Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-02-22 / 8. szám

nn r» • i. I 1 ampere, ron A testvérvárosok kapcsolata szépen virágzik. Ezúttal Tamperé­ben és Poriban éltem át a köl­csönhatásnak, egymásra tekintés­nek megkapó példáit. Személyes találkozásokon, ismerettségköté- seken, csoportos látogatásokon, szervezett kapcsolatfenntartóso­kon épül, gyűrűzik és teszi kicsit hozzám tartozóvá, sajátommá azt a távoli, másik várost. TAMPERÉNEK nemzetközi kapcsolataiba, rendezvényeibe, kulturális életének eseményeibe fonódik bele Miskolccal a test­vérvárosi tudat. Ebbe jelentősen besegített a finn egyház is a böl­cső ringatásánál éppúgy, mint a serdülés izmosodásánál. Viljanen Paavo ma is élő emlék. Egyszer itta a Tisza vizét s egy életen át vágyott a szíve vissza. Ez a vá­gyódás széles közösséget, magyar testvér-tudatot táplált abban a két tó közé szorult, nyüzsgő szép városban. Nem tudom feledni, hogy élete utolsó lapját, olykor már olvashatatlan szavakkal, ne­kem írta, mielőtt szíve szakadt, s épp abból a kórházból, ahol most istentiszteleten szólok az egybe­gyűlt járó betegeknek, s mikro­fonon a fekvőknek,. Egy főorvos kántorizál s az advent első vasár­napján elmaradhatatlan „Hoosi- annát” fehér köpenyes ápolónő­vérek alkalmi kórusa vezeti. Paa­vo már nem jöhet elém, de ami­kor egy a napokban operált beteg nevemet hallja a hangszóróban, feltámogattatja magát s jön, hogy találkozzunk. A magyar-szerelem­ben Paavo egyik utórezgése, Ailt Rläenpää. Paavo sírjára mindig viszek kis csokor árvalány haj at. Fent ez nem virít, s Paavo a kecskeméti pusztán lett szerelmes ebbe az árva, szerény kis növénybe. Más is tesz így. Ilyenkor a felesége ha a sírra néz, meg is jegyzi: magya­rok jártak itt. Paavo neveltjeinek széles köre viszi tovább a magyar-szeretetet. köztük Ulla Koutio is, aki leg­utóbb születésnapját ünnepelendő egy turistacsoportot hozott az óbudai Síposhoz halászlére, ci­gánymuzsikára. Vagy Juhani Marjokorpi, aki öt-hat csoportot már vezetett hozzánk s aki most elvisz a lakása közelében, a Pyysükkin egv „kicsiny” templom­ba, :(— az. egész budavári gyüle­kezet elférné benne —,) ahol a lelkész a szószékről köszöntött, s ki' hinné, hogy itt is mennyi isme­rős! Csak istentisztelet után de­rül ki, amikor körülvesznek ... s ez nem csak nekem jóleső, de benne főképpen az a szép, hogy különböző egykori turistacsopor­tok tagjai, akik talán Tamperé­ben az életben nem találkoztak volna, de összehozta őket a kü- lön-külön átélt, mégis közös él­mény, a magyar emlék s most rendszeresen együtt tartó körben összejarnak s ápolják, továbbfej­lesztik az emlékeket. EZT ÉLTEM AT PORIBAN IS. A repülőgépről úgy szedtek le, mint valamely expresszcsomago:, mert az időben szoros két igehir­detés között csak repülővel ér­tem el Helsinkiből Poriba. A vá­ros Teini-templomában már folyt a karácsonyi hangverseny, hat­száz hallgatóval, s amelyen köz­ben prédikálnom kellett. Utána a magyar barátok vacsorára hívtak a gyülekezeti terembe. Poribeliekkel évekkel ezelőtt találkoztam először, amikor egy barátsági hét Során huszonkét poribelinek kellett tolmácsolnom Egerben, a testvérvárosban. Ma nem huszonketten.nle százhuszon- ketten is összejöttek, mint régi is­merőst köszönteni. Honnan lettek ennyién? A testvér város-kapcso­latból eredő magyar szeretetnek is levegője van. Vacsora közben egy újságíró ül mellém, s beszélget-kérdezget, A szomszéd asztaltól, majd távo­labbról is közbekiáltanak: hango­sabban, hogy ihi is halljuk! Fe! keli állnom, s kialakul amolyan nyilvános sajtótájékoztató féle, vagy inkább kérdezz-felelek dis­kurzus, a legtágabb területekről. Megkérdezi valaki például, hogy mi egy magyar családban a sajá­tos karácsonyesti étel. Felsorolok néhányat, közöttük a mi csalá­dunkban generációk óta elmarad­hatatlan borlevest. Borból leves? Ügy néznek rám, mint én néznék egy kínaira, ha bizonygatná, hogy ők megeszik a fecske fészkét. A még Egerből ismerős elegáns, csi­nos Ritva Tuulos asszony közbe is kiált: „Ezt te nekem miért nem mondtad eddig? Kérem a re­ceptjét!” Biztos vagyok benne, hogy a legközelebbi ínyenc fala­tok könyvében megírja, mert szakírója a konyhaművészetnek. Ám a testvérkapcsolatoknak nem csak ösztönző ereje van. Sok­kal szélesebb gyűrűzésű az! Más­nap reggel a város vezetősége ká­véra hív, s beszélgetés közben megkérdezik, láttam-e a magyar filmstáb által a városunkról ké­szített filmet — s máris visznek át a meglepően nagy és modern városi közkönyvtárba, ahol lepör­getik a filmet. Számomra az a meglepő, hogy magyar filmesek hogyan tudtak 30 perc alatt óiy hűen, életesen, művészien megje­leníteni környezetet, embert, kul­túrát, mindennapi és .ünnepi éle­tet, múltat-jelent, törekvéseket és álmokat, Hogyan ? Testvérszere- tetből. Mert az ismeretet, átér- zést, sőt beleérzést, empátiát szül. Gondolom úgy vannak ezzel az egriek is, amikor Poriból kulcsra­készen ajándékba küldött szau­nában ízlelgetik a finn életét. Koren Emil Hálaadás és öröm napja Tatabányán A gyülekezet fél évszázados jubileuma A Gerecse és a Vértes közötti völgyben hosszan elnyúló Tatabá­nya hírét ismeri az egész ország: nemcsak a város legnevesebb kin­cséről, a szénről vagy arról a tra­gikusan szomorú 1919. szeptem­ber eleji napról, amelyre éven­ként a bányásznapon emlékezünk, hanem a város fölötti sziklán ál­ló, messziről látható millenniumi emlékműről, a híres bánhidai tu­rulról is. ..A mai Tatabányán az őslakos­ság között nem volt számottevő evangélikussag. A bányaművelés megindulásával azonban egvre nő az evangélikusok száma, akik az ország minden részéből seregle­nek ide. Legutóbbi felmérésünk szerint — mondja a gyülekezet lelkésze, Lábossá Lajos — mint- eev 450 településről származnak gyülekezeti tagjaink.” EZT A GYÜLEKEZETÉT HÍ­VOGATTA a vendégekkel együtt örvendező hálaadásra a tatabá­nyai evangélikusok nagyabbik <bánhidai) temolomának harang­ba. hogy mesünneoeliék a gyüle­kezet megalakulásának 50. évfor­dulóját. A gazdagon feldíszített templom oltárán a jubileumra 50 szegfű­ből álló csokor emlékeztetett, s benne — a fehérek között — 15 tűzpiros szál azokra a lelkészekre utalt, akiknek é'ete hosszphb-rö- videbb ideig itt égett a szolgálat­ban. Az ünnepi istentisztelet dr. Nagy István esperes szolgálatával kezdődött, majd D. dr. Ottlyk Ernő. az Északi Egyházkerület püspöke lépett a szószékre. Az igehirdetés előtt melegen köszön­tötte a jubiláló gyülekezetét, s utalt a tatabányai evangélikusság fél évszázados történetére, amely­nek során „átvezette Isten a gyü­lekezetét a magyar történelem megpróbált korszakain úgy, hogy elvezetett ide a jelenhez, az ün­neplésnek, a hálaadásnak, az örömnek a napjára.” Hálás öröm töltheti el szívünket, mert „hang­zik Isten igéje, s annak van kisu­gárzása az emberi együttélés rendjére is ... Hálával tekintünk a békének a korszakára, népünk felemelkedésének a korszakára”. EZUTÁN OTTLYK ERNŐ PÜSPÖK Jel 19,6—8. alapján tar­tott igehirdetésében 'advent kettős lényegéről, a „már igen” és a „még nem” öröméről és feszült­ségéről, ajándékáról és keresztyén életre hívó kötelezéséről szólt. .. uralkodik az Ür, a mi Iste­nünk, a Mindenható...” „Indítsa fel a mai napon, különösen is az ünneplő tatabányai gyülekezet hí­veinek szívét, és mindnyájunkét ez a jézusi drága ajándék, amit ő ad, már ma, nagy távlatban, egy­kor teljesed.” — fejezte be prédi­kációját a püspök. A befejező oltári szolgálat ke­retében a jelenlevő lelkészek' aj­kán felcsendült az ősi Confirma, majd az egyházkerület püspöke felszentelte a gyülekezet gondno­ka, Dax János által készített új keresztelő medencei. AZ ISTENTISZTELETET KŐ­VETŐ KÖZGYŰLÉSEN Jónácsik Imre felügyelő megnyitó szavai után Lábossá Lajos lelkész a gyü­lekezet történetéről és mai szolgá­latáról szólt ünnepi megemlékezé­sében, a templomi világítótesteket díszítő szimbólumok üzenetéhez kapcsolva mondanivalóját. Öröm­mel számolt be arról, hogy az evangélium a tatabányai evangé­likusok mindennapi életében is gyümölcsöt termő erő és hatalom. Ez mutatkozik meg abban is, hogy a gyülekezet tagjai és presbiterei között többen „kiváló dolgozók”, akik „becsületes és nem egyszer áldozatos, hű munkával szolgál­ják ezt a drága hazát minden jó elképzelésének és tervének végre­hajtásában ...”. „Ma nem kell ha­nem szabad a gyülekezethez tar­tozni ... Szabad részt venni a gyülekezet életében, szabad élni Isten ajándékaival, általában sza­bad hivő keresztyénként élni és dolgozni: egymásért, népünkért, sőt az egész világ több oldalról veszélyeztetett békés életéért, jö­vendőjéért! Higgyük bátran, hogy Jézus a világ reménysége, akinek keresztje messze a mindenség fö­lé emelkedik: öröm, szomorúság, bűn, betegség, könny, gyász fö­lé ... !” A JUBILÁLÓ GYÜLEKEZE­TÉT először Ottlyk Ernő püspök üdvözölte az ünnepségen részt ve­vő egyházkerületi felügyelő, dr. Mihály Dezső nevében is. Z>r. Nagy István esperes nemcsak az egyházmegye gyülekezeteinek kö­szöntését szólaltatta meg, hanem emlékeztetett arra is, hogy az or­szágos Gyülekezeti Segély igen jelentős összeggel, a 95 ezer fo­rintos „kisszeretetadománnyai” támogatta parókiája tatarozásá­ban a jubiláló tatabányai gyüle­kezetei. A város vezetőinek, az állami és társadalmi szerveknek az üd­vözletét az egyházügyi titkár, Ri­gó Pál tolmácsolta meleg szavak­kal, aki a Hazafias Népfront vá­rosi titkárával, Szóda Sándorné- val együtt részt vett az ünnepsé­gen. Bátky Miklós és Janovszky Ist­ván lelkészek, valamint Varga László főgondnok a helybeli re­formátus gyülekezetek, Nagy László esperes és Brückner Ákos plébános pedig a római katolikus egyházközségek nevében köszön­tötték a közgyűlést. Ittzés Gábor a komáromi gyülekezet üdvözletét adta át az ünneplőknek. A MOHAMEDÁNOK ARÁNYINAK CSÖKKENÉSE MALAWIBAN A kelet-afrikai Malawi Köztár­saságban a mohamedánok egykor 60°/n-os aránya egyharmadra csökkent, ezt jelentette az Iszlám Világkongresszus Karáchiban (Pa­kisztán) székelő titkársága. Ezt a számukra kedvezőtlen feljődést az indiai származású vagyonosabb rétegnek, kereskedőknek tulajdo­nítják. Ezek nem törődtek a la­kosság helyzetével, nem gondos­kodtak a szegényekről az iszlám tanítása szerint, nem figyeltek az igehirdetésre és- elhanyagolták az ifjúság nevelését. AZ ISTENTISZTELETET ÉS A KÖZGYŰLÉST Tóth Imre (klari­nét) és Bátky Bíborka (orgona), Lábossá Tamás (fuvola) és Bör- gündi Viktória (orgona) muzsiká­lása, s dr. Sassiné Sztruhár Ildikó kántori szolgálata és szavalata gazdagította. Az ünnepélyt követő ebéden — a távoli vidékekről származott és bennszülött tatabányai evangé­likusok, s a vendégek révén — az ország szinte minden tája képvi­selve volt, Ittzés Gábor Szokolay Sándor vonósnégyesének bemutatója a Nagy érdeklődés előzte meg Szokolay Sándor második vonósnégyesének zene- akadémiai bemutatóját. Erre február 3-án került sor. A VONÓSNÉGYES MŰFAJ mindig próbatételt jelentett a zeneszerzők szá­mára. Hiszen az eszközök nagyon is kor­látozott volta — minössze négy vonós- hangszerre. hagyatkozhattak — a legna­gyobb koncentráltságra kényszerítene őket. Ebben a műfajban nem lehet a hangszerek „mögé” bújni, nem lehet a szűkös mondanivalót ügyes hangszere­lési fogásokkal helyettesíteni. Szokolay Sándor pályájának állandó fölfelé való ívelését az jelzi, hogy soha­sem ismétli önmagát. Nem a kezdeti len­dület sodra viszi előre, hanem az új mon­danivaló tor fel belőle elemi erővel. Most is ennek lehettünk tanúi. A vonósnégyes egyes tételeinek címei — amelyeket a műsorfüzet közölt — joggal támasztották a hallgatóságban azt a feltevést, hogy most a vonósnégyes technikai lehetőségeinek valami bravúros megcsillogtatásának leszünk tanúi, hiszen ezekkel a tételcímekkel találkoztunk: 1. Capriciettó pizücato. (pengetve meg­szólaltatott kis capricio), II. Adagietto sordináto, (hangfogóval szóló kis adagio.) III. Scherzettino glissando, (kis scherzo csúsztatott hangokkal. IV. Notturno fla- golietto,, (notturno üveghangokkal), V. Stretto tremolando,) („remegtetett” gyors) VI.' Intermedietto fioretto,. (kis közjáték ékesftésekkei), Víí. Ballá sarcastiko col- legno, (gúnyos tánc a vonó fájával), Vili. Epilog o discordato, (elhangólt zárszó.) De ném a jelzett technikai lehetőségek bravúrjaiban gyönyörködhettünk csupán, hanem abban a szuggesztív erejű mon- . danivalóban, aminek csak kifejezési esz­közéi voltak a felsorolt megszólalási mó­dok. Mert Szokolai Sándorra is érvényes Chopin egyik kritikusának megállapítása: „A benne levő géniusz nem tűrte a hasz­nosnak és szépnek szétválasztását.” Ez a jelen esetben úgy nyilatkozott meg, hogy bár Szokolay beváltja a tétei- ♦ címekben adott ígéretét (az I. tételben csak pengetve szói a Inak meg a hangsze­rek, a Il.-ban hangfogóval tompított han­gokat hallunk, a HI.-ban csúsztatva jut el egyik hangtól a másikig stb.) de ez csupán külső megnyilatkozása az ezek­ben a technikai lehetőségekben feszülő zenének. A zene annyira él, olyan ele­vened lüktet, hogy szinte megfeledke­zünk a megszólaltatás módjáról, csgk ze­nét hallunk. CÉL (ÉS ESZKÖZ ilyen viszonyáról ad eligazítást Szokolay Sándor abban a vallomásszámba menő tájékoztatóban, amit a műsorfüzetben olvashatunk: '„A szabadság kötöttsége: szervezett aleato- rikus részek által, a kötöttség szabadsága: a metrika felszabadításával, a szűkülő és táguló ütemváltások feszültsége, az uni- sonotól a clusterekig nem a konstrukció eleve elhatározása vezet, hanem a dra­maturgia belső feszülsége...” Szokolai Sándor ugyan Bartók zené­jének titkát tárja fel ezzel a megállapí­tással : „Ügy érzem, a« bartóki-szellem vertikális és horizontális egysége, a holt- anyag helyett az éíő-világ ősanyagának életrekeltése újra aktuális lehet...” de ennek megvalósítására maga' is törek­szik. Szokolay azzal kíván tisztelegni Bartók nagysága előtt születésének századik év­fordulóján, hogy a holt-anyag életrekel- tésének szükségességét nem csak elisme­ri, hanem arra vállalkozik is. Ez a müve is igazólja öt szándéka tisztaságában, iga­zában. De mitől válik élővé egy zenei alkotás? Bartók zeneszerzői munkásságához igen sokat tanult a természet törvényeiből. A természettudományokban való tájéko­zottsága becsületére vált volna bármelyik természettudósnak. Nem véjetlen, hogy már első népdalgyűjtő útjain húga pa­naszkodva írja édesanyjának, hogy .......Béla bogarakat és magyar dalokat gy űjt...” Látszólag bármilyen távol áll is egymástól a két fogalom — a bogár és a népdal —, közös vonásuk mégis! az, hogy mindkettő organizmus, azaz, csak a maga belső erői szerint képes önmagát „tovább szervezni”, növekedni. A mecha­nizmus viszont kívülről gyarapítható, fej­leszthető. Nyomban „holttá válik”, mi­helyt a külső erő befolyásolása megszű­nik. Organizmus (szervezet) és mecha­nizmus (szerkezet) között ez a lényegbeli különbség. De ez érvényes a művészetre is. Vannak ugyan, akik beérik a „szer­kezet” bonyolultságával — a technika bravúros „szépségével” — de ez nem hasonlítható össze azzal a gyönyörűség­gel, amit egy élő szervezet számúnkra jelenthet. Hogy Szokolaynak is szándéka volt egy ilyen élő zenével megajándékoz­ni minket, az ugyancsak a műsorfüzetben közölt, vonósnégyesét „ismertető” szavai­ból tűnik ki, amikor ezt vallja a művé­ről: . inkább próbál rácsodálkozni a természet vigasztaló szépségeire.” SZOKOLAY VONÓSNÉGYESÉT a kö­zönség osztatlan örömmel, kitörő ünnep­léssel fogadta. Ez nem mindennapi je­lenség a modern zeneművek előadása esetén. Ez megint csak azt mutatja, hogy a közönség túl lát az eszközökön és en­ged a valóban élő zene varázsának. Mert Szokolay nem azt igyekezett elhitetni a hallgatósággal, hogy ismeri a modem zenei kifejezések szótárát, hanem csak felhasználta mondanivalójához ezt a nyelvet. A szótár azonban még nem iro­dalom! Poéta kell ahhoz, hogy a szótár szavadból irodalom szülessék. Itt az tör­tént. A mű előadásának sikeréért igen mél­tánylandó munkát vállalt a Bartók Vo­nósnégyes. Tagjai: Komlós Péter, Devich Sándor, Németh Géza és Mező László. Nemcsak bravúrosan, hanem a művél való oly mély azonosulással játszottak, hogy annak varázsa alól senki sem von­hatta ki magát. Hisszük, hogy egy remekművet indí­tottak ei világhódító útjára. Fasans Árpád

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom