Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1982-06-13 / 24. szám
„írok nektek, ifjak...” GYERMEKEKNEK. Jézus és a gyermekek Illik ránk a Luíher-kabát? Nők a lelkészt szolgálatban Mk í Különös Csoportot látunk az utcán. Asszonyok és gyermekek kis csoportja siet valahová. A pici gyermekeket karjukon viszik az édesanyák, a nagyobbakat kézen fogva vezetik. Örömtől ragyog az arcuk, mintha nagy ünnepre mennének. Jézusnoz mennek. Az édesanyák beszélgetnek egymás között, .,Én már találkoztam Jézussal. Hallottam őt prédikálni, és ott voltam, amikor a bénát meggyógyította. Szeretném, ha gyermekeim is megismernék Jézust” — mondja az egyik. A másik így folytatja: „Milyen csodálatos Jézus szeretete! Sose fogják elfelejteni gyermekeink, ha találkozhatnak vele.” „Ugye megkérjük majd a Mestert, hogy beszélgessen gyermekeinkkel, imádkozzon értük és áldja meg őket” — szól a harmadik édesanya. Szólna még a többi édesanya is, de már odaérnek Jézushoz. A Mester éppen befejezte prédikációját. Sok ember hallgatta őt. Éppen most indulnak hazafelé. Jézus már egyedül van tanítványaival. „Éppen jókor jöttünk” — mondja az egyik asszony, s valamennyien meggyorsítják lépteiket, hogy minél előbb ott legyenek Jézusnál. A TANÍTVÁNYOK AZONBAN ÚTJUKAT ÁLLJÁK: „Mit akartok itt? Ezeket a kis gyermekeket akarjátok a Mesterhez hozni? Kicsik azok még! Ügy sem értenek semmit sem abból, amit Jézus mondana nékik. Menjetek csak szépen haza! Gyermekeknek nem való Jézus. Különben is nagyon fáradt most a Mester.’’ JÉZUS MEGHÖKKENVE FIGYELI A JELENETET. Nagyon i fel van háborodva tanítványai r~.r _______ •* ■1cr/i jut " in'———— 1,33—37 beszédén. Előbb azonban az asz- szonyoknak szól oda biztató kedvességgel: „Gyertek csak bátran! Hozzátok ide gyermekeiteket!” Tanítványait pedig ezekkel a szavakkal feddi meg: „Engedjétek hozzám jönni a kis gyermekeket! Ne tartsátok őket vissza tőlem, mert nekik is van helyük az Isten országábani” A nagyobb gyermekek boldogan szaladnak Jézushoz. A kisebbeket az asszonyok viszik. A gyermekek még soha nem látták Jézust, de nem félnek tőle egy cseppet sem. Odasereglenek köréje. Jézus szeretettel magához öleli őket és barátságosan beszélni kezd hozzájuk. Arról beszél, hogy Isten mennyire szereti az embereket, a kis gyermekeket is. Ezért az embereknek is szeretniük kell egymást. A nagyobb gyermekek élénk figyelemmel kísérik Jézus szavait. Ilyen csodálatosan szép beszédet még soha nem hallottak Istenről és a szeretetről. A kisebbek talán nem értik meg Jézus szavát, de azt megértik, hogy Jézus nagyon szereti őket. AZUTÁN JÉZUS A GYERMEKEK FEJÉRE‘TESZI A KEZÉT ÉS MEGÁLDJA ŐKET: „Legyetek mindig jók, kedvesek egész életekben! így majd velem lesztek a mennyországban.” A gyermekek fejükön érzik Jézus áldó kezének melegét és a szívük megtelik boldogsággal és örömmel. „Mi is Jézushoz tartozunk, mert Jézus szeret minket” — gondolják magukban. Az édesanyák arca is ragyog a boldogságtól. Hiszen az édesanyák számára az a legnagyob boldogság, ha gyermekeik megtalálják Jézust. Selmeczi János A SVÉD EGYHÁZ SEGÍTSÉGE A Svéd Evangéligus Segélyszervezet legutóbbi, április végén tartott ülésén döntés született arról, hogy 10 millió koronát fordítanak segély- és fejlesztési programokra 14 országban. 18 esetben a Lutheránus Világszövetség terveihez nyújtanak segítséget, így például Brazíliában iskolák, Bolíviában és Narriímiában öntözőrendszerek építéséhez. A terveket természetesen a helyi egyházak közreműködésével hajtják végre. Teológusok érkeznek nagyheti szolgálatra egyházmegyénkbe. Tarka, vidám társaság. Fiúk, lányok vegyesen. Gyülekezetek fogadják őket, szeretettel, természetesen. Ma már senki meg nem kérdezi: hát a lányok mit keresnek közöttük? Mi lesz velük, merre vetődnek vagy hol kallódnak el, ha végeztek? Országos egyházunk évekkel ezelőtt hozott döntést a nők egyházi szolgálatának kérdésében. Nagyon modernet, emberségeset. Lelkészt munkatársként dolgozhat egyházunkban minden teológiát végzett nő. Ha pedig egy gyülekezet bizalmába fogadja, lelkészéül meghívja, az egyházkerület püspöke lelkésszé avatja, felhatalmazza és megbízza a teljs lelkészi szolgálattal. Nyolc éve végeztem el a Teológiai Akadémiát, három éve avatták lelkésszé. Nem áll tehát mögöttem „egy élet tapasztalata”, de nyolc év azért elég sok idő ahhoz, hogy elmondhassak egyet- mást arról, mit is jelent női munkatársként egyházi szolgálatban állni. A lelkésznö nem férfi Amikor teológus ,oltam, napirenden volt a vita: szükség van-e nőkre lelkészi karunkban. Ellene, mellette sok érv elhangzott. Voltak. akik a biblia-teológia segítségével igyekeztek megalapozni a nők lelkészi szolgálatba állítását. Világos dolog, hogy a téma nem teológiai. Szükségtelen Pál apostolt citálni vagy Jézus női követőit megidézni. Gyakorlati kérdésről van szó. Az egyháznak szüksége van a nők szolgálatára. Arra az új színre van szüksége, amit egy csupa férfi társadalomba a frissen belépő nők hoznak. Ez nem annyit jelent, hogy foglalkozzanak a lelkésznők gyerekekkel, asszonyokkal, betegekkel, hisz ehhez „hivatalból” jobban értenek. Ez az állítás amúgy sem igaz, de nem is erről van szó. Egy nő akkor válik környezete, munkahelye hasznára, ha női módon jár az esze, női módon fogalmaz, mér fel helyzeteket. IáJ el feladatokat. Mint nő igyekszik munkaterületén a legjobbat nyújtani, s vigyáz arra, hogy ne akarjon férfifejjel gondolkozni és beszélni. Egy férfiakat utánzó, férfiasán viselkedő nő szánalomra méltó látvány. Egy hivatását jól, de „másként” betöltő nő nélkülözhetetlen szín és többlet. A neheze — bizalom Egy héten belül két azonos témájú beszélgetés fültanúja voltam. Az egyikben megállapította valaki egy bizonyos gyülekezetről, hogy az lelkészéül égy nőt soha el nem fogadna. A másik alkalommal egy gyülekezet képviselőit idézte valaki. Lelkészt szeretnének. Minden áron. Bár- milyet. Akár még nőt is. Ez a gond létezik, bár én közelről nem ismerem. Nem valószínű, hogy valaha el fogom felejteni a pécsi gyülekezetnek azt az előlegezett bizalmát és sze- retetét, amellyel fogadott. Sem városban, sem falun, egész nagy gyülekezetünk területén soha bizalmatlanságot. gyanakvó tekintetet nem érzékeltem. Tudom, hogy ez ritka kiváltságos helyzet. Reménységünk szerint általánossá fog válni. Ma azonban egy nőnek sok gyülekezetben keményen meg kell harcolnia azért, hogy mint lelkészt, elfogadják. Két műszak Az egyházi szolgálatban álló nők többsége férjhez ment, gyerekei vannak. Ha még kicsik, elképesztő helyzet áll elő. A délutáni órákban vége az óvodának, befejeződött a tanítás. Csakhogy a mama soha máskor látogatni nem tud, csak munkaidő után. Bibliaórát is csak este tarthat. Aztán jön a hétvége. A gyerek szabad, szülei pedig a munka dandárját végzik. Aki lelkész és anya egy személyben, annak meg kell barátkoznia a permanens lelki ismeret-furdalás gondolatával. Vagy itt mulaszt, vagy ott. Jó ideig képtelen két poszton helytállni. Megértő férj. jó gyerekek, szolgálatkész nagyszülők ideális esetében sem. Utak Vannak a pályánknak kifejezetten nem nőre szabott részei. Ezt sem szabad elhallgatnunk. Egyfalus lelkészi állás egyre kevesebb van. Marad tehát a Trabant, a falujárás, ködben-hóban. vezetés, téli temetések nem épp szívderítő sora. Építkezések, gazdasági ügyek, adminisztráció, gyűlések levezetése. Segítség híján, egyedül „legény a talpán” az a nő, aki vállalni meri. De nincsen komoly pálya komoly felelősség és komoly terhek nélkül. A szépsége Aki nem próbálta, nem tudhatja, milyen szép gyötrődni, kínlódni egy kijelölt igével. Végre valahonnan világosságot kapni, a lényeget megérteni. Aztán kezdeni az újabb küzdelmet: megtalálom-e a szót, ami érthető, a stílust, amely vonzó. Igét hirdetni. Mindig nagy izgalmak és félelmek árán, de mindig szívesen tettem, 5—6 személyes szórvány-istentiszteleten, zsúfolt pécsi templomban, Teológián, lelkészek előtt, vagy akár a rádióban. Nagyon vidám, jó dolog keresztelni. Sokszor kereszteltem már. Egy hatévest azonban nehezen fogok elfelejteni. Mintegy féléves hitoktatás után csupa figyelem, arccal, lenszőke hajjal figyeli az igehirdetést és várja a keresztvíz néhány cseppjét. Népes csoportot konfirmálni biztos nagyon jó. Felemelő érzés. Nekem egy 18 éves lány jut eszembe s a tavalyi nyár. Rendkívüli időben, egyedül konfirmált. A bensőséges ünnepet előbb érdeklődő, majd baráti eszmecserék előzték meg. Emlékezetes marad. Remélem, nemcsak számomra. Vannak barátaim. Jó néhány tinédzser, akiknek büszke vagyok a barátságára. Nyíltak, közlékenyek. Van eset, hogy előbb tudok iskolai dolgaikról, „szívügyeikről”, mint közvetlen hozzátartozóik. Képtelenség végigsorolni. Azt hiszem, nincsen hivatás, ami számomra annyi szépet, nyújtott volna. mint a lelkészi pálya. Összegezve tehát: aki nő létére ezt a hivatást választja, az nagyon szépet választ. De roppant nehezet. Hogy töredékét betöltse, ahhoz kívülről érkező, mindig megújuló erő kell. Akármennyit dolgozik, mulasztása mindig lesz. Nem tud megélni Jézus irgalmas szeretete nélkül. Szabóné Mátrai Marianna Rédey Pál riportja Az én prófétáimnak ne ártsatok 4. MADAS ANDRÁS, a „Borotvaélen” című cikk szerzője nyugalmazott miniszterhelyettes, kedves jó barátom. Környezetvédelmi kérdésekről beszélgetve, érdekes módon találkozott véleményünk. Legalábbis abban, hogy az adott gazdasági lehetőségek mellett a környezetvédelem társadalmi síkon érhet el legtöbb eredményt, azaz jelen pillanatban a társadalom vállaira kellene helyezni a nagyobb terhet. És már szinte hallom az ellenvéleményt szakemberek és laikusok részéről, hogy egy országos problémát, amelynek megoldásához milliárdos beruházások is kevésnek bizonyulnának, egy „végveszélybe sodort” magyar természet kérdése elé a társadalmi megoldások fügefalevelét helyezem. Elárulom, hogy nemcsak Maltas Andrással beszéltem. Ország- gyűlési képviselő, agráregyetemi tanár és sok lelkes laikus ült asztalom mellett, akikkel heves vitába keveredtem. Akadtak közöttük olyanok, akik sűrű fejcsóvá- lással adták tudtomra, hogy a bajokért a vezetés felelős, és olyanok, akiknek titokzatos hallgatása vihar előtti csöndre figyelmeztetett. Említettem, hogy nem vagyok szakember, de a szakemberekkel való vitatkozások révén arra a meggyőződésre jutottam, hogy néhány allergikus pont kivételével nem mondható tragikusnak helyzetünk. A magyar természet tűrőképessége még elég nagy. S ez reménységgel tölt el. ALLERGIKUS PONTUNK pl. a Balaton. A Balaton-kérdésen évek óta rágódunk, s mintha egy helyben topognánk szüntelenül. A jajj-kiáltások, amelyekből könyvtárnyi anyagot lehetne összegyűjteni, hevesek és fájdalmasak voltak. De mind a mai napig nem tisztázott, hogy honnan, mikor, milyen szennyeződés érte a tó vizét. Annál többet fecsegtünk róla. Viszont senkinek sincs birtokában konkrét, lemért, hitelesen megállapított adata ebben az összefüggésben. Tudjuk-e pontosan, hogy ipari vagy mezőgazdasági szeny- nyeződéssel állunk szemben? Ki állapította meg, melyik, milyen mértékben fertőzte és fertőzi a tó vizét? A legrosszabb helyzetben levő keszthelyi öböl kérdését úgy látszik meg fogja oldani a Kis- balaton visszaállítása. A környező mezőgazdasági üzemek, ipari létesítmények szigorú utasítás alapján változtatnak a növényvédő szerek, műtrágyák akalmazásán, az állattartás módszerén, az ipari hulladék megsemmisítésén. S ezek után vajon garantálható-e a tó vizének tisztasága? Véleményem szerint, ha valamelyest kedvezőbb lesz is a helyzet, a kérdést nem oldottuk meg. Miért? Mert visszamaradt változatlanul az alapprobléma, nevezetesen a kanalizáció megoldása. Ha nem is vagyok szakember, de annyit meg tudok állapítani, hogy júliustól augusztus végéig ideköltözik 1—1,5 millió ember a szinte csatornázás nélküli településláncolatba. Hová lesz az üdülők, többségében egyéni üdülők elhasznált vize? Milyen derítőrendszerekkel rendelkeznek a gombamódra felszaporodott üdülők? Az újgazdagok kacsalábon forgó villáiban megszűrik-e egyáltalán a szennyvizet? Vagy egyszerűen a talajra bízzák a bomló és nem bomló vegyi anyagokat (mosószer, hígtrágya stb.) amely azután visszaszivárog a tó vizébe. Több, mint egy millió ember szennyvize kerül a nyári hónapokban a Balatonba. Ezen kellene szerintem sürgősen változtatni, miközben az előzőeket sem szabad elhanyagolni. De hát itt már valóságos társadalmi kérdéssel állunk szemben. Mert hiszen a villatulajdonosok meglehetősen széles rétegét érinti a kérdés. A kormányzatra végső soron csak az előírás és az ellenőrzés tartozik. Településeinken lényegében azonos, állapötok uralkodnak. A kormányzat nagy erőfeszítéssel létrehívta a regionális és törpe vízműhálózatokat, számtalan településünk rendelkezik vezetékes vízzel. De arról már nem történt gondoskodás, hogy a lényegesen magasabb vízfogyasztás mellett mi történjék a szennyvízzel. Falun legtöbb helyen a használaton kívül helyezett kutakba eresztik a szennyvizet, megkímélve magukat a lakosok egy-egy költségesebb emésztőrendszer megépítésétől. Így a szennyező, káros anyagok bekerülnek a talajvízbe, s csodálkozunk-e azon. hogy egyes vidékeken, pl. Baranyában már a vezetékes víz is fertőzött és anyák, csecsemők kénytelenek palackozott vizet fogyasztani. Kormányzati kérdés ez? Igenis, meg nem is. De minden esetre az egyéni felelőtlenség és önzés legmagasabb szintje. Vagyis azt tartom, hogy nekünk a tudattal, a szemlélettel kell harcba keverednünk. FELTEHETNÉ VALAKI A KÉRDÉST, mi köze van mindehhez a keresztyén embernek? Igaz is, mi közünk van a Balatonhoz, vezetékes vízhez, talajhoz stb.? Úgy vélem, túlságosan is sok közünk van. Nemcsak azért, mert az ártások bumerángként visszahatnak reánk, de azért elsősorban, mert Jézus azt parancsolta a Hegyi Beszédben, hogy „amit akartok azért, hogy az emberek tive- letek cselekedjenek, ti is úgy cselekedjetek azokkal, mert ez a törvény és a próféták.” Más szóval ez a közösségi szabály elévül- hetetlenül érvényes és ennek áthágása még a természeten belül is vétek Isten és a felebarát ellen. Madas András így fogalmaz: „Társadalmunknak a kulturáltabb környezet iránti igénye messze elmarad az elért társadalmi, gazdasági eredményektől.” Én pedig azt állítom, hogy a jóléttel, a társadalmi, gazdasági előrehaladással nem tartott lépést az egyéni erkölcs és tudat. Vagyis a szemléletmód a régi maradt. Figyeljük meg ezt a következőkön! Üjgazdagék csodálatos, kétszintes házat építettek. A garázsban kocsik, (sic!) kocsik állnak. Pázsit, díszcserjék a kertben. Vagyont érő kerítés —, melynek árából kisebb fajta házat húzhattak volna fel — jelzi, hol van a porta határa. A szomszéd telek üres még. Idekerült újgazdagék szemete. lomja. Egy roskadozó, töröttlábú fotel, kiégett boyler, törmelék, műanyagzsákok, konzervesdobozok összevissza. Üjgazdagék- ról .viszont megállapíthatjuk, hogy pedánsak. Lakásuk berendezése vetekszik a ház külső szépségével. Drága bútorok, szőnyegek és feltűnő tisztaság. Üjgazdagék kímélik dolgaikat, rendben tartanak mindent, ami az övék. De a kerítésen kívül, a sajátjukon túl, mintha kicserélt emberek lennének. A közvagyonnal már korántsem ilyen kíméletesek. Ha kirándulnak az erdő szélén hagynak papírt, műanyagzacskót, a kocsiablakból a szemetet az útra dobják —, a kocsira kényes a gazda —, ha a víz mellett táboroznak, fél kerékkel a vízbe hajt, s mossa, mossa, mint Ágnes asszony lepedőjét. A kocsinak ragyognia kell, s a vizen szivárványszínű olajfoltok úsznak. A szomszéd üres telke pedig a legjobb szolgálatot tette, megszabadította lomjától, szemetétől. MOST AZT MONDHATNÁ A KEDVES OLVASÓ: „ez túlzás!” Nos, én meginvitálom önöket az egyik „legelőkelőbb” budai villanegyedbe. Tartsanak velem e rövid sétán, és nézzenek körül! A hónapok óta heverő szemetet az eső már kilúgozta. És tessék megfigyelni, ha valaki egy törött mosdót vagy W. C.-csészét kihoz a lakásából, akkor úgy csempészi oda a másé elé, hogy előbb körülnéz, látja-e valaki. Egy alkalommal megkérdeztem: „helyes az, amit tesz, jó asszony?” Kérdésre kérdéssel válaszolt: — Mondja, mit csináljak vele, talán megegyem? Hát igen, nem lehet megenni a lomot. (Folytatjuk)