Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-02-15 / 7. szám

Lapnában Fiatalkorom egyik emlékezetes finn festménye az a kép, amelyen egy finn paraszt házaspár a szé­rűn munkakezdés előtt imádko­zik. A férfi levett sapkával, az asszony a . jellegzetes finn ruhá­ban: bő szoknya és szoros prusz- lik, a haja pedig középen elvá­lasztva, simán hátrafésülve, s a tarkón kontyba kötve. A tá.i pusz­ta síkság. A látóhatár szélén ku­polás templom: a lapuai isten­háza. A KÖRTTI ÉBREDÉS EGYIK GÓCA EZ A TÁJ. Lakosai in­kább Seinäjoki felé gócosodnak a város, kereskedelmi és ipari von­zásával. Itt van a „lakeuden ris- ti”, Alvar Aalto „síksági kereszt­je”, amelyről már szóltam. De a vidék szellemi-lelki góca Lapua. A szó csengése ellenére ez még nem lappföld, nem is Pápua, ha­nem köríti. Na, ez világos. Szó­val a nálunk „felébredteknek” nevezett Ruotsalainen Pál lelki örökségében járóknak egyik köz­pontja. A mozgalom híveit itt körttieknek mondják. Ha jól tudom, nem is város, csak nagyközség. Lehet, hogy té­vedek, de a méretei, a település stílusa ma is erre mutat. De püs­pöki székhely. Az ősi, szép és hí­res kupolás fatemplom mellett van a püspöklak: földszintes, la­pos tetős, nagy kiterjedésű mo­dern épület. A kormányzat — leg­alábbis az utóbbi időben — terv­szerűen törekedett arra, hogy a püspök maga ne a körttiek kö­réből adódjék, hogy az „egyívá- súak” többsége meg ne bontsa az egvháztársadalmi egyensúlyt. Sa- riola, a mostani püspök sem a körttiek közül nőtt püspökké, az elődje pedig, Eero Lehtinen lel­kes barátunk, meg egyenesen a szomszédvár, a hedbergiuánus éb­redés apostola volt. AZ „EGYÍVÁSŰAKAT” NEM SZŐ SZERINT KELL ÉRTENI, legfeljebb abban, hogy mint min­den finn, kávét isznak, de való­ban gyakran vitézkednek az al­koholizmus elleni harcban. De in­kább józan mértéktartással, s nem végletekkel. A modern idők jele talán, hogy a körttiek szer­vezetének főtitkára, Paavo Mau- nula — ezúttal házigazdám — lis mini sörüzemet tart fenn. Már­kás, cégjelzett söre megejtően kel­lemes zamatú. Borókával ízesíti. Nem tehetem, hogy az egyivá- súakkal kapcsolatban le ne írjam azt az eklézsia humorába illő tényt, amelynek szem- és ízlelő nyelvtanú.ia voltam. Évekkel ez­előtt egy finn papi turistacsoport­tal — körttiek is voltak köztük jócskán — országjáró körút so­rán Kiskörösre készültünk. Poni- csán Imre becsületes vendégsze­retettel készült a finnek foga­dására, s összegyűjtött hívei kö­rében vagy száz liter tejet. Biz­tonság okáért, nehogy a finnek eltikkadjanak a kiskőrösi homo­kon. Meg is érkeztünk barátaink­kal, de a hektó tej utolsó csep­pig Ponicsán Imre nyakán ma­radt, mert a finnek mind a kis­kőrösi szőlők nedűjét kóstolgat­ták. ..Maassa maan tavan mu- kaan”. A finn turistáknak ez a lakónikus útiparagrafusa körül­belül annyit jelent, hogy minden országban alkalmazkodni kell az ország szokásaihoz. Meg ne haragudjanak finn ba­rátaim. Nem ez a jellemző a körttiekre. De le kellett írnom a Maunula-sört kóstoltán. A TEMPLOM MELLETT BE­LÜL MODERNIZÁLT RÉGI ÉPÜLETBEN működik a körttiek sajtóközpontja. Ennek is vezetője Paavo Maunula, aki nemcsak sört tud gyártani. Az csak a színes és szívós ember hobbija. Innen su­gárzik szét az egész országra a körttiek rendkívül bő sajtóter­mése. Maunulának köszönhető, hogy minden decemberben finnül értő magyar lelkészeinknek cso­magot hoz a posta: 2—3 könyvet a körttiek terméséből. Ok adták ki egy évkönyvükben régebben Káldy Zoltán püspök pozsonyi disszertációját a diakóniai teológi­áról, s nálük jelent meg finnül Túrmezei Erzsébet verseskötete is, a „Jó reggelt, kegyelem”. A cím­adó verset megzenésítve hangle­mezen is árulják. Meghitten és hosszan beszél­gettünk lakásának kandallója előtt, az elmaradhatatlan finn hintaszékben ringatózva, amikor megszólal: Azt hiszem a megfejtés felé in­dulok a következő emlékkel. A LAPUAI TEMPLOM MEL­LETT NEMCSAK A PÜSPÖKI LAK ÁLL, amelynek lakója ki­tüntető kedvességgel és irántunk meleg érdeklődéssel fogadott, ha­nem a folyócska partján ott áll a régi parókia is — ma is lelkész­lakás. Az idillien szép faépület­ben lakott egykor Malmivaara Vilmos. Megálltam, s elnéztem a lakás­ba vezető néhány lépcsőfokot. Ezen ült megszomorodva, kétsé­gek közt Malmivaara, amikor harmadik gyermekét is eltemet­te. Az egyedülmaradt paphoz ak­kor odalépett az egyházfi, papjá­nak vállára tette a kezét, s csak ennyit mondott: — Az Űr most harmadszor kér­dezte meg tőled: szeretsz-e en­gem! Ebből az élményből született az „Uram, ó add.” Ez jellemző a körttiekre. A bi­zonyságtevésben az egyházfi is papjának papjává tud lenni. Nézem a lépcsőt. Hányszor kop- pantak azóta rajta papi léptek! Fehéren száll itt a csend, s a nyírfák ágain szinte csilingelnek a hókristályok. Koren Emil Csendesnap a Teológiai Akadémián CSEND. Létezik ez egyáltalán rohanó és zajos világunkban? Autók morgása, villamosok si- kongása, rádiók non-stop üvölté­se nem ölte meg végképp ezt a fogalmat? Az önfejű ember nem bolygatta meg itt is a természet méltóságteljes rendjét? Ritka érték ma már a csend. Érték? Nem inkább olyan, amitől fé­lünk? Valóban, a csend lehet a félelem aláfestése is: krimikben, drámákban az izgalom tetőfokán a néma csend ijesztőbb minden beszédnél vagy zörejnél. Vagy tudunk vihar előtti csendről is, ameiy mérhetetlen feszültséget hordoz magában („mély csend lön. S a vész kitört” — Vörös­marty: Előszó). Vagy milyen kí­nos, ha egy rádióbemondó baki­zik, s a hírek közben akárcsak két-három másodperces csönd árad a készülékből. Ijesztő a csend, félünk tőle? Ha egy helyi­ségben egyedül vagyunk, szinte szorongó érzés lep el minket, ha nem kapcsoljuk be a rádiót, vagy ha nem teszünk föl egy lemezt. Igen, a 'csend lehet ijesztő, féle­lemmel és veszedelemmel ter­hes. Baljóslatú. Süket. Mint ami­kor földugót rakok a fülembe, s minden olyan valószínűtlenül élettelen lesz. Egy stúdióban a süket csendet visszhangozzák a konok falak. DE HÁLA ISTENNEK, TU­DUNK EGY MÁSFAJTA, ET­TŐL ELTÉRŐ CSENDRŐL IS: a termékenyről. Az író, az alkotó csendje ez, amikor eszmék érle­lődnek, gondolatok születnek. Vagy, ha valaki jól odafigyel, észreveszi, hogy a természet mél­tán oly nagyrabecsült csendje so­hasem hangok nélküli süketség. Egy. nyári éjszakán például ép­pen, hogy sokféle zaj szűrhető ki a természetből — ez adja a jól­eső, harmonikus csendet. Vagy két ember — barát, szerelmes — kapcsolatában a csend, az együt­tes hallgatás talán beszédesebb minden szónál. („Lehet-e némán teát inni véled,... akarsz-e . .. hallgatni hosszan” — Kosztolá­nyi: Akarsz-e játszani?). Nemcsak süket csendről tudunk tehát, hanem gazdagról, termé­kenyről is. Sőt, talán a bölcs emberekhez és az igazi mélység­hez a csend, a hallgatás illik. („Fecseg a felszín, hallgat a mély” — József Attila: A Du­nánál). EZEK A GONDOLATOK mo­toznak a teológus-hallgatóban a félévkezdő csendesnapon. És még valami. Hátra- és előretekintés. Közvetlenül mögöttünk ugyanis a vizsgák zajos izgalma, amikor a tucatnyi kollokvium miatt még jobban felgyorsult az idő. az em­ber lelke zajossá, gondolatai zi­lálttá váltak. Kell hát egy rövid­ke elcsendesedés, pihenés. Előt­tünk pedig egy új félév, új ter­vekkel, új feladatokkal. Az így megvalósult immár te­vékeny csendben gondolatainkat az egység kérdésére próbáltuk irányítani. Tanáraink ezúttal nem a szó hagyományos értel­mében vett előadást tartottak, nem a tananyagot ismertették, hanem személyes hangon és ko­moly felelősséggel szóltak az egységről, az élet minden terü­letén. „EGYSÉG KRISZTUSSAL” — volt a nyitó áhítat vezérgondola­ta, majd „Egység az anyaszent- egyházban” és .,Egység a világ­ban” címmel hallottunk előter­jesztést, amely számolt azzal a keserű realitással, hogy egység­ről ma jórészt csak negatív meg­közelítésben lehet beszélni. Az ezt követő csoportmegbeszélésen világméretű és ökumenikus fele­lősségünkről esett szó, e nagy té­mákat egyszersmind saját helyze­tünkre is lebontva. Mert mai teo­lógus ifjúságunkat nemcsak ér­deklik, hanem izgatják is ezek a problémák: saját helyünket és szerepünket keressük a világban. a vallások és felekezetek között és saját egyházunkon belül is. A több irányú dialógus folytatásá­nak azonban előfeltétele, hogy hitünket igazán éljük és tanítá­sunkat biztosan ismerjük. Ezt szolgálják a tanulmányi évek, amelyek' jó kihasználása már nem csupán becsületbeli ügy számunk­ra, hanem ennél sokkal több: fel­tétele annak, hogy másokat meg­értsünk és magunkat megértes­sük velük, de még ezen is túl — Isten előtt való felelősség: hogy hazárdjátékosok vagy méltó köve­tek leszünk-e. A SOK ÉNEKLÉSSEL SZÍNE­SÍTETT CSENDESNAPOT együt­tes úrvacsoravétellel zártuk: al­kalmi oltárunknál egymás mel­lett térdelt professzor és hallga­tó, ezzel is kifejezésre juttatva az úrvacsora egyik ajándékát: egységteremtő erejét. Aki ismeri a Bosnyák teret és környékét, az tudja, hogy nem könnyű csendet teremteni ott: járművek türelmetlen zúgása , és a forgalmas piac zaja beszökik az épületbe. Ezen a napon mégis csendben tudtunk lenni, Isten szavára figyelve. Valahogy úgy, ahogyan két egymásra rímelő zsoltárvers kiegészíti egymást ar­ról a határról szólva, ahol az embernek el kell hallgatnia, de Isten éppen ott szólal meg: „Légv csendben, és várj az Orra!” (37,7) és „Istenem, ne maradj csendben, ne hallgass, és ne légy tétlen, Istenem!” (83.2). Jól kell értenünk azt, amit hirdetni, továbbadni szándékozunk. Ehhez kellett, ezért volt ió a termékeny Csend ezen a napon. Fabiny Tamás X B VASÁRNAP IGÉJE Amiért érdemes mindent feláldozni Mt 13,44—46 Az első század hatvanas éveiben, amikor a Róma igája alatt nyug­talankodó zsidóság nyílt lázadásban tört ki és a keresztyén gyülekezet a Jordánon túlra menekült, sokakban felmerült a nagy kérdés: érde­mes-e keresztyénnek lenni? Megéri-e a Krisztus-tanítványsággal járó sok zaklatás, mellőzés, lenézés vagy üldöztetés? Sokan, akik feszülten várták Krisztus visszajövetelét, mint a „mennyek országának” polgá­rai, egyben mégis szerettek volna jó állampolgárai lenni a római bi­rodalomnak is. Sokan kérdezték önmaguktól és egymástól, hogy érde­mes-e ezt a feszültséget vállalni, és megéri-e rátenni életüket az evan­géliumra. EBBE AZ EGYKORI TÖRTÉNETI SZITUÁCIÓBA szinte bele­robbant és felvillanyozólag hatott a Máté evangélista által ekkoriban papírra vetett jézusi példázat az elrejtett kincsről és az igazgyöngy­ről. Két rövid mondat, hadd idézzük: „Hasonló a mennyek országa a 'szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, amint megtalál, elrejt, örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi a szántóföldet. — Hasonló a mennyek országa a kereskedőhöz is, aki szép gyöngyöket keres; amikor egy nagy értékű gyöngyre talált, el­megy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt.” Mindkét példázat a mennyek országáról beszél, s mindkettő kincs­hez hasonlítja azt. Abban is megegyezik a két különböző élethelyze­tű kép, hogy erre a kincsre rá lehet találni, s aki rátalál, az mindenét hajlandó eladni, csakhogy az övé lehessen. Isten országának kincse olyan felbecsülhetetlen érték tehát, amely minden áldozatot megér! Üj hangot ütött meg Jézus példázata. Üj erőt: a felfedezés és meg­találás örömét kapták és kapják belőle ma is a tanítványok. Halljuk ki belőle mi is .ezt az új hangot és teljünk be mi is általa Hetvened vasárnapján új erővel. E VILÁGBAN, SOKSZOR VÁRATLANUL TALÁLJUK MEG az evangéliumnak nem e világból való, mégis e világban (a „szántóföld­ben”, amely a 38. vers szerint „a világ”) elrejtett kincsét. Az elrejtett kincsről nem tudott senki, csak a gazdája. Aki rábuk­kant, nem számított rá előre. A „bűnösök és vámszedők” számára éppoly váratlanul tárult fel ez a — messiási voltát elrejtő — kincs, mint később is annyiszor az egyháztörténet folyamán. Akár Augusti- nusnak az ige kincsére mutató váratlan élménye a milánói gyerme­kek „Vedd és olvasd” játéka során, akár Ady „csendesen és váratlanul átölelt az Isten” mellbevágó bizonyságtevése villan fel előttünk: mind azt példázzák, hogy érdemes mindent feladni a legnagyobb kincsért! Jézus szavainak a súlypontja egykor sem és ma sem Isten országá­nak nagy értéke akart lenni, hiszen ezt tudta mind a zsidóság, mind a tanitványi kör. A hangsúlyt sokkal inkább az érte való odaadás, odaáldozás örömére tette, hogy csüggedésre sokszor hajlamos tanítvá­nyait a szolgálat és a bizonyságtevés új lendületére sarkallja. Ezért hangzik fel ezóta nemzedékek hosszú sorának örömeként az ének: „Van örök kincsünk, becsesebb nincs nála földön, égen. Az arany, ezüst, drágakő csak por, ha hozzá mérem!” (760. ének) E FELFEDEZÉS ÖRÖME MÁSKOR A RÉGÓTA KERESŐ EMBER­NEK juthat osztályrészül Isten országa kincsének megtalálásakor. Keresztelő János tanítványaitól kezdve (Jn 1,35 k) napjainkig há­nyán leltek rá boldogan az oly rég keresett drágagyöngyre! Még aki minden földi javát eladta vagy feladta az evangélium kincséértr^KSfí) az is igazi belső örömmel folytatja a megkezdett Runeberg-éneket: „... Ki rátalált e kincsre már, nem ismer szegénységet, s nincs aki el ne nyerhetné e kincset, szent igédet!” Sokan élnek környezetűnkben — családban, gyülekezetben vagy munkahelyünkön —, akik régóta keresik az élet igazi értelmét, vagy a ritka, igazgyöngyértékű igaz embert, aki hozzásegíthetne annak meg­találásához. Hányán szeretnének biztos cél felé futni, de mivel azt nem látják — az oltári ige szavaival — csak levegőt vagdosnajc. MAI KORBAN ÉS KÖRNYEZETBEN ÉLŐ KRISZTUS-TANÍTVÁ­NYOK: már csak a ker.eső, igaz kincs után vágyó embertársainkért is sugározni kell belőlünk a nagy istenélménynek: az egyetlen, igaz kincsért érdemes mindent feláldozni! Fabiny Tibor Imádkozzunk! Uram, Krisztusom! Váratlanul találtam Rád a nagyvilág szántó­földjében. Add, hogy megmaradjon bennem holtomig e váratlan kincs öröme. Uram, Krisztusom! Régóta kerestelek és most megleltelek. Töltsd be azokat a szíveket is e mindennél nagyobb örömmel, akik nem is sejtik, hogy e drágagyöngyért érdemes mindent odaadni. Ámen. Bartók emlék-est az unitárius templomban A zeneszerző születésének 100 éves évfordulója kapcsán emlék­est volt a Nagy Ignác utcai uni­tárius templomban. A gyülekezet, az érdeklődők és a vendégek se­rege zsúfolásig megtöltötte a 100 éves templomot. Ott volt a zene­szerző fia, az unitárius egyház főgondnoka, Bartók Béla is. Álla­munk részéről megjelent Fűzfa Imre egyházügyi titkár. Dr. Ferenc József püspök áhí­tata nyitotta meg az estet. Majd Mátrai-Betegh Béla tartott em­lékbeszédet, jellemezve azt a Bar­tókot, aki zenéjével a népek testvériségének eszméjét akarta szolgálni. Az Eötvös Loránd Tudomány Egyetem „Bartók-kórusa" a Négy magvar népdal c. ciklust adta elő. Az énekkar szereplését hangula­tilag igen jól vezette be Illyés Gyula: Bartók c. verse, Jancsó Adrienn nagyszerű tolmácsolásá­ban. A Baross Gábor által vezé­nyelt kórus lelkesen, színesen, melegen énekelt, szugsesztív erő­vel szólaltatta meg Bartók mű­veit. Bensőséges pillanatokat hozott a befejezés: a házigazda, Husztí János' igazgató-lelkész azzal kö­szönte meg az elhangzott műsort, hogy az előadóknak „Dávid Fe- renc-emlékplakettet” nyújtott át. A jól sikerült est méltóképpen illeszkedett bele a Bartók-cente- nárium rendezvénysorozatába. Felemelő és maradandó élményt nyújtott a hallgatóknak. Gáncs Aladár — ZALAISTVÄND. A gyüleke­zet január 25-én tartotta közgyű­lését. Két kiemelkedő esemény­ről is megemlékeztek június 1-é.n a vönöcki gyülekezet tett látoga­tást Zalaistváridon, míg július 12 —13-án a zalaistvándiak látogat­tak Albertibe, E kirándulás al­kalmával látogatást tettek Buda­pesten az Evangélikus Országos Múze'"nban is. — SZARVAS. A megüresedett lelkészi állásra a Koszorús Osz­kár esperes és Csongrádi János felügyelő elnökletével tartott közgyűlés Nobik Erzsébet csaba- csüdi lelkészt hívta meg. — Gyere, menjünk a szeuratba. Csak az úton, míg ropog a hó a metsző hidegben lépteink alatt, mondja: — Te is beszélhetnél. Mondd el, mik a magyar keresztyének hitkérdései. A TEMPLOMBAN HÉT- NYO.LCSZÁZ EMBER. Valaki el­kezd egy éneket. Az ügyelő kán­tor pillanatok alatt felismeri s kiteszi a számát az énektáblára. Talán nem is kellett volna, hiszen már mindenki énekli a sajátos körtti dallamot, felütéses, kurta sorvégekkel, hosszú sorközi szü­netekkel. Ennek az éneklésnek lelke van. Alig-alig tudjuk mi ezt átvenni. Nem annyira a mondanivaló­mat gondolom át, mint inkább szívom a szeurat légkörét, míg előttem néhányan az énekek köz­ben beszélnek. Aztán felmegyek én is a szószékre ... Hazafelé csak annyit mond ba­rátom: „igazi gzeurati beszéd volt”. S különleges roston sült ha­lat készít ő maga, nyílt lángon. Hogy milyen az „igazi szeurati beszéd”, egyszer talán próbálom megfejteni. A légkör szüli, meg még sok más ezt a különös mű­fajt. „Maassa maan tavan mu- kaan.”

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom