Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-09-19 / 38. szám

t

GYERMEKEKNEK

A naini ifjú

Lk 1,11—17

TERHEKET KÖZÖSEN CIPELNI KÖNNYEBB, MINT EGYEDÜL. Nemcsak'tennivalókra és mindennapi gondokra igaz ez, hanem a szenvedésre és a gyászra is. Az az ember, akit nagy fájdalom ért, igényli a részvétet, szükségé van a vigasztalásra. Ezért veszik körül a gyászoló embert azok, akik szeretik őt. Meglátogatják, levelet írnak neki, elmennek a temetésre. Igyekeznek osztozni a fájdalmában.

Az a kérdés sikerül-e ez a próbálkozás. Tudnak-e vigasztalni a vigasztalók?

EGY KIS VAROSBA LÁTOGATUNK. Nain a neve. Már a városkapuban nagy tömegbe botlik az érkező. A tömeg a te metőbe tart. Egv özvegyasszonyt kísérnek, aki egyetlen fiát veszítette el. Támasz nélkül és reménység nélkül maradt. Teljesen védtelen. Egyedül van. Könnyen lehet, hogy azt gondolja: nincsen már miért élnie. Az egyetlen halt meg, aki hozzá tartozott. Nagyon szomorú, elkeseredett. Szüksége van vigaszra, szeretetre, együttérzésre.

Biztos vannak a temetésen bámészkodók. Akik csak azért jöttek, hogy lássák a szenzációt. Hogyan sír, mennyire szomorú az anya. Mai temetéseken is megfordulnak ilyen emberek. Eszükben sincs, hogy együttérezzenek. Talán nem is képesek rá. A látványosságot keresik. Istien őrizzen meg valamennyiünket attól, hogy ilyen emberekké váljunk!

DE AKAD OTT A TÖMEGBEN ÉRZŐ SZÍVŰ EMBER IS. Talán nem is kevés. Tisztában vannak vele, hogy a tényeken változtatni nem tudnak. De átérzik a szenvedést és a gyászt. Jelenlétükkel,

egy-két szavukkal, szeretetük valamilyen jelével legalább enyhíteni igyekeznek az özvegyasszony fájdalmát. Nagyon értékes tulajdonság ez! Törekednünk kell arra, hogy elérjük. Hogy átérezzük emberek nyomorúságát. Hogy együtt tudjunk örülni is, sírni is másokkal. Hogy ne legyünk kőszívű, rideg emberek, hanem bele tudjuk képzeli magunkat a másik ember helyzetébe. S ha tenni már semmit sem tudunk, legalább enyhíteni -próbáljuk a fájdalmat.

Ez a temetésre igyekvő tömeg a városkapuban találkozik egy emberrel. Tanítványai kíséretében ő szembejön, befele igyekszik a városba. Egy-két érdeklődő szó. és máris kiderül, milyen temetésre mennek. Jézus az együttérző emberek közé tartozik. Azt olvassuk a bibliai történetben, hogy amint megtudta, miről is van szó. megszánta a síró asszonyt. Együttérez, szánakozik, vigasztalni próbál.

HOGYAN VIGASZTAL JÉZUS? Odalép a fiatalember koporsójához. megérinti és szól: ifjú. kelj fel! S amikor életre kel a halott köszönetét nem vár. eszébe sem jut, hogy követői közé hívja. Egy természetes, emberséges mozdulattal visszaadja őt anyjának, hisz neki van nagy szüksége rá.

Ez az igazi vigasztalás. És nem egyszeri eset. Jézus szembejön a halállal. Mindenki halálával. G az élet felé tart, az élet felé segít, ő maga az élet. Benne visszakan- ja az ember azt, akit a halál elragadott tőle. Jézusért ezzel a reménységgel tekinthetünk most már mindazokra, akiket elveszítettünk, akiktől „végső” búcsúit vettünk. Jézusért van élet és van igazi találkozás.

Szabóné Mátrai Marianna

„írok nektek, ifjak..."

Az evangélikus igehirdetés

AZ EVANGÉLIKUS IGEHIRDETÉS KÖZÉPPONTJÁBAN JÉZUS KRISZTUS HALÁLA ES FELTÁMADÁSA ÁLL. Az igehirdetés nem más mint tanúskodás Isten cselekedetéről. Az igehirdetés nyomában munkálkodó Szentlélek vezeti el az embert arra. hogy hite és életfolytatása által feleletet adjon arra, amit Isten .Jézus Krisztusban cselekedett érte. Isten igéjét azért hir dethetjÜK minden embernek, minden élethelyzetben, mert Isten nem néma, hanem beszélő, megszólító. számadásra hívó Isten. Az igehirdetés tanúskodik arról, mit tett Isten az emberért, mi a terve teremtett világával, s felkínálja Isten kegyelmét, amit hit által fogadhat el az ember. Az igehirdetés nyomán a Feltámadott ereje által új életben járó emberek születnek.

Senki nem születik keresztyénnek. Isten a hirdetett igén keresztül szólít meg. hív követésére és állít Szolgálatba. Luther semmi kétséget nem hagy afelől, hogy a Szentlélek az igehirdetés által hiv el és tesz keresztyénekké minket. „Mert se te. sem én, semmit nem tudnánk Jézus Krisztusról. ha az Evangélium hirdetése által a Szentélek minket meg nem ajándékozna Krisztus ismeretével. A mű készen van. Krisztus halála és feltámadása által elkészítette számunkra az örök életet. Ha ez a váltságmű rejtve maradna, s arról senki semmit nem tudna, akkor az nem érne semmit. Hogy ez a kincs ne maradjon eltemetve, hanem minden ember rátalálhasson, ezért hirdetteti Isten az igéjét.”

AZ IGEHIRDETÉS AZ ÉLŐ ISTENRŐL TANÚSKODIK. Isten nem az öreg, „jóságos „nagypapa”. Nem is a természet-kompjű- terének gombjait nyomogató hivatalnok. ő az életnek és az ítéletnek Ura. Az igehallgató mindig az előtt a kérdés előtt áll, hogy alázatosan mégha jlik-e az élő, hatalmas, történelmet irányító Isten előtt, vagy harcot indít ellene. Ez a harc lehet passzív harc is. Nemtörődömség, közömbösség. közöny, elzárkózás Isten elől. Az igehirdetés mindig arra késztet, hogy vegyük komolyan az élő Istent, aki halálosan komolyan vette az embert. Gyermeki bizalommal hallgassuk öt. mert Ő atyai szeretettel hajol hozzánk.

AZ IGEHIRDETÉS FELTARJA A BŰNT ÉS TANÚSKODIK ISTENNEK KRISZTUSBAN

MEGMUTATOTT SZERETETÉ- RŐL. Korunkban kevesen vannak, akik „félelemmel és rettegéssel” hallgatják Isten szavát. Végezzük a liturgikus szolgálatot. A gyülekezet hallgaria a „szentbeszédet” a „jóságos Istenről”, a „szerető Istenről”, Péter apostol pünkösdi igehirdetése feltárta az emberek bűnét, s Isten megbocsátó szeretetéhez hívott. A szá- monkérő Istent is megismertették az apostolok, reformátori eleink az ige hallgatóival. Azok hallják meg a bűnbocsánat örömhírét, akik szeretetlenségük, istentelen- ségük és embertelenségük valóságát felismerik. Ugyanakkor az igehirdetés megmutatja, hogyan cselekszik Isten a bűnös világgal. Az igehirdetésen keresztül bátorítja Isten az embert. Mert ha csak a bűnnel, emberi gonoszsággal szembeni tehetetlenségünkre tekintünk, akkor kétségbe eshetnénk. Isten Jézus Krisztusban megbékélt a világgal, velünk is. Nem bűneink, harem szeretete és atyai jósága szerint cselekszik velünk.

MIÉRT AZ „IGEHIRDETÉS BOLONDSÁGA” ÁLTAL TART MEG MINKET AZ ISTEN? Vannak rajongók, akik azt hangoztatják: A „kiskorú keresztyénségnek” elég volt az igehirdetés. Korunk „nagykorú keresztyénéinek” nyelveken szólásra, „új kinyilatkoztatásra” van szüksége. Isten ma is az igehirdetés bolondsága által méltóztatik megtartani a hívőket. Aki a Szentírásban foglalt isteni kinyilatkoztatáshoz valamit hozzá akar tenni, vagy ao- ból elvenni, az Isten ítéletét vonja maga után.

AZ IGEHIRDETÉS VILÁG- TÁVLATÜ, ÖKUMENIKUS DIA- KÓNIÁRA HÍV EL. A modern ember nagyon gyakran a feleba- rati szeretetet, a felelősséget embertársa iránt, valamint a lelkiismeretét bepakolta modernségének bőröndjébe. Az igehirdetés a közeli felebarát és az egész emberiség szolgálatára hív fel. Az egész emberiség egységéért, békéjéért. életéért munkálkodó ökumenikus diakónia áttör minden emberi korlátot. Kész a közeli es a távoli felebarát szolgálatára. Az így szolgálni kész hit az egész világot Isten üdvözítő szereteté- nek tárgyaként ismeri fel. Isten rejtetten munkálkodó hatalmát látja ott is, ahol emberek munkája nyomán igazságtalanság felett győz az igazság. Békétlenség helyett békesség uralkodik. Jóság győzi le a gonoszságot, s gyűlölet felett diadalmaskodik a szeretet. A szeretet kötelék ember és ember között.

Az igehirdetés nem elvont elmélkedés a „lélek magaslatain'’. Isten akaratának cselekvésére hív fel az igehirdetés miközben Isten elé állítja az embert, s helyes viszonyba hozza azzal a világgal, amelyben él és az embertárssal, aki mellé felelős testvérként adatott.

Engedelmes szívvel lehet könyörögni Istenhez: Szólj Uram, mert hallja a Te szolgád.

Nagy István

Bűnök bocsánata

Részlet a Miért reszketnek a csillagok című regényből

AMIKOR A CSILLAGOT ELVEZETTÉK, anyám köténye sarkába rejtette arcát és úgy zokogott. Vele én Is. Könnyeimen keresztül láttam, amint hűséges cselédünk nagy fejét lehorgaszt- ja és szomorúan baktat a katonák után. Néha felkapta fejét, árván hátranézett és mintha az ő szemében is könnyek csillogtak volna. Anyám csak későre nyugodott meg, ölébe vett és úgy cirógatott. Vaksi tükrünkből láttam magunkat, s ez a kép mindig megmarad bennem. „A paraszt Madonna” —, így nevezem ma magamban. S hogy vigasztaljon, fűzte a szavakat: „Látod, a Csillag is a hazát fogja védeni. Talán huszár lesz, talán ágyút vontat, de mindenféleképpen apádéknak fog segíteni. Csak ostort ne használjanak! Csillagnak jó szó kell!”

Csillag velünk jött tavasszal a határba. Rendületlen biztonsággal húzta az ekét. Anyám meg úgy tudta szórni a búzát, mint a példázat béli magvető. Amíg a maggal vesződött. Csillag abrakolt, én meg a kocsiderékban gubbasztottam. Hűvös volt, s kányák lépegettek kényesen anyám sarkában. Aratáskor anyám a kaszát is marokra fogta. Csak a munkanélkülivé vált kondás segített olykor-olykor, s megette anyám szedte a markot, össze- hordták a kévéket, kereszteket raktak, s amikor kiszáradt a gabona, felhányták a vendégoldallal kibővített szekérre, s „no, Csillag!”. Csillag hátratekintett, felmérte a terűt, nekiveselkedett, s indult. Mellette anyám gyalog, kezében a gyeplő, a búza tetején pedig én. A szekér úgy ringott velem, mint Józsi bátyámmal a hajó, amely Amerika felé vitte.

A CSÉPLÉST IS MAGA VÉGEZTE ANYÁM. Háború előtt a szomszéd községből .járt hozzánk gép, „a masina” — ahogyan az emlékekben megmaradt. Most azonban állt az Is, nem volt, aki kezelje. S az asszonyok lehozták a padlásról a régi szerszámokat, a hadarókat, s verték a szemet, szélre bízván a pelyvát. A háború törvénye felborította a rendet. Csillag ilyenkor a kert végében

legelt, olykor nagyokat horkantva, csiklandozta orrát a pelyva.

Pirkadattól csillaghasadásig, megszakadásig dolgozott anyám. Hogyanls maradt ideje rám? Ráadásul mindenüvé magával hurcolt, nem maradhat ekkora púja egyedül. Ha a háború sötét éveire gondolok, anyámat látom, napszítta arcát, kérges tenyerét, cserepes sarkát. „Az a háború — tudálékoskodtam később, — amikor a fehérnépnek görnyedlre kell dolgoznia magát.” Lehet, hogy rátapintottam az igazságra.

És ha megjött az ősz, és szomorúan feketedtek a lombok, Csillagnak is meggyűlt a baja. A szép Gaá! Anna zsákokat dobált a szekérre, kolompárt, tököt, répát, kukoricát tört, szárat vágott, s mindezt be kellett hordania. Mindenre szükség volt, mert az Istenen kívül senki sem gondolt a szegény emberrel.

Anyám rejtette fáradságát s a beléje fészkelődött betegséget. Mit sejthettem volna abból, hogy a nélkülözés, s a férfi erejét is meghaladó munka szép türelmesen kikezdi anyám egészségét. Csak később, amikor az anyakönyveket lapozgattam, jöttem rá, hogy a kérész életű asszonyok a háború miatt hajtották olyan hamar álomra fejüket.

HUSZONEGYBEN, HÁROM ÉVVEL A HÁBORÚ UTÁN, egy augusztusi estén betoppant apám. Napok óta megmagyarázhatatlan nyugtalanság vett erőt rajtunk. Nyolc éves siheder legénykévé serdültem, a tejutat kémleltem, Csaba királyfi útját. Határunkban ismét kötényre való csilag hullott. Kacérkodtam a gondolattal: „Egyszer már haza kellene hozni belőle szakajtóra valót, tán jobban világítanának, mint öreg petróleum lámpánk.” Nyikordult a kertkapu, magas, kissé hajlotthátú árnyék botorkált be. Kis batyut szorongatott s idegenül nézett körül. Engem megdelejezett a látvány. Anyámat is villám perzselte. Kiperdült a konyhaajtón, kezét elfelejtette kötényébe törölni, s mint aki fuldokolna, ennyit' mondott: „András!” S amikor könnyei elapadtak, felém szelídült: „Andriskóm, kis Csillagom, az apád van itt!” Lábam gyökereit szakadozni éreztem, s megtettem az első lépéseket apám felé.

Bogár András élete regényében is felcserélődtek a fejezetek. Némely lapját pedig egyszerűen elfújta a szél. Nem látta gyermekét tipegni, szelíd szóval nem biztathatta az első gyámba lépéseknél. S most az ö lelkében is hűvös szelek sivitottak. Csak állt a vén eperfa lombja alatt, s nem tudta, hogyan lépje át a sárga csíkot, amely a konyhából kiszűrendő fény nyomán támadt. Tétova lépéseket tett anyám felé, s alig tudott többet mondani, mint „megjöttem”.

Nekem a huszárcsákó jutott eszembe, amelyet egy tábori lapon ígért s amelynek hegyében piros-fehér-zöld gomb van, a fakard, meg a bodzapuska, amelyekről dicsekedtem Lalinak, meg a töméntelen Miatyánk, amelyet mondanom kellett érte. Hát ez lenne az apám, Bogár András szakaszvezető! Idegen volt számomra és szívembe belopódzkodott a féltékenység. Ügy éreztem, hogy ettől az augusztusi estétől elvesztem anyámat. Néhány bátortalan lépést tettem feléje, de lábam ismét gyökeret eresztett. Anyám megsejtette a bennem dúló vihart, szélcsendre várt, majd az ő sajátos, muzsikáló hangján ösztönzött bennünket a konyhába.

K ISIK LŐTTÜNK A MEGSZOKOTT RENDBŐL. Nekem vízért kellett mennem a kútra, s míg a kantát lóbáltam, feltekintettem a nagy égre. A csillagok eszeveszetten reszkettek. Jobban, mint valaha. Akkor vettem észre, szemem tele van könnyel. Szétmorzsoitam öklömmel ói et, s arra gondoltam, most már s na sem kérdezhetem meg anyámat: „miért reszketnek

a csillagok”. Szégyelltem fájda- mamat, röstelltem bánatomat. A kantát a konyha közepébe állítottam, s kihúzódtam az eperfa alá. Anyám szelíd hangon szólt utánam : „Gyere, kis Csillagom, legyünk együtt!” Betértem. Apám a lócán ült, borostás arcát két tenyerével támasztotta, könyökölt az-asztalra. Anyám készítette a vacsorát. Mindhármunkból kiapadt a szó. Hét év nagy idő, s a három élet fonalát nehéz pillanatok alatt egybesodorni.

Anyám törte meg a fáradt csöndet: „Mesélj. András, hogy volt, mint, volt? Sebesültél-e, hol raboskodtál, kívánkoztál-e haza? Milyen volt az utad?”

Még-megvonaglott a borostás arc, de hallgatag maradt.

EGYSZER AZTAN VlZ FAKADT A KŐSZIKLÁBÓL. Rekedtes, vontatott szavak bugyog- tak fel a szűk hasadékból: „Hogy éltetek magatokra, Anna?” Gyermeki szívem nem fogta fel a kérdésben bujkáló gyanakvást. Csak érett fejjel értettem meg, hogy Bogár András alig két évet élt szép feleségével. Gaál Annával, családjával pedig szinte egyet sem, amikor élete falevelét elsodorta a háború vihara. Gaál Anna fiatalon, virágzó szépségében maradt egyedül. S ez rosszabb volt, mint az özvegység. Hét év álmatlansága, kétsége, gyanakvása és számonkérése volt tehát az első szava „hogy éltetek magatokra, Anna?” Anyám szeplőte- lensége csak jóval később lett nyilvánvalóvá Bogár András előtt.

„A falu szeme szigorú”. Ezt mondta anyám korábban gyakorta. De nem csak a szeme. ítélete is. Itt volt a Kántor Erzsi esete. Kántor Erzsi néhány évvel fiatalabb volt anyámnál, sudár, szőke asszony volt, kacagó, huncut Szemekkel. Ura két gyerekkel hagyta itt a mozgósításkor. Csutorás Istvánról, Erzsi férjéről kósza hírek jártak. Egyesek állították, hogy az Isonzóba fűlt, az

átkelésnél’ golyó érte, vére pirosra festette az Isonzó kék vizét, mások azt suttogták, Csutorás életben maradt, tálján ispotályban siratja lábát, s családját emlegeti szüntelenül.

Erzsi muszka foglyot kapott segítségül. Szása, a kerekfejű, mosolygós képű muszka, akinek a haját kopaszra nyiratta a hadi törvény, kezdetben az istáiéban lakott. Amikor azonban Erzsi beengedte őt saját szobájába, s az emberek Csutorás István ruháiban látták, megindult a mendemonda. Különösen Mári néni kárált: „Erzsi, Erzsi, nagy baj támad még ebből!” A falu szája nem akart beállni. Erzsi azonban kacagott. „Kinek mi köze hozzá! Pista nincs. Szása van! És háború van. Kell ember a házhoz!”

Tizennyolc tavaszán, amikor a fecskék, meg a gólyák megérkeztek, fél lábbal besántikált a faluba Csutorás István. No, akkor kellett volna látni a, mi kis falunkat! Egy felbolydult méhkas kevesebb lármát csapott, mint a sok öregasszony. „Ugye, megmondtuk?! Mi lesz most Erzsivel? Mi Szásával, a kerekfejű muszkával? S mi lesz Csutorással a féllábú rokkanttal?”

— Mi is lett, kérdezhetnétek.

Két embernek kellett osztoznia a sudár, szőke asszonyon. Két nyomorult lélek, töröttszárnyú madár verdesett a Csutorásék háza körül. A háború viharából mindkettő Erzsi fészke körül talált menedéket. Ítélkezni lehetett, de megérteni szigorú kötelesség volt. Darabig borús arccal mindhárman együtt éltek. Csutorás falába hangosan kopogott, Szása arcáról lehervadt a mosoly, Erzsi elfelejtett kacagni. Aztán amikor költeni kezdtek a vándormadarak, eltűnt a muszka. Mintha köd nyelte ’ volna. Csutorás István megbékélt. Erzsi egy év múlva ismét bölcső fölé hajolt.

S a falu? Amilyen gyorsan lobbant megszólása, ítélete, ugyanolyan gyorsan megszületett a bocsánata is. A háború törvényei kérlelhetetlenek a béke törvényei elnézőek. S a mi falunk népe már készülődött a békére. Kántor Erzsi történetére már csak az öregek emlékeznek. Kédcy Pál

\