Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-08-15 / 33. szám

Aki mostanában jár Szarvason, vagíy átutazik rajta, szomorúan vag^ sajnálkozva látja az evangé­likus ótemplom málladozó falait. Pedig szorgos munka folyik körü­lötte. Egyelőre a szervezés, beszer­zés munkája. Nem csekély anyagi, de elsősorban szervezési erőfeszí­tés kell ahhoz, hogy újra épség­ben álljon ez a történelmi épület. Sok áldozatos és felelős összefo­gás szükséges ehhez. TEMPLOMAINK TATAROZÁ­SA -valamikor 3—4 évtizedet is kibírt, ma már sűrűbben válik szükségessé. Van, aki ilyenkör azt'-’fnondja, minek költünk any- ny-rff elférünk kisebb helyen is. Van, aki az ősök áldozatára apel­lál, s az utódok kötelességének tarfjh a karbantartást. Úgy gondolom, nem mondha­tunk. le egykönnyen erről a köte­lességről, ha többszörös erőfeszí­tést:-igényel is. Nemcsak a mai gyülekezet istentiszteleti helye az, olyan kortörténeti, műemléki és szellemtörténeti emlékek hor­dozója egy-egy templom, hogy önmagunkat szegényítenénk meg és múltunkat tagadnánk meg, ha néni törődnénk vele. Á>r kövek beszéde tolmácsá­nak’ mondja magát D. Raffay SátiAor püspök a szarvasi óte*íhplom 150. évfordulóján, 1938- ban tartott megemlékezésében. Rejtett dolgokat beszélnek a kö­vek’ a tárgyak, régi időkből. Tör­ténelemről, emberekről, művé- vesztről, Istenbe vetett hitről. Csak érteni kell a beszédüket. MÁR KÍVÜLRŐL IS VONZZA A -TEKINTETÜNKET méltóság- teljes, tömör tömbje, mint, amely biztos alapokon nyugszik. A kő­sziklákra épített ház hitvallása ez, ah'ÓI e kőszikla jelkép: Istenre utal.' A felülről jövő világosságot példázzák a nagy barokkos abla­kok! s a torony ég felé mutató csűdsa, amely hozzásimul a temp- lorf?' testéhez. Tudtommal az or­szágban az eavetlen evangélikus homlokzat előtti torony. A gyülekezet életében ez a ne- gjjg^ik templom. A törökvilág mocsaras, lápos, teyülgité tette a főidet, „mikor nem emberek, ha- n^m üvöltő farkasok tanyáztak a J£örös partjain”. Isten azonban új lehetőséget adott, amellyel éltek a Pest-, Nógrád-, Gömör megyei szorgal­mad szlovák ajkú testvéreink, s 1722-ben újratelepítették a Szarvas-halom környékét. Szeret­ték.vallásukat, ez adott nekik hi­teti, erőt, reménységet. Szerették Templomaink Szarvas — Otemplom énekeiket, ezek kovácsolták ösz- szébb a közösséget. A Domony- ból érkezett csoport magával hozta papját, Rákóczi egyik tá­bori lelkészét, Hrdina Andrást, s a letelepedési szerződésbe mind­járt fát kérnek a templomépítés­hez az uraságtól. körül gyülekezet élt, város épült, a haladás, emelkedés, gazdagodás útját járta. Iskolákat emelt (Tes- sedik híres gazdasági iskolája, ké­sőbb főgimnázium, tanítóképző, 36 tanerős elemi iskola), árvahá­zat alapított, rajokat bocsájtott ki, amelyek a környék földjeit is művelés alá vették és új közössé­geket alapítottak. Tisztes nevet szereztek maguknak. Tessedik úgy tanította őket, hogy az Isten igazi szolgálata a munka és a foly­tonos tevékenység magunk és a közösség érdekében. Vele valljuk ma is: az egyházat, a nemzetet, a kultúrát, a közjót a hivő, az akaró, a céltudatosan munkálkodó embe­rek tudják építeni és naggyá ten­ni Isten segítségével és áldásával. Kovács Pál AZ ELSŐ TEMPLOM olyan volt csak, mint saját hajlékaik: sárból rakták, mint fecske a fész­két. Hét esztendő múltán, 1729- ben másikat kellett építeni. Akkor meg csakhamar kicsinynek bizo­nyult, 175Ö-ben megint újat épí­tettek. Ezt is sárból, nádból. Tes­sedik megjegyezni: „Akkoriban a protestánsoknak erős anyagból csak kocsmákat volt szabad épí­teniük, nem templomokat”. Mire ez is összedőléssel fenye­getett, Isten kegyelmes csodája, hogy Szarvason találkozott a Tü­relmi Rendelet szelleme és Tesse­dik Sámuel személye s megszüle­tett 3 év alatt 17.86—1788-ban a mai hatalmas barokk templom, „minden külön adóztatás, koldu­lás, segély nélkül” — írja Tesse­dik. Célszerű pénzforgatással az anyagoknak vizi úton való olcsó szállításával, s jó építészek szak­szerű irányításával, amilyen volt Kimnach Lajos Pozsonyból. HA BELÉPÜNK A TEMPLOM BELSEJÉBE csupa faborítás (mellvédek, s a teret kitöltő pa­dok, kalaptartók'i teszi barátsá­gossá, meleggé a templomteret. Két körbefutó karzat növeli a be­fogadó képességet és ülőhelyeket, s meghitt közelségűvé teszi a gyü­lekezeti együttlétet.. Mintegy há­romezer ember fér el benne. EGYIK FÓKUSZÁBAN VAN A SZÓSZÉK-OLTÁR. Fa. festett, faragott, aranyozott díszítéssel. Dunaiszky Lőrinc alkotása ez a klasszicizáló, jó arányérzékről ta­núskodó építmény. Zellinger ol­tárképe Jézus mennybemenetelét ábrázolja, míg a szószéken fehér zománcalapon aranyozott színű dombormű jelképes faápolása az apostoli szolgálatról prédikál. Ér­dekes, hogy az oltárkép oldalán elhelyezett urnák helyében az első években fából faragott szobrok álltak a felvilágosodás ihletettsé- gű: hit, remény, szei’etet és a munkásságot megtestesítő női alakok, amelyeket csakhamar le kellett venni onnan, mert a puri­tán nép bálványoknak tekintette. A TEMPLOM MÁSIK FÓKU­SZÁBAN AZ ORGONA ÁLL. Az eredetit 1804-ben Herodek építet­te. Ennél az évnél Tessedik a Szarvasi nevezetességek című munkájában így ír: „Szarvasra hozták a nagy orgonát (Tesseciik Sámuel helybeli lelkész bele­egyezése nélkül), s az máris 5700 forintba került. Mibe fog még ez kerülni? Az 1805. évi böjt első vasárnapján szentelték fel. ,,Ö majdnem kétszeres összegen az egész templomot építette fel. Ezt az orgonát 1938-ban Bor­gulya Endre szarvasi orgonista­tanító tervei és irányítása mellett építették át. Az asztalos munkát helyi asztalosmesterek íRoszja- rovicz András és Holub Jánosi, a sípanyasot és intonálását a pécsi Angster cég végezte el. Pneuma­tikus rendszerű. 3 billent.yűsorú (manuál) 36 játékú kitűnő orgo­nát építettek. A TEMPLOMOT IDŐRŐL IDŐ­RE FELKERESI A GYÜLEKE­ZET. A falak között hangzik az evangélium, az oltár közvetíti Is­ten kegyelmét, a torony mutatja: onnan jön a mi segítségünk, az orgona erősít és buzdít az ének­lésre, Isten dicséretére, az élét megújulását sürgeti. A TEMPLOMÉPlTŐK EGY­BEN KÖZÖSSÉGÉPlTŐK, lélek - építők, akik szent ügyért fogják össze a népet. A szarvasi templom A szarvas-ótemplomi egyház- község életéről és munkájáról az utóbbi időben nagyon kevés hír­adás jelent meg az Evangélikus Életben. Pedig ez a remek, orszá­gos hetilapunk hiánytalanul tölti be az összekötő híd szerepét a kis és nagy gyülekezetek, s a szór­ványban élő maroknyi hittestvé­reink között. Minden elismerést megérde­melnek e lap szerkesztői és azok, akik különféle cikkekkel, ige- magyarázatokkal és mély bizony­ságtételeikkel hétről-hétre gazdag tartalommal töltik meg e lapot. Jómagam is alig várom, hogy csü­törtökön bekopogtasson vele pos­tásunk. Ami most engem írásra készte­tett, az egy hatalmas és felelősség- teljes munkának a beindítása. Köztudott egyházi és világi kö­rökben egyaránt, hogy Tessedik Sámuel életének és szolgálatának nagy része Szarvason zajlott. Gyülekezetünkben élt és szolgált a világhírűvé vált lelkész, tudós, mezőgazdász. Az ő nevéhez fűző­dik a híres szarvasi ótemplom is, ő építtette, mely most mint mű­emlék városunk büszkesége. 1786—1788 között épült. Néhány év múlva kétszáz éves lesz. S ez a templom most egy óriási felújí­tásra szorul. Szeretnénk ezt a több millió forint költségű mun­kát a Lutheránus Világszövetség — HÁZASSÁG. Lupták György nagymányoki segédlelkész és Hanvai Mária teológiai akadé­miai hallgató július 30-án a ke­lenföldi templomban tartották es­küvőjüket. A szertartást Lupták Gyula ny. lelkész, a vőlegény édes­apja végezte. Nagygyűlésének idejére elvégezni, hogy külföldi és hazai vendége­inknek régi szépségében mutat­hassuk be ma is csodálatosan szép templomunkat. Hogy lapunk hasábjain keresz­tül kívánom ismertetni a mai ter­vünket, . óriási feladatunkat, an­nak az az oka, hogy szerte e ha­zában, de hazánk határain túl is élnek városunknak, gyülekeze­tünknek fiai, leányai, akiket sok­sok emlék fűz Szarvashoz, akik sokat köszönhetnek ennek a gyü­lekezetnek, ennek a templomnak. Szeretnénk, ha tudnánk, hogy az a templom melyben közel kétszáz éve szüntelenül hangzik Istenünk hatalmas igéje, most nagy mun­kák színtere lesz. Szeretnénk, ha mindazok hordoznák imádságos szeretetükben templomunkat, akiket talán itt kereszteltek vagy konfirmáltak, talán itt indultak el házastársukkal a közös élet- úton vagy boldog diákévek emlé­ke köti ide őket. Szeretnénk, ha megtudnák most mindezek a testvéreink, hogy mi is készül, mi is történik régi, kedves templo­munkban. Az Ür Isten gazdag áldását ké­rem mindannyiunk életére. Test­véri köszöntéssel. Klimaj Mihály szarvas-ótemplomi .másodfelügyelő. — HÁZASSÁGI ÉVFORDULÓ. Szabó István dunaegyházi lelkész és felesége, Nagy Erzsébet a jú­lius 25-i istentisztelet keretében adtak hálát Istennek házasságkö­tésük huszonöt éves évfordulója alkalmából. Az istentiszteleten szolgáló Sárkány Tibor hartai lel­kész áldotta meg őket. Az emlékezés tárgyai Polgár Ildikó kiállítása A budapesti Műcsarnokban június 25— július 28-ig láthatták az érdeklődők Pol­gár Ildikó kiállítását, mely a kerámikus- művész sok évi munkáját foglalta össze. Szerencsés helyzetben vagyunk, mert nem csupán egy szűk réteg láthatta a ki­állított tárgyakat, hanem a televízió jó­voltából szinte az egész ország. Ugyanis júljus 7-én a TV Galériája Polgár Ildikó alkotásait, alkotói munkáját mutatta be kiállítása kapcsán. ■At MŰVÉSZNŐ SZOMBATHELYEN SZÜLETETT. Tehetsége és szorgalma egyenes pályát biztosított számára a pes­ti művészeti gimnáziumon át a kerámia szákig. A főiskolát elvégezve a pécsi kép­zőművészeti gimnáziumban tanított, majd Budapestre visszakerülve egy gimnázium­ban művészettörténeti órákat adott elő. Eközben két gyermekét nevelte. Az anya­ság érzése, a szülő és gyermek kapcsola­ta 4 művészetének meghatározó témája. Mint anya és mint emlékező gyermek, mint életet adó és az életet, az élet pil­lanatait a tárgyakban megőrző ember al­kotta ezeket a műveket. Három teremben szinte három tétel szólalt meg. Belépve a kiállításra számot vétett az ember, hogy mit is fog látni és máris megállt a szülő nő „ágyánál”. Mi is innen elindulva próbáljuk megfejteni a izerzö üzenetét. 'jé. szülő nő nemlétező combja között fekszik gyerm'eke. Hófehér, inkább úgy mondanám tisztán fehér újszülött. Magá­ban hordja az élet minden lehetőségét. A „szülőszobából” kilépve, az élet adásának varázsától megérintve ezt az életet ke­ressük a többi műben is. A TÁRGYAK BIZONYOS SORREN­DET ALKOTNAK EZEN A KIÁLLÍTÁ­SON. Talán nem is a készülés sorrend­jét.’ Ebben a képben pedig a születéstől, az .élet adásától, az élet megjelenésétől aduiig terjed az idő. amikor már szeret­tünk nincs jelen, de helyette a tárgyai beszélnek. Ezek sem megmozdithatatlan- ságukban. hanem az adott mozdulat meg­merevedésében. A kannából örökké fo­lyik a láthatatlan tea vagy kávé, az ab­rosz gyűrődését nem lehet kivasalni. Hir­detik az elmúlt pillanatot. De hirdeti megjelenésének napját az újság is az asz­talon kerámiába merevítve. A kiállításra belépve jelenné válik a múlt is. A MÁSODIK TEREMBE LÉPVE TAR­KA OSZLOPOK SOKASÁGA FOGAD. Nem is oszlopok ezek! Mellük és ruhájuk jelzi, hogy vidám női alakok. 1977-ben a Faenzai Nemzetközi Kerámiaversenyen ezekért az idoljaiért, furcsa szobarkísér- leteiért kapta meg az Olasz Köztársaság elnökének aranyérmét Polgár Ildikó. Nem bálványok ezek, nem is kultikus torzók, nem az anyajogú társadalom jelképei. Nézhetjük őket fordított fogkrémes tubu­soknak, nézhetjük úgy is. mintha egyfor­ma alakjukra testhezálló zsákszerű ru­hát készítettek volna. Ezek a női alakok semmiképpen sem zsarnokiak. Nem a nő­uralom megtestesítői. Báj látszik rajtuk. Olyan egyformának tűnnek és mégis mindegyik más. Személyiségekkel vannak ellátva. Az önmagát büszkén kihúzó nőt ábrázolják, aki mégsem él rideg, érzel­mek nélküli életet. A mozdulatlan kul­tikus bálványok embertelenek. Ezek az idolok, női alakok telve vannak humaniz­mussal. Fiatalos vidámságukkal a jelen szépségét hirdetik. Egyszerre méltóság- teljesek és nagyon emberiek. A harmadik szobában terített asztaűfo- gad. Porcelánból minden. A terítő, a tor­ta, a szendvics, a cigaretta, az újság, a gyümölcs. Az asztalig kétoldalt sárga, rózsaszínű, barna színben gyümölcsök, üvegek, konzervdobozok. Játék vagy in­kább a hangulat színbe öntése ez? Külö­nös vendégségbe érkeztünk. Az emlékek vendégségébe. Talán pedánsságunk kisi­mítaná a gyűrődéseket az abroszon. Az ínycsiklandó falatok szinte önmagukat kínálják. De nem ehetünk. Ingerlő „csend­életek” ezek. Nem hagyják nyugton az embert. Ha már nem tudunk beléjük ha­rapni, nem tudjuk az abroszokat kisimí­tani, hát gondolkodunk rajtuk. Vannak az életben olyan pillanatok, amikor állít kiáltanánk a percnek, amikor a fausti pillanat varázsában örökre meg­merevítenénk az időt. De az idő megra- gadhatatlanul kisiklik kezeink közül és csak az emlékek belső fényképei marad­nak meg bennünk. Hiába akarjuk a pil­lanatot megállítani, még csak Mefisztó sem hallja meg kiáltásunkat. A történés elmúlhat, azonban mégis vannak dolgok, melyek az adott pillanatot, ha nem is moz­gásában. de kimerevítettségében vissza­adják. Ezek pedig a tárgyak. Magukba szívják és jelenlétükkel adják vissza a pillanatot. Mario Vigna professzor írja: „A művész eleven érzékenysége, mint egy antik dal eleveníti fel a múlt kedves emlékeit, amelyeket az idő eltaposott. Polgár Ildikó művészete agyagba foglalt visszhangja a múlt tárgyainak, s hozzá- kötődö emlékeinek, s a műveinek láttán szinte leküzdhetetlen vágyat érzünk, hogy újra átéljük e tárgyakban felidézett em­lékeket./ A TELEVÍZIÓBAN BEMUTATOTT PORTRÉFILMBEN vallott, a művésznő arról, hogy édesapjának kívánt emléket állítani. Édesapja használati tárgyait kí­vánta örökéletűvé tenni. A tárgyakban az emlék kiszolgáltatottá válik. Kiszolgál­tatottá az időnek, az enyészetnek. Rajtunk áll, hogy mennyire vigyázunk rájuk, és az általuk fölidézett pillanatokra. Polgár Ildikó kerámiába simította őket és a kerá­miába ölelt pillanatot örökérvényűvé tet­te. Nosztalgia ez? — kérdezhetjük. Mond-* hatjuk rá azt is. Kevés azonban, ha csak nosztalgiának tartjuk. Kevés, mert több­ről van szó. Nem a múló időnek, hanem édesapjának kívánt emléket állítani a művésznő. A szeretet emlékezése ez. A szereteté, mely áttöri a tér és id.öbeli ha­tárokat. A tárgyakban teszi örökkévalóvá a kapcsolatot. Illyés Gyula így ír egyik versében:: „A tárgyakkal maradtam. Vélük / szólók, ha még beszélnek. / Hang nélkül rajtuk át eresztem magamhoz az emberiséget.” Vannak olyan dolgok, amelyeket szava­inkkal közhellyé tehetünk. A tárgyak, az őszinte emlékezés tárgyai sohasem vál­hatnak közhelyekké. Hang nélkül adnak hírt arról a napról, amikor a levelezőlap megérkezett, arról az időszakról, amikor az utazási igazolvány érvényes volt. Mario Vigna professzor így fogalmazta ezt meg: „Kétlem, hogy az írott szó vissza tudná odni azt, amit neki kerámiában sikerült kifejeznie, a hétköznapi tárgyak, a jelen­téktelen dolgok igézetét.” Várjuk, hogy belépjen valaki és a. szá­mára megterített asztalhoz üljön. Regge­lije közben elovassa az újságot, majd ka­lapját véve, esetleg egy cigarettára gyújt­va elmenjen otthonról. Várjuk, de csak az asztal csodálói érkeznek. Örökké ké­szenlétben áll az asztal. Már-már szinte időtlenül vár. Hirdeti: örökké nyitva az aitó. Leülhet mellé akinek megterítettek. Kerámiába formálva, égetve örökkévaló­vá teszi az emlékező szeretetet. KIFELÉ MENVE A KERÁMIA anyag Aval időtlenné tett FÉNYKÉPEK FOGADNAK. Édesanyjára, édesapjára való emlékezés mellett, két kedves költőiére: József Attillára és Kor­mos Istvánra emlékezik bennük Polgár Ildikó. emléket Állítanak ezek a MÜVEK, de egyúttal termékenyítőién hat­nak gondolkodásunkra is. Szeretnénk még sok ilyen gondolkodtató kiállítást látni, hiszen ahonv Somomé József meg­fogalmazta a televízió adásában: ..Csak olyan korban ió élni. ahol a kortársak egymásra termékenyítőén tudnak hatni,” Nagy László Levelesláda Tessedik Sámuel öröksége nyomán

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom