Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-08-22 / 34. szám

Í4JÍ />rT; GYERMEKEKNEK Hitre segítve A megszállott gyermek Mk 9,14—29 Láttunk már járni tanuló kis­gyermeket, amint néhány bizony­talan lépés után megtorpan, s csak a felé kinyújtott szülői kézbe ka­paszkodva mer továbblépni és jut a célhoz? JÉZUS KÖVETÉSÉBEN, a hit útján is ilyen tétovák bizonytala­nok a lépéseink. Talán néha őszintén feltámad bennünk a vágy, hogy Jézust kövessük, hoz­zá tartozzunk. Azután nem megy. Elbizonytalanodnak a lépéseink. LEGTÖBBEN NEM SZERETIK a bizonytalankodó, ingatag em­bereket. Nem lehet rájuk számí­tani — mondják. Vajon Jézus is így gondolkozik? EGY ÉDESAPÁRÓL OLVA­SUNK MÁRK EVANGÉLIUMÁ­BAN, akinek a fia nagyon beteg volt. Rosszullétek jöttek rá, ilyen­kor elvesztette az eszméletét is, nem tudta, mit csinál. Akkoriban azt hitték, valami gonosz lélek gyötri. Gondolhatjuk, milyen ne­héz egy szülőnek néznie gyerme­ke szenvedését! Mit meg nem tett azért, hogy fia számára valahol gyógyulást találjon. Sok hiábava­ló próbálkozás után fordult Jé­zushoz. Hiszen még Jézus tanít­ványai sem tudtak rajta segíteni. Vajon Jézus tud-e, akar-e segí­teni? Reménykedve, de talán sok csalódása miatt bizonytalankodva kérte Jézust: „...ha lehetséges neked valami, segíts rajtunk!” Jézus rákérdezett, mivel kiérezte szavaiból a bizonytalanságot. „Le­hetséges-e nekem?” A terhei Jé­zushoz vitték ezt az apát, de még­sem bízott egészen Jézusban. Ezért kérdezte Jézus: csak eny- nyire bízol bennem? És így foly­tatta: „Minden lehetséges annak, aki hisz!” Mit kellett tennie az apának? Mire biztatta Jézus? Jé­zusra kell bíznia minden gond­ját, egész életét. Nemcsak félig, nemcsak a bajban, nemcsak bi­zonytalankodva: egészen. Ez a hit. Erre akarta elsegíteni ezt az em­bert Jézus. Az apa most értette meg: kivel áll szemben. Nem egy csodadoktorral, hanem Isten Fiá­val, aki feltétel nélküli hitet kér tőle. Felkiáltott: „Hiszek, segíts hitetlenségemen.” Mint a bizony­talan léptű gyermek kapaszko­dott bele Jézus feléje nyújtott se­gítő szeretetébe, amivel nemcsak gyermekén akart Jézus segíteni, de őt is hitre akarta segíteni. JÉZUS MA IS EZT TESZI. Ki­nyújtja felénk bizonytalan, inga­dozó hitű tanítványai felé kezét, meggyőz minket újra és újra sze- retetéröl, hogy megtartson, több hitre vezessen minket. ' A Az Északi Egyházkerület felhívása Az Északi Egyházkerület Elnöksége felhívja a lelkészek és segéd­lelkészek figyelmét a nyugdíjazás folytán megüresedett őrimagyarósdi (Vas m.) gyülekezeti lelkészi állásra. A javadalom megfelel az országos átlag­nak. Új szolgálati Trabant Limousin gépkocsi van. Modern lelkész- T^kás, kívül-betül tatarozott templom. Az érdeklődők levélben jelentkezzenek az Északi Egyházkerület Püspöki Hivatalánál (Budapest VIII., Üllői út 24. 1085). „írok nektek, ifjak...” ...Azért egy kicsit más... 99 99 Az evangélikus tanítás summája Képzeletbeli beszélgető partne­rem kérdéseire válaszolva próbá­lom bemutatni, hogyan gondolko­dunk a keresztyénség alapkérdé­seiben az evangélikus tanítás alapján. A címben egy kedves ró­mai katolikus barátom szavait idéztem. Beszélgetéseink, közös istentisztelet látogatásaink után így szokta kezdeni az összegezést. Az evangélikus tanítás „azért egy kicsit más”. Természetesen más, mint a római katolikus, de más, mint ahogy a kívülálló várta és elképzelte. — Kiről szól tulajdonképpen a ti evangélikus tanításotok? — Isten és ember viszonyáról és az egész teremtett világ lété­ről. — Jézus Krisztus nem is sze­repel? — De igen. ö az, aki a magya­rázatot jelenti éppen az előző mondataimra. Isten benne, az ő földi életében mutatta meg, hogy milyen életet vár tőlünk. Aho­gyan ő szerette tanítványait, aho­gyan odafordult üldözöttekhez, betegekhez, lenézettekhez, ez ránk nézve is kötelező. — Most már értem. Jézus a mi példaképünk, akit követnünk kell. Ugye ezt tanítjátok?! — Nem. Jézus Krisztus az a szémély, akin keresztül megis­merhetjük Istent. Erre azért van lehetőségünk, mert Jézus ugyan­olyan emberként élt ezen a föl­dön, mint mi. így mindaz, amit cselekedett, az emberek szeme láttára történt. Láthatták, figyel­hették, érzékelhették. Megérteni és megmagyarázni azonban nem tudtak mindent Jézussal kapcso­latban, mert ő isteni hatalommal és erővel rendelkezett. Erről szól­nak a Bibliában az evangéliumok — Azért neveznek titeket evan­gélikusoknak, mert ezt minden­nél fontosabbnak tartjátok? — Igen, ez így igaz. Nálunk három dolog a legfontosabb. Elő­ször maga a teljes Szentírás, az­után Jézus Krisztus, végül pedig a hit. De ez nem sorrend, mert mindhárom elengedhetetlenül fontos és egymás nélkül nem lé­tezik. Nem arról van szó tehát, hogy.mi az evangéliumokat min­dennél fontosabbnak tartjuk, de az első helyre tesszük, mert belő­lük tájékozódunk, onnan tudjuk meg, kicsoda Jézus Krisztus. Hi­tünk is a Biblia olvasása, megis­merése útján jön létre. Luthert éppen ezen az alapon gúnyolták azzal, hogy felfedezte a .„papiros pápát” a Biblia értékének túlzott hangsúlyozásával. De ő volt az, aki a Szentírást egy célmondattal forgatta. A Szentírás legfőbb fel­adata, hogy Jézus Krisztusra mu­tasson. Közelebbről arra, hogy Jézus bűneinkért meghalt és fel­támadt megigazulásunkra. Ez pe­dig minden időre elegendő elég­tétel érettünk is, minden embe­rért Isten előtt. Ez az igazi öröm­hír, mert szabadok vagyunk min­den vádtól. — Ez tehát azt jelenti, hogy azt teszek, amit akarok, mert min­dent elrendezett Jézus? Maradt még egyáltalán feladatom? — Röviden úgy mondanám, hogy feladatunk élni ebben a sza­badságban. Bővebben pedig azt jelenti, hogy nem félek Isten el­marasztaló ítéletétől, mert tudom, hogy Jézus szenvedése és halála felmentett alóla, de ehhez méltó életet szeretnék élni. Olyan ez, mintha váratlanul olyan nagy ajándékot kap az ember, amely lehetővé teszi, hogy egész jövőjét átrendezze. — De hol lehet kihasználni a „nagy lehetőséget”? Hiszen Isten ANGLIAI TANULMÁNYÜT A brit egyetemi-főiskolai lel­készek szövetségének meghívásá­ra Szirmai Zoltán fasori lelkész augusztus 26.—október 2. között tanulmányutat tesz Angliában. Közben szeptember 7—10. között Swanstonban részt vesz a szer­vezet évi konferenciáján. felé csak a belső világommal for­dulhatok pl., imádságban. — Isten felé fordulhatunk föl­di életünk minden területén. A keresztyén ember minden napja a „nagy lehetőség” része, kihívási terület: a körülöttem élők szere- tete, a becsületes munka, őszinte­ség a társaimmal szemben, tiszta családi élet. Ezért tanítjuk, hogy minden ember pap, vagyis Isten követe, szolgája azon a területen, ahol él, dolgozik. Szülők a család­ban, felelős beosztású emberek a munkahelyen éppúgy, mint egy egyszerű gyári munkás. — Erre viszont képtelen az em­ber, hogy mindenütt hibátlanul éljen! — Azt nem mondtam, hogy egy perc alatt valamennyiünkből minden szempontból megválto­zott, különleges ember lesz. A küzdelmet viszont állandóan vál­lalnunk kell. Bukások és győzel­mek követik egymást. — Ügy értsem ezt, hogy egy­szer bűnös vagyok Isten szemé­ben, máskor meg igaz? — Inkább úgy fogalmaznék, hogy mindig, állandóan, egyide­jűleg mindkettő. Bűnös, aki elfor­dulok Istentől és igaz, mert az ő szeretete nagyobb a bűneimnél. Mert, amikor azt hiszem, képte­len vagyok bármi jóra, ő még ak­kor is használni tud engem. — Ezek szerint mindig tiszta lappal indulhatok, s ha ezt hi­szem, szinte új életet kaphatok? — Az evangélium fő üzenete éppen ez. János evangélista így fogalmazza: „Ügy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta. hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete le­gyen.” — Ez mindenki számára lehe­tőség? Nincsen semmi, amit ezért teljesítenünk kellene? — Nincs. Ezt mind ingyen kap­juk, kegyelemből, hit által. De olyan módon, ahogyan Luther ki­fejezte: mindentől szabad vagyok Isten előtt a hit általi de az embe­rek között mindenkinek a szol­gája — szeretetből. Szabó Lajos Régi vasárnapok Részlet a Miért reszketnek a csillagok című regényből Ó, azok a nyári vasárnapok ... Ezen a nyálon anyám, az én szép fiatal anyám egyre gyakrab­ban jelenik meg. A távoli, ködös homályból búzavirág kék szemé­vel fürkészőleg tekint rám, mint akkor, amikor a kiskapuban állt és kémlelte az utcát, jövök-e már. Egy kérdésemre a választ sírba vitte. Soha se mondta meg ne­kem, hogy miért reszketnek a csil­lagok . .. Azt mondta anyám — ma va­sárnap van, felveszed a fehér in­gedet és mégy a templomba. — iFehér volt az ing, habfehér. Csak vasárnap volt szabad felvenni. Anyám a kapuig kísért, s onnan nézte fiát, amint fehér ingben megy a templomba. Az inget ma­ga mosta, kékítőben öblögette, gallérját kissé kikeményítette. Így dukált. S én kényesen kerülget­tem a portócsákat, cipőm is csil­logjon, amikor belépek a temp­lomba. Olykor-olykor visszapil­lantottam, ő mereven állt, mint­ha utoljára látna, mosolyával biz­tatott, hogy csak bátran menjek. Kezét kötényébe rejtette, a fia ment a templomba. Nem hiszem, hogy volt büszkébb anya a falu­ban. A gyerekeknek a kóruson volt a helye. Felbukdácsoltunk a tek­nősre taposott tölgyfa lépcsőn, fel egészen a toronyaljáig. Külö­nös szag csapott meg mindig a feljáróban. Denevérekről, bag­lyokról suttogtak titokzatosan pajtásaim, az ódon torony lakói­ról. — Azoknak a szaga ez, hidd el — mondta Csutorás Pisti. De én sohasem láttam se denevért, , se baglyot. Viszont tiszteletet pa- rancsolóan három merev kötél ló­gott az előtérben. Sándor bácsi markolata helyén ki is fényesed- tek. Az öreg két kézzel a három kötelet úgy tudta húzni, hogy egyik harang sem vert félre. Né­ha. ha jó kedve volt, kegyet gya­korolt, s megengedte, hogy mi is húzhassuk. De csak egyet, kizáró­lag egyet! Ilyenkor a toronyab­lakba ült, mint egy fejedelem, s mi tisztelettel hajlongtunk előtte. Ügy, ahogy a harangozás megkí­vánta. Anyám megérezte, ha én ha­rangoztam. — Ma te húztad az öreget — mondta, amikor asztal­hoz ültetett. Az öreg harang mé­lyen kondult, áthallatszott a har­madik faluba is. Ha pedig bebo­rult, a negyedik faluban is tud­ták, hogy delet harangoznak a luteránusok. Mert ott csak római katolikusok éltek. Büszke voltam anyám dicséretére, mondtam is neki: ha nagy leszek, harangozó- nak adjon. A római katolikusoknak négy harangjuk volt. Az ő harangozó- jukat még több ámulat vette kö­rül. Egymaga négy haranggal tu­dott bánni. Szájtátva bámultuk, amint két marokra fogta a négy kötelet, s valóságos muzsikát ját­szott ki a négy haranggal. Sánta, görnyedt hátú ember volt, soha egy hangját sem hallottuk. Csak szemével intett, ha valamelyik kötelet meghúzhattuk. Ebben a templomban mindig harangoztak. Délelőtt, délután, még este is. A délutáni harangszó rendszerint a templomkertben ért bennünket, ilyenkor anyám tudta nélkül gyakran húztam a római katoli­kus harangját is. Ez az én titkom volt. A kóruson lépcsőzetesen emel­kedtek a padsorok. Mi, gyerekek elszórtan, egymástól távol helyez­kedtünk el. Mindegyiknek meg­volt a maga foglalatossága. Én a százados véseteket faggattam. A neveket, monogramokat, évszá­mokat, rajzokat. Kívülről tudtam mindegyiket. Hogy Feri szereti Julit, hogy Lajosnak a helye volt ez nyolcvan évvel ezelőtt. A temp­lomhajó padjairól hiányzottak a vésetek. Ott fejkendős asszonyok, komor férfiak ültek. Feketén csil­logtak a fejkendők, a bajuszok kifényesítve, keményen szegeződ­tek a papra. Csodálatosan tudtak ülni ezek az öreg magyarok. Pil­lájuk sem rebbent, feszes mozdu­latlanságban, mint ha karót nyel­tek volna. Szemérmesen zárt lel­kűkbe a papi beszéd mintha so­hase hatolt volna be. Karján télen, nyáron esernyő­vel utoljára a kántor érkezett. Alacsony, köpcös ember volt, vas­tag, puha ujjakkal. Drótkeretes szemüveget viselt, senkivel sem állt szóba. Rövid lábával megko­cogtatta az orgonát, és Sándor bácsi lassú, tempós ringásba kez­dett: fújtatott. Ének végén a drót­keretes szemüveg tokjába került, majd hátrasimította szemébe hul­ló haját, s kiment a harangköte­lek közé. Ilyenkor sem Sándor bácsinak, sem nekünk nem illett kimenni a toronyfeljáróba. Számunkra az élet istentiszte­let után kezdődött. A déli harang­szóig még egy teljes óra állt ren­delkezésünkre. Ha cirkusz sáto­rozott le a faluban, ott ólálkod­tunk körülötte, lestük, mit csinál­nak az artisták, bohócok. Kötelek között bukdácsoltunk, míg el nem kergettek. De a legtöbb örömöt az artézi kút adta. Be lehetett fogni a csövét, és úgy zúdult ki belőle a töméntelen víz, mintha gát szakadt volna. Akkortájt fúr­ták, s a falu apraja, nagyja nap­hosszat leste, mikor fakad víz a föld gyomrából. A fúrás még igen egyszerű módon ment végbe. Há­rom vasgerendát ácsoltak össze emelet magasságba, arra csigá­kat helyeztek, és két-három em­ber fel-felhúzott egy öblös vas­csövet. Amikor a csúcsig felvon­szolták, vezényszóra elengedték a kötelet, az öblös vascső lezuhant, s néhány maroknyi iszapot kivájt a konokul ellenálló földből. Csak víz nem fakadt. Takács Lali, aki­nek a sztme sem állt jól, egyszer megjegyezni találta, hogy Mózes könnyebben fakasztott vizet, pe­dig neki sziklából kellett, mire cifra szavak kíséretében eltaná­csoltak a helyszínről bennünket. Sokáig csak madártávlatból kém­lelhettük a műveletet. Egész nyá­ron húzták és eresztették a vas­csövet, víz azonban nem jött. Ké­ső ősszel összepakoltak és eltűn­tek a munkások. Következő ta­vasszal újra kezdték. A Luca-széke is egyszer elké­szül. Amikor megeredt a víz, egy nyári vasárnap délre összedobolt bennünket a kisbíró. Ott volt a tisztelendő, meg a plébános úr és ritka ünnepség készült. A jegyző beszélt, hogy most már jó ivóvize lesz a falunak, a mai napon meg lehet kóstolni. Mi, gyerekek ott lábatlankodtunk a felnőttek kö­zött, s elsőként akartunk inni az agyondícsért vízből. De erről szó sem lehetett. A jegyző beszédét követően megszólaltak a haran­gok mindkét templomban. Nyá­lam összefutott, egyszerre nagyon szomjas lettem. Egy bádogbögre járt körbe, s úgy éreztem soha nem jut el hozzám. Az emberek megelégedetten bólogattak. Végre hozzám érkezett az edény, s ami­kor Jcortyolni akartam, undor fo­gott el. A vizet büdösnek, lan­gyosnak, ízetlennek éreztem. Hát ez az artézi, amit a jegyző úgy dicsért. Csak akkor barátkoztunk meg vele, amikor játszópajtásunkká szelídült. A csőből szakadatlanul ömlött a büdös víz, árkot kellett ásni útjának. Az árok vize lett a mi Dunánk. Gátat építettünk, ága­kat és papírhajókat úsztattunk rajta, térdig gázoltunk a langyos, rozsdaszínű vízbe. Vasárnapi fe­hér ingem, sötétkék nadrágom bánta, s anyám, az én szép, fiatal anyám szomorúan nézett ilyenkor rám: — kisfiam, már megint a vízben játszottál. — Az artézi és a nyári vasárnapok valahogy ösz- szetartoztak. Egyszer ott elhagy­tam a cipőm, sohasem lett meg, egyszer pedig lenyeltem a per­selybe szánt kétfilléresemet. Az pedig sehogy sem ment a fejem­be, miért kell az artézire menni kannával vízért, holott udvarunk szélén mély, hideg vizű kút állt. Ezt a kutat a szomszéddal kö­zösen használtuk. Mint demarká­ciós vonal, a kerítés éppen ket­tészelte. Innen is, onnan is lehe­tett húzni. Ha a vödör belesza­kadt, apám a szomszéddal együtt halászta ki. Ilyenkor engem küld­tek követ gyanánt, mert Jóska bá- csiéknak volt vasmacskájuk. Mor- gott az öreg, de mindig jött, hoz­ván a vasmacskát. Volt Jóska bá- csiéknak egy rettenetes kakasuk. Szép csendőrtollak fityegtek far­kán, taraja a dühtől lil-szederjes volt, szeme szikrákat hányt. Ez a kakas tartotta félelemben az egész utca gyerekhadát. Ha nyi- kordult a kerti kapu, már felkap­ta fejét, borzolta tollazatát, mint a pulyka, kettőt-hármat kapart a homokban, s rohant felém. Két karomat arcom elé tartottam, s úgy vártam végzetemet. A kakas rám rontott, csípett, rúgott, kar­molt. Mondtam is anyámnak — ha kicsit szeret, ne küldjön a szomszédba. — Csak nem ijedsz meg egy ka­kastól? Micsoda katona válik be­lőled — próbált megnyugtatni. Amikor vasárnap a delet elha­rangozták, otthon volt a helyem. Apám. aki ritkán járt templom­ba, ilyenkor elővette a kopott fe­delű családi Bibliát, s egy-egy zsoltárt olvasott fel. Szép, tisztán csengő hangját imára kulcsolt ke­zekkel hallgattuk. Anyám szeme rajta csüngött, én az abroszt bab­rálhattam. De azért figyeltem: — Szemeimet a hegyekre emelem ... — Az asztali imádságot nekem kellett elmondani: — Jövel Jézus, légy vendégünk... — Ez volt hosszú időn keresztül a vasárna­pi szertartás. Ó, azok a nyári vasárnapok ..; Rédey Pál

Next

/
Oldalképek
Tartalom