Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1982-08-29 / 35. szám
„írok nektek, ifjak...” GYERMEKEKNEK. Hitvallásaink Miért? A vakon szülelett Jn 9. Kati, mikor óvodás lett, halálra fárasztotta óvó nénijét soha el nem fogyni akaró kérdéseivel. Miért süt a nap? Miért kék az ég? Miért hosszú a cica farka? Miért repül a madár? stb. Szűnni nem akaró kíváncsiság hajtotta, hogy a körülötte levő világ titkait megismerje. VANNAK AZONBAN NEMCSAK KÍVÁNCSISÁGBÓL VAGY TUDÁSSZOMJBÓL FAKADÓ KÉRDÉSEK, hanem gyötrő, szorongató kérdések is. Amikre nem tudunk válaszolni. Vagy nem tudunk helyes választ adni. Ilyenkor úgy érezzük magunkat, mintha valami nagy sötét alagútba került volna az életünk. Miért lettem beteg, amikor együtt mehettem volna a többiekkel kirándulni? Miért nem sikerült, amit szépen elterveztem? S lehetnek még szorongatóbb kérdéseink is, melyek mögött — észrevettétek? — mindig az okot kutatjuk. JÉZUS TANÍTVÁNYAI IS GYAKRAN KÉRDEZTEK. S Jézus soha nem intette le őket a fáradt felnőttek türelmetlenségével, hanem megtanította helyesen kérdezni őket. Jézus és tanítványai a templom közelében egy vak koldussal találkoztak. Nem volt ez ritka az akkori Keleten. Ez az ember még szánandóbb volt, születésétől fogva nem látott, még emlékei sem lehettek a külvilágról. A tanítványok megkérdezték Jézust: Miért született vakon? Ö vétkezett vagy a szülei? A zsidók ugyanis azt hitték — s ebben a tanítványok is hasonlóan gondolkoztak —, hogy minden betegség, testi fogyatékosság Isten büntetése valami konkrét bűnért. A vak sorsát is még nehezebbé tették vélekedésükkel: Isten sem szeret téged, haragszik rád, büntet téged. Jézus helyreigazította a kérdést. „... azért van ez így, hogy láthatóvá legyenek rajta Isten cselekedetei" — mondta, Nem az okot magyarázta, a célra mutatott rá. NEM VÁRT KÉRDÉSRE SEM. Nem vette figyelembe a szombatnapi gyógyítás tilalmát. Gyorsan cselekedett. Sárral bekente a vak szemét és elküldte a Siloám tavához, hogy ott mosakodjék meg. S mire visszaért, látott. Látta a templomot, az embereket, Jézust. Milyen csodálatos érzés volt körültekinteni: fény, világosság vette körül. HA TOVÁBB OLVASSUK EZT A TÖRTÉNETET, meglátjuk, hogy Jézus még ennél is többel ajándékozta meg: belső világossággal. Ez a régen vak ember az emberek kérdéseinek kereszttüzébe került. A szomszédok csodálkozva, a farizeusok Jézus iránti gyűlölettől áthatva kérdezgették: Ki gyógyított meg? Te is tanítvány akarsz lenni? Hiszel benne? Csak úgy záporoztak rá a kérdések. A meggyógyítottban azonban egyre erősödött a bizalom az iránt, aki visszaadta a szeme világát. Nemcsak a szeme fogta fel a külvilág fényeit, hanem izívét is egyre inkább betöltötte Jézus szeretetének világossága. Megbizonyosodott felőle, hogy szereti az Isten, hozzá tartozhat és ez minden eddig tapasztalt örömnél nagyobb fénnyel ragyogta be az életét. Többet látott meg, mint az eddig is egészséges szemű farizeusok: Látta Jézuson keresztül felragyogni Isten szeretetének mindent betöltő világosságát. EZ A CSODA ISMÉTLŐDIK MEG VELÜNK MA IS, ha bizalom ébred szívünkben Jézus iránt. Akkor nem azt kérdezzük vádló- an vagy kétségbeesve: miért tetted ezt vagy azt velem Istenem? Hanem naponta megtapasztaljuk Isten segítő, javunkat munkáló, célra vezető szeretetét életünkben. Ülünk a templomban, folyik az istentisztelet. Ä lelkész az oltár előtt igét olvas, válaszként a gyülekezet közösen mondja az Apostoli Hitvallást. Aki nemcsak végighallgat egy istentiszteletet, hanem közben gondolkodik is, biztos megkérdezte már: mi az tulajdonképpen, amit hitvallásnak nevezünk és miért van rá szükségünk? Talán mondanom sem kell, hogy a hitvallások nem bibliai részletek. Hiába lapoznánk végig a Szentírást, sehol sem találnánk meg benne az Apostoli Hitvallás szövegét. Tartalma viszont gyökeresen bibliai. AKI MÁR VALAHA TARTOTTA KEZÉBEN A SZENTÍRÁST, tudja, hogy ez a könyv mennyire nem tantételek gyűjteménye. Eseménnyel kezdődik már első mondatában és hasonlóképpen folytatódik. Mindabból azonban, ami történik, megtudhatjuk, kicsoda az Isten. Melyek azok a vonások, amelyek leginkább jellemzőek rá. Megismerkedhetünk Jézussal, megtudhatjuk, mit hozott ő nekünk életével, halálával és feltámadásával. Ám hitünknek ezeket az alapelemeit föl kell fedeznünk a leírt eseményekben és szavakban. Hogy ezt a kutató munkát ne kelljen minden nemzedéknek és minden egyes embernek külön- külön elvégeznie, megszülettek a hitvallások. Nem is kellett sokáig várni rájuk. A legelső hitvallás szinte egyidejű a keresztyénség- gel. Egyetlen mondatban összefoglalja hitünk lényegét: Jézus Krisztus Ür. AZUTÁN MÚLTAK AZ ÉVEK, JÖTT AZ ÚJ NEMZEDÉK. A fiatalokat meg kellett tanítani arra, mit hisz az az ember, aki keresztyénnek vallja magát. Ezzel a tanítói céllal született két első, az egész keresztyénség által elfogadott hitvallásunk, az Apostoli Hitvallás, s az ezt kicsit kibővítő Niceai Hitvallás. Mindkettő hihe- telen tömörséggel foglalja össze — valóban tanítható, lényegre koncentráló formában —, mit hiszünk a Szentháromság Istenről. Konfirmandusaink ma is innen tanulják meg, kicsoda és mit tett az Isten, melyek Jézus életének legfőbb állomásai és mi a Szentlélek munkája. NYILVÁNVALÓ, HOGY KERESZTYÉN MAGATARTÁSUNK ALAPJA A HIT. Ám az is igaz, hogy ismernünk kell, tudnunk kell, mit hiszünk és ki az, akiben hiszünk. Ez a követelmény azonban: komoly próbatétel elé állítja az ember értelmét. S aki gyenge vagy rosszul tanítják, könnyen enged a kísértésnek: itt lefarag, ott kibővít, amott kicsit könnyít — és máris egészen meghamisított, eltorzított igazságokat vall és hisz. Ez azonban nagyon veszélyes út. Akik tisztán és igazán ismerik Isten dolgait, azoknak kötelessége, hogy megóvják a többieket a tévedésektől. Ilyen tisztázó szándékkal született az 5. században Athanasius Hitvallása. Kristálytisztán, élesen húzza meg a vonalakat. Félreérthetetlenül tudtunkra adja, mi az, ami fontos és hol vannak a tévedések. ELSŐ SZÁZAD ÉS ÖTÖDIK SZÁZAD? Oly sok idő telt el azóta! Közben nem látta szükségét az egyház, hogy megfogalmazza önmaga és a kívülállók számára, mit is tartalmaz a keresztyén hit? Természetesen azóta is születtek hitvallások. Az egyháztörténetnek kiemelkedő, forrongó szakaszait jelzik mindig az új hitvallások. A reformáció korában szinte szóról szóra ugyanúgy zajlott le minden, mint kezdetben. Tanítói szándékkal írta Luther Márton a Kis- és Nagykátét. S hogy tisztázzák a félreértéseket és kiküszöböljék a hamis hitet, írták meg a Schmalkaldeni Cikkeket, az ún. Egyezségi iratot, valamint az Ágostai Hitvallást. Az utóbbi alapján nevezik egyházunk tagjait ágostai hitvallású evangélikusoknak. Már az elnevezés mutatja, hogy ezek az utóbbi hitvallások megkülönböztető jellegűek. Csak nekünk, evangélikusoknak alapvetően fontosak. A többi felekezet bizonyos kérdésekben mást tanít, mint mi. Ez a különbség nem jelent tudatos elzárkózást, sem pedig értékrendet. Mi örülünk annak és büszkék vagyunk arra, ami a mienk. Kötelessége is minden evangélikus fiatalnak, hogy egyháza tanítását a lehető legjobban ismerje, végiggondolja és egyre tudatosabban vallja. De hogy ez mennyire nem jelent elzárkózást a többiektől, azt bizonyítsa az Ágostai Hitvallás egyházról szóló mondata: „Az egyház a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki”. Lényegtelen tehát, hogy milyen hagyományok alapján, milyen külső formában történik mindez. Ennél nyitottabb módon, ennél több egymás iránti szeretettel nemigen lehet egyházról tanítani. A REFORMÁCIÓ KORA ÓTA EÓYHÁZUNKBAN ÜJ HITVALLÁS NEM SZÜLETETT. Ez a tény azonban nem jelenti azt, hogy a folyamat végérvényesen lezárult. Bármikor megfogalmazhat újat az egyház népe, ha úgy látja, környezete és kora olyan új kérdéseket vet föl, amelyekre nem adnak kielégítő választ régi hitvallásai. Sőt többet is tehet. Hitvallásaink nem porosodnak levéltárakban régi korok emlékei között. Olvassuk, forgatjuk őket. S ha azt vesszük észre, tanításuk valahol, akár a legkisebb ponton is eltér a Biblia üzenetétől, kötelességünk átfogalmazni, javítani őket. Mert a hitvallások nem önmagukban jelentenek számunkra normát. Köti, szabályozza őket az egyetlen, amit igaznak, megmásít- hatatlannak vallunk: Isten igéje. Ezzel a kiinduló szemponttal ajánljuk ifjúságunknak . olvasásra, megértésre. megbeszélésre hitvallási iratainkat. HÚSZEZER LETT BIBLIA A Lett Evangélikus Egyház lehetőséget kapott húszezer Újszövetség nyomtatására, közölte Janis Matulis érsek Jouko Martikai- végrehajtáshoz a testvéregyházak Sárkány Tibornénennel, a Finn Evangélikus Egy- segítségét kérik. ház külügyi bizottsága főtitkárával, aki júliusban rövid látogatáson tartózkodott Lettországban. A Szabóné Mátrai Marianna Igaz is, miért reszketnek a csillagok? Ezt akkor kérdeztem először az én drága anyámtól, amikor egy zúzmarás téli napon lázasan feküdtem. Ö ült az ágyam szélén, homlokomról sűrűn törölgette a verejtéket. Kis testem vizes lepedőbe volt csavarva. Csend és homály szorongott a szobában. Apám kint matatott, időnként nesz szüremlett be, mintha fát vágott volna. Anyám búzavirág kék szeme is megtörtebben csillogott, aggodalom és féltés bujkált benne. Egyre csak nézett és törölgette a kövér gyöngyöket homlokomról. * — Meggyógyulsz, kicsi fiam, — rebegte fátyolos hangon. És ekkor szakadt fel lelkemből, mint egy fájdalmas sóhaj, a kérdés: „miért reszketnek a csillagok?” Anyám gondolkodni látszott, azután halk, rekedtes hangon így felelt: „Talán mert félnek”. Csak ne mondta volna, hogy „talán”. Állította volna határozottan: „mert félnek”, akkor nem kételkedek tovább. így azonban tudtam, hogy más oka is lehet. A láz azonban nem engedett szóhoz jutni. Néhány pillanat múlva megemelkedett velem az ágy, áttörte könnyedén a falat, s magasba röppent vélem. Nagy fekete madarak kísértek szárnyuk tollazata arcomat érintette. Azután elmaradtak a madarak, én kiléptem az ágyból, ledobtam magamról a vizes lepedőt, s fehér ingecské- ben. melyet anyám kék í tő ben öblögetett, sétába kezdtem a felhők peremén. Mintha vizen járnék, szürke pocsolyákban. Szél borzolta a felhöhabokat. hideg csöppe- ket vágott arcomba. A mennyei örvények megforgattak. Mint a hínár, azután lábamra tekeredett egy szürke gombolyag, s elvesztettem egyensúlyomat. Hiába kapaszkodtam a felhők fodrába, egy menthetetlen, iszonyatos zuhanás kezdődött. Szívem mintha megállt volna, s torkom szakadtából kiáltottam: „anyám! anyám, a Félele ni Részlet a Miért reszketnek a csillagok című regényből kötényedet tárd szét, mert lezuhanok.” Már pislálkolt a petróleumlámpa. Apám szótlanul az ágy végében állt, s anyám változatlan helyzetben ült mellettem. Síron- túli hangon nyugtatott: „meggyógyulsz, kicsi fiam!” Ettől kezdve nagyon féltem a betegségtől. Nem féltem viszont a haláltól. Honnan is tudná egy kisgyermek, mi a halál? Egy nyári délután anyám felöltöztetett, fehér ingemet adta rám, ő fekete ruhát öltött, kendőt kötött, szép fekete selyemkendőjét. Megfogta kezem és azt mondta, „most pedig elbúcsúzunk üti bácsitól.” üti bácsi a falu kocsmárosa volt, szikár, magas ember. Én csak a kötényére emlékszem, amelyet nyakába akasztott, térden alul ért, derekánál madzaggal átkötve viselt. Úti bácsit télen-nyáron ebben a kötényben lehetett látni. Hallgatagon szaporítottam lépéseimet anyám mellett. A kocsma szokatlanul csendes volt. Befordultunk a szobába, síri csend fogadott. Amikor megszokta szemem a homályt és felismertem néhány asszonyt, akkor láttam meg az ágyban Úti bácsit. Némán feküdt, arca kissé sápadt volt, hosszú szikár alakja kidomborodott a lepedő alól, keze imádságra volt kulcsolva. Anyám intett, hogy kulcsoljam én is imádságra keasm, ő hasonlóképpen cselekedett. De nekem nem jutott eszembe semmi, egyre csak Úti bácsi kék kötényét kerestem, amelyet a megboldogult életében sohasem vetett le. A temetőtől nagyon féltem. Csillaghasadás után vagy éjszaka engem a temető felé sem küldhették, mért akkor belehaltam volna félelmembe. Hiába mondta anyám: „a holtaktól nem kell félni, csak az élőktől”, én nem is a holtaktól féltem, hanem a temetőtől. Takács Lali, akinek a szeme sem állt jól, egyszer elmondta, hogy a temetőben pedig éjszaka szellemek járnak-kelnek. Határozottan állította, a nagymamájától hallotta. Én nem tudtam mi az a „szellem”, de félelmetes dolognak véltem. Mári néni, Lali nagymamája úgy mesélte, hogy éjfélkor a szellemek elhagyják sírjaikat, s az uraság kriptája körül gyülekeznek. „No, akkor látnátok, hogy szeppennek meg az uraság halottak” Mert ezek a szellemek kaszákat, kapákat szorongatnak, némelyik még a keresztjét is magával viszi. Az uraság halottal nem győznék reszketni. Mint a csillagok, gondoltam magamban. Mári néni boszorkányokról is tudott. Az öreg Lidi néni volt az, akit nem egyszer látott nyírfaseprőn vágtatni a Hold felé. Kiváltképpen péntfk éjjel, „mert ez az ő napjuk”. Lidi nénit csak néhány éve temették a temető árkába, én még láttam életében. Hajlott hátú, botra támaszkodó, csupa ránc, bibircsókos orrú öregaszony volt. akinek szürke haja csapzottan lógott arcába. Mi gyerekek, ha az utcán észrevettük, úgy rebbentünk szét, mint csirkék, ha héja csap közéjük. De a karon ülő gyermekeket is bevitték előle, nehogy szemével verje meg őket. Az egész falu félt tőle. én is. Lidi néni pár éve halott, de Mári néni azt mondta: „a föld kivetette magából, felkerült a gonosz lélek a Holdba”. — Nézzétek csak jól meg — jelentette ki a fülem hallatára —, hogy ott görnyedezik egy köte" rozsé alatt, botja is a kezében van. Ha felnillantottam a tele Holdra, valóban láttam őt. Lidi ott görnyezedett, a kutyák vonítottak, s én riadan kaptam el tekintetemet. Egyébként sem volt tanácsos a Holdat bámulni. Senki sem érti meg egy kisgyermek félelmét. Anyám ágya fölött berámázva, üveg alatt nagyapám és nagyanyám képe lógott. Hetyke bajusszal, katonaruhában, két csillaggal a gallérján intett tiszteletre nagyapám. Káplár volt a „közösben”, s járt Novibazárban, a szandzsákban. Egyetlen emberként a faluból. Erről anyám ejtett szót, s amikor megkérdeztem, hogy mi az a szandzsák és hol 'van Novibazár, szegénykém elpirult és másról kezdett beszélni. A faluban sem tudta senki. De nagyapám négy ragyogó csillagot hozott magával, s tán a csillagoknak köszönhette nagyanyám kezét. Az uraság kriptája olyan volt, mint egy templom. Ha akkortájt megkérdeznek, hány temploma van a falunak, gondolkodás nőikül vágom rá: három. Evangélikus, római katolikus és urasági. Pedig az csak kripta volt. A két felekezet temetője közös volt, „legalább ott békességben leszünk egymással” mondta nem egyszer anyám, de az uraság kriptája saját kertjük végében állt. Ők még haláluk után sem akartak közösködni velünk. A fiatal kontesszával életemben háromszor találkoztam. Legmélyebb nyomot az első találkozás hagyott bennem. Templomozás után Hódi Jancsival az artézi körül játszadoztunk. Jancsi egy- szercsak felkapta fejét, elkiáltotta magát: „jönnek a grófék!” S valóban két koromfekete ló kényesen, magasra emelt fejjel és patkóval pacérozott a kövezeten. A hintó bakján délcegen, ezüstpitykés mentében feszesen tartotta a gyeplőt az urasági kocsis. Nem'nézett az se jobbra, se balra. A sárga, csillogó hintóbán kék kis fodros ernyőt tartva kezében ült a kontessza, a grófét lánya. Hosszú, szőke haja sze.es karimájú kalapja alól fürtökben lógott. Sáros kezemet ijedtemben nadrágomba töröltem, lábamat szétvetve bámultam a kontesszá- ra. Annyi idős lehetett mint én. S amint megpillantotta sáros sötétkék nadrágomat, elnevette magát, gyöngyfogai megcsillantak, a kék kis fodros ernyőt jobbra billentette, s a hintó, mint a látomás, eltűnt szemünk elől. — Láttam a kontesszát — jelentettem ki anyám előtt. Anyám tekintete elborult, ajka némán, egyetlen vonallá szorult össze, s letette a gőzölgő levest. Apám lapozott a kopott családi Bibliában, s a szokásnak megfelelően felolvasta érces hangján a zsoltárt. Ezen a vasárnapi ebéden azonban csak a kontessza járt az eszemben.. Még az asztali imádságba is belezavarodtam. Ettől kezdve gyakran kóboroltam az uraság kertje körül. Hátha még egyszer látni sikerül a fiatal kontesszát. Soha nem sikerült. Téglakerítése magas volt, óriási fák lombkoronája rejtette el a tekintet elől a kastélyt, csak a hatalmas vaskapu engedett némi bepillantást egy idegen világba. De a kapu előtt nem illett ólálkodni. El is zavartak volna, ha a kapu előtt ácsingózunk Kert végében állt « kripta, f züi ke kváderköveit moha lepte. Ide gyülekeztek éjfélenként a temető szellemei. Parasztok kaszával, kapával, s keresztjeikkel, úgy ahogyan ezt Mári néni mesélte. A kriptát következetesen elkerültem, pedig szerettem volna látni az uraság halottait, amint reszketnek, mint a Csillagok. Soha sem mertem azonban kimenni az éjszakai randevúra. Ilédey Pál
