Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-03-29 / 13. szám

Beteljesült próféciák A rádióújság egyik cikkéhez A nagy példányszámú Rádió- és Televízióújság ez évi 10. számában olvastuk a beharangozó cikket Károli Gáspár biblia­fordítása hasonmás kiadásának közeli megjelenéséről és erről a Vizsolyi Bibliáról azon a héten elhangzó rádióadásról. Ör­vendetes, sőt ünnepi eseménynek tartjuk mind a magyar iro­dalom, mind a hazai protestantizmus szempontjából az ere­deti Károli-fordítás kiadását, mégpedig annak XVI. századi nyomdai másolatában. Viszont zavaró az említett cikk számos pontatlansága,- ame­lyet teljességében e rövid jegyzetben nem is tudunk kiigazí­tani. A Vizsolyi Biblia fakszimile kiadása ad majd indítást a mi egyházi sajtónknak is, hogy a magyar bibliafordítások tör­ténetével és a Károli-fordítás irodalomtörténeti és egyháztör­téneti jelentőségével bővebben foglalkozzunk. Itt csak a legszembetűnőbb hibákra tudunk rámutatni a szó- banforgó cikkben. Károli Gáspár előtt a reformáció hatására már 1541-ben megjelenik Sylvester János teljes Űjtestámen- tum-fordítása. Heltai Gáspárnak sem „csak az Űjtestamentu- mot sikerült fordítani”, hanem munkatársaival több részlet­ben bocsátotta ki a Biblia egyes részeit, s ennek a révén majd­nem teljes bibliafordítás jelent meg. Egyébként is hazánkban a reformáció százada hallatlanul gazdag részleges magyar bib­liafordításokban. A Vizsolyi Biblia 1590-ben történt első megjelenése óta, a római katolikusokat kivéve, az egész magyar keresztyénség használatában volt, átdolgozva, a jelenünkig, s ma is haszná­latában van az 1975-ben megjelent új fordítása mellett. A cikk­író egyik mondata azt a képzetet kelti az olvasóban, mintha a Károli-fordítás évszázadokon át csak a magyar református- ság Bibliája lett volna. A magyar evangélikus hivők és írók ugyanebből a Bibliából táplálkoztak. Ez a fordítás a mi múlt­beli és jelenbeli kincsünk is. Végül egy helyesírási következetlenség, ami a megjelent cik­ken túlmenően általánosabb kérdést vet fel. A cikkben a „bib­lia” szó kisbetűvel van írva, az „Űjtestámentum” nagybetűvel. Bár még nincs helyesbítve a magyar helyesírás szabályaiban szereplő, mindkét esetben kisbetűs előírás, de nem lehet kétsé­ges, hogy a gyakorlatban a Biblia, az Ószövetség, az Újszövet­ség szavak nagybetűs írást kívánnak, ahogyan például a Ma- hábhárata hindú eposz vagy a Kalevala nevét nagybetűvel írjuk, mint címét a műnek. V. I. Bétliel ünnepe világ világossága Éss 49,6 - Jn 8,12 A Bielefeld melletti Bethel intézmény (NSZK) a közeli na­pokban Friedrich v. Bodelsch­wingh születésének 150. évforduló­jára emlékezett. A nagy pedagó­gus, szervező, gyógyító és politikus 1831. március 8-án született és 1872-től 1910-ben bekövetkezett haláláig az intézmény vezetője volt. Március 5-én megnyílt Bethel- ben az új történelmi gyűjtemény kiállítása. Az „Ebenezer” nevű épületben rendezték be, az egyko­ri parasztházban, amelyet 1866- ban bieleíeldi kereskedők vásá­roltak meg epileptikus gyerme­kek otthonául. Ez az épület csí­rája lett a mai több mint tízezer gondozottat magában foglaló in­tézménynek. Az ünnepségen dr. H. Begemann elnökhelyettes és Dietrich v. Bodelschwingh dortmundi lelkész mondottak be­szédet. Ehhez csatlakozóan Bet­hel népe együtt ünnepelte meg, volt lelkésze születésnapját. A betheli egyházi főiskola volt professzora dr. W. Schweitzer előadást tartott az alapítóról. Dr. G. Rubach szintén e főiskola professzora Bodelschwingh lelki­pásztori tevékenységet ismertet­te. A westfaliai miniszterelnök Bodelschwingh szociálpolitikai érdemeit méltatta. Bethel előző vezetőjének, Alex Funke lelkész­nek bibliatanulmánya fejezte be a napot. A következő nap estéjén ünnepi istentisztelet keretében Josiah M. Kibira tanzániai püs­pök, a Lutheránus Világszövet­ség elnöke hirdette az igét és zárta le a jubileum programját. E napok emlékére új bélyeget és ünnepi bélyegzőt használt a betheli postahivatal. A A FÉNY, A VILÁGOSSÁG az élet egyik fontos feltétele. A fény felé törekszik s bújik ki a földből az elvetett mág. A fény, a világosság indít és tart fenn az élet létezéséhez szüksé­ges biológiai folyamatokat. Fény­ben, világosságban tud tanulni, dolgozni, tájékozódni az ember. Ezért, is érzi magát jobban fé­nyesen kivilágított utcákon, tere­ken, mint elhagyott sötét, vagy alig kivilágított helyeken. A fel­hő mögül kibújó napsugár pedig még a bús, szomorú szívű embert is képes jókedvre deríteni. A keresztyén ember számára az igazi fény, az igazi éltető erő, a legragyogóbb világosság maga Jé­zus Krisztus. Már az Ótestámen- tum prófétái is írnak arról, hogy a megígért Messiás, Szabadító ha­talmas fénylő fáklyaként fog vi­lágítani a világ népeinek. S a megérkezett Jézus Krisztus vall így önmagáról: én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága (Jn 8, 12). KRISZTUS, AZ IGAZI VILÁ­GOSSÁG félreérthetetlenül, egy­értelműen világít rá azokra a hi­bákra, amelyek elválasztanak minket Istentől. Az Ö közelségé­nek fényében semmi reményünk arra, hogy szépnek ítéljük a csú­nyát; jónak azt, ami valójában rossz; igaznak azt, ami hamis; szeretetnek nevezzük azt, ami valójában gyűlölet; igazságnak azt, ami hazugság. Nem csoda, ha az Újszövetség tudósít arról is, hogy ez a világ nem fogadta be Theodor Schober, a Németor­szági Protestáns Egyház Diakó- niai Szervezetének (Diakonisches Werk der EKD) elnöke vissza­utasítja a fogyatékosok évével kapcsolatos kritikákat. „A fogya­tékosság közös sorsunk” című előadásában a január 25-i dort­mundi egyházi megnyitóünnep­ség útmutatását ismételte meg. „A nagyszámú fogyatékos ember­nek, aki magát még kifejezni sem tudja, különleges felszerelésekre és együttérzésre van szüksége. Schober bírálta azokat, akik a fogyatékosokkal való kapcsolat­ban megértést kívánnak részvét helyett. A részvét csak az együtt­érzés egy másik szava. „A fogya­tékosokkal való együttérzés hiá­nyán még a legjobb törvények ezt a fényt. Talán érthető is ez. Hiszen kellemetlen érzés kendő­zetlenül látni azt a sok rosszat, amely sokszor megrontja életün­ket. S ezt a rosszat mi milyen sokszor gondoljuk jónak! Jézus Krisztus a világ világos­sága nem csak a rosszat, a hami­sat, vagyis az élet szépségét és nagyszerűségét megrontó ténye­zőket leplezte le kegyetlenül, ha­nem megmutatta az elrontott élet­ből kifelé vezető utat is. Éltető fénysugárként hirdeti Jézus: Isten szereti ezt a világot ebben a meg­romlott állapotában is. Bár az ember elfordult tőle, Ö nem hagy­ja magára. Nem engedi, hogy vesztébe rohanjon. Jézus Krisz­tus hirdeti, hogy személyében bűntől, rossztól, haláltól való sza­badító érkezett közénk. Védi, hív­ja, óvja a világ emberét színre, fajra, nemre, tudásszintre való tekintet nélkül. A fény, amely Betlehemben Jézus születésekor ragyogott fel először, nagypénte­ken elhomályosodni látszott. Hús­vét ténye azonban újra egyértel­művé tette Isten akaratát. S ha lehet, még ragyogóbb fénnyel tűnt fel előttünk Isten mindenhová világosságot hozni akaró szeretet­te. EZ A VILÁGOSSÁG NYIT UTAT, szabadít fel és ad erőt Is­ten akaratának cselekvésére. Hi­szen Isten nem csak fényében sütkérező, napozó embereket sze­retne látni. Hanem fényéből élő, szeretetéből erőt merítő, remény­ségből táplálkozó tevékeny, szol­gálatkész embereket. Olyan em­sém Segíthetnek.” A fogyatékos ember az ember mindenkori éle­tének képmása. Minden ember több, mint teljesítményeinek, hi­báinak, hiányosságainak összes­sége. Schober szerint a növekvő szerzési vágy az emberiség leg­súlyosabb fogyatékossága. A fo­gyatékos cselekvést követel kör­nyezetétől, A modern lakótelepek „betonsilói” a „magányosság csapdái”, mert elszigetelik egy­mástól az embereket. A fogyaté­kos nem „mínusz-ember”, hanem sokkal inkább a nem-fogyatéko­sok lelkiismerete — mondotta Schober az evangélikus családvé­delmi és biztosítási egyesület öt­venedik évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen. bereket, akik nem gyűlölködnek. Olyanokat, akik képesek baráti jobbot nyújtani azoknak is, akik emberi mércével mérve ezt a ba­ráti kézfogást nem nagyon érde­melnék. Akik ismerik és használ­ják a bocsánatkérés szavait. Akik képesek arra, hogy egy-egy vélt vagy jogos sérelmen túltegyék ma­gukat s ezért tudnak és képesek is megbocsátani. Jézus, a világ világossága el nem homályosítható módon vilá­gít rá arra, hogy az embernek oda kell állnia embertársa mellé. Egy­más iránti felelősségre biztat Urunk. Osztozni egymás örömé­ben és részt venni a másik gond­ja, baja, bánata hordozásában. Ez a felelősség természetesen nem csupán érzésekben nyilvánul meg, hanem tettekben válik valósággá. Az egymásért érzett felelősség nyilvánul meg akkor is, amikor az ember mindennapi munkájá­ban, hivatásában igyekszik felada­tait legjobb tudása szerint elvé­gezni. Ezt kívánja és várja Isten. Ezt várja a család, a munkatár­sak, de az egész társadalom is. JÉZUS KRISZTUS URUNK SZERÉTETÉNEK NAGYSÁGA, világosságában járásra való el­hívása arra is kötelez, hogy a ke­resztyén ember vállaljon felelős­séget az emberiség nagy kérdé­seiért. Nem mindegy, hogy mil­liók arcán külső és belső nyuga­lom tükröződik, vagy sokfajta fáj­dalom csal ki könnyeket a sze­mekből. Nem mindegy, hogy re­ménységgel tekinthet előre a vi- világ jövője elé, vagy a remény­telenség és nyugtalanság rajzol barázdákat milliók homlokára. Nagyszerű a világosság, komoly az elvárás. Azért, hogy kellőkép­pen értékelni tudjuk, mit kapunk, s legyen erőnk tenni azt, amit kell — jó lenne, ha sokszor tudnánk ajkunkra venni ezt az imádságot: Senkire se szorulok rá annyira, mint Rád Uram. Amióta a földre jöttél, nem kell az embernek te­hetetlenül beletörődnie a sötétség tényébe. Ha hozzád szegődöm, szívemben pazar fényt szórsz. Mint annyi más híved életét, az enyémet is áldássá tudod tenni társaim számára. A Te világossá­godba beletartozik a múltam és a jövőm. Nem sötét még a halál völgye sem, ha Veled haladok át rajta. A cél pedig, amely felé ve­zetsz, a rejtélyek nélküli világos örökkévalóság. Kosa László A FOGYATÉKOSOK EGYÜTTÉRZÉST IGÉNYELNEK ,,Sor§vála§ztók*' TISZTELET ADASSÉK a pécsi Nem­zeti Színháznak. Sorrendben immár Illyés Gyula tizedik drámáját hozta szín­re. Abban a korban, amelyben megkopott a színpadi szónak hitele, Pécsett maka­csul kitartanak a drámai színház joga mellett. Nem mindig esik egybe az író problémalátása a közönség érdeklődésé­vel. Ezért kockázatos a vállalkozás, de jól tették Nógrádi Róberték, hogy vállalták. Az író szerint is „azt, ami a levegőben van, azaz mindenkinek már a nyelve he­gyén”, muszáj kimondani idejekorán. Ko­rábban mindenkinél, „amikor még lehet tenni az elkerülésére, vagy legalább em­beri elviselésére”. Illyés Gyula mesterség­beli nógatásra írt, hiszen „növeli, ki elfödi a bajt!” Tisztelet adassék azért a dráma­írónak, aki ismét vállalja a nagy kiáltást, mielőtt a veszély elfajulna. CSAK LÁTSZÓLAGOS TÉMA a „zsi­dókérdés”' Valójában a dráma intonálása szerint Racine egyik műve előadására ké­szül a színész jegyespár rokonszenves rendező jelenlétében. Az olvasópróba újra és újra meghiúsul. Egyre világosabb, hogy Gábornak, a fiatal színésznek egyéni, belső drámája sűrűsödik robbanásra ké­szen. Racine szövegeben kötelesség és szenvedély küzd a hősei lelkében, míg Illyés drámájában a sors, végzet és a megszállott igazságkeresés vívja ön- és egymást pusztító csatáját. A sors hatalma a múlt ezer szálából szőtt, másíthatatlan törvényben fogalmazódik meg. Mi törté­nik azonban, ha „fölfeslik a törvény szö­vedéke?” Racine szövege olvasása közben Gábort egy elejtett mondatból támadó gyanú gyötri; a művésznő édesanyának, és a hangszerkészítő édesapának valójában nem édes gyermeke. Egy halálmenetből ragadták ki csecsemőként, nehogy ő is ott vesszen a Duna vizében, a faji üldö­zés áldozataként. Lelki alkata szerint amúgy is lassan országszerte ismert „baj­keverő”, az igazság kérlelhetetlen bajno­ka (kicsit Soós Imrére, Latinovits Zoltán­ra emlékeztetőén). Most, mint véreb csap rá a nyomra, egyre növekvő daccal és irgalmatlan szenvedéllyel kockáztatva harminc-egynéhány éves élete veszítés'ét mindazokkal együtt, akik szívéhez nőt­tek: szülei és arája, barátja és eddigi életműve a görög sorstragédiákra emlé­keztetőén rendül meg és örvénylik. „Sa­ját szemem elől akarok és fogok leszedni minden fátylat” — kiáltja keserű dühvei. Nem a származása érdekli, sem a gyűlölt és annyit szenvedett „faj”-hoz tartozás tisztázása, nem is azok az emlegetett „gyökerek”, amelyek megbízható választ adhatnának öngyötrő kérdésére. Egysze­rűen az identitás izgatja, azonos akar lenni önmagával, igazi önmagát vállalni akarja bármi áron, de tudnia kell az igazságot! Az egyre valószínűbbnek tűnő zsidó származása az író számára hason­lat. Valójában Gábor szenvedélye azokat akarja átizzítani, akik bárhol a világon megbélyegezhetőek és kiközösíthetőek. Mert „amit az árjatéboly mívelt a zsi­dókkal, azt fogja mívelni, sőt míveli is már minden olyan néppel, amelyet .üldöz­ni lehet”. Azután kiderül az „igazság”. Édes­anyjának valóban édes gyermeke házas­ságkötése előtt. Mint tolnai előkelő csa­lád féltve őrzött, nevelt menyasszony­leánya, frontról szabadságra hazaérkezett tisztvőlegényétől teherbe esett. Hamaro­san a vőlegény meghalt a fronton, s mint ilyenkor szokás volt, titkon megszülte kisfiát a bajba esett ara. Utána sürgős férjválasztás, az útjába kerülő, egyszerű, derék hangszerkészítővel. Anyai vágyó­dását nem bírván, mintázza az egyik nő­rokon példáját és mint „megmentett zsi­dógyermeket” becsempészi otthonába. Férje vállalja emberségből és miközben feleségével azonosul a hőstett kockázatá­nak vállalásával, megjön az asszony szí­vébe a férje iránt megbecsülésből eredő hitvesi szereleme. Kiderül Gábor számá­ra, hogy a múltját kutató nyom hamis, nem köti őt a zsidókhoz semmi, de köz­ben lelepleződik az általa szeretett em­bereknek titka és bűne. Az édesanya, hogy hitelesítse fia előtt a váratlan ma­gyarázatot, az igazi igazságot, halálba menekül, mert képtelen lenne az igaz embernek, férjének szemébe nézni. Az igazságkeresés szenvedélye összecsap a törvény, a kötelesség hatalmával, s a halott édesanya mellett iszonyú, meta­fizikai vád tör fel a nagybetűs Sors, a történelem Legfőbb Ítélkezője ellen! Illyés szerint a darab minden alakja arra érez jogot, hogy sorsát önmaga ala­kíthatja. „Sorsunk a kezünkben van.” De csak akkor és abban az értelemben, ha az igazsággal szembefeszülő másik pólus­nak, a szeretetnek elve érvényesül. A szülő tisztét nem a gének szabják meg, hanem az ezerarcú szeretet, gondoskodás, áldozathozatal, a fészek melege, kultúrá­ja, az erkölcsi példa és a hétköznapok formáló ereje. Tán azért maradt ez vas­tag meddő mélyén rejtett telérként a drámában, mert csak a „tiszta” szeretet képes erre? S a szeretet legfőbb ellensé­ge, a hazugság eleitől lehetségessé tette a szükségképen bekövetkező tragédiát, úgyhogy már a szabadító gyónást is csak a halál hitelesítheti és a feloldozás Gá­bor holnapi útjának feladatává válik? Színházból hazamenve rajzottak a gon­dolatok, amelyek a drámából íakadtan választ sürgető útitárssá váltak. Szabad-e szüléink múltjában motozni igazságkere­sés ürügyén? önmagam megtalálásának ügye hol szab határt a megszállott igaz­ságkeresésnek? S hol tudna áttörni titkot őrző szíven és ajkon kellő időben a gyó­nó vallomás, hogy a megtisztult szeretet a győzelem esélyével szálljon szembe a sors hatalmával? Régi mondás szerint, akinek sokak szá­mára van mondanivalója, válasszon a szószék, színpad és vérpad között. Illyés egyszerre prédikál — helyenként hosszú, veretes szöveggel. Elmegy a vérpad kö­zelébe is, oly kíméletlen igazságokat dö­rög társadalomról, nemzetről, hazáról. Közben színészi alkotással ragad meg és szorít szíven, követelve az együttgondol­kodást és a cselekvést — amint mondta — „a veszély elfajulása előtt!” Abban bízik, hogy „a tragikus élet is előre mutat, az egyéni kudarc látványa is tettre ösztökél bennünket”. Ebben feltétel nél­kül igazat adunk néki. A kitűnő rendezés és a színészi alakítások bírálata és mélta­tása nem lévén feladatunk, azzal fejezem be az izgalmas és tanulságos drámának kurta ismertetését, amellyel Illyés Gyula magyarázza írói kényszerét; „ez a téma egyre aktuálisabb. Mintha a fejlődés ész­szerű ígéretének teljesüléséhez, az embe­riség világméretű üdvös egyesüléséhez a szétszakadás poklán át vezetne az út. Mintha az egy akol eljövetelét az sürget­né, hogy a jövendő lakói képesek már halálra tépni egymást. Hegel hiedelme, hogy a mennyiség baljós fokozódása is szerencsés minőségre válthat át: soha nem volt végsőbb remény. A vastörvényű dia­lektika, hogy minél rosszabb, annál jobb”. Balikó Zoltán I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom