Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-09-12 / 37. szám

GYERMEKEKNEK. Mk 5, 21—43 Vannak szolgálatkész emberek, akik mindig szívesen segítenek bajba jutott embertársaiknak. Jó dolog, ha közéjük tartozunk, mert mindig több a baj és a szenvedés körülöttünk, mint gondolnánk. Szükség van olyan emberekre, akik készek segíteni. Van azon­ban egy határ. A lehetőségeink határa. Olyan helyzet, amikor hiá­bavaló a jó szándék, a szeretet, az akarat. Áldozatot is hiába hoz­nánk. Bármennyire szeretnénk, nem tudunk segíteni. Hiába a gyógyszer, a műtét, az újraélesz­tés, a beteg meghal. Bármennyire akarjuk, képtelenek vagyunk visszahozni az életbe. EGY ZSINAGÓGÁI ELÖLJÁ­RÓ, Jairus fut sírva, kétségbees­ve Jéz'ushoz. A kislánya súlyos beteg. Hiába szeretnének, képte­lenek segíteni rajta. Halálán van. Édesapja végtelenül szomorú. Egy szülőt nem érhet nagyobb csapás, mintha a gyerekét vészíti el. Az emberek tehetetlenek. Jairus azonban úgy gondolja, még nem zárult be minden lehetőség. Ahol az emberek képességeik végére értek, ott még mindig lehet Jé­zusnak hatalma. Ezért fut hozzá, és kéri sírva: tedd rá a kezed! Gyógyítsd meg! JÉZUS ELINDUL JAIRUSSAL. Útközben azonban késleltetik. Egy beteg asszony fordul hozzá, gyógyulást keresve, Mi jól ismer­jük a szót: fontosabb dolgom van. Jézus ajkát azonban sohasem hagyta el ez a mondat. Tudta, ez az asszony ugyanúgy szenved, mint a mellette álló férfi. Nem hagyhatja cserben. Le sem ráz­hatja gyorsan. Hiszen ő most áll szemben Jézussal, s tán többé sose látja. Neki ünnep, nagy alka­lom ez a pillanat. Jézus számára egyikünk sem „egy a sok közül”. Most sem siet. Beszélget, s az asz- szony gyógyultan távozik. Nem­csak egészségesen! Gyógyultan. Betegsége megszűnt, egész szemé­lyisége megújult. Testi és lelki bé­kével búcsúzik a gyógyító Jézus­tól. KÖZBEN RÉMÜLT KÖVETEK ÉRKEZNEK a haldokló kislány ágya mellől. Ne fáradj! — mond­ják Jézusnak. Elkéstél. A kislány meghalt. Jézus úgy tesz, mintha nem is hallotta volna a hírt. Mert nem is a követeknek van szüksé­gük szavára, hanem az apának. Feljé fordul tehát egy rövid mon­dattal: ne félj, csak higgy! Három tanítvány, Jairus és Jé­zus mennek a ház felé. Teljes zűr­zavar fogadja őket. Teli a ház sí­ró, jajveszékelő emberekkel. Jézus csendes szóval korholja őket: mért csináltok ilyen zajt? Nincs ok a jajgatásra. A kislány csak al­szik. Azt ne gondoljuk, hogy örül­tek ennek a mondatnak! Kinevet­ték Jézust. Az elkeseredett sírás gúnyos nevetésbe csapp át. Ki ez az ember? Nincs tisztában a kor­látokkal? Ilyen naiv? összeté­veszti a halált az alvással? Bez­zeg mi tapasztalt emberek va­gyunk. Láttunk már halottat. Pontosan tudjuk, ki halt meg és ki alszik. Azt is tudjuk, hogy az alvó embert föl lehet ébreszteni, a halotton azonban nem segít már senki. ÖK NEM TUDTÁK, MI TUD­JUK: Jézus a kivétel, ö nem is­meri a lehetőségek határait. Szá­mára nincsenek korlátok. Ö erő­sebb a halálnál. Nem csodálko­zunk hát, amikor odalép az ágy­hoz, kedvesen megfogja a gyerek kezét, és csendes szóval, pontosan úgy, ahogy alvó kisgyereket éb- resztget a felnőtt, így szól hozzá: kislány, ébredj fel! Csak termé­szetes, hogy a kislány szót fogad. Fölkel, egészséges. A jelenlevők most ámulatba esnek. Gyász, gúnykacaj, csodál­kozás. Elég rövid időn belül meg­lehetősen komoly változás. Ne­künk nem kell csaponganunk el­lentétes érzések és vélemények között. Megmaradunk a biza­lomnál. Jézus ma is, valamennyi­ünk életében az az Ür, aki nem ér lehetőségeinek határához. Kor­látlan Űr. Hatalmát pedig mindig javunkra, életünkért gyakorolja. Szabóné Mátrai Marianna „írok nektek ifjak... ” „Mitől evangélikus a Ti templomotok?66 — Milyen vallású vagy? — Evangélikus. — Melyik a ti templomotok? — Az ott, az az egyszerű tor- nyú. — Mondd! Mitől evangélikus a ti templomotok? Attól, hogy szinte mindig zárva van? Vagy mert az ajtaja fölé van írva: „Erős vár a mi Istenünk”? — Szerintem pont olyan mint a többi. — Hát... végülis ... tudod ... hogy is mondjam.., — ??? * Ez a kínos párbeszéd, azt hi­szem sokunknak okozott (okoz­hat) kellemetlen perceket. Végül­is, tényleg mitől evangélikus a mi templomunk? Minden embernek van megérző képessége. Aki rendszeresen jár evangélikus templomba, biztos vagyok benne, hogy a legidege­nebb vidék evangélikus templo­mába lépve megérzi, hogy most otthon van, ez a mi egyházunk­hoz tartozók temploma. A megér­zésen túl azonban vannak az evangélikus templomnak olyan jegyei — elsősorban belső elren­dezésben — melyek határozottan és összetéveszthetetlenül evangé­likussá teszik azt. Mik ezek? — Templomépítésünk múltjával is ismerkedve szedjük csokorba! XVÍ. század. Luther, a lánglel­kű prédikátor anyanyelven hang­zó szava és igehirdetése nyomán az evangélium tüze végigsöpör Európán. Az addig katolikus egy­házközségek egyre-másra alakul­nak evangéikus gyülekezetekké. A templomuk a régi, talán több száz évvel korábban épült katoli­kus templom, de kikerülnek belő­le a szentek képei, szobrai, mel­lékoltárok. Csak a főoltár, a szó­szék és a keresztelőkút marad a régi helyén. Érzik azonban az emberek, hogy sem gyakorlatilag, sem az evangélikus hit kifejezé­sében nem felel még így annak, amire szükségük van. Csak a templom földszintjén foglalhat helyet az igét hallgatni vágyó gyülekezet. Nem látják jól az ol­tárt vagy a szószéket; sokan osz­lopok takarásába kerülnek, vagy nem férnek be a templomba. Ugyanakkor mi a fő centruma az istentiszteletnek? Az oltár, ami középen van, vagy a szószék, amely valamelyik pillérre vagy oszlopra van helyezve az oltárté­ren kívül? Márpedig az új, bibli­kus felfogás szerint egyaránt fon­tos, istentisztelet lényegét jelentő az úrvacsora, s annak tárgyi köz­pontja, az oltár, és az igehirdetés, és annak helye, a szószék. Hogyan lehet ezt az elrendezésben is ki­fejezni és a praktikus igényeket is kielégíteni? XVI. század vége; XVII — XVIII. század. — A kezdeti kü­lönféle próbálkozások után, a 95 tétel kiszögezésétől alig két em- beröltőnyire, 1590-ben megszüle­tik az első, az előző kérdéseket jól megoldó, eleve evangélikusnak épített templom: a torgaui vár­kápolna. A téglalap alaprajzú templom bejárattal szemközti, rö- videbb falának tengelyébe he­lyeznek el mindent a tervezők és építők, ami az evangélikus isten- tisztelet lényegéhez tartozik. A földszinten, kissé kiemelve he­lyezték el az oltárt, az oltárkép fölé, az első emelet magasságába a díszes szószéket, s afölé a má­sodik emelet magasságába az or­gonát, az éneklő evangélikus gyü­lekezet gyönyörű hangszerét. A templomhajóba két-három emelet magasságban egészen az oltártéy- faláig húzódóan mélyen benyúló karzatokat építettek olyan lejtő­szögben, hogy az ott ülők rálássa­nak az oltárra és szószékre, s jól hallják a hirdetett igét. — Ezzel és innen számíthatóan indul az evangélikus templomok speciális belső térkialakítása. Jellegzetessé­gük ebben a korban, sőt sokszor később is az oltár fölé, és azzal egybeépített úgynevezett „szó­székoltárok”, és a nagy karzatok, karzatrendek. E templomokban a díszítés is e helyeken jelenik meg: a karzatok mellvédjén és a szószékoltárokon. Hazánkban ilyen sok más mellett például a békéscsabai, nemeskéri, vagy a győri ótemplom. XIX.—XX. század. A XIX. szá­zadtól az evangélikus templomok­nak ez az ősi jellegzetessége fel­lazult, átformálódott. A centrális, egy függőleges tengelyre kompo­nált oltártér-elrendezést egyre több helyen váltotta fel a vízszin­tes, széthúzott, levegősebb kiala­kítás, amelyben az ókeresztyén égtájszimbolika felújított haszná­latával többnyire az oltártól ballra helyezték el a szószéket, s jobbra a keresztelőkutat. A ré­gi teológiai szempontok azonban megmaradtak: egyehlő belsőépí­tészeti hangsúlyt kapjon a szó­szék és az oltár, s akkora legyen a földszint és a karzat férőhelye, hogy az egész gyülekezet elférjen benne. Megmaradt az ősi, puritán égtájszimbolika felújított haszná- díszités is, azt az ősi Jézus szavára visszamenő protestáas elvet vall­va: nem a gyülekezet van * a templomért, hanem a templom a gyülekezetért, s a templom, az evangélikus templom legszebb dísze a gyülekezet. A modern, ma épített evangélikus templomok is ezeknek az alapelveknek megfe­lelően épülnek. S hogy a gyüleke­zeti alkalmakon kívül zárva van­nak, az abból is fakad, hogy mi nem Isten lakhelyének tartjuk, hanem Isten megszólalása és cse­lekvése kiemelt helyének, akivel az igehirdetésben, éneklésben, imádságban és az úrvacsorában találkozhatunk, s aki velünk jön azután az útjainkra onnan, mert ígérete szerint velünk van és ma­rad nemcsak vasárnap, hanem „minden nap a világ végezetéig”. * — Milyen vallású vagy? — Evangélikus. — Mitől evangélikus a ti temp­lomotok? — Attól, hogly ott a hirdetett ige szószéke és a bűnbocsánatot adó úrvacsora oltára áll a temp­lombelső és az istentisztelet kö­zéppontjában, ahonnan az élő Isten ereje fog meg, azért hogy egy szerető, szolgáló közösséggé, egyenként pedig ilyen gyermekei­vé formáljon minket az igazi nagy istentiszteletünkben: a min­dennapi életünkben. Ifj. Foltin Brúnó Vörös kakas Részlet a Miért reszketnek a csillagok című regényből FOSZLÁNYOKKÁ RONGYO- LÖDOTT EMLÉKEM A HÁBO­RÚRÓL. Igaz, a háború alatt kezdtem növekedni anyám szok­nyájába kapaszkodva. Elcsende­sedett a falu. Az asszonyok és az öregek sóhajtoztak. Volt aki már gyászolt, a többiek reménykedtek. Anyám egyedül maradt velem, rokonunk talán csak Amerikában volt, ha ugyan rá nem szakadt a bánya. Amikor az eszem kezdtem tudni, már nyakig úsztunk a baj­ban. Gyorsan megtanultam, mit jelent az hogy „nincs”. Nincs só, petróleum, szappan, cukor, liszt, zsír. Kellett minden a háborúhoz. Eltört a kasza nyele, göcsörtös ág­ból faragott újat a kondás, aki munkanélkülivé vált, mert meg­szűnt a konda. Kellett az is a há­borúhoz. Tülök je szomorúan lógott a verandán. A kondás pedig egy- egy tál levesért anyámnak segít­hetett. Csereberéltek az emberek. Maroknyi dohánylevélért zsírt, zsírért, cukrot, cukorért petróle­umot, petróleumért sót. És ez így ment körbe-körbe. Anyám leleményes volt. Tudta mi kell a kicsiny szervezetnek. Kötényében mindig találtam rág- nivalót. Egyszer csicsókát, más­kor murkot nyomott a markom­ba. „Rágjad, kicsi szívem, külön­ben megnő a fogad, mint a nyúl­nak” — s két ujjával mutatta a nyúl metszőfogait. Buzgón rág­csáltam, s tele lett a gyomrom. Nyáron almát szeletelt, napra tet­te, ősszel szilvát aszalt, lekvárt főzött, s így akadt mindig valami a kamrában. Fejedelmi ételeket készített kukoricából. Télen a sze­meket vízbe áztatta, vasfazékba rakta s főzte. „Ha éhes vagy, járj rá!” Marokszámra ettem a főtt kukoricát. Főzött puliszkát, sü­tött máiét. Nem éheztünk. Pedig elrekvirálták malacainkat, lisz­tünket, elvitték tehenünket, s lo­vunkat, a Csillagot. Kellett a há­borúhoz. Így aztán a mi kis falunknak is megvolt a maga külön kis hábo­rúja „Nincs-herceg” seregével szemben. TIZENNÉGY, TIZENÖTBEN SŐT MÉG TIZENHATBAN IS rendszeresen jöttek a tábori la­pok. Apám szófukar ember, lelkét írta rájuk. Anyám ilyenkor ölébe vett, fejemet mellére hajthattam s ő betűzte a tintaceruzával rótt sorokat. „Figyelj, csak Andris­kám, apád nekem is írt! Hozok neked huszárcsákót, piros-fehér- zöld gomb lesz a hegyiben. Ha itthon leszek, faragok neked fa­kardot, bodzapuskát, kis vitéz le­szel.” Tizenhatban fogságba került, egyik bajtársa írta meg a hírt: „Bogár András szakaszvezető úr számára végétért a háború. Tuda­tom, hogy muszka fogságba ke­rült. A muszkák jó emberek, nem lesz semmi baja a szakaszvezető úrnak.” Igaza lett. De a falu másként vélekedett, okoskodott. Legtöbbje a 32-esek- nél szolgált, a 32-esek pedig „fe­negyerekek” voltak. Amikor Gor- licénél áttörték a vonalat az oro­szok, egyre azt hajtogatták: „Meg kellene mondani Ferenc Jóská­nak, a 32-eseket vezényelje oda, ők majd megtanítják a muszkát kesztyűbe dudálni.” És amikor az olaszok beléptek a háborúba, azonnal tanácsolták: „Majd a 32- esek! A 32-esek megúsztatják a taljánt az Isonzóban!” És amikor nem bírtunk az olaszokkal: „Ej, ha a 32-esekre bíznák, holnap már Majlandban tűznék csákójukra a virágot’,, A háborút ilyen egy­szerűnek látta a falu. A 32-ese- ken keresztül, ahol fiai szolgáltak. Messze voltak a frontok, megsze­lídülve érkeztek a hírek. Tizen­nyolc elején azonban már érző­dött, hogy vesztettünk. Addigra a 32-esek színe-java „hősi halált halt”. Sírtak az asszonyok, feke­tében jártak, s egyre gyakrabban hallottam: „Jajj Istenem, mi lesz velünk?” Hadiárvák és hadiöz­vegyek lépkedtek halkabban és egyre szomorúbban, de sűrűn a templomba. ANYÁM IMÁDKOZNI TANÍ­TOTT: „Az apádért mondd utá­nam, Miatyánk ...” megtanultam. Estenkint el kellett mondanom apámért a Miatyánkot. Ö is imád­kozott. Ilyenkor nem fakadt szó az ajkán, s én zavartam gondola­tait. Templomba vitt rendszere­sen. Akkor szoktam meg helye­met s a fegyelmet. Odabújtam melléje, ő magához szorított, s én a papi beszéd alatt csendben aludtam. Amikor iskolás lettem, felkerültem a karzatra. Onnan leshettem anyámat, aki szép volt, a falu legszebb asszonya. Amíg megvolt a Csillag, anyám majd mindenkinek segített. „An­na, segítenél-e behozni a kolom­párt a földről?” „Már hogyne se­gítenék!” „Anna néném, a ma­lomba kéne vinni a búzát” —, es- dekelt Takács Kati, Lali felnőtt nővére. Anyám befogott, maga mellé ültetett a bakra, s Csillag megtette a kötelességét. A tisz­telendő úrnak két öl fát rakott az udvarába. Mondott is olyan szép imát apámért, hogy anyámnak szakadtak a könnyei. De a többi asszony is megkönnyezte az imát. Anyám nevelése ösztönös volt. Szívéből jött, és a Gaál ősök fe­szes rendjét követte. Annyi sze- retetet éreztem szavában, hogy gyermeki ellenállásom teljesen megtört. „Kicsi fiam, hozd ezt, hozd azt!” „Szedd össze a tojáso­kat, a kendermagos megint félre tojt!” „Ne vedd kezedbe a kést, megvágod magad!” „Gyufát meg se érints, a legveszedelmesebb szerszám!” Hangjának muzsikája volt, kottáját szívében írták. Meg­tanított köszönni: Jó napot, Juli- néném!” „Jó estét Jani bátyám!” „mindig illik megkérdezni, hogy szolgál az egészsége, jött-e levél a frontról?” Apró dolgok voltak ezek, de hozzátartoztak a falusi erkölcshöz. „Szigorú a falu szeme — mondotta —, vigyázni kell, ne vegyenek nyelvükre az emberek.” TIZENNYOLC NYARÁN MÁR VÉGKÉPP NEM VOLT SEM­MINK. Féltünk nagyon a téltől. Addigra hazakerültek a sebesül­tek, nyomorékok. Kovács Józsi bácsinak egyik lába Doberdónál maradt, Lőrinc Lajosnak a jobb karját szakította le egy srapner ugyanott. Kovács Ferit légnyo­más érte Galíciában. Reszketett, mint a nyárfalevél. A többiek or­szágszerte kórházakban várták a gyógyulást. De legalább itthon. A hadirokkantak hallgatagon jár­tak. Nem dicsekedtek. Ok tudták, mi a háború. Konok hallgatásuk szinte fenyegetőleg hatott. Még tizenhét augusztusában járhattunk. Rekkenő hőség volt. Éjszaka is. Egyetlen pendelyben aludtunk, takaró nélkül. Éjszaka egyszer csak anyám riasztott: „Kis csillagom, ébredj, Andriskám!” Öklöcskémmel megpróbáltam ki­nyomkodni az álmot szememből. Különös az, amikor váratlanul az álom világából a valóságba lé­pünk. Velem is megfordult a szo­ba. Az égtájak kimozdultak he­lyeikről, a szekrény, sublót nem a szokott helyén állt, ablakunk pedig a túlsó oldalra keveredett Anyám kapkodta magára ruháit, s remegő hangon ösztönzött: „vedd már a nadrágodat, kicsi szívem”! Rőt fény szüremlett be szobánk­ba, időnként megvilígátva szegé­nyes bútorzatunkat. A harangok eszeveszetten szóltak. így még sohase hallottam. Máskor andalí­tottak, kértek, hívtak, simogat­tak, egyszóval muzsikáltak. De ezen az éjszakán vésztjóslóan kongtak. Azt hittem, a muszkák rontottak falunkra. — Tűz van, tűz van! — hallat­szott a nyitott ablakon át. Azt hi­szem, anyám ezt már hamarabb tudta, de nem akart riadalmat kelteni gyenge lelkemben. Szoro­san megfogta kezem, s amilyen gyorsan lehetett, ki velem az ut­cára! A falu felső vége lángokban állt. Fekete árnyak húztak el mel­lettünk, vödröket, kapákat szö- ' rongattak, s egyre csak ezt haj­togatták: „Jajj, Istenem, Jajj, Is­tenem!” A lángok olykor elfullad­tak, aztán felcsaptak a csillagos égig. Recsegett, ropogott minden, s akkora füst szállt fel, hogy tor­nyunk parányi fűszál volt mel­lette. Égett a zsupp, nád, zsindely: a szegénység. Reggel még hullott a pernye, kesernyés szag telepedett a lél- kekre. Még ilyen szomorúnak nem láttam falunkat. Tucatnyi ház üszkei, romjai, kormos falai, ár­ván meredező kéményei könyö­rögtek segítségért. Kuruc Sándor bácsiék átköltöztek hozzánk. Az öreg csak kezét tördelte, Tercsi néni meg csak sápítozott, a fiata­lok pedig éjjel-nappal a romok között tüsténkedtek. Mondta is Tercsi néni: „Isten áldja meg szí­vedet, Anna lelkem, nélküled mit kezdenénk.” Késő őszig, míg a dér le nem csapott, ott laktak nálunk, anyám megosztotta velük szegénységün­ket, s ha ideje engedte, segített kötözni a zsuppot. Folytatás az 5. oldalon

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom