Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-05-24 / 21. szám

Megjelent a Diakonia új száma Harmadik évfolyamába lépett az Evangélikus Szemle. Egyhá­zunk félévenként megjelenő idő­szaki folyóiratának immár ötödik száma most hagyta el a sajtót. Káldy Zoltán püspök cikkében az emberi tényezők szerepére mu­tat rá a gazdasági életben, keresz­tyén etikai szempontok alkalma­zásával. Szentágotai János orvos­professzorral, a Magyar Tudomá­nyos Akadémia elnökével folyta­tott beszélgetést Veöreös Imre, a folyóirat szerkesztője, a modern agykutatás terén elért, filozófiai jelentőséggel is rendelkező ered­ményeiről, s levonja annak né­mely teológiai következményét. A kortárs teológusok sorozatban ifj. Fabiny Tibor tanár ad pálya­képet Niebuhrról, mint az ember értelmezőjéről, és egy jelentős fe­jezetet közöl fordításában egyik művéből: Az antik és keresztyén emberkép. Erdélyi Zsuzsanna, a hazai archaikus népi imádságha­gyomány nemzetközileg is ismert gyűjtője, cikkével kutatásait most az esetleg fellelhető evangé­likus hagyományra is kiterjeszti. Rába György neves költő három versét közli a folyóirat A tartós egészségkárosodottak nemzetközi évéhez kapcsolódik Novák Mária szociológus külföldi és házi áttekintést nyújtó rövid tanulmánya. Fasang Árpád zene­tanár Hogyan szerethetjük meg Bartókot? című írása ritka témá­val vonja magára figyelmünket a zeneszerző születésének száz­éves évfordulóján megjelent sok méltatás között. Nagy Gyula teo­lógiai tanár a nemzetközi egyházi szervezeteknek a béke érdekében folytatott múlt évi tevékenységé­re tekint vissza, és helyezi a fel­adatot gyülekezeti, személyes sík­ra. Zolnay László, a -régészeti fel­fedezéseiről és történelmi mun­káiról ismert kutató Beethoven életrajzát eleveníti meg. Frenkl Róbert orvos, a Testnevelési Fő­iskola egyetemi tanára A mai ember terhelés tűrése címen ír fi­gyelemre méltó cikket Karner Károly ny. teológiai ta­nár forráskutatásra támaszkodó tanulmánya foglalkozik az egyko­ri soproni evangélikus líceum XVI—XVII. századi múltjával meggyőző történeti érveléssel vi­lágítva meg korai keletkezését és művelődési jelentőségét. Néhai Sztehlo Gábor evangélikus lel­kész kéziratban reánkmaradt, 1944—1945. évi naplószerű emlék­iratának első részét szólaltatja meg B'ozóky Eva a válogatott részletekkel és összekötő szövegé­vel. Megrendítő olvasmány közel ezer üldözött gyermek megmenté­séről. Hars Ernő író a portugál eposz, a Luziádák első magyar fordítójának, az 1896-ban elhunyt Greguss Gyulának, a fasori evan­gélikus gimnázium igazgatójának állít emléket. Ret singer János Irodalomtörté­nész publikálja saját fordításá­ban Martin Heidegger filozófus prózai költeményét: A gondolko­dás tapasztalatáról, s eléje bo­csátja annak értékelését. A Kultu­rális Figyelő-ben Pázmány alakja mai művekben címmel Bottá Ist­ván lelkész, történész ad kritikai elemzést. Gondolatok színházi életünkről címen Szirmai Zoltán lelkész tekint szét mai színpad­jainkon. A folyóirat Fényszóró- fát Veöreös Imre irányítja Mezei Mária utolsó önálló estjének le­mezfelvételére, a fiatal Sebők Já­nos Sárkányviadal című regényé­re, Huszárik Zoltán Csontváry- filmjére. A Biblia a modern em­ber kezében című most megjelent Fosdiok-könyvre. valamint Czei- zel Endrének a Kritika folyóirat­ban közölt cikkére: Hátx-ány-e a kivételes szellemi képesség? Reuss András lelkész a külföldi egyházi sajtóból ismerteti a há­zasság és vegyesházasság kérdé­sében a felekezeti párbeszédet. Jakus Imre ny. lelkész két versét is közli a folyóirat. A 96 oldalas szám képanyagá­ban főként az Evangélikus Orszá­gos Múzeum idei két kamarakiál­lításának néhány különleges mű­vészettörténeti keresztelési és úr­vacsorái edényét láthatjuk. A folyóirat sajátos hivatása, hogy egyházunk értékeivel és hangjával jelentkezzék az értel­miség soraiban, de érdeklődő és gondolkodó híveink szélesebb ré­tege is találhat minden számban több gazdagító írást. (Megrende­léseket elfogad a kiadóhivatal: 1088 Budapest, Puskin u; 12. Évi előfizetési ára 110,— Ft./ V. I. — GALGAGYÖRK. Egy fekete és egy fehér asztalterítőt készített kézi hímzéssel, és adományozta a gyülekezetnek özv. Mezőfi Janos- né és Nemecz Mihályné. zenés Áhítat lesz május 24-én, vasárnap dél­után 6 órakor az oroszlányi templomban. Műsoron: Részlet J. S. Bach 79. kantátá­jából, Mendelssohn: 95. zsoltár kantátája. Előadja a gyülekezet ének­és zenekara. Közreműködik: Palojtai Zsuzsa (szoprán), Pet- rőcz Mária (szoprán), Fülöp Attila (tenor), Nyirő Gábor (orgona). Vezényel: Nagy Dániel Igét hirdet: DR. NAGY ISTVÁN esperes lisalmiba készülünk Az első finn-ugor lelkészkonfereneia Magyarországon A FINN—MAGYAR EGYHÁ­ZI KAPCSOLATOK eddigi törté­netében minden bizonnyal a leg­látványosabb közös esemény a finn-ugor lelkészgyűlés volt, amit 1927 nyarán tartottak Budapes­ten. A gyűléshez több ünnepi al­kalom kapcsolódott, s a résztve­vők nagy körutat tettek az or­szágban. Ez a lelkészkonferencia a két egyház ösztöndíjas teoló­gusainak cseréjéhez kapcsolódott, szinte abból született. A két or­szág evangélikus egyházának kölcsönös megismerése volt a cél. Igen népes finn egyházi küldött­ség érkezett hazánkba, s a 77 finn vendég mellett még 27 észt is ér­kezett. A többséget a lelkészek alkották, de voltak világiak is. Néhányan olyanok voltak, akik már jártak Magyarországon, de a legtöbben először léptek, hazánk földjére. A küldöttség élén Man- nermaa oului püspök állt. de el­jött Voipio Aarni professzor, Sa- lomies llmari docens, Pakkala esperes, Simojoki Martti lelkész és Räty Aku laikus prédikátor is sok más lelkész, papné és család­tag társaságában. A finn küldöttség először Tal- linba utazott, majd onnan az ész­tekkel együtt Varsón keresztül vonaton jöttek Magyarországra. Május 22-én, szombaton este ér­keztek meg. Vasárnap az óbudai gyülekezetben tartott istentiszte­leten vettek részt, amelyen Mu- roma Urho prédikált,'majd este a fóti gyülekezetben volt templo­mi ünnep. A konferencia tulaj­donképpen két teljes napon át tartott. A megnyitó istentisztele­tet Raffay Sándor püspök tartot­ta. Ezt követően előadások hang­zottak el a magyar, a finn és az észt egyházak történetéről és sa­játos vonásairól, valamint az egyes egyházak rendjéről, isten- tiszteleti életéről és lelki arcáról. Tartottak istentiszteletet finn és észt liturgiával, s volt finn-szeu- rat is, vagyis a finn felébredt kö­zösségekben megtalálható össze­jövetel. A gyűlés ideje alatt ösz- szejövetelt tartottak a magyar evangélikus papnék. amelyen részt vettek a finn és az észt pap­nak is. A kétnapos gyűlés végeztével hosszú magyarországi körutazás­ra indultak a vendégék. Ez május 26-tól június 6-ig tartott. Szinte az egész országot beutazták. Az út főbb állomásai a következők voltak: Miskolc. Lillafüred. Ózd, Nyíregyháza. Debrecen, Horto­bágy, Szeged, Pécs, Keszthely, Hévíz, Sopron, Győr, Bőny. Bá­bolna. Az utat vonattal tették meg. Egyes résztvevők visszaem­lékezéseikben úgy írtak erről az utazásról, hogy az valóságos dia­dalmenet volt. Ahol a vonat né­hány percig állt az állomáson, Albert Camus: Eleget tettek ? Sokan úgy vélik, mivel egyszerűbb napi munkánkat elvégezni, aztán vak önelégültségben halálunk órájára várni: eleget tettek, ha senkit meg nem öltek. Pedig senki nem halhat meg békességben, ha mindent meg nem tett azért, hogy mások élete élet legyen. Németből fordította: Turmezei Erzsébet HOLLAND RÓMAI KATOLIKUSOK AZ ATOMFEGYVEREKRŐL Jan Willebrands bíboros, ut- rechti érsek, a holland római ka­tolikus püspöki konferencia elnö­ke szerint, az atomfegyverek kér­dését a lehető legszélesebb kör­ben kell megvitatni. A bíboros körlevelében emlékeztet arra, hogy a püspökök gyakran kife­jezték aggodalmukat „a még min­dig növekvő fegyverkezés értel­metlensége, különösen is az atom­fegyverek miatt”. A püspököket azonban ne csak az aggodalom, hanem a reménység és a felelős­ség vezesse. Az esperesi és lelké- szi konferenciáknak év végéig kell megvitatniuk a római kato­likus Pax Christi békészervezet- nek az atomfegyverekről szóló ta­nulmányát. Az eredményeket a püspöki konferencia és a holland egyházak béketanácsa fogja érté­kelni. népviseletbe öltözött gyermekek köszöntötték a vendégeket. A lel­készek, tanítók beszédeket mond­tak, a családok magyaros ven­dégszeretettel látták el a messzi­ről érkezett testvéreket. Amikor június 7-én Bécs irányába haza­indult a testvérnépek és testvér- egyházak küldöttsége, mindenki Szívében a barátság megerősödött érzése lüktetett, s az az elhatáro­zás, hogy a teológuscserét foly­tatni kell, és szükség van hason­ló találkozásokra is. NEM A KÉT EGYHÁZON MÜLT AZ, hogy a kapcsolatok­nak a további menetében nem minden elhatározás vált valóra. Közbeszólt a háború, aminek kö­vetkeztében a teológuscsere évti­zedekre megszakadt. Csak a 60- as évek közepétől újult meg er> nek a lehetősége. Az 1937-es bu­dapesti finn—észt—magyar lel­készkonferencia finnországi vi­szonzására is tulajdonképpen csak ebben az évben került sor, amikor egyházunk küldötteivel együtt az észt evangélikus egyház küldöttsége is készül lisalmiba, hogy részt vegyen a finn evangé­likus egyház által rendezendő leikészkonferencián. Örömünkre szolgál, hogy ennek finn résztve­vői között ott fogjuk találni azo­kat a régi ismerősöket is, akik a 44 évvel ezelőtti találkozó alkal­mával is már magyarországi evangélikus egyházunk barátai voltak. Legnagyobb örömünk azonban az, hogy barátaink köre azóta kiszélesedett, s egyre töb­ben vannak ma Finnországban, akik egyházunk életét és szolgá­latát részleteiben is ismerik és helyesen értékelik. „Azok, akik á régi időkben együtt élték népi életük gyer­mekkorát, azok mindig vágyód­nak olykor-olykor látni egymást.” így írt az első finn-ugor íelkész- koníerencia idején egyházi heti­lapunk. Ez a vágyódás hajtotta egykor Juliánusz barátot a titok­zatos Ázsia felé, hogy felkeresse az ősi magyar hazát, s kutasson r-okonok után. 1237-ben útjáról azzál tért haza, hogy megtalálta a magyarok ősi testvéreit. 700 év­vel később nem nyugatról kelet­re, hanem északról délre indult el egy kis csoport, hogy megke­resse az ősi otthonból kiszakadt, különvált testvéreit. Az utazás eredményes volt. Testvérekre, hittestvérekre találtak itt, e ha­zában. Most mi készülünk testvé­ri találkozóra északi rokonaink­hoz. Az a reménységünk, hogy a találkozás a lélek mélyén is meg­valósul. s egymást megértő test­vérekként tudunk majd egymás­nak úgy szolgálni, amint kinek- kinek az Isten adta­Vctő Béla Kramerék magánya „Salamon ezt paracsolta: vágjátok ketté az élő gyerme­ket, és adjátok oda az egyik felét az egyiknek, másik felét a másiknak! Ekkor azt mond­ta az elő gyermek anyja a ki­rálynak, mivel megesett a szí­ve a fián: Kérlek uram, adjá­tok inkább neki az élő gyer­meket, csak meg ne öljétek! Ekkor megszólalt a király: ad­játok annak a gyermeket és ne öljétek meg, mert ő az any­ja!” (1 Kir 3,25—28. vers) ELÉRKEZETT HÁT HOZZÁNK IS a négy Oscar-díjjal dekorált film, mely az atlanti partoktól a Dunáig ríkatta meg a világot. A Kramer kontra Kramer per közügy lett. Ezt a sikert egyedül közérde­kű tartalmának köszönheti, mert Oscar ide, Oscar oda: inkább gyorsfénykép, mint sem a valóság tükrözése. Képi meg­oldásai — hogy Alberto Moravia, a nagy olasz író találó megállapítását idézzük — mintha amerikai kispolgárok háztartásá­ba kellő felszerelési tárgyakat reklámoz­nának. De ez a gyorsfénykép mégis ko­runk emberének drámáját, a család fel­bomlását vetíti elénk, s ezzel az annyi ember életét megkeserítő kérdést is: kié legyen a gyerek? Krámerék pere ugyan­is gyermekelhelyezési per. Ha a film lélektanilag hitelesebb volna, ha mélyebbre hatolna, akkor'a konfliktus is drámaibb lehetne, így azonban tova- siklik a felszínen, s végül mindent felold a felek váratlan jóindulata. Az élet nem ilyen: bonyolultabb, drámaibb, kínzóbb. A nézőben mégis megmarad mementó­ként a kisfiú komoran koravén, szomorú arca, s ha ez az arc, bejárva a világot, mindenfelé figyelmezteti a felnőtteket, akkor a film hasznosnak mondható, ha a művészet adta katarzissal adós is marad. EREDETI CÉLJA, hogy bírálja az ame­rikai joggyakorlatot, mely a szülők válá­sakor a gyereket szinte automatikusan ítéli az anyának, s ettől csak igen kivé­teles esetekben tér el. A célratörés okozza, hogy a film alig motiválja az anya távozását: Krámerné elhagyja a férjét és a fiát, mert „meg akarja találni önmagát”. Nem végzetes szerelem ragadja el, mint Karenina An­nát, nem is a megaláztatás és kiszolgál­tatottság elviselhetetlenné vált érzése, mint Ibsen Nóráját: nem, Krámerné egy­szerűen unja férjét és egyhangú háziasz- szonyi életét, és elmegy, a férje pedig, aki eddig csak munkájának élt (mert bi­zony az USA nem eldorádó, s a szerény jólétért is keményen meg kell dolgozni, még hogyha a kispolgár nem is kíván többet, csak hogy végre ne kelljen örökké takarékoskodnia), ez az apa, amikor egye­dül marad, egyszerre rádöbben, hogy fiá­nak szüksége van rá, gondoskodó és .,anyaszívű” lesz, gyermeke válik élete központjává, ám ebben a helyzetben el­veszti állását, szerényebbel kell beérnie, beletanul a háztartásba, fiáért rohan az iskolába, vele tölti estéit, és kialakítja kettejük harmonikus közös életét. Mire idáig eljut, megjelenik az „önmagát már meglelt” mama, követeli gyermekét, és a már említett bírói gyakorlat következté­ben meg is kapja. A FILM BEFEJEZÉSE valósággal me­sébe illő: a két egymással versengő fél hirtelen fordulattal frontot változtat, és szinte sosem látott nemeslelkűségről tesz tanúságot. A férj nem fellebbez, mert nem karja, hogy fiát beidézzék és válasz­tani kényszerüljön szülei között, a fele­ség pedig, amikor látja, hogy gyermeke mennyire kötődik az apjához, önként le­mond róla. Salamon király nehéz helyzetben lenne: mindkét fél igazi szülőként viselkedik. Sajnos azonban — nálunk legalábbis — az ellenkező eset a gyakoribb: a szülök vad viaskodása a gyermek felett, azt se bánva, hogy valóban kettészakítják, s egész életre tönkreteszik. LEHET-E REMÉLNI, hogy Kramerék példája meglágyítja a Médea-lelkületű, gyűlölködő, egymáson mindenképp bosz- szút venni akaró szülők szívét? Aligha. De azt talán igen, hogy a filmet megné­ző fiatalok elgondolkoznak, s a kisfiú ar­cát nem tudván élűzni emlékezetükből, érteni kezdik, hogy a házasság komoly dolog, nem lehet a „legfeljebb elválunk” felelőtlen jelszavával nekiindulni, s hogy a gyermek érző, fejlődő ember, akit nem lehet, nem szabad a másik szülőjétől el­szakítani. A Kramcr-film azonban mindezen túl­menően, talán akaratlanul is, igazol és illusztrál egy szociológiai alapigazságot: a kis család,' ha nagyobb közösség nem veszi körül, különösen veszélyeztetetté .válik. A családbomlás mai ragályának egyik, s nem is utolsó oka ez is. A na­gyobb közösség lehet az összetartó rokon­ság, a család „holdudvara”, lehet a gyüle­kezet vagy akár a szilárd baráti kór is. Ha azonban a kis család magára marad, ha nincsenek olyan — összetartozó — em­berek, akikhez a felek gondjaikkal, bána­taikkal fordulhatnak, s akiknek a véle­ménye csillapító, fegyelmező módon hat­na rájuk, mert erkölcsi normáik közösek, akkor az alapközösség könnyen atomjaira hull, tagjai pedig az elmagányosodás ör­vényébe szédülnek. Krámeréknak — mint annyi nagyvárosi házaspárnak — nincs ilyen összetartó közössége. Ha valame­lyikük meghasonlik a másikkal és önma­gával, sodródik, mint szélben az őszi le­vél. Követi őt gyermeke komor, szomorú tekintete. De hová?! Bozóky Éva (Lapunk május 10-i számá­ban Nyugtalanok és nyugha­tatlanok vagyunk címen fog­lalkoztunk a válások fokozatos növekedése okozta súlyos gon­dokkal hazánkban, kifejtve ez­zel kapcsolatban evangélikus keresztyén véleményünket és álláspontunkat a segítés szán­dékával. — Ehhez kapcsolódik a fenti filmismertetés.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom