Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-03-08 / 10. szám

Négyen a püspökök közül 1 wn . A Hl VASÁRNAP IGÉJE Közbenjáró főpapunk van! Zsid 4,14—16. Jézus — főpap! Különös és szokatlan megállapítás ez arról a Jé­zusról, aki állandóan szálka és botránkozás volt a klérus szemében, és aki maga is élesek bírálta a papok vakságát és hitetlenségét. Nem is érthetjük meg ezt a képet más módon, csak ha ismerjük az Otestámentum világát. A zsidó kultuszban a főpap volt a közbenjáró Isten és az emberek között. 0 volt az egyetlen, aki beléphetett a kárpitfüggöny mögé, a Szentek szentjébe, s megállhatott az Isten jelenlétét hordozó frigyláda előtt. Minden évben egyszer, az Engesz- telés napján tette ezt. Látványos szertartás keretében meghintette magát egy leölt állat vérével, és az elégetett áldozattal kérte Isten bocsánatát a nép és a maga életére. A Zsidókhoz irt levél arról akar­ja meggyőzni olvasóit, hogy ez a sok évszázados szertartás csak „elő­képe” voli annak, amit Jézus értünk tett. Megszűnt a további áldó zatok bemutatásának értelme, szükségtelenné vált a főpap összekötő szolgálata. Hiszen Jézus önmagát adta áldozatul, és így szerzett en­gesztelési Istennél. Ö tehát az egyetlen igaz és méltó közbenjáró Isten és ember közt. Ő az jgazi főpap. Ez az ige három gondolattal biztatja és bátorítja hitünket. RAGASZKODJUNK HITVALLÁSUNKHOZ. Egyik házi istentisz­teletünkön szép, Jézust dicsérő éneket énekeltünk, melynek záróso­rában háromszor is elhangzott Jézus neve. Amikor befejeztük, egy idősebb asszonyból kifakadt a méltatlankodás: „Folyton csak Jézus, Jézus... hát az Isten már semmi?!" Ez a testvérünk nem ismerte, vagy elfelejtette Jézus szavát: „senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam’’ (Jn. 14, 6). Pedig ez a felismerés — o hitvallásunk. Olyan gondolat, amely hitünk lényegét fejezi ki. Ebben erősít meg a zsi­dókhoz írt levél küldője is, mikor arra kér: „Szent testvéreim, meny- nyei elhívás részesei, figyeljetek hitvallásunk apostolára és főpapjára, Jézusra” (3, 1). így tanítottak az „atyák” és reformátor elődeink is. Ezért olvas­hatjuk az Ágostai Hitvallásban: „Ö rendeltetett közbenjáróul és en- gesztelésül, hogy az Atyát megbékéltesse velünk.,.’’ Ha a tapaszta­latlanok meg is vetik ezt a tanítást, az istenfélők és megrettent lel— kiismeretűek viszont maguk tapasztalják, milyen végtelenül nagy vigasztalást ad. Nincs szó új tanításról, mikor Jézus — a közbenjá­ró — hitünk középpontjába kerül. Reánk örökített, kipróbált, drága vigasztalás ez, ragaszkodjunk hozzá. Ha távol érezzük magunkat Istentől, ha bűneink erőt vesznek raj­tunk, ha kétkedő gondolataink bizonytalanná tesznek hitünkben, akkor biztassuk. magunkat Jézussal. Ne engedjük, hogy bármi is el­terelje a figyelmünket a Főpapról, aki közbenjár értünk. EGYÜTTÉRZŐ FŐPAPUNK VAN. Elesett állapotunkban érezzük át csak igazán, mit jelent, ha valaki szolidáris velünk, vállal min­ket. Ilyenkor arra is vágyunk, hogy aki mellénk állt, amennyire csak lehet, élje bele magát helyzetünkbe. Isten irgalma az, hogy Fiát adta mellénk, mert ő csakugyan együttérző testvérünk. Ember­sorsunk jó ismerője, „aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett __” Ha hisszük ezt, nincs olyan testi-lelki erőtlenség, kísértés, amelyben ne tapasztalnánk, hogy Jézus mellénk áll és azonosul velünk. Még­pedig oly módon, ahogy mi — elbukásban és, erőtlenségben társa­ik —- soha nem tehetnénk meg egymással. A megingott, erőtlen embert csak az tarhatja meg, aki maga szilárdan áll. Jézust a kísér­tések sohasem győzték le, ö tud megtartani bennünket. JÁRULJUNK BIZALOMMAL A KEGYELEM KIRÁLYI SZÉKÉ­HEZ. Királyi audencián nem voltunk, nem függött uralkodói önkény­től a sorsunk. De ismerjük a „megrettent lelkiismeret” szorongásait. Ez a mondat el akarja űzni félelmeinket. Isten trónjánál kegyelmet és irgalmat talál a Jézusba fogózó szív. A hit nem más, mint bátor bizakodás abban, amit Isten igéje kijelent nekünk. A Szentírás leg­nagyobb biztatása az, amikor Jézussal bátorítja az esendő embert. Szeretném, ha felszabadult hittel tudnánk énekelni, imádkozni mindnyájan a 366-os énekünk sorait: „Bizodalmát szívem terád veti, amíg csak élek. Légy Jézusom vigasztalóm, s a haláltól sem félek... Bár énnékem ellenségem e világ és az ördög, Csak te ne hagyj, ve­lem maradj, s győzedelmesen küzdők." DE NE SZŰKÍTSÜK LE CSAK SZEMÉLYES ÉLETÜNKRE a mai igét. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a főpap sohasem csupán magá­ért vagy' egy-egy emberért állt oda a Szentek szentjében Isten elé. Az Ószövetség főpapjának a nyakában mindig ott függött egy kis tábla a szíve fölött. A táblán tizenkét ékkőbe volt bevésve a nép minden törzsének neve. önmagáért beszélő, gyönyörű jelkép. Istentiszteleteinken, minden vasárnap, az oltár előtti imádságban könyörgünk a gyülekezetért, egyházunkért, a világ keresztyénységé- ért, népünkért és az egész világért. Ez liturgiánknak nem üres for­masága. Hisszük, hogy igazi főpapunk van! Olyan, aki „szívén viseli" az egész világot. Együtt érez minden szenvedővel, kiszolgáltatottal s elnyomottal, aki azonosul a világ minden ínségével. Hisszük, hogy segíteni, bátorítani akar minden jó szándékot, és azt akarja, hogy visszaszoruljon a bűn. Hisszük, hogy azért esedezik, hogy irgalmat, kegyelmet találjon az emberiség Isten előtt. Vasárnap az istentiszteleten hittel kapcsolódjunk bele mi is eb­be a világot hordozó könyörgésbe. Pintér Károly Imádkozzunk! Uram! Látod életem minden erőtlenségét és gyengeségét; Uram! Ismered a világ minden ínségét és gondját — Fiadért, egyetlen köz­benjárónkért légy hozzánk irgalmas és kegyelmes. Ámen. — Böjt 1. vasárnapján az ol­tárterítő színe: lila. A délelőtti istentisztelet oltári igéje: Mt 4,1—II;-az igehirdetés alapigéje: Zsid 4,14—15. — EVANGÉLIKUS ISTEN- TISZTELET A RADIOBAN. Már­cius 15-én, vasárnap reggel 7 órakor az evangélikus egyház fél­óráját közvetíti a Petőfi rádió. Igét hirdet DR. NAGY GYULA teológiai akadémiai tanár. — TÁZLÁR-KISKUNHALAS. Február 12—15. között evangéli­A függetlenségi nap a firinek legnagyobb ünnepe. Immár évti­zedek óta a finn barátok körében ünnepeljük meg Budapesten, a nagykövetségen rendezett foga­dáson. 42 év előtti ösztöndíjas évem után december 6-án most másodszor volt alkalmam Helsin­kiben olvadni bele az ünneplő sokadalomba s szívni a város ün­nepi levegőjét. A VÉGÉN KELL KEZDENEM, mert emlékeimbe az a kép rög­ződött bele a legmélyebben. Bará­ti vacsorára mentünk a központ­ból az egyik elővárosba. Az utcák világítása mintha tompított volna. Az ablakokban is alig-alig gyul­lad ki villanyfény. Ám minden ablakban gyertyák égnek. Mintha valami mély, rejtett, titkos kin­cset őriznének minden otthonban. Ez a csodálatos csillagerdő pom- pásabb, ragyogóbb mintha neon­lámpák fényözönében úszna a város. Istenem, milyen fényes tud lenni egyetlen gyertyaláng! Hát még ez a gyertyaerdő! RÉGI EMLÉK. 42 éve a legna­gyobb finn tó partján töltöttem a karácsonyt. A település a parti erdőbe bújt cellulózgyár köré húzódó munkásság volt, ám egy részük a szigetről járt át, ami messze kilométerekre volt benn a tavon. Egy napon házigazdám, Jouko Karanko arra kért, men­nék át a szigetre bibliaórát tarta­ni. Felcsatoltam a síléceket, s csak úgy toronyirányt a tó ha­vas jegén átmentem a szigetre. Mi az a néhány kilométer sível! Jouko figyelmeztetett, hogy igye­kezzem sötétedés előtt hazaérni, de nem vettem komolyan. A szi­geten elbeszélgettünk s már erő­sen szürkült, amikor visszaindul­tam. Beálltam a régi nyomomba, ez majd vezet. A sötétség hirtelen szállt le, s a part ^már régen nem látszott. Se előttem, s már hátul se. De vitt a régi nyom. Ám ha­vazni kezdett, s a szél is felke­rekedett. Pillanatok alatt elfú- vódott a régi nyom. Olykor hát­ranéztem,. s már a friss nyomom sem volt egyenes. Félelmetes perceket éltein át. Itt fogok kerengeni a tó jegén, s ha talán partot is érek, merre menjek a végtelen rengetegben? Turisták fagytak így meg néhány méterre a menedékháztól, mert a hóviharban irányt vesztettek. S akkor kigyulladt egy fény a parton. A betlehemi csillag ve­zethette egykor a napkeleti böl­cseket olyan biztosan, ahogy én reményre éledve futottam lécei­men a cél felé. Pedig oly messzi­nek tűnt! Biztosan egy parti ív­lámpa, gondoltam. Nem is volt messze. Néhány perc alatt odaértem. Egyetlen gyertya égett a parton egy kis ház ablakában. Ti vagytok a világ, világossága — mondotta Jézus egykor a ta­nítványainak. Számomra ez az ige mindig félelmetesen nagynak, mérhetetlent- kívánónak, szinte betölthetetlennek tűnt. Pedig né­ha csak egy gyertyafényt kíván. Csak irányt mutasson! Az ptthon, a béke, a biztonság, a vihartalan nyugalom felé. MILYEN KICSI EZ A FINN NÉP a népek óceánján. Sok év­százados svéd, majd cári uralom után alig hatvan éve független, önálló állam. Mi ez a történelem a nagy népek olykor évezredes múltjához képest. S lám, mégis ez a kis nép nemcsak azt bizo­nyította, hogy egyenrangú helye van a nagyok asztalánál, de ő tudott asztalt készíteni s asztal­hoz ültetni népeket, kicsiket és legnagyobbakat egyaránt, hogy a béke, a biztonság, a vihartalan nyugalom felé mutasson irányt. Itt állok a pad szélén Helsinki dómtemplomában, a nap köz­pontját jelentő ünnepi istentisz­teleten. Ide most csak névre szó­ló meghívóval lehet belépni. Amint megkondul a harang, be­lép a köztársaság elnöke kísére­tével, s ugyanakkor az oltár elől megindul fogadására — ezúttal sima fekete papi ruhában, nagy fekete pelerinnel a vállán — a szolgálatot végző püspök, papi kíséretével. Épp itt mellettem ta- láklozik q két menet. Van valami szívet szorító abban, hogy kar­nyújtásnyira itt áll mellettem ez a szikár, szálegyenes, 80 évét meghazudtoló ember, UrHo Kék­kövén, aki ma is megfutja téli szünetében sível a maga napi.ki­lométereit, s szemében ugyanaz a fény, mint este a sokezernyi ablakgyertyák gyűrűzésében. Kö­rötte, templomot betöltőn, a finn állami és társadalmi élet legelsői és legjobbjai. Yrjö Sariola püspök prédikál. Még nincs egy hete, hogy lapuai otthonában beszélgettünk. „Ki­rályok előtt szólok a te bizonysá­gaidról s nem szégyenülök meg” — szól textusa. (Zsolt. 119:46). A vallástételről szól, tudatosan építve az Ágostai hitvallásra, utalva is a 450 éves jubileumra. Nem tudom feledni a Finlandia palotában felállított népek asz­talát — monumentális, falat be­töltő kinagyított^ fényképét há­rom éve a vári Történelmi Mú­zeumban is láthattuk — míg hall­gattam a prédikációt. „A vallást tévő ember őszinte. Bátran hozza mások tudomására nyílt fórumon azt, ami számára fontossá lett, a saját meggyőző­dését. Az ilyen emberekre min­dig figyelnünk kell akkor is, ha a magunk meggyőződése más. Ilyen meggyőződésükben biztos emberekre van szüksége most is drága hazánknak ... Manapság a meggyőződésből sokszor áru­cikk lett, amit megfelelő magya­rázattal meg lehet változtatni. Okunk van kérdezni, hol. vannak azok a férfiak és nők, akik ren­díthetetlenül merik keresni az igazságot, s mernek élni is asze­rint. Most olyan idők vannak amikor a meggyőződést méltó he­lyére kell tenni. Most olyan idők vanak, amikor meg kell vallani könyvélménye. „A hit krízisében.” vannak, amikor figyelni kell a lelkiismeret embereire...” ÉS ESTE A FÉNYEK AZ AB­LAKOKBAN. Mintha azt hirdet­nék: itt a lelkiismeret emberei laknak, akik hidat építettek, egy­szer már utat mutattak' ebben a hófúvásos, szélviharos világ­ban . . . A kivonulás protokolláris rend­ben halad. Itt megy Aimo T. Nikolgen is, Helsinki püspöke. Felesége mosolyökva felém int. Az ő ajtajuk előtt- is ott égett a hóban három vendégváró gyer­tya a minap, amikor vacsorán náluk voltam a régi baráttal, Eero Saarinennel. Meghitt és derűs beszélgetés fqlyt finn ügyekről, váradalmakróí, külföldi útjaik­ról s legújabb könyvéről, mert az egykori professzor püspökként sem tudott elszakadni az újszö­vetségi exegezistől. A FINN PÜSPÖKÖK ÁLTA­LÁBAN a többi között két jelen­tős művet adnak ki. Az egyik rendszerint tisztes könyvet kitevő pásztorlevél, hivataluk elfoglalá­sakor. Másik nyugdíjba mené­sük . után életrajzuk, amit vágy ők, vagy életüket jól ismerő ba­rátjuk ír meg. Eelis Gulin kap­csolataink hajnalán professzor volt a teológián. Több egykori ösztöndíjasunk volt hallgatója, majd tamperei püspöki reziden­ciáján sokszor voltunk mi ma­gyarok vendégei. Életírásában szó sincs kapcsolatainkról. Martti Simojoki fiatal lelkészkora óta sok magyar lelkésszel volt kap­csolatban. Itt volt nálunk 1937- ben az első finnugor lelkész- kongresszuson, s miután három kerületet egymás után végigpüs- pökölt, érsekként ment nyugdíj­ba. Kapcsolataink döntő törté­nelmi tényének, a tartalmi kere­tet megállapító 1965-ös budapesti megegyezésnek finn megkötője volt. Róla szóló életrajzában min­derről szó sincs. Nikolainen püs­pöki beköszöntő pásztorle vél­könyvében öt oldalt szentel ma­gyar kapcsolatainak s irántunk . való szeretetének. Nem lehet megfordulnom Hel­sinkiben, hogy asztalához ne hív­jon. Meleg házigazda. Egyik fo­gást a felesége hozza be s tálalja, a másikat ő. Pedig olyan ottho­nuk van, hogy még lakájt is el tudnék képzelni benne. r LAKÁJRA > fORVOOBAN SINCS SZÜKSÉG, mert bár a püspöki rezidencia ősi, klasszikus, tájba illő, múltat idéző, méltó­ságteljes épület, teremnyi szobák­kal, de bent a levegő megkapóan családias. John Vikström korban a legfiatalabb püspök, de püspöki szolgálatára nézve ő a rangidős. Megelőzte az érseket, Helsinki püspökét, a többit is, s miután Kansanaho püspök Tamperében most ment nyugdíjba, ő lett a püs­pöki kar doyenja. Helsinkibe érkezésemkor már várt az üzenet, hogy/mikor jön értem. Ő maga jött be kocsival, s alig melegszünk bele a beszélge­tésbe, máris Porvoóban vagyunk, az éppen megnyílt új autópályán. A város előtt csak kis kitérőt kell tenni, hogy a temetőből, Runeberg sírja mellől láthasson rá az em­ber a város ódon részére, középen a magastetős, torony nélküli, oromzatán sajátos északi kereszt­mintázatú kőtemplomra, a püspöki dómra. A svéd nyelvű finnek köz­pontja ez. Runeberg, a finnek egyik legnagyobbika, a múlt szá­zadi nagy nemzeti ébredés költője, svédül verselt. Mások fordították finnre izzó nemzeti verseit, (Első magyar fordítója — svédből — Győry Vilmos Deák téri lelkész volt.) Vikström püspök anyanyelve is svéd, dp úgy beszél finnül, mint mondjuk egy szarvasi szlovák magyarul. Püspöki kerülete egész Finnország, s annyian vannak, mint mi magyar evangélikusok. „Mi is kisebbség vagyunk” — mondotta, amikor nálunk járt. De milyen más dolog egy egész népet felölelő evangélikus egyházban nyelvi kisebbségnek lenni, mint egy római domináns, felekezeti- leg tarka egyháztársadalomban lutheránus kisebbségként élni! Vikström püspöki beköszönő pásztorlevele számomra az utóbbi évek egyik legnagyobb finn követelménye. „A hit krízisben.” Hat hét alatt fordítottam ma­gyarra. UTOLJÁRA HAGYTAM A LEG­IDŐSEBBET, Aarre Lauhát, Hel­sinki volt püspökét, ö már „eme­ritus”;, nyugdíjban van. De nem nyugalomban. Visszatért régi va­dászterületére, az ótestámentom világába. Neki nem volt sem püs­pöki rezidenciája, sem családi há­za. Egy bérház hatodik emeletén lakott, s lakik ma is. Családja, gyermekei, unokái képének sere­ge veszi körül s bennük vigasz­talódik nagy magányában. Nem­rég vesztette el feleségét, aki roppant aktív volt nemcsak az otthon melegének megteremtésé­ben, de társadalmi tevékenysé­gében is. Egy ilyen alkalommal, gyűlésen érte utol előzmények nélkül a váratlan, hirtelen szív­halál. Férje hősiesen hordozta a gyászt. Nem lehetett könnyek nélkül nézni a képet, ahogy fele- íségéhek temetési szolgálatát ma­ga Lauha végezte a taivallahti templomból. Régi magyarországi emlékeit úgy emlegeti, mintha tegnap tör­tént volna. Jártunk a Balaton körül. Születésnapját Badacsony­ban köszöntöttük, napoztunk a Mátra csúcsain ... Emlékezéseink visszahozzák régi derűjét, hadd fejezzem hát be életének egy de­rűs emlékével, amit ő maga mon­dott el, még proíesszorsága ide­jéből. Egy szép tavaszi reggelen, bár még böjti szelek fújtak, de ra­gyogva sütött a nap, régi szoká­sa szerint gyalog indult, be az egyetemre. Az emberek az utcá­kon olyan derűsek, vidámak vol­tak! Mindenki rámosolygott, ide­genek, fiatalok, idősek egyaránt. S ő boldogan mosolygott vissza, még integetett is. De szép is Is­ten napja, amikor mindenki íme milyen boldog! Teli tüdővel szív­ta be az üde, friss levegőt. Csak bent az egyetemen figyel­meztette valaki tapintatosan, hogy a bojtos hálósapkája még a fején van. Hiába, a professzorok Helsin­kiben is szórakozottak. Koren Emil LVSZ—VATIKAN DIALÓGUS A Lutheránus Világszövetség és a Vatikán közös munkabizott­ság* március 9—14-ig tartja kö­vetkező ülését Lan tana baja (Flo­rida, Egyesült Államok). A cso­port munkájában évek óta dol­gozik és az ülésen részt vesz dr. Hafenscher Károly lelkész. zációs szolgálatot végzett a gyüle­kezetben Huley Alfréd gerendási lelkész. 15-én délután a kiskun- halasi gyülekezet szeretetvendég- ségén igehirdetéssel szolgált és előadást tartott egyházunk szere- tetintézményeiről. Huley Alfrédné szavalt — IPOLYVECE. A gyülekezet január 18-án tartott közgyűlése Kiszely Istvánt pénztárossá vá­lasztotta. Tóth Jánost, az eddigi pénztárost — megköszönve több éves hűséges szolgálatát — má­sodgondnoknak választotta meg.

Next

/
Oldalképek
Tartalom