Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1981-04-19 / 16. szám
Együtt az úton. Még társalgási témának sem utolsó az a néhány hónap vagy év, melyet Jézus működéseként tartunk számori. Nem véletlenül beszélgettek róla és kérdezgették egymást az emmausi úton azok ott ketten, akiknek a kereszthalál volt az utolsó hírük. Hiszen könyveket írnak róla sokszor még olyanok is, akik halálát tartják a legmegbízhatóbb információnak. HA CSUPÁN SZAVAIT IDÉZZÜK ÉS TETTEIRE EMLÉKEZÜNK, ha csupán azt vesszük számításba, ami Betlehem és Golgota között történt — akkor is olyan valakinek az alakja tárul fel előttünk, aki mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Megőrzött szavai közmondások lettek, és közmondások kaptak megváltozott értelmet, mert ő használta őket. Szavai sok értetlenséget és ellenkezést is kiváltottak, de mindig voltak, akik megvalósításukra törekedtek. Miközben egyesek szinte kétségbeesett erőfeszítéssel elmozdft- hatatlanul bele akarják ..betonozni” őt az időszámításunk szerinti első század világába, s miközben mások ugyancsak szinte kétség- beesett elszánással igyekeznek őt megjeleníteni és képviselni ebben a világban — egyszer csak maga Jézus odaszegődik hozzájuk és együtt megy velük az úton. Akik mindent tudni vélnek róla. azok belátni kénytelenek, hogy átgondolt és körültekintően mérlegelt szavaik sem kénesek átfogni annak telies valóságát, hogy ő él, odaszegődik és együtt megy. Akik Jézus tetteinél csak az eaykoria- ' kát emlegetik, nem feledhetik, hogy azok sora nem zárult le, hanem folytatódik. A HÍVŐK KÖZÖSSÉGE, AZ EGYHÁZ nem Jézus-emlékbizottság, melynek az a feladata, hogy minden emléket felkutasson, restauráljon, megőrizzen, konzerváljon. Jézus tanítványa az, aki mellé odaszegődött, akivel együtt megy Jézus. Nem Jézus a rejtély, hanem mi vagyunk rejtélyek! Miért így megyünk és miért oda megyünk, amikor már mellénk lépett Jézus? Miért tartjuk a magunk fájdalmát az egyetlen fontos dolognak, amikor itt Van, aki betegségeinket viselte és fájdalmainkat hordozta? Miért csak magányosságunkat látjuk, amikor mellette együtt lehet mindenki, akit ő megajándékozott és .szeret? Rejtély, hogy annyiszor csak megoldásokat várunk, amikor ő nemcsak magyarázza, hanem megújulás felé vezeti a világot. Rejtély, hogy miért tesszük túl magunkat olyan nehezen megcsontosodott szabályokon, amikor számára nem betűk, hanem Isten valóságos ügye és az ember valóságos java a szempont. Különös, hogy patikamérleggel vizsgáljuk, mennyivel nagyobb a mi igazságunk másokénál, miközben mindannyian Előtte állunk és az ő vendégei lehetünk. A SZOMORÚSÁGBAN EGYMÁST SEGÍTŐ, egymásra támaszkodó, de valósággal ólomlábakon járó két fáradt ember, akiket visszahúznak, visszafognak a múlt . emlékei: ezek az emmausi tanítványok a Krisztussal való találkozásuk előtt. Ütjukról visszaforduló, új erőre kapott, a fény felé siető emberek, akik még egymásnak is jobban segítségére tudnak lenni: ezek ugyanazok a tanítványok a Krisztussal való találkozás után. Nem, a múltat, a történteket nem lehet, nem is szabad elfelejteni. Az odaszegődő Jézust csak az látja meg, aki már hallott róla, aki felismeri a kenyér megtöréséről, a szolgálat és ajándékozás sokszor látott mozdulatáról. Krisztus azonban nemcsak múlt és nem is csak jelen, akire mindig számíthatunk az úton. Ö előttünk jár. Tapossa előttünk a szeretet és szolgálat útját az emberi élet mai útvesztőiben, nyomorúságaiban, mai betegek, mai bűnösök és mai fogyatékosok között, mai világunk mai békétlenségében és veszélyeztetettségében. Felbecsülhetetlen ajándék, hogy apostolok és evangélisták, hitoktatók és igehirdetők, bibliafordítások és prédikációs kötetek, teológiai tanulmányok és evangélizációs írások nyomán kirajzolódik ma is előttünk Jézus Krisztus arca és alakja. De akit ez a kép ábrázol, az él, és nincs szükségesebb — sem egyéni életünkben, sem egész keresztyénsé- günkben — mint hogy átvegyük az ö lépéseinek ritmusát, az Ű szolgálatának tempóját. Jézus Krisztus él: nem megszépített emlékekből élünk, hanem abból, hogy irgalmas Urunk van, aki irányt, célt, értelmet, erőt ad életünkhöz és örömöt abban, hogy egymás javára éljünk. HA AZ Ö LÉPÉSEINEK LENDÜLETÉHEZ MÉRJÜK a mi utunkat, nagyon sokszor csak bicegést és sántikálást látunk. Mégis eredmény, ha valaki már nemcsak beszél Krisztusról, hanem meg is indul — még ha sántikálva és bicegve is — utána. Mögöttünk a messzi múltban ott van Jézus alakja, aki bűnösökhöz fordult, betegeket gyógyított és az Isten országa evangéliumát hirdette a szegényeknek. De itt van velünk és előttünk a feltámadott Krisztus, aki odaszegődik hozzánk, együtt megy velünk és minket szólít: Kövess engem! Reuss András Utasi Mária: A BEKERÜL Még nem késő dobd el fegyvered, siess ellenséged elé, kössétek meg a békét. Kössétek meg a békét az első szerződéses alkalommal vereség nélkül rajtaütészszerűen. (Megjelent a költő ÉGŐ EZÜST című kötetében) Öröm Hegyaljait A SZÓRVÁNYRA általában úgy gondolunk, hogy ott nehéz helyzetben vannak tesitvéreimik. Távol élnek templomtól, lelkésztől. Felkeresésük, összegyűjtésük csak sok fáradsággal, nagy erőfeszítéssel lehetséges. Március 8-án Isten nagy örömmel ajándékozott meg minket és megmutatta, hogy a szórványmunkánk nemcsak terhe, de öröme, reménytkeltő távlata is van. Ezen a napon délután istentiszteletre és közgyűlésre hívtuk a tállya-abaújszántói szórványgyülekezet tagjait. Távoli falvakból 21-en jöttek el Szerencsre. A református egyház gyülekezeti terme zsúfolásig megtelt. Szebik Imre esperes igehirdetése Jézusról, az igazi Főpapról szólt. Ö segíthet rajtunk mindenféle nyomorúságunkban és adhat tartalmas életet a felebarát szolgálatában. , Az istentisztelet üde színfoltja volt Szebik Imréné éneke, aki Börzsönyi József né harmóniumkíséretével arról énekelt, hogy Isten szüntelenül munkálkodik. Munkája sokszor rejtett, szemmel nem látható, de jó tervei egyszer megvalósulnak. A közgyűlésen az evangélikus hívek meghallgatták a lelkészi jelentést az 1980-ik évről. A szolgálatokat Tarjáni Gyula, Pásztor Pál és Péter Jenő lelkészek végzik. A közgyűlés feladata volt a tisztikar újraválasztása. Különösen nagy öröm volt látni azt a 10 hittestvért, akik jó szívvel vállalták a presbiteri tisztet. Az esperes beiktató beszédében arról szólt, hogy a presbiter szolgálat jelentősége a szórványokban különösen is nagy. A lelkész távollétében egyházunkat a presbiter képviseli. Életmódja, magatartása legyen példaszerű. Gondot kell viselnie saját magáról, hogy eleven kapcsolatban legyen Krisztussal, de törődnie kell a rábízott gyülekezettel is. Ehhez a hűséges pásztori életmódhoz a jó Pásztor Jézus Krisztus ad erőt. Az ünnepi kézfogás után az eskütétel, majd a beiktatás .következett. A TÁLLYA-ABAÜJSZÁNTÓI gyülekezetben március 8-án az alábbi új presbiterek nyertek beiktatást: Tállyáról: Demkó István, Slezsák Istvánná és Tapa András- né; Abaújszántóról: Balázs János- né, Matisz Csaba és Subert Vilmos; Monokról: Javítás Miklós és Nádi Józsefné; Szerencsről: Molnár Jenőné és Szabó Ilona. A beiktatás után még egy nagy élmény várt a résztvevőkre. Élvezhettük a szerencsi református gyülekezet vendégszeretetét. Börzsönyi József lelkipásztor és dr. Ujj Pál zempléni egyházmegyei főgondnok irányításával az asszonytestvérek asztalt terítettek a messziről jött és messzire induló evangélikusok részére. A testvéri szeretetnek ez a megnyilatkozása megható volt. A szerencsi reformátusok egyébként is minden hónapban helyet biztosítanak az evangélikus istentisztelet számára. Együttléteinken maguk is örömmel vesznek részt. Hideg időben mindig fűtött helyiséggel várnak. Szeretetük vonz és melegít. Az istentisztelet teljes offertóriumával támogatják az evangélikus szórványgondozást. Ez a mostani „szeretetvendégség” mégis talán minden eddigit felülmúlt. Útnak induló szórványhíveink, a beiktatott új presbiterek azzal a hálás örömmel térhettek haza, hogy mivel Isten szíve szüntelenül értünk dobog, ezért „a szeretet soha el nem múlik”. — Jó annak az Úrnak szolgálni, aki élete árán megváltott minket. Érdemes úgy hinni és úgy élni, hogy ebből a szeretetből minél többet adjunk tovább az embereknek. Tarjáni Gyula Merénylet a merényletek országában Újabban — a technika áldása következtében — a merényletek és a gyilkosságok a világ kirakatában, szemünk előtt játszódnak le. Láttam Kennedy elnök meggyilkolását Dallasban, Martin Luther Kinget, amint szívéhez kapva összerogyott, s kedden, 1981. március 31-én este, a Reagan elnök ellen elkövetett merényletet. Nem tudom, melyik érintett kínosabban. De az bizonyos, hogy mindhárom lelkem mélyéig felkavart. Ez utóbbi talán különösebben azért, mert egy szakadatlan láncolat utolsó láncszemét véltem felfedezni benne. MI IS TÖRTÉNT? Az az érzésem, olvasóimmal együtt figyelhettük meg a részleteket, s mindannyiunkban egy-egy hang, kép kitörölhetetlen nyomot hagyott. Vagyis Reagan elnökre hétfőn (március 30-án) a washngtoni Hilton-szállóból távozva, fényes nappal, egy merénylő (nevét nem érdemes megjegyeznünk) hat lövést adott le. A revolver eldördülésének pillanatában irtózatos hangzavar keletkezett, de meglepetésre, filmrendezést megcsúfoló pontossággal „mindenki tudta”, mi a teendője. Nem keletkezett kavarodás, pánik. Az elnököt testőrei a pillanat töredékei alatt golyóálló autójába nyomták, a többiek macskaügyességgel, némelyik 5—6 mii. rés „tigrisugrással’’ vetették magukat a tüzelő merénylőre. Forga'-'-.inifC alapján, gyakorlott kaszkadőrök sem tudták volna pontosabbal: végrehajtani ilyen rövid idő alatt ezt a jelenetet. Ez engem különösen meglepett. És itt elsősorban adózok azoknak a testőröknek — még ha fizetett alkalmazottak is! —, akik testükkel fedezték az elnököt, a lélegzetelállító módon vetették rá magukat a közben még tüzelő, automata fegyvert használó merénylőre. Mintha megbénult volna félelemérzetük, halált megvető bátorsággal, önfeláldozóan közömbösítették a gyilkost. MINDEN RÉSZVÉTEM AZUTÁN AZ ELNÖKÉ — nem mintha igényt tartana az én együttérzésemre —, de hála Istennek, életben maradt. Ha sikerül a merénylet, ő lett^volna sorban az ötödik elnök, aki a rövid amerikai történelemben áldozatul esett volna. Nem irigylésre méltó dolog az Egyesült Államokban elnöknek lenni. (A negyven elnöknek kereken 10 százaléka esett eddig áldozatul merényleteknek.) BIZONYOS DOLGOKON AZONBAN ÉRDEMES ELGONDOLKODNI. Gondolataim ama kedd estén fakadtak, amikor a tévé előtt ültömben lúdbőrözött a hátam. (Nem először, s valószínűleg nem utoljára!) Mert úgy éreztem, tökéletesebben megrendezni sem lehetett volna a merényletet, s a merénylő közömbösítését. Igaz, az elnökön kívül még három áldozat van. (Az országutakon azonban többen is otthagyják fogukat.) De megfigyelték-e olvasóim, mennyire „helyén” volt mindenki? Megfigyelték-e. milyen hajszálpontossággal, színházi nyelven „zsinórra” manőverezett a „stáb”? Megfigyelték-e, amint az elnököt testükkel védték, kocsiba tuszkolták, a testőrök mozdulatait, ugrásait? Nem „spriccelte” széjjel őket a sortűz, sőt egytől egyig a lövések irányába mozdultak, hogy a merénylőre vessék magukat. Hallatlan gyakorlatról tanúskodott minden parányi mozdulat. Ahogyan előkerültek a géppisztolyok — a Hilton előtt, parádés kivonulás közben —, ahogyan biztosítottak, mert nem lehetett tudni, magányos farkassal van-e dolguk, ahogyan felcsillantak a nadrág- szíjra fűzött bilincsek? Megfigyelték-e? Mert valóban ennek köszönhető az elnök élete. De ha már ezt a szót kimondtam, hogy „gyakorlata” volt a testörségnek, hogy beideg- zett mozdulatokról volt szó, akkor ez a gyakorlat nyilvánvalóan álcáz valamit. S ez hökkentett meg leginkább. Mert Lincolnra színházban, Kennedyre távolról lőttek rá. Hol voltak a testőrök, a biztosítás? Reagant a testőrök egész hada vette körül. És valamennyi parancs nélkül tudta a kötelességét. Igaz, valamilyen változás időközben végbement az Egyesült Államokban. Ezt a változást egy szóban így fejezném ki, az erőszak államává lett. Azóta Amerikában közéleti személyiség élete nincs biztonságban. Számomra a merényletről készült „egyenes adás” azt bizonyítja, hogy szükség van a testőrség gyakorlatára, mert minden útkereszteződés, kanyarulat, minden ablak, házsarok, minden fa és bokor ebben az országban merénylőket rejteget. Az erőszak, a terror évente sok ezer áldozatot szed, s ez valami mélységes válságról, az emberi ösztönök eldurvulásáról, az emberi magatartás elaljasodásá- ról tanúskodik, s felveti azt a kérdést, amelyet az elnök lánya két órával később, szinte sikongva, sokkos állapotban vetett fel: „meddig tűri ezt még Amerika népe?” TERMÉSZETESEN TUDOM, A MILLIÓK OTT IS VELEM EGYÜTT HÁBORODNAK FEL, velem együtt sok mindent kérdeznek. De ezek a gyakori, felháborító esetek valamiről mégiscsak árulkodnak. Nyilván arról, amire azt mondjuk, valami nincsen rendben a merényletek országában. Budapest, 1981. április 1. Rédey Pál Felvétel a Teológiai Akadémiára Evangélikus egyházunk lelkészeinek képzése a budapesti Teológiai Akadémián történik. Akik a Teológiai Akadémiára felvételüket óhajtják, felvételi kérvényüket az Akadémiai Felvételi Bizottságához címezve — az Akadémia Dékáni Hivatalának (Budapest XIV., Lőcsei út 32. 1147) július 15-ig küldjék meg. Az akadémiai felvételi kérvényhez a következő okmányokat kell mellékelni: 1. születési bizonyítvány, 2. a legmagasabb iskolai végzettségi (érettségi) bizonyítvány, 3. helyhatósági, vagy más bizonyítvány, amely a kérelmező lakását, szociális helyzetét, szülei foglalkozását és keresetét, illetve szociális viszonyait feltünteti, 4. orvosi bizonyítvány, amely igazolja, hogy a jelentkező főiskolai tanulmányokra, és lelkészi pályára alkalmas, 5. keresztelési bizonyítvány, 6. konfirmációi bizonyítvány, 7. részletes önéletrajz, mely feltárja a kérvényező családi és társadalmi körülményeit, valamint a lelkészi szolgálatra jelentkezés okait, 8. esetleg egyházi működésről szóló bizonyítvány. — A felvételhez szükséges továbbá az illetékes lelkésznek, és esetleg még a "vallástanító lelkésznek részletes bizonyítványa, mindenesetre annak a lelkésznek a jelentkezőt részletesen jellemző bizonyítványa, a lelkészi pályára való alkalmasságáról, aki a folyamodónak a legutóbbi években lelkipásztora volt. Ezt a bizonyítványt a lelkészi hivatal a kérvénnyel egyidejűleg küldje meg külön levélben, közvetlenül az Akadémia dékánjának címezve. Az .okmányokat eredetiben kell beküldeni, de indokolt esetben hiteles másolatban is lehet mellékelni. A másolatot „egyházi használatra” megjelöléssel, egyházközségi lelkész is hitelesítheti. Az akadémiai tanulmányi idő öt esztendő. A Felvételi Bizottság döntését a felvételi vizsga előzi meg. Ennek időpontjáról és anyagáról a Dékáni Hivatal kellő időben értesíti az érdeklődőket. Az Akadémia hallgatói kötelezően lakói a Teológus Otthonnak, ahol lakást és teljes ellátást kapnak. A jó tanulmányi eredményt elért, és rászoruló hallgatók ösztöndíjban is részesülhetnek. * 87 — HALÁLOZÁS. Pavcsó Rudolf, az óbudai gyülekezet hűséges tagja, volt másodfelügyelője 87 éves-korában, március 1-én elhunyt. Temetése március 17-én volt a presbitérium részvétele mellett. „Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága.”
