Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-09-12 / 37. szám

Illyés Gyula: Közügy AMIKOR 1969-BEN, MEGJE­LENÉSEKOR ELŐSZÖR olvas­tam a Khdron ladikján című kö­tetet, azt hittem már nem lehet többet, jobbat írni a mi korunk­ban magyarul a halálról és előszo­bájáról az öregkorról. Ilyen oko­sat, kegyetlenül józant, mélyet, bátrabbat, igazat, emberit. Mégis lehetett. Az ezév tavaszán megje­lent Illyés-kötet a Közügy ezt bi­zonyítja. Aki írta mindent tud a versírásról, a gondolati költemé­nyek műfajáról. Aki írta, ez a töprengő bölcs öreg, aki nem lelt égi Urra saját vallomása szerint és az égi Űr sem lelt rá, megint remeket alkotott. Nem dicséri az elmúlást, hanem bemutatja, nem bókol a halál előtt, de barátkozni akar vele, tudja, hogy ő is fel- lebbezhetetlenül elítélt minden halandó társával itt és menthetet­lenül találkozni kényszerül. Készül okosan, hidegen mégis fájón, be­csületesen végiggondol mindent itt, de nem bénul le, nem esik pá­nikba. Számol azzal, hogy fogy a fény, hogy lanyhul az erő, fogy az alkotás is, a kedv is, de nem ad­ja fel a munkát. Végig tekint min­denen, ízlelgeti a jelent, hálás a kevés ajándékért is, amit öreg korában még kaphat az ember s tud örülni annak/ ami azelőtt még természetes volt. Közben gondolkodik, szüntelenül gondol­kodik: ásatásoknál és építkezés­nél, barátok és vendégek között nappal, álmatlan éjszakákon ma­gányosan. Családi körben és a na­gyobb család: a magyar nép köré­ben, sőt egy még nagyobb család Európa és az emberiség körében. Művésze a szónak. Minden sora veretes. Nehéz eledel még olvasó embernek is, de valódi táplálék. Nem szórakoztat, de leköt. Fog­lyul ejt, hogy szabadon gondoljuk végig legbennsőbb magán és köz­ügyeinket. OLYKOR HASONLÍT ARRA, AMIT MÁSOK IS LEÍRTAK, mégis egyéni. Arany Öszikék ver­sel, Babits hatvanon alul írt „öregkori versei” eszünkbe jutnak — Illyés mégis más. Tud olyasmit js, amit fiatalok nem tudhattak: a fiatalon, üstökösként lehullt Pe­tőfi, vagy a tragikus sorsú József Attila. Halállal szembesülve tud bölcs lenni és olykor lázadó is. Tud tanár lenni, de még mindig tanuló. Van amikor megborzaszt, s van amikor gyönyörűséget sze­rez, egyszer panaszkodik, másszor vidáman tréfál. Hallatlanul sokol­dalú, anélkül, hogy bármiben is felületes volna. A Khdron ladikján csupa harc és szembenézés a halállal, a Köz­ügy már több belenyugvást, bú­csúzást, fájó érzelmet is tükröz. Búcsúzik baráttól, élőtől és rég el­menttől, kedves környezetétől a budai hegyekben, vagy a Balaton partján sőt saját testétől, tagjai­tól : szemétől, fülétől, lábától s kezétől: „Két kezem, két vén rá­tarti társam: szárnyaim, rénszánt röpítő két ebem.” Amit erről ír, csak a Prédikátor mértékével mérhető (Préd. 12, 3—9). Csak a munka, a testi és a szellemi, tart­ja még benne az életkedvet: „Fogy fényem, de vaksin is vezetget még a munka. Már-már gyerme­kül nógat (ha mást nem ásni kezdjek, gazt nyűjjek, ne legyek egyedül... kéz-kézben megállunk pihenni én s a munkám) majd megyünk tovább még... „Fáj­lalja, ha nem engedelmeskedik a test, de ha jó pillanata van rögtön írni kezd, mert van mondaniva­lója. Most van egy pillanat, egy szabad. Ide gyorsan a ceruzát...” 77 ÉVES KORÁBAN, ÉLETÉ­NEK „DUPLAHETES ÉVÉBEN” számol a halállal, csodálkozva néz körül, hogy magányos kalász­ként egyedül maradt „tarlott tábla szélében, rengve a két kasza kö­zel szelében”. Néha azt érzi nem­csak sokat élt, de többet is mint kellett volna, akiket igazán sze­retett elmentek, akinek szavára adott, már nincsenek itt. Ugyan­akkor úgy érzi még mindig adós, azoknak is, akik élnek kortárs­ként s azoknak is, akik egykor együtt voltak a szép vállalkozás­nál, szép feladatok teljesítésénél. „Állok naponta nyugtalanítóbb kötelezettség súlya alatt... én tu­dom, hogy már a puszta lét mi­lyen. Kapkodok, járnak le a vál­tók, tömöm, kezes, a réseket...” Talán természetes, hogy az öreg Illyés szereti az alkonyt, az estét amikor a „csillagok másznak föl az ég pókhálóján” a ködöt és a havat. Lát tisztán akkor is ami­kor már alig lát, sőt talán egyre tisztábban magyar Miltonként: „öregszem így úgy: tisztázódik az arány, legmesszebb félvakon, majd vakon? láthatok ... ”. Szí­vesen tér vissza gyermekkorába s Robinsonként töpreng hogyan s miért maradt életben? Bárki kér­dezheti: nem értem-e félre Illyés Gyulát? Nem tévesztettem-e el könyve értékelését? hiszen a kötet címe Közügy és én a legbenn­sőbb magánügyre figyeltem, arra, amikor az ember végleg magára marad? Mi köze a képnek az augusztus 22. nagyszerű tv-inter- júhoz? Bizonyos vagyok nem is­mertem félre — éppen azt érzem nagyszerűnek, hogy az az ember, aki a Puszták népétől a tv leg­utóbbi adásáig annyiszor és oly sokrétűen nyilatkozott magyar és nemzetközi ügyekben, s mondta ki a „bátrabb igazságokat”, aki számára a magyar nyelv jelenti a magyarság határait, aki annyi­szor megmutatta, hogy nem rej­tőzködő író, finomkodó költő, stí­lusművész csupán, most magán­ügyről beszél, de a valóságban a legszélesebb közügyről: öregsé­günkről és halálunkról vállalván az igazat, az őszintét, akkor is ha szinte kegyetlen. MARADT MÉG EGY KÉRDÉS, amire evangélikus újságban vá­laszolnom kell: miért foglalko­zunk vele mi is? Vele aki legföl­jebb csak történeti értékeiben méri a keresztyénséget s benne a protestantizmust? Akinek István király csak azt jelenti, hogy Ma­gyarország a nyugati kultúrkör­höz tartozik, vele, aki a protes­tantizmust a 16. és 17. század kül­földet megjárt, aztán a mocsárvi­lágba hazatérő diákjaiban becsüli csak és a keresztyén felekezetek­re szakadást értetlenül nézi a genfi reformációi emlékmű előtt és a kis magyar falukban egy­aránt, ahol az utca két oldalán kétfajta keresztyén templom néz szembe egymással. Illyés Gyula a szó legjobb ér­telmében minket is provokál: ki­hív, feleletre kényszerít, válaszra ihlet, nem hagy nyugtot nekünk sem. Illyés Gyula olyan nyelvet be­szél, amit ma értelmiségünk ért. Tőle tanulni, szófordulatait ízlel­getni, szóalkotásait ellesni szinte kötelező annak, aki mások előtt szólni akar ma itt. Tiszta magyar nyelvét lelkészeknek és lelkész­jelölteknek tanítani kellene, nem azért, hogy másoljuk, hanem azért, hogy engedjük hatni, hogy ne legyen sivár, ásatag, kánaáni. s olykor pongyola a mai evangéli­kus szószék nyelve. ILLYÉS GYULÁRA AZÉRT IS KELL FIGYELNI, mert akarva s akaratlanul olvasása bekapcsol Európa szellemi vérkeringésébe. És ha nem is vagyunk büszkék hiszen erről nem tehetünk, de legalább is öntudatos európaiak vagyunk, európai keresztyének. Ez nem jelenti más földrészek lenézését, nem jelenti azt, hogy másokat a magunk képére kelle­ne formálni, de jelenti azt, hogy becsüljük azt, ami európai, s benne mi külön is figyelünk ar­ra, amit a keresztyénség itt elvég­zett, formált, sokszor úgy is, hogy talán csak azok veszik észre, akik már más földrészeken is jártak ... Ezért olvastam szívesen a Köz­ügyét és ajánlom másoknak is. Szembesített egyéni és közösségi élettel, halállal, sorssal, öregkor­ral, az élet értelmének kérdésével, engem evangélikus lelkészt is. S mipdezt magyarul! Hafenscher Károly Az Északi Egyházkerület felhívása Az Északi Egyházkerület Elnöksége felhívja a lelkészek és segéd­lelkészek figyelmét a nyugdíjazás folytán megüresedett répcelaki (Vas m.) gyülekezeti lelkészi állására. A javadalom az országos lelkészi átlag felett van. Az érdeklődők levélben jelentkezzenek az Északi Egyház- kerület Püspöki Hivatalában (Budapest VIII., Üllői út 24. 1-3S5). Istentiszteleti rend Budapesten, 1982. szeptember 12-én Deák tér de. 9. (ürv.) Pintér Károly, de. 11. (úrv.) Pintér Károly, du 6, Ta- kácsné Kovácsházi Zelma. Fasor de. 11. Gáncs Aladár, du. 6. Gáncs Aladár. Dózsa György út 7. de. fél 9. Gáncs Aladár. Üllői út 24. de. fél 11. Ruttkay Levente. Karácsony Sándor u. 31—33. de. 9. Ruttkay Levente. Rákóczi út 57/b. de. 9. (szlovák) Cselovszky Fe­renc, de. 12. (magyar) Ruttkay Leven­te. Thaly Kálmán u. 28. de. 11. Rédey Pál. Kőbánya de. 10. Vajda Péter u. 33. de. fél 12. Zugló de. 11. (úrv.). Rá­kosfalva de. 8. Gyarmat u. 14. de. fél 10. Kassák Lajos út 22. de. 11. Váci út 129. de. negyed 10. Frangepán u. de. 8. Üjpest de. 10. Blázy Lajos. Pester­zsébet de. 10. Virágh Gyula. Soroksár- Üjtelep de. fél 9. Virágh Gyula. Pest­lőrinc de. 10. Matúz László. Kispest de. 10. Bonnyai Sándor. Kispest We- kerle telep de. 8. Bonnyai Sándor. Pestújhely de. 10. Rákospalota MAV- telep de. 8. Rákospalota Nagytemplom de. 10. Bolla Árpád. Rákosszentmihály de. fél 11 Ka'rner Ágoston. Sashalom de. 9. Karner Ágoston. Mátyásföld de. 9. Cinkota de. fél 11. Szalay Tamás, du. fél 3. Kistarcsa de. 9. Rákoscsaba de. 9. Kósa László. Rákoshegy de. 9. Ferenczy Zoltán. Rákosliget de. 11. Kósa László. Rákoskeresztúr de. fél 11. Ferenczy Zoltán. Bécsikapu tér de. 9. (úrv.) Magassy Sándor, de. fél 11. (német), de. 11. (úrv.) Magassy Sándor du. 6. Magassy Sándor. Torockő tér de. fél 9. Mado- csai Miklós. Óbuda de. 9. Görög Ti­bor, de. 10. Görög Tibor. XII.. Tartsay Vilmos u. 11. de. 9., de: 11.. du. fél 7. Budakeszi de. 8. Pesthidegkút de. fél il. Modori u. G. de. 10. Kelenföld de. 8. (úrv.) Bencze Imre, de. 11. (úrv.) Missura Tibor, du. 6. Bencze Imre. Németvölgyi út 138. de. 9. Missura Ti­bor. Nagytétény de. fél 9. Rozsé Ist­ván. Kelenvölgy de. 9. Budafok de. 11. Rőzse István. Budaörs du. 3. Rozsé István. Törökbálint du. fél 5. Rozsé István. Csillaghegy de. fél 10. Benkő Béla. Csepel de. fél 11. Mezősi György. HÍREK — Szentháromság ünnepe után a 14. vasárnapon az oltárterítő színe: zöld. A délelőtti istentisz­telet oltári igéje: Lk 17, 11—19: az igehirdetés alapigéje: Gál 5, 16— 24. — EVANGÉLIKUS ISTEN- TISZTELET A RÁDIÓBAN. Szeptember 19-én, vasárnap reg­gel 7 órakor az evangélikus egy­ház félóráját közvetíti a Petőfi rádió. Igét hirdet SÁRKÁNY Tl- BORNÉ csengőd-páhi-kaskan- tyúi lelkész. evangélikus elet A Magyarországi Evangélikus Egynáz Saitóosztáivának íaoia Szerkeszti: a szerkesztő bizottság A szerkesztésért felel: Mezősi György Felelős kiadó: Harkányi László Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1088 Budapest vili.. Puskin u. 12. Telefon: 142-074 Csekkszámlaszám: 516—20 412—Vili Előfizetési ár: egy évre 240.— Ft Árusítja a Magyar Posta Index: 25 211 ISSN 0133—1302 82.2168 Athenaeum Nyomda. Budaoest Rotációs maeasnyomás Felelős vezető: Szlávlk András vezérigazgató „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett véled!” (Zsolt. 103, 2). VASÁRNAP. — „A Szentlélek örökségünk záloga, hogy megvált­sa tulajdon népét az ő dicsőségé­nek magasztalására” (Ef. 1, 14 — Zsolt. 94, 14 — Lk. 17, 11—19 — Zsolt 84). Mérhetetlen gazdagság a hitre jutás. Általa Isten gyer­mekei, országának örökösei let­tünk; miénk az üdvösség. Mégis különös gazdagság. Mert azt is je­lenti, hogy mindenünkkel, amink csak van, más tulajdonai va­gyunk. Isten tette reánk a kezét, Leikével ő akarja vezetni, formál­ni az életünket, ha az ő dicsőségé­nek magasztalására éljünk, orszá­gához tartozásunk legyen látható­vá rajtunk. „Minden indulatját Szívemnek fogadd hát S teljes lelkemet, Csak tebenned éljek, Higyjek és reméljek Örök életet. Ó, megváltó Jézusom! Akkor ha eljő halálom, Üdvöm feltalálom” (193, 4. v.). HÉTFŐ. — „Van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus” (1. Jn. 2, 1 — Ézs. 62, 6 — Ézs. 40, 15—26 — 2. Krón. 35, 20—27). Hozzátartozóink, barátaink közül is bizonyára sokan imádságukban hordozzák életünket. Szeretetük, mellyel Isten előtt is mellettünk állnak, erőt jelent nekünk; bár tudjuk, bűnös, múlandó emberek csupán. A mi egyetlen igaz és örök pártfogónk Isten előtt Jézus Krisztus, ki kereszthalálával tö­rölt el minden vádat, mely elle­nünk szól. A mi közbenjáró imád­ságainkat másokért ő veszi az ő sokkal teljesebb pártfogásába. „Áldlak Jézus, hív barátom, ki síromig elkísérsz, Bíztató karod ha látom, El nem csüggedsz sem­mi vész. Hogyha halványul remé­nyem, Bujdosom nehéz ösvényen, Pártfogóm te légy Uram, Napvi­lág a borúban” (420, 1. v.). KEDD. — „Az én Istenem el­küldte angyalát, és az bezárta az oroszlánok száját, úgyhogy nem bántottak engem” (Dán. 6, 23 — 1. Pt. 3, 22 — 1. Thessz.‘5, 14—24 — 2. Krón. 36, 1—10). Dániel Istene, ki a mi Istenünk is, kilá­tástalan, nehéz helyzetekben is, amikor mi semmi kivezető utat nem látunk, megmentőnk tud lenni. A hivő ember boldog ta­pasztalata, vigasztalása és bizo­dalma ez. Mentő szeretetének és hatalmának nincs határa ott sem, ahol láthatólag minden lezárul, a halálban. „De Istenem el nerrrfe- lejtett, Megszánt s elhárította a veszélyt; Nyomorúságomból ki­mentett S víg nap váltotta fel a borús éjt. Velem az Űr, az ellen­ség nem árt, Nem tehet immár nekem senki kárt”(16, 3. v.). SZERDA. — „Igaz, tudom, hogy így van: hogy is lehetne igaza az embernek Istennel szemben? Ha kedve támadna vele perbe szállni, ezer kérdés közül egyre sem tud­na válaszolni” (Jób. 9, 2—3 — 1. Kor. 3, 18—19 — 3. Móz. 9, 22— 10, 5 — 2. Krón. 36, 11—23). A nehéz napok megpróbálják hitün­ket is, akkor vizsgázunk róla iga­zán. Ha a reánk mért szenvedést nem értjük is, ha mi másként gondoltuk volna is, értelmetlen­ség volna Istennel vitába, perbe szállanunk. A mi ítélő képessé­günk oly kicsi, hogy tetteit tőle számon nem kérhetjük. Inkább gyermeki bizalom tölthet el ben­nünket, hogy szeretetével és böl­csességével kitűzött céljához ve­zeti életünket. „Bízzál az Isten­ben, Érjen bár akármi; Zúgolódva ki fog Véle perbe szállni? Soha ne csüggedjen, Ne lankadjon karja, Ki a jót akarja” (398, 5. v.). CSÜTÖRTÖK. — „Krisztusban lettünk örököseivé” (Ef. 1, 11 — Zsolt. 16, 6 — 3. Móz. 16, 1—5. 15—19 — Ám. 1, 1—2; 3, 3—6). Örökségünk nem a saját szerze­ményünk, más valaki dolgozott, verejtékezett érte. Krisztus által gazdag örökséghez jutottunk: bűnbocsánathoz, élethez, üdvös­séghez. Hogy hogyan kerültünk az örökösök listájára, nincs más ma­gyarázat, mint Istenünk szerete- te. Űj irányt szab ez életünknek: örökségünk, az örök élet felé tart­va élni a mi mindennapi felada­tunk. „Az én örökös részem Már elkészíttetett. Jézus nekem meg- szerzé Az örök életet. Habár sze­mem gyakorta Hullatja könnyeit, Jézus minden fájdalmat Már itt megédesít” (352, 6. v.). PÉNTEK. — Jézus mondja: „A Fiú semmit sem tud tenni, ha nem látja, hogy mit tesz az Atya. Az Atya még nagyobb feladato­kat is fog rábízni, hogy ti cso­dálkozzatok” (Jn. 5, 19.20 — 5. Móz. 2, 24 — Mk. 1, 40—45 — Ám 3, 1—2. 9—15). Krisztusnak, s ben­ne Istennek, az egész életünket végig kísérő szeretete —, bármi­lyen kimondhatatlanul nagy ado­mány is az számunkra —, csak parányi része annak, ami még re­ánk vár nála. Isten Krisztus által ítéli meg a világot, életünket. S hogy a bűnös ember számára van feltámadás az örök életre, ez fe­lülmúlja mindazt, amit addig cse­lekedett velünk. SZOMBAT. — „Mivel Jézus tudta, hogy az Atya mindent ke­zébe adott, felkelt a vacsorától, és egy kendőt véve, . körülkötötte magát, és elkezdte a tanítványok lábát mosni” (Jn. 13, 3—5 — 1. Krón. 29, 11 — 2. Thessz. 2, 13— 17 — Ám. 4, 1—13). Krisztus egész élete hozzánk lehajló szeretet, hatalma szeretete által lett tel­jessé. Tanítványai lábát mosva minden időre példaként áll kö- vetpi előtt. Szeretete folytatódott azok életében, akik felebarátaik mellett állva, számítás nélkül, hátsó gondolat nélkül tudtak szol­gálni, segíteni, amikor csak szük­ség volt arra. Példája követésére, a szolgáló szeretetre akar meg­tisztítani és megújítani benün- ket. „Ó, segíts mással tenni, Mit Te tettél velem, És szolgálatban lenni Kész szívvel szüntelen, El­vetve önzést, érdeket. Az hajt­son, ami téged, A tiszta szeretet” (784, 7. v.). Szekeres Elemér Kenyér — mundiál A KIÁLTOZÁSOKAT MÁR AZ UTCA ELEJÉN HALLOT­TAM. El nem tudtam képzelni, miért ez a hangoskodás. A kiálto­zás aztán diadalordításba csapott: — Gól! Gól! Gól! Ekkor jöttem rá, futballoznak a „grundon”. Megálltam a körülkerített pá­lya mellett. Különböző korú és testalkatú fiú, meztelen felsőtest­tel, fejükön „mundiaV'-feliratú sapka, az ellenfél hajadonfőtt, mundiálfeliratú trikóban rúg- dalt, de nem labdát, nem, hanem egy gömbölyű rozskenyeret. Olyan döbbenet fogott el, hogy szólni sem tudtam. — A pálya szélén új fehér-barna kockás futball-labda hevert. Érintetlenül. VÉGIGNÉZTEM A JÁTÉKO­SOKON. Vajon melyiknek jutott az eszébe, hogy kenyérrel kellene futballozni, jóízű, pirosra sült rozskenyérrel. Kinek a világra­szóló ,.jópofasága” találta ki azt a megbocsáthatatlan újítást: ke­nyérrel futballozni? De az összerugdosott kenyér ki­múlása előtt akaratlanul talán, de mégis megfizetett megaláztatásá­ért. Repült a kenyér, vetődött a ka­pus. De megbotlott és a rúgott kenyér az arcába vágódott úgy, hogy kicsordult a vére. Véres lett a fehér mundiál-trikó. Véres tér­képre emlékeztetett: íme, rajta a helyek vérrel jelölve, itt kenyér­rel futballoznak, gondolhatta vol­na a szemlélő. A fiú feltápászko- dott, tehetetlen dühében belerú­gott a kenyérbe, amely messze ív­ben kirepült a pályáról. Egy ha­talmas farkaskutya ijjedten ug­rott félre, de aztán a véres kenyér mellé settenkedett, lenyalta, majd szájába kapva elloholt vele. A MECCS ABBAMARADT. A játékosok elcsendesedtek, csak a kapus mondta a magáét, elátkoz­va a kenyeret. A csapat feloszlott. Véget ért a hazai „grundon” a hazai mundiál. A látottakról nem mondok bírá­latot. Rábízom az olvasókra. De néhány kérdés mégis kikívánko­zik belőlem. — Beszélgettünk-e már gyer­mekünkkel arról, hogy milyen sze­repet tölt be életünkben a min­dennapi kenyér? — Voltunk-e már olyan hely­zetben, hogy nem volt egyetlen falatka kenyerünk sem és min­dent odaadtunk volna egy kis da­rabjáért? — Olyan feleslegünk lenne ke­nyérből, hogy nyugodt lélekkel futballozhatunk vele? — A szülők lennének a hibásak, hogy nem ügyelnek eléggé a csa­lád kenyerére, amit én még ma is valami megilletődöttséggel sze­gek meg? Mert így láttam ezt otthon, így láthatta anyám és nagyanyám is, így történhetett meg, hogy évszázadok óta a csa­ládban senkinek nem jutott az eszébe futballlabdának használni, de mindenki naponkénti imában megköszönte. Gyarmathy Irén

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom