Evangélikus Élet, 1982 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1982-05-02 / 18. szám

gyermekeknek „írok nektek, ifjak...” Simeon és Anna Lk 2.20—35 Vannak emberek, akiknek vá­gya és célkitűzése csak életük vé­gén teljesedik be. Egész életükön át várnak valamire, vagy küzde­nek valamiért, de csak öreg ko­rukban adja meg nekik Isten, hogy vágyuk teljesüljön. Most két ilyen emberről lesz szó, akiknek legfőbb vágyuk az volt hogy ta­lálkozzanak Jézussal, hogy meg­lássák a várva várt Üdvözítőt. Ez a vágyuk azonban csak idős ko­rukban, életük végén teljese­dett be. ÉLT JERUZSÁLEMBEN EGY EMBER, akinek Simeon volt a neve. Nagyon szeretett templom­ba járni. A templomban azokat az igéket hallgatta a legszíveseb­ben, amelyek arról szóltak, hogy Isten egyszer majd megkönyörül Izrael népén és elküldi a Szaba- dítót. Sokszor elképzelte, milyen szép és jó lesz, ha majd itt lesz az Üdvözítő. Akkor majd megszű­nik a gonoszság és a harag, az emberek jók lesznek és szeretni fogják egymást. Egyszer, amikor az Üdvözítőről szóló ígéreteket hallgatta, úgy érezte, hogy a Szentlélek most ezt mondja neki: Simeon, nem halhatsz meg ad­dig, amíg nem találkozol az Üd­vözítővel. Ezután még epedőbb szívvel várta életének ezt a nagy eseményét. Egyszer, amikor Simeon a gyü­lekezettel együtt a templomban imádkozott, egy idegen házaspár lépett be a templomba. Az asszony karján egy kis gyermeket hozott. Többször is előfordult már ilyen, hiszen Mózes törvénye szerint nyolc napos korában minden kis gyermeket el kellett vinni a templomba és be kellett mutatni Istennek. Ez a házaspár is ennek a törvénynek tett eleget. Hozták- a szokásos áldozatot is. ' Mivel szegények voltak és bárányra nem tellett nekik, egy pár ga­lambfiókát adtak át a papnak. A — HALÁLQZÁS- Hronyecz Pál, a csabacsüdi gyülekezet gondnoka, lapunk hűséges olva­sója életének 85. évében március 31-én elhunyt. Az elmúlt évben befejeződött templomrenoválás anyagi ügyeinek intézését mind­végig hűséggel intézte. Temetése április 2-án volt Csabacsüdön a gyülekezet nagy részvéte mellett. „Bár kevés erőd van, mégis megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet”. — Tóth Imre, a farádi gyüleke­zet tagja, életének 98. évében el­hunyt. Huszonöt évig nagy hűség­gel szolgált családjával együtt a gyülekezetben. Mint egyházfi, ha­rangozó példamutató munkása pap kitárta kezét a gyermek fö­lé és ezt mondta: „Áldjon meg té­ged az Ür!” Miközben az öreg Simeon nézte a jelenetet, szívébe nyilallott a gondolat: Ez a kis gyermek az Üdvözítő! Igaz volt ez, mert az idegen házaspár József és Mária, a kis gyermek pedig Jézus volt. Simeon boldogan sietett Má­ria felé. Szeme ragyogott a bol­dogságtól, ahogy meglátta a kis Jézust Még sírt is örömében. Karjába vette a gyermeket és boldogan így imádkozott. Köszö­nöm neked, Uram, hogy megél­hettem ezt a boldog pillanatot. Most már boldogan halok meg, mert saját szememmel láttam az Üdvözítőt. ODABOTORKÁLT EGY IDŐS ASSZONY IS. Annának hívták. Már nyolcvannégy éves volt. Mi­vel régóta özvegy volt, napjainak szinte minden idejét a templom­ban töltöte. Böjtölt és imádkozott és egész életével Istennek szol­gált. A Szentlélek neki is megnyi­totta a szemét, hogy a kis Jézus­ban meglássa a várva várt Üdvö­zítőt. Boldogan jött a csoporthoz és nagy örömmel mondta: Nézzé­tek csak, hiszen ez az Üdvözítő! Hát végre megérkezett? Olyan boldog vagyok! Az emberek csak ámultak, hogy mit is beszél ez a két öreg ember. Ez a kis gyermek lenne a régóta várt Üdvözítő? Nem nagyon hit­ték ezt el. Pedig Simeonnak és Annának volt igaza. A kis Jézus valóban az Istentől küldött Üd­vözítő volt. Ezt azonban akkor még csak Simeon és Anna látta, akiknek Isten Szentlelke megmu­tatta. Ez a felismerés és hit vi­szont nagyon boldoggá tette őket. Akik Jézusban meglátják és fel­ismerik Üdvözítőjüket, azok ma is éppen olyan boldogok, mint Simeon és Anna volt. Selmeczi János volt gyülekezetének. Nagy rész­véttel kísérték utolsó útjára. „Hosszú élettel elégítem meg és megláttatom vele üdvösségemet.” —Macher Lajos, az orosházi gyülekezet egykori kántortanítója, az 1974. évi nyugdíjazása után újból meghívott kántora és egy­ben pénztárosa 70 éves korában hirtelen elhunyt. Az egész gyüle­kezet és sok tanítványa nagy részvéte nyilvánult meg a teme­tésén.Az igét Benkő István igaz­gató-lelkész hirdette, míg Koszo­rús Oszkár ny. lelkész és Kis Já­nos lelkész imádsággal szolgáltak ravatala mellett. Jézus mund ja: „Én élek és ti is élni fogtok”. „Izgalmas tantárgyak” (A címet a rovatvezető adta, nem én. Ám ezt a cikket nem a rovatvezetőnek kell megírnia, ha­nem nekem. Félek, hogy egy ilyen „izgalmas” cím alatt csak egy kí­nosan unalmas cikk következhet­ne, így helyete inkább egy álmo­mat mondom el — „csak fiatalok­nak”. ..) Van az éjszakának egy olyan órája, közvetlenül hajnal előtt, amikor a legsűrűbb a sötétség. Nos, egy ilyen órában — igen hű­vös volt, úgy emlékszem —, lo­pakodtam keresztül a pesti Bos- nyák tér egykor még zöldellő, ma már sebhelyesre taposott park­ján. Az éjszakában hatalmas oromként feketéllő épület hátsó bejáratán surrantam be, ott, ahol az Evangélikus Teológus Otthon feliratot olvashattam volna — ha nem lett volna olyan sötét. Mi­közben a zárral babráltam, egyre azon törtem a fejem, mit is ke­resek itt, éjnek éjjelén. Azután ahogy bejutottam az épületbe, a sötétben elvétettem egy kanyart, s egy hatalmas táblával dekorált ajtónak ütköztem. A sötét elle­nére világosan emlékszem a fel­iratra: „IGAZGAT^)”. Nem tu­dom, talán az ütődéstől, de rögtön eszembe jutott éjszakai látogatá­som célja: nekem cikket kell ír­nom, s úgy látszik, most vagyok az anyaggyűjtés fázisában. Per­sze! „Izgalmas tantárgyak”. Még csak éppen morfondírozni kezd­tem volna azon, hol is kezdjem, amikor egy furcsa horkolás meg­adta az útirányt. Közelebb fér­kőzvén le is jegyeztem, fonetiku­A KBK Nemzetközi Titkársága január 18—22-ig tartotta idei el­ső ülését Moszkvában. A tizen­négy országból érkezett résztve­vők számbavették a KBK elmúlt évi tevékenységét és elkészítették á Kétésztyén békeszervezet 1982. évi programját. AZ IDEI TERVEK KÖZÜL ki­emelkedik a Munkabizottság március 22—27. között Prágában megrendezésre került ülése, va­lamint novemberben az Üj-Del- hiben sorra kerülő elnökségi ülés. A KBK tanulmányi bizottságai közül 1982-ben az ifjúsági bizott­ság és a fajüldözés ellen küzdő bizottság az NSZK-ban, a közel- keleti kérdéssel foglalkozó albi­zottság a Szovjetunióban, ör- ményorszában, a nemzetközi kér­désekkel folalkozó bizottság pe- di az NDK-ban fog ülésezni. A NEMZETKÖZI TITKÁR­SÁG ÖRÖMMEL ÜDVÖZÖLTE san valahogy így hangzik: hrr — piszteüszomai — brr —- piszteüszé — srr — piszteüszétai — krr —, és így tovább, ütemesen. Áhá, va­laki álmában a görög ragozást memorizálja, ha jól értem, a me- dio-passív aoristost, természetesen conjunctívus alakban. Horkolásá­ban éppen a semleges nemű pas­siv participiumhoz jutott az ifjú nyelvész, amikor továbbmentem. A következő ajtónál erre a rejté­lyesen kiszűrődő hangra lettem figyelmes: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája egyúttal mindenkor egyetemes törvényho­zás elvéül szolgálhasson. Csele­kedj úgy, hogy akaratod maxi­mája ... ”,— és megint ez a mon­dat, maja harmadszor, negyed­szer is. Megértettem, mi lehet ez: valaki sehogyansem tudta megje­gyezni az Immanuel Kant erköl­csi tanítását összegző mondatot, az ún. kategorikus imperatívust, rámondta hát egy magnóra, amennyiszer ráfért — 5 meg el­aludt, s a kazetták szomorúan fo­rogtak tovább, belebúgva a zug­lói éjszakába a königsbergi filo­zófus szavát. Továbbmentem, fel az emelet­re. Ügy látszik, valaki a dogma­tikát studírozta egész este, mert most álmában folyékonyan, han­gosan sorolja az egyetemes kinyi­latkoztatás eseteit, kiegészítve Karl Barth svájci teológus kritiká­jával, sőt mi több — ez már szinte szorgalmi feladat — Barth kriti­kájának kritikájával. A sok alvó vagy félig alvó után a következő szobában végre két teljesen éb­ren levő fiatalemberre bukkan­az egyre szélesedő békemozgal­mak növekvő aktivitását és fel­hívta a világ keresztyénéit, hogy támogassák a nemzetközi konf­liktusok tárgyalások útján való békés megoldását. A békemoz­galmak előtt álló legsürgetőbb feladat a nukleáris fegyverek je­lenlegi szinten való befagyasztá­sa és a leszerelési tárgyalások eredményességének sürgetése. EZZEL ÖSSZEFÜGGÉSBEN A KONFERENCIA RÉSZTVEVŐI kifejezésre juttatták reménysé­güket, hogy a nemrég megindult genfi leszerelési tárgyalások po­zitív eredményeket hoznak és az ENSZ júniusi leszerelési rendkí­vüli közgyűlése fontos lépést je­lent a békéhez és a leszereléshez vezető úton. A moszkvai ülésen a Nemzet- kö Titkárság tagjaiként részt vett egyházunk részéről dr. Görög Ti­bor lelkész, a KBK prágai irodá­jának igazgatója. tam. Rendkívül heves szóváltás zajlott közöttük: az egyik mintha valami tanítást próbált volna sulykolni, a másik meg — miköz­ben elrágott egy ceruzát, összefir­kált három könyvet, egy papír­zacskót pedig szétpukkasztott — állandóan visszafeleselt neki, hol bácsizva, hol nemes egyszerűség­gel tegezve. No igen, a gyerekek­kel való foglalkozás módjait, vagyis a katechetikai módszere­ket próbálják meg életszagúvá tenni, váltott szereposztásban. Őket sem zavartam hát, inkább a következő szobába kukkantottam be —s jaj, mit láttam. Egy önje­lölt egyháztörténész-palánta az alig 162 kötetes Migne-patológia vaskosabbjaival bélelte ki ágyát, különösen vigyázva a megfelelő fejmagasságra. A biztonság ked­véért — hogy meglegyen a jeles — az Evangélikus Múzeum kata­lógusát is görcsösen szorongatta. Azután a fürdőszoba elé érve megállapíthattam, hogy valaki frissítő zuhanyt vesz éjszakai ta­nulása közben, de nem John Len­nont vagy Abbát fütyül ám a víz­függöny alatt, hanem gregorián dallamokat. Hja, a cantus firmus alapvető fontosságú itt. Továbbmentem, s hátamat a hideg falnak vetve belefüleltem az éjszakába, egy vizsgák előtt ébren alvó közösség éjszakájába, és ilyen hangokat szűrtem még ki: „kulcsszavak: eo ipso, ab ovo — jaj, mit jelentenek —, homlok­tér”, „sovány ez, bajszos az”, „el ne felejtsem, a hébert jobbról balra olvassák”, .azután egy önvi­gasz: „non scholae, séd vitae dis- cimus: nem az iskolának, hanem — minek is tanulunk?”, végül pe­dig: „Jó reggelt kívánok, profesz- szor úr..., de drága professzor úr, professzor bácsi, én készül­tem ...” Hajnalodott. Be kellett fejez­nem az anyaggyűjtést. Amilyen, csendben jöttem, ugyanúgy hagy­tam el az épületet. „Mégiscsak megírhatom a cikket. Itt tényleg van izgalom bőven” — ezzel a mondattal ébredtem föl azután. Igen, ilyennek láttáin az izgalma­kat az álmok görbe tükrén ke­resztül. S hogy a vaióságbun mi a legizgalmasabb? Mi teszi a teoló­giai tanulmányokat feszülten vib­rálóvá, immár kilépve az álmok játékából? Egyetlen kérdés, amely minden tantárgynál izgal­masabb, amely végigkíséri a teo­lógusok életét, de biztosan a lel­készekét is, a kérdés, amelytől nem lehet megszabadulni: kicso­da Jézus, ki is Ö? Őt akarjuk megismerni, őt akarjuk követni, Őt szeretnénk hirdetni. Ez pedig mérhetetlenül több az itt megje­lenített „izgalmaknál”, ez már nem álom. Fabiny Tamás A KERESZTYÉN BÉKEKONFERENCIA NEMZETKÖZI TITKÁRSÁGÁNAK TANÁCSKOZÁSA MOSZKVÁBAN Hogy teljes emberré legyenek... Újabb állomás Elint fejlesztésében Jelentős esemény színhelye volt a nyíregyházi Élim Egészségügyi Gyermekotthon március 11-én, déli 12 órakor. Ekkor avatta fel, és adta át redeltetésének D. dr. Ottlyk Ernő az Északi Egyházke­rület püspöke az Élim új épüle­teit: a foglalkoztatót, a gyógy­tornatermet és a szolgálati lakást. A HÁLAADÓ ISTENTISZTE­LETEN a püspök ÍJán 4,16 alap­ján hirdette Isten igéjét: „Amikor ilyen nagy örömünnepünk van, Isten igéje a szeretet felől szólít meg bennünket. A szeretet nem válhat sablonossá, vagy elkopta- tottá, ahogyan Isten sem válhat sablonossá, Jézus sem lehet meg­szokott!” A következőkben arról hallhattunk, hogy milyen nagy fejlődési ívre tanít meg bennün­ket Isten szeretete. Először is vi­lágméretű szeretetet tanulhatunk tőle, ami a veszélyeztetett embe­riség szeretetét jelenti. Azután a haza szeretetét, amelyben álla­munkkal együttműködve dolgoz­hatunk az emberért, ebben az esetben a fogyatékos emberért. Az istentisztelet után Csizma- zia Sándor igazgató-lelkész kö­szöntötte a vendégeket, maid be­számolt arról a munkáról, amely­nek eredményeként az új épüle­tek megszülettek. Ezután a hoz­zászólások következtek, majd az úi épületeket tekintettük meg. A tornateremben már izgatottan vártak ránk a gyermekek, s fel­szabadultan vették birtokba a nagyon szépen és célszerűen be­rendezett termet. Vidám játékuk, hancúrozásunk volt a legfőbb bi­zonyítéka annak, hogy nem hiá­bavaló tervek valósultak meg. Az új szolgálati lakásban az otthon vezetője, Bálint Éva foga­dott bennünket. Az ünnepség kö­zös ebéddel fejeződött be. AZZAL KEZDTEM BESZÁ­MOLÓMAT. hogy jelentős ese­mény történt az Élimben. Felve­tődhet a kérdés: miért ennyire jelentős az, hogy két új épületet felavattunk? Az új szolgálati lakásban be­szélgettünk erről Blázy Lajos or­szágos diakóniai ügyvivő lelkész­szel. Az itteni gyermekek rászorul­nak mások segítségére. Ugyanak­kor velük törődni, őket ápolni, gondozni kevés. Foglalkozni kell velük! Rehabilitálni kell őket. Ez mit jelent? El kell őket vezetni testi-szellemi, szociális jólétük maximális határáig, hiszen ők is emberek, mint mi. Ebben az ösz- szefüggésben egyedülálló az. ami az Élimben történt. Egy-egy fel­adat elvégzésén keresztül, a játék 'örömén keresztül kiteljesíteni a gyerekek életét. Az ünnepség után kérdeztem meg dr. Pintér Attila főosztályve­zető-helyettes, aki az Egészség- ügyi Minisztérium képviseleté­ben utazott le Budapestről, hogy részt vegyen az ünnepségen. —. Az Egészségügyi Minisztéri­um több intézménye gondozza az elhagyott, testileg-szellemileg fo­gyatékos gyermekeket. Az orvos- tudomány az elmúlt időben ha­talmasat fejlődött. Ennek követ­keztében meg tudjuk menteni az életet. Ez nagy eredmény, de fel­adatot is jelent: a fogyatékosság megmarad, s a gyermek gondos­kodásra szorul. Kötelességünk ezeket az életeket megtartani. Ezt a humánum írja elő. Ez az a te­rület, ahol a mi szempontjaink és az egyház szempontjai találkoz­nak, ahol eddig is gyümölcsöző volt az együttmunkálkodás és re­mélhetőleg a továbbiakban is az lesz. A magunk részéről igyek­szünk a támogatást megadni. Magyari Bélát, a Szabolcs-Szat- már megye V. B. egyházügyi tit­kárát már csak másnap sikerült elérnem. A Megyei Tanács vezetése úgy ítéli meg, hogy az evangélikus egyház és az állam igen jó kap­csolatának tanúbizonysága az Élim. Bizonysága annak, hogy vannak oyan területek, ahol szük­séges az együttműködés. Anyagi lehetőségeink nem teszik lehető­vé, hogy minden rászoruló intéz­ményes ellátásban részesülhessen. Emiatt örvendetes az, hogy az evangélikus egyház vállalkozott arra, hogy ebben a nem kis tár­sadalmi problémában feladatot vállal. Ügy tapasztalom, hogy megfelelő körülmények között, lelkiismeretesen, anyagi áldoza­tot is vállalva folyik ez a munka. Tiszta szívből gratulálunk hozzá! VÉGÜL CSIZMAZIA SÁN­DORRAL, ÉLIM IGAZGATÓJÁ­VAL beszélgetve kerestem a vá­laszt a feltett kérdésre. Az Élim építését folyamatosan és célszerűen végezzük. E folya­matban az első állomás 1975-ben volt: az ápolás, a gondozás tár­gyi feltételeinek javítása. Ennek keretében igyekeztünk biztosítani a gyerekek jobb elhelyezését. Ugyanakkor a személyi feltétele­ket is biztosítani kell. Évek terv­szerű munkájával beiskoláztattuk dolgozóinkat, hogy az ápolás szakszerű legyen. A következő ál­lomás az volt, amikor már nem­csak ápolunk, hanem a gyerme­keknek otthont- akarunk terem­teni. Ezt úgy oldottuk meg, hogy egyrészt az épület berendezésének hangulatát változtattuk meg, tet­tük otthonossá, másrészt a gyer­mekek elhelyezésében kisebb kö­zösségek kialakítására töreked­tünk. A mostani előre lépés en­nek a folyamatnak jelentős ré­sze. A teljes emberi élet megélé­sének lehetőségét szeretnénk megteremteni. Ezt a célt szolgálja a foglalkoztató műhely, ahol ér­telmes munkára nyílik lehetősé­gük. A gyógytornaterem pedig nemcsak azt a célt szolgálja, hogy mozoghassanak, hogy hiányossá­gokat korrigálhassunk, hanem hogy rátalálhassanak az embersé­günkhöz tartozó örömre is. Kül­sőleg talán nem tűnik különö­sebbnek amit itt felépítettünk, de célját illetően mindenképpen je­lentős. Reméljük, hogy...az Isten mindig ad a szeretetünknek any- nyi fantáziát, hogy gyermekeink boldogságán tudjuk munkálkod­ni. Egyúttal köszönetét mondok az egyházi és .állami vezetőink­nek azért a segítségért, erkölcsi és anyagi támogatásért, amit tő­lük kaptunk. Kívánjuk, hogy mindig Isten szeretetének tükrözői lehessenek mindazok, akik ebben a szolgá­latban állnak. Laborczi Géza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom