az ügyért való lelkesedés volt, amivel ez a nagyon szimpatikus fiatal pár forgolódott körülöttünk. Ahogy a lelkész szép. irodalmi német nyel­ven elmondta műemlék-templo­muk történetét, magyarázta stí­lusát, ismertette gyülekezetük életét, problémáit; ha kellett, an­golra fordítva a szót és ugyan­olyan szépen és választékosán be­szélve, az valóban ' élmény volt. Örültem, hogy ez a házaspár va­lamiképpen annak a lutheri örök­ségnek hordozója, amely a hitet és a műveltséget egységes egész­nek és nem egymás ellentétének tartja. Ebben az otthonban is megéreztünk valamit a keresz­tyénség nasv családjának össze­tartó erejéből. NAGYON SZUBJEKTIVEN VÁLOGATTAM barátságot, kö­zösséget tapasztaló élményeimből. A sort folytathatnám, de a legvé*- gére is ugyanazt írnám, amivel most befejezem: Boldog vagyok, hogy Jézus Krisztust Uramnak vallhatom és minden embert, aki­vel összehoz az élet, testvéremnek, barátomnak. Ügy érzem, jó mun­kát végeztünk, mert hidat ver­tünk, közösséget építettünk, barát­ságot kötöttünk egy olyan világ­ban, ahol mindez veszélyben van. Örülök, hogy ugyanezt a szándé­kot tapasztaltam Dániában is. Hafensche» Károlyné

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom