Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-01-24 / 4. szám

^ öKumené ^ öKumené ^ öKumené ^

Milyen egységet akarunk?

Megbékélt különbözőség

Az egyházak egységtörekvéseinek egyik legnépszerűbb módját, a nemzetközi és felekezetek közötti beszélgetések leggyakoribb útját jelöli a kifejezés: megbékélt különbözőség. Népszerű, mert gyorsan egyetérthet vele az, aki először hallja. Olyan gondolattal is lehet fogadni: nem kell sokat feladni önmagunkból, maradhat minden a régiben, csak megbé- kélten kell viszonyulnunk egymáshoz. De éppen ez a „csak” hordozza magában ennek az útnak egyik veszélyét. Abban a pillanatban nehézzé válik a párbeszéd, majdnem lehetetlenné a közeledés, amikor a különböző felekezetek túl egyszerűnek, köny- nyűnek becsülik a megbékélt közeledés lehetőségét. Mit is jelent a megbékélt különbözőség?

Megbékélten

Életünk minden területén igaz, hogy a rendezés egyedül járható útja, ha a nézeteltérésekkel, összeütközésekkel teli múltat úgy tudjuk feldolgozni, hogy az nem tart távol egymástól. A családi élet roppant kicsi hasonlítási alap az egyház nagy családjához mérten, mégis ezen a fronton ismerjük legjobban, mit jelent megbékélten közeledni egymáshoz. Azzal a szándékkal indulni, hogy ne nyomjam el, ne kezeljem le a másikat, hanem igyekezzem véleményét feldolgozni és valóban közeledni hozzá megértőén és nyitottan.

Megbékélten közeledni, beszélgetni minden szinten, ez magában rejt egy megváltozott mentalitást. Amikor egyességre törekszem, nem a saját győzelmemet keresem. Ellenséges mentalitás, ellenséges álláspont nem eredményezhet semmiféle közösséget. Az a fajta közösségi törekvés, amely nélkülözte a megbékélést, nagyon ismerős a keresztyénség történetéből. A közös múlt közös terheit és közös bűneit be kell ismernünk. Ezeket az egyes felekezetek területén belül fel kell dolgoznunk. Isten bűnbocsánatában valóban bízva előre tekinteti — ez lenne a megbékélés alapállása. Hogy ez milyen magas követelmény, az senki előtt sem lehet kétséges.

A második fokozat pedig a megbékélés talaján, ha erre az alapra ráépíthetünk egy célmódosítást. Nem a saját „fajtám”, közösségem érdeke az egyedüli cél előttem. Szeretném elfogadni, szeretni, megérteni a többieket. Eredmény nemcsak az én gyülekezetemben, nemcsak az én egyházamban, közösségemben létezik. Az az igazi eredmény, amikor közösségek találkoznak. egy nagyobb közösségben. A megbékélten közeledők útján nincs többé félelem és tartás a másiktól, mert eleve nem támadni és győzni akarunk, hanem megérteni, elfogadni és megegyezni.

A megmaradt különbözőség

A már végiggondolt megbékélt helyzet után kissé furcsa, hogy emellett a tendencia mellett maradhatnak a különbözőségek is, tehát éppen azok a vonások, amelyek — úgy tűnik — elválasztanak. Nem túl nagy feszültség ez? Hogyan valósítható meg ez egyáltalán? A megbékélt különbözőség útján az egyházak egymás előtt nyitottan élnek. Lehetőséget biztosítanak egymás számára a kölcsönös megismerésre, teológiai vitákra, párbeszédekre. Közös lelki élményekre is alkalmat teremtenek. így indul el egy olyan folyamat, amelyben egymást egyre jobban megismerve, egymás tanításában elmélyedve, egymás gyakorlati életébe belekerülve közeledhetünk egymáshoz. Ha megbékélten indulnak az egyes felekezetek egymás felé, akkor bíznak abban is, hogy az elválasztó jelleg mindig kisebb szerepet játszik majd. Különbségek maradnak, de az összekötő, hídépítő jelleg egyre erőteljesebb lesz. A különbségek nem statikusan maradnak, hanem dinamikusan. Egyszerűen, szabad mozgásban, kölcsönös ráhatásban élnek a közösségek. A különbözőség színei az egység építő köveivé válnak. Nem ellentétet jelentenek többé, csupán színt és változatosságot, gazdagságot. Ez az alapállás korrekt magatartást követel. A sajátosságok kölcsönös tiszteletben tartását. Alapvető követelmény az ökumenikus közeledés területén a másik megbecsülése, tiszteletben tartása és bizonyos mértékű, aktív segítése.

Segítségnyújtás

Gyülekezetek szintjén épp úgy, mint a legmagasabb nemzetközi egyházi területen lényeges útmutatást jelent a közeledésnek ez az útja, a megbékélt különbözőség megvallása. Segít az új párbeszédek kialakulásánál. Felszabadít akkor, amikor más felekezetek alkalmain részt veszünk, mert nem kell elfelejtenünk vagy felfüggesztenünk saját hitvallásunkat, jellegzetességeinket. Olyan út ez, amely egy jó zenekari teljesítményre emlékeztet. A különböző

hangszerek, a különböző képzettségű és alkatú előadók együtt dolgoznak azért, hogy teljes értékű, tiszta harmóniájú művet halljunk.

Nyilvánvalóan a legfőbb célt az egységben kell látnunk és vallanunk ahhoz, hogy ezen az úton lépéseket tehessünk. Bátran és tisztán kell képviselnünk saját, • lutheránus gondolkodásunkat, teológiánkat, de merészen, nyitott és elfogadni kész szándékkal kell kilépnünk saját szűkebb világunkból egy szélesebb területre. Hiszen amit a keresztyénség nagy családjába vihetünk és amit onnan hozhatunk, az egyben küldetésünk betöltésének is első lépcsőfoka. A mai világméretű feszültségek között pedig egyre jobban észrevehetjük, hogy milyen sok az a közös szolgálat, amit nem végezhetünk elszigetelten, hanem csak együtt, a világ és az emberi élet jövőjének reménységében, szilárd alapon állva, a megbékélt különbözőségek közösségében.

Ifj. Szabó Lajos

Csanád Béla:

Jónás második imája

Ez hát a szörnyű város, Ninive, mely lustán nyújtózik a végtelenbe, mely kicsúfolja prófétáidat, erőszakos,, gyanakvó és kegyetlen.

Ez hát az átkos város! Istenem, hQgy féltem tőle, ismeretlen álom hullámain evezve! S ez a fény mégis az én kifosztott ifjúságom,

mert bennem is két város él, Uram, ahol fiadnak, jónak megszülettem, s a másik ez a bűnös Ninive, s magamban ezt még meg sem térítettem.

Hadd legyek én is győzelmed jele,

Uram, ha végre elfoglalsz egészen.

Néped már szőrruhába öltözött,

s irgalmas szódat várja Ninivében. »

A költő VIRÁGGÁ LETTÜNK című kötetéből, Budapest, 1981

..A megbékélés nem utópia”

Martin Niemöller kilencven éves

(Folytatás az 1. oldalról)

ledkezz semmi jótéteményéről.” Most főleg három jótéteményéről ne feledkezznük meg.

Megtérhetünk! Niemöller is megtérés útján jutott későbbi önmagához. Fiatal korában a vilmoscsászári idők eszmevilágában élt. Nacionalista, militarista. Hiszi, hogy az akkori „csoda- fegyver”, a búvárhajó diadalra viszi népét. Nem hirtelen, fokozatosan, Isten igéjének hűséges prédikálása közben jutott el régi szemléletének felszámolására. Figyelmeztessen ez a példa: megtérés nélkül nem alakulhat ki a diakóniai, a szolgáló életforma.

Szabaddá válhatunk! Niemöl- ler nemcsak arra vált szabaddá, hogy elhagyja vélt hősi korszakának tengeralatjáróját, hanem arra is, hogy kilépjen egy álbékességet nyújtó, nagyon rossz értelemben vett konzervatív vallásosság hamis biztonságából és Mestere hívását követve, Péter apostolhoz hasonlóan, megtanuljon „tengeren járni”, amint arról 1955. szeptemberében a Deák téren tartott igehirdetésében is bizonyságot tett. Lehetséges életünkben a lehetetlen, vagyis,

LEMONDANI A

Hamburg város a Schleswig- Holstein tartomány (NSZK) gyülekezetei, kórházai, öreg- és gyermekotthonai szilveszter előtt azzal a kéréssel fordultak a lakossághoz, hogy az újévet köszöntő robbantgatásról mondjanak le. Csak 1980-ban a Német Szövetségi

hogy bátran higyjünk Jézus Krisztusban és bizalommal engedelmeskedjünk szavának, mert ő maga is úgy élt, hogy az az emberi gondolkodás és tapasztalat számára lehetetlen. Niemöller példája biztat, hogy mi is szabad, bátor emberekké válunk — az ő szavait idézem — „... amikor kilépünk önmagunkból és belépünk abba a világba, amely körülöttünk van.” De figyelmeztet is példája: szolgáló életforma csak ott alakulhat ki, ahol síkraszállunk azért amit kérünk, s amit feladatunkká tesz Isten.

Adósai vagyunk a világnak. Nem akármivel, hanem az evangéliummal, amit magunk is csak ajándékul kaptunk. Niemöller ezt az adósságát mindenkor, mindenkivel szemben érezte, el egészen a Föld végső határáig. Ezért nem ismer határokat.

Élete eme „adósságtudatának” példájával is elsősorban biztat. A ránk bízott evangélium nem akármi. „Istennek ereje.” Figyelmeztet is: csak mindenki iránt elkötelező adősságtudattal alakul ki a szolgáló életforma.

Benczúr László

PETÁRDÁKRÓL

Köztársaságban kereken 85 millió márkát adott ki a lakosság ilyen célra. Olyan összeg ez, melyből az éhező országokban ezreket lehetne az éhhaláltól megmenteni. Kérték a lakosságot, hogy petárdák vásárlása helyett az éhezők számára adakozzanak.

Diplomaták, stratégák, közgazdászok ülése

Még a múlt év végének eseménye volt.

1981. november 23—27-ig az Egyházak Világtanácsának egy rendkívüli, de alapjaiban jól sikerült gyűlést rendezett Amszterdamban. A konferecia jellegét nagyjából így lehetne meghatározni: vita a nukleáris fegyverek készletéről és a leszerelésről. Pusztán a véletlenek közrejátszása volt, hogy az ülés ideje majdnem egybeesett a nagy amszterdami béketüntetéssel, amelyen több, mint 300 ezer ember vett részt, s a hivatalos nyilatkozatok alapján Hollandiában még ilyen méretű tüntetés a történelem során nem volt. Az csak természetes, hogy ez az óriási méretű tüntetés a konferencia kimenetelére hatással volt, noha a két esemény között hiába keresnénk kapcsolatot.

FELSOROLNI IS NEHÉZ LENNE, mennyi prominens személyiség volt jelen, akik egyfelől, mint előadók, másfelől, mint vitatkozók vettek részt a konferencián. E neves emberek, mint a nemzetközi tudományos politikai, katonai és közgazdasági élet kiválóságai ültek vitaasztalho'z s egy héten keresztül állták a kérdések ostromát. A lényeg minden fordulatban az volt, mit lehetne tenni a nukleáris feszültség enyhítése érdekében. Jelen voltak többek között Olof Palme, a svédek volt miniszterelnöke, a „Palme-bizottság” vezetője, Max van der Stole holland külügyminiszter, Brent Scowcroft, az Egyesült Államok légierejének tábornoka, Alexej Arbatov szovjet közgazdász, Alfonso Garda Robles mexikói külügyminiszter, Domokos Miklós magyar nagykövet és számos közéleti személyiség, tudós és politikus.

Azt kell mondanunk, ilyen természetű ülés még egyházi rendezésben nem volt. Nemcsak témáját illetően — amely rendkívül színes, sokoldalú és nem teológiai volt — ,de legfőképpen formailag, amelyről szinte kijelenthetnénk, hogy felelős embereket ültettek a „vádlottak padjára”. S hogy fogalmunk legyen az ülés menetéről, az előadók 10-15 perces referátumokban mondhatták el véleményüket, majd több órán keresztül „bombázták” őket kérdéseikkel. Néha ezek a kérdések „szivén találták őket, szikráztak, többnyire azonban tapintatosak voltak, hiszen „három világ” (szocialista, kapitalista, harmadik), szakemberei faggatták őket. Övön aluli ütés alig csattant, de as zokásos, ásatag ülésmódszert felváltotta egy eleven dialógus.

HOZZÁVETŐLEGESEN 300 MEGFIGYELŐ ELŐTT zajlott a tűzijáték, a létszámban jeles sajtóorgánumok képviselői és különböző egyházak delegátusai szerepeltek. Magyarországról a református egyházból három, az evangélikus egyházból egy, s a baptista egyházból ugyancsak egy delegátus volt jelen.

A megfigyelők — túlsúlyban természetesen egyházi személyek —, elsősorban olyan információkra tettek szert, amelyeket ugyan a sajtó, illetőleg a tömegkommunikációs eszközök meg-megszellőztettek, de most elsőkézből, szinte hivatalos adatok birtokába kerültek. S itt mindjárt le kell szögeznünk, hogy a valóság elrettentőbb, mint azt az utca embere, s az egyházak jámbor képviselői elképzelték. Belelátni a stratégia boszorkánykonyhájába, feltérképezni azt a világot, amely sűrűn betelepített már rakétákkal és szörnyű pusztító fegyverekkel, a tehetetlenség érzetét keltette a kisemberekben', mégha azok jelentős egyházakat képviseltek is.

KI KELL ISMETELTEN JELENTENÜNK, hogy ilyen jellegű konferenciára az egyházak világszervezetein belül még nem került sor. Ez önmagában hatalmas fejlődés eredménye. Hiszen teológiai kérdés szinte szóba se került, hacsak nem olyan formában, hogy mit tehetnek az egyházak a szakadék szélén tántorgó világ érdekében. Mégis a meglepett és elszörnyedt teológusok — átérezve a világ drámai helyzetét —, ösztönzést kaptak arra, hogy felébredjének, mert maholnap se templom, se gyülekezet nem lesz, ahol és akinek prédikáljanak vagy kiszolgálják a szentségeket. A veszély nem a szekularizáció és még inkább nem ideológiai oldalról leselkedik az egyház népére, hanem a mindeneket elpusztító és felhalmozott fegyverek részéről, ha azok egyszer működésbe lépnek. És noha ezt az igazságot a szocialista világ részéről többször hangoztatták, most hallani lehetett a kapitalista és a harmadik világ oldaláról is.

Az elnöklő Habgood anglikán püspök ugyan annak a véleménynek adott kifejezést, hogy a konferencia „jól sikerült”, de ez a kijelentése aligha oldotta fel a szívekben a feszültséget és a félelmet, amely alatt roskadozott a hallgatóság egy héten keresztül. Mert tudni azt, hogy milyen pusztió erőkkel élünk egy fedél a\at, társbéreletben, s tudni azt, hogy egyre inkább éleződnek ki az ellentétek körülöttünk, és egyre hevesebb versenyfutás van a katonai fölény eléréséhez, a fegyverzetek mennyiségének és pusztító erejének kiépítésében, nemcsak lehangoló igazság, de törpévé zsugorítja és megdermeszti a legjobb szándékot is.

MÉGIS_ LEHETETT OPTIMISTA KICSENGÉSE az egyhetes vitának. Elsősorban abban, hogy az egyházak még mindig tömegeket képviselnek, s a tömegek akarata nem lesz mellőzhető ebben az ördögi játszmában. Két-három nyugat-európai tömegmegmozdulás éppen egyházi kezdeményezésre jött létre. Olof Palme erre külön is felhívta a figyelmet. A hollandok — noha büszkék voltak az amszterdami roppant méretű béketüntetésre — ,mégis azt hangoztatták, hogy „az egyház alszik ebben a kérdésben”, s talán ez a konferencia ad inspi- rálást ahhoz, hogy éberebb legyen e sorsdöntő problémában.

De lehet eredményekre számítani az idén megrendezendő moszkvai világvallások, vagy a stockholmi összkeresztyén nagygyűlésektől, amelyek egyazon tárgyban kívánnak a világ nyilvánossága elé állni felhívásukkal. Minden bizonnyal ennek a konferenciának a tapasztalata érvényesülni fog a világgyűléseken és lökést ad ahhoz, hogy az egyházak még inkább átérezzék a felelősséget ebben a kérdésben.

És végül talán a legjelentősebb eredménye az volt az amszterdami ülésnek, hogy a tájékozatlan és sok tekintetben naiv és befelé forduló egyházak felismerték a veszély nagyságát és indítékokat kaptak a holnapok cselekvéseihez.

DIPLOMATÁK, STRATÉGÁK, KÖZGAZDÁSZOK és egyéb tudósok ülése volt ez, ahol az egyház képviselői iskolás gyermekek módján vehettek részt és tanulhattak. Az ismeretek elrettentőek, de mégsincs minden veszve. Még számtalan lehetőség van a pusztulás elkerüléséhez. S ha mi csak egyet ragadunk meg közülük, akkor is nagy szolgálatot teszünk az emberiség, a világ érdekében.

Itédey Pál

A MISSOURI ZSINAT ELNÖKE GENFBEN ÉS STRASBURGBAN

Az észak-amerikai Missouri Zsinat Evangélikus Egyház újonnan megválasztott elnöke, dr. Ralph Bohlmann (St. Louis, USA) első külföldi útja során látogatást tett a strasburgi ökumenikus Kutató Intézetben, majd Genfben folytatott megbeszélésekét a Lutheránus Világszövetség főtitkárával, dr. Carl H. Mauval, és igazgatóival.

A Missouri Zsinat egyháza teológiai meggondolásokból nem lépett be a Lutheránus Világszövetségbe, de több év óta támogatja anyagilag a világszövetség számos munkáját és néhány esetben munkatárgyakat is rendelkezésére bocsátott.

A Bohlmann elnök tiszteletére adott ebéden jelen volt dr. Philip Potter, az Egyházak Világtanácsa főtitkára is.