Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-11-15 / 46. szám

Amikor azoknak áriunk, akik segíteni akarnak rajtunk Szinte naponta visz el az utam a mentőautók „csillaggará­zsa” mellett. Most még ott árválkodnak — ha jóval keveseb­ben is, mint régebben — szélben, fagyban, nyári hőségben s téli hózivatarban. Hála Istennek, már nem sokáig, mert ha­marosan felépül az Országos Mentőszolgálat székhaza, ahová nemcsak ezeket az életmentő járműveket helyezik el, hanem — ami még fontosabb — a bajba jutott, a közlekedési bal­esetet szenvedett, közvetlen életveszélyben levő embereket is ellátják azzal a felkészültséggel, amelyről nevezetesek a mentőszolgálat tagjai. A MENTŐSZOLGÁLAT VEZETŐI, ORVOSAI, ORVOS­TANHALLGATÓ „MENTÖTISZTJEI” és nemkülönben a gépkocsik vezetői „megszállott” emberek. Megszállottak ab­ban az értelemben, hogy életmentő szolgálatukat emberbará­ti indulatból — de fogalmazzunk a magunk nyelvén: feleba­ráti szeretetből —, valamiféle belső kényszerből végzik, és sohasem a „hálapénz” gyakran elharapódzott reményében. Ez az indulat, ez a szeretet vezeti őket akkor is, ha munkájuk közben gyakran névtelenek maradnak, Jómagam még egyszer sem ültem vagy feküdtem mentő­autóban; ez eddig kimaradt az életemből, de mindig felfigye­lek szirénázó vágtatásukra, és a rohanásuk közben csapkodó piros zászlócskájukra. Néha nagyon szomorúan figyelem ezt, mert a vijjogó szirénajelzés ide, a szélben csapkodó zászlócs­ka oda: a közlekedésben pillanatnyilag nem érintett partne­rek egy része oda sem figyel, mert számukra a legfontosabb az, hogy ók maguk, és minél hamarabb érjenek az úticéljuk­hoz. MÉG SZOMORÚBB ÉS MEGDÖBBENTŐBB LÁTVÁNY SZAMOMRA AZ, amit a bevezető soraimban említett „csil­laggarázsban” szoktam látni: a szépen, tisztán karbantartott gépkocsik mellett mindig akad olyan, amire azt lehet mon­dani, hogy csak a legkivételesebb esetben maradhatott élet­ben benne a beteg, a mentőtiszt, az orvos, a gépkocsivezető. . Mondom és írom, borzongató ez a látvány: felelőtlen, csak a maguk biztonságával gondolkodó emberek okoztak káro­kat és még helyrehozhatatlanabb tragédiákat — akarva vagy akaratlanul. Okoztak úgy, hogy önkéntelenül is el kell gon­dolkodnom: vajon olyanok vagyunk-e mi, emberek, akik még azokat is képesek vagyunk tönkretenni, akik másoknak — esetleg, egy adott pillanatban vagy a saját magunk —- megsegítésére igyekeznek, minden idegi, fizikai fáradságot és veszélyt vállalva segíteni? S képesek vagyunk-e nemcsak a szirénázó mentőautókat semmibe sem venni, sőt: vigyázatla­nul tönkre is tenni, hanem arra is, hogy a velünk, a mellet­tünk élőket közönyösen semmibe se nézni; mellettük közö­nyösen elmenni, vagy éppenséggel: magatartásunkkal, szere- tetlenségünkkel tönkre is tenni? PEDIG ÖK IS „SZIRÉNÁZHATNAK” — némán is —, je­lezve azt, hogy valami baj van velük, valami baj van körü­löttük csak éppen mi nem vesszük észre mindezt, hiszen na­ponta olyan sokszor rohannak el mellettünk a mentőautók. Azok, amelyeket mi nem teszünk tönkre. Hogy az autókon kívül levpkkel — éppen a szeretteinkkel mi történik, arról pedig nem készül baleseti jegyzőkönyv ... Csak Jézus jegyzi fel az egyik, utolsó példázata szerint: „Jöjjetek Atyám áídottai, örököljétek az országot, amely nek­tek készíttetett a világ kezdete óta. Mert éheztem és epnem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, beteg vol­tam és meglátogattatok ... Bizony, mondom nektek, amikor megtettétek eggyel is a legkisebb atyámfiái közül, velem tet­tétek meg.” (Máté 25) A példázat folytatásáról nem szeretnék írni, mint ahogyan még gondolni sem szeretek a mindennap látott, szétroncsolt mentőautókra. Mégis: mi sokszor tesszük tönkre azokat, akik­re magunk is rá vagyunk szorulva. Vámos József Kis gyülekezetek nagy erővel Mencshely nincs rajta minden térképen, mert kis falu. Mégis itt van a gyülekezeti központja annak a sok kis életerős leány- gyülekezetnek, amelyeket ezek­kel a helységnevekkel lehet ösz- szefoglalni: Nagyvázsony, Szent- antalfa , Zánka, Köveskál. Egy évtizede még három önálló egy­házközség volt ezen a területen, ma egy lelkész gondozza ezt a vi­déket: Horváth József mepcshe- lyi lelkész és veszprémi esperes­helyettes. Az összlétszám sem éri el az ötszázat. SZENTANTALFA arra példa, hogy egy kis gyülekezet is lehet erős és vihet végbe olyan tette­ket, melyeket egy nagy létszámú. Ma csak 60 evangélikus alkotja a gyülekezetét. De a templom kül­ső és belső felújítására 160 ezer forintot gyűjtöttek be úgy, hogy a Gyülekezeti Segély is, a Műem­léki Felügyelőség is segített. Még­is a templom felújításának leg­nagyobb gondja a 60 egyháztag­ra hárult. Százötven éves a szén tan tál fai templom, mai formájában. A be­járati ajtó felett ezt az évszámot vésték be a falba: 1831. De a to­rony nélküli, egyszerű régi temp­lomhajót 1787 őszén avatta fel Hrabovszky Sámuel dunántúli szuperintendens. A hálaadó istentiszteleten és közgyűlésen dr. Ottlyk Ernő püs­pök és Síkos Lajos veszprémi es­peres mutattak rá Isten igéjének hatalmára, aminek látható ered­ménye lett. A ma gyülekezete méltó az ősökhöz, akiknek szívét betöltötte a zsoltárvers: „Uram, szeretem a te házad hajlékát, a te dicsőséged lakóhelyét!” (Zsolt 26,8) Megható emlék marad a gyülekezet felügyelőjének Vidosa Kálmánnak, és sok évtizeden át Szolgált kántorának Király Jó­zsefnek, a gondnokasszonynak Se­lyem Sándornénak és a verset mondott Selyem Hajnalkának kö­szöntő szava. Becsülik, szeretik egyházunkat, templomukat és lel­készüket. ÖCS sohasem volt önálló gyü­lekezet. Közel kétszáz éves temp­loma ugyancsak felújításra szo­rult. Itt is csak 60 fő a gyüleke­zet létszáma. Most pedig már messziről lehet látni a dombol­dalon álló hófehér templomot. A teljes külső-belső felújítás, a tető átrakása, a harangok műkö­désének villamosítása, a padok átalakítása, új szőnyeg, új har­monium jelzi, milyen gonddal és lelkes áldozattal szereti templo­mát a kis gyülekezet. Hogyan ment végbe mindez? Egyéves átgondolt, de megfeszí­tett munkával. Volt, gki azt mondta: „Ez egy év az életünk­ből, de megérte.” Az öcsi gyüle­kezet 77 ezer forintot adott össze, a testvéri összetartozás tudatának jegyében pedig az ajkai és csé- kuti gyülekezet 79 ezer forintot. Most Győr Sándor ajkai lelkész szolgálati területéhez tartozik öcs. A közegyházi segély 70 ezer fo­rint volt. Talpalatnyi hely sem volt a templomban, amikor dr. Ottlyk Ernő püspök és Síkos Lajos es­peres elvégezték az ünnepi szol­gálatot. Jézus megújító kegyel­méről szólt a püspök igehirdeté­se, aki mindig és most is indítja az embereket az új életben való járásra, hogy az legyen a meg­újulás és a szeretet az élet min­den területén. Győr Sándorné ve­zetésével felnőtténekkar szolgált, majd gyermekkórus énekelt. Az ország talán legfiatalabb gyü­lekezeti gondnoka Baki Sándor, aki alig 30 éves, köszönte meg a lelkésznek és a gyülekezet tagjai­nak mindazt, amit a templom felújítása érdekében tettek. Aki az Isten házáért fárad, az az Is­ten ügyét szolgálja! Ottlyk Márta Népünk Nagy Temetője földjén Mire ezek a sorok megjelennek, a közelgő télre való tekintettel már bezárta kapuit a Mohácsi Történelmi Emlékhely. 1976. augusztusában készült el, amikor a vesztes csata 450. évfordulóját ünnepeltük. A sok változatos, évek alatt pa­tinássá sötétedett sírjel rendezett rendezetlenségében emléket állí­tott a tömegsírokban nyugvó név­telen ezreknek ... De „e gírkerttel emléket állítottunk rosszabbik énünknek (is), a széthúzó, az erő­ket szétforgácsoló keserves múlt­nak, hogy Mohács forrása legyen mai öszefogásunknak, teremtő ha­zaszeretetünknek” (Pilaszanovich Irén). Most, öt évvel a megnyitás után, az Emlékhely eddig betöl­tött szerepéről „vallatom” a leg­illetékesebbet, a látogató közönsé­get. Egyébként senki sem tudja pon­tosan, hányán voltak, csak hozzá­vetőleges becslések készülnek évente a látogatók számáról a vá­rosi tanácson. Már a nyitást kö­vető két hónap alatt 37 ezer láto­gató ..., azóta évente mintegy 80—100 ezer, a csúcsot 1978. jelen­tette: a nyitvatartás hét hónapja alatt 150 ezer látogató... Az idén is többen jártak itt, mint tavaly, mondják az itt dolgozók, s különö­sen feltűnő volt a sok külföldi. Ezek a számok együttvéve azt. je­lentik, hogy ezen a nyáron — csendben, feltűnés nélkül — itt járt a felmilliomodik ... A vendégkönyvben — lassan a tizenegyedik telik be, egyre vas­tagabbak —, általános a megható­dott köszönet, az őszinte megren­dülés szava. „Az Emlékhely nemzeti tuda­tunk méltó ápolója. Létrehozását köszönjük ...” — írják bonyhádi gimnazisták. Mellette öreges be­tűkkel ez áll: „Régi vágyam telje­sült, hogy itt járhattam” (S. J. és felesége Soltvadkertröl). Sokan jártak már itt falvakról és váro­sokból, Nyíregyházától Rábahid- végig, Békéstől Tatabányáig, is­kolások és nyugdíjas klubok, szo­cialista brigádok és IBUSZ-uta- sok. Oldalanként egy-két külföldi magyar Ipojyságról vagy Rozs­nyóról, Csíkszeredából vagy az „Üjhazából”... Írtak be cirillbe- tűvel arab írással, járt itt a XIII. Nemzetközi Zenei Tábor 140 hall­gatója rögtönzött koncertet is ad­tak, s itt járt idősebb testvéreivel Boglárka, aki a nevét is még csak nyomtatott nagybetűvel írja. A pécsi Anyanyelvi Konferen­cia résztvevői „meghatódva hall­gatták a csata történetét”. Ebben az évben utoljára végig­nézek a szobrokon és sírjeleken, a kopjafákon és a fejfákon..., megakad a szemem II. Szulej- mán gőgös fején. „Miként egy úr van az égben, Allah, úgy egy úr­nak kell lennie a földön is, és az én vagyok!” övén ott lógnak a le­vágott fejek ... Hát ezért úr vala­ki, hogy osztogassa a halált, el­vegye a másét, hogy félelmet kelt­sen késő utódokban is?! Kifelé haladva megsimogatom tekintetemmel Kanizsai Dorottya emlékoszlopát. Arca elnagyolt, szinte csak jelzés, zsákmánya sincs, de van két erős karja: a te- metetlenül maradt halottakat ő hantoltatta el... Amott egy úr, nyomában a halál, itt az Űflnak egy alázatos szolgálóleánya. Nemcsak emlékezni, tanulni is lehet ezen a helyen! Zászkaliczky Pál Folyóiratot vasó IVyugaü magyar irodalom A MAGYARSÁG EGYHARMADA él határainkon túl, többsége a szomszédos szocialista országokban. A nyugati orszá­gokban élő magyarok száma becslés alapján egymillió háromszázezer körül mozog.hat. A velük való kapcsolatot a személyi, rokoni szálaikon kívül a Magya­rok Világszövetsége ápolja. Munkájáról, hazai rendezvényeiről, köztük az igen je­lentős anyanyelvi konferenciáról ismé­telten hallhattunk a hazai hírközlő esz­közök útján. Lapunk is rendszeresen fog­lalkozik tevékenységével. Kevéssé ismert területről, a nyugati or­szágokban található magyar irodalmi tö­rekvésekről viszont most nemrégiben ol­vashattunk úttörő tanulmányt a Jelenkor kettős nyári számában. Béládi Miklós Bevezetés a nyugati magyar irodalomba címen közel 30 oldalas áttekintést adott. Szerényen vázlatnak nevezi a rendkívüli gyűjtő munkát kívánó feldolgozást. Any- nyiban helytálló ez a megnevezés, mert az anyagának számbavétele szinte elér­hetetlen az egész világon való szerteága- zása miatt. Megrendítő olvasmány: tanúi leszünk annak, ahogyan a szülőföldtől a legkü­lönbözőbb okok miatt távolszakadt, a ha­zai társadalmi berendendezkedéstől elté­rő, sőt azzal ellentétes világiján élő, több nemzedéket képviselő írók, költők, vagy egyszerűen csak a magyarságukat ápoló, a magyarságtudatot őrző irodalombará­tok heroikus küzdelmet folytatnak a ma­gyar kultúráért odakint. A nyugaton élő írók — mutat rá Béládi Miklós — egé­szen más helyzetben vannak, mint akár az anyaországban munkálkodó, akár a szomszédos nagy .magyar kisebbségi töm­bökben dolgozó írók. „A különbség fő­ként azon mérhető, hogy az ottani ma­gyar író idegen, nem magyar közegben, hanem befogadó országban alltot. amely­nek számára teljesen közömbös, hogy egyik állampolgára ismeretlen nyelven miket ró a papírlapokra.” A NYUGATI ORSZÁGOK MAGYAR ÍRÓJA szórványban él, távol az anya­nyelvi közösségtől. A nagyvilág távoli pontján megtelepedett, magyar nyelven alkotó író csak ritka esetben érezheti műveire a visszhangot, amely az írói munka egyik jelentős ösztönzője. A ma­gányos írói létezésből eredő kétségeket és szorongásokat kell legyőzni, s „újra meg újra meg kell küzdenie az írói munkához nélkülözhetetlen hitért és önbizalomért.” Nem veszi körül magyar irodalmi élet, mint a hazában vagy a magyar nemze­tiségi sorsban élő írót. Külön teher a nyugati magyar írón, hogy műve kinyomtatásának a költsége, terjesztése reá hárul. A megélhetését biztosító polgári foglalkozásából teremt­heti csak elő az anyagi eszközöket, ame­lyeket erre az ügyre áldoz. Müvének ala­csony a példányszáma, kevés az olvasó­ja. Ebben az írói helyzetben mégis al­kotni rendületlenül — ehhez mély elhi­vatottság és a magyarság szenvedélyes szeretet® kell. Számítsuk még hozzá — ennek tagla­lása nem volt a tanulmány feladata —, hogy a kinti magyarság jövője fogyó ké­pet mutat. Az idegen nyelvű tengerben a magyarságukhoz leghívebb szülők is ne­hezen tudják gyermekeiket inagyarnak nevelni. A magyarul íróknak még azzal a reménytelenséggel is meg kell birkóz­niuk önmagukban, hogy az odakint fel­növő legfiatalabb nemzedék vajon viszi-e tovább a fáklyát. Ebben a helyzetben az itthoni irodalmi élet és a magyar műve­lődés kisugárzásán roppant sok fordul meg. Ismertem Malmőben élő evangéli­kus magyart, akinek gazdag volt' a könyvtára itthon frissen megjelenít köny­vekből. NEMCSAK ADHATUNK azonban ki­felé, kaphatunk is onnan. Már maga az áldozatos küzdelmük a magyar iroda­lomért az idegenben — példaadó erejű lehet itthon. Ezenfelül van olyan több­letértéke a nyugati magyar irodalom je­lentős részének, amelyet a „kettős haza” valósága táplál. „Sokan vallják, hogy en­nek az irodalomnak a létét erkölcsileg az tartja fenn, hogy íróik egyszerre kapcso­lódnak a magyar hagyományokhoz és az általános emberi eszmékhez — ezt a két oldalt próbálják műveikben gondolatilag egységbe hozni.” Idézi is egyiküket Bélá­di Miklós: „nem a beolvadás, az asszi- milálódás útját kell választani, de nem is a visszavágyás az emigráció útja, mely meghasonlottá tesz. Az első feladat a kétnyelvűség elsajátítása annak érde­kében, hogy kétfelé érdeklődjünk és szolgáljunk, kétfelé közvetítsünk, két ha­zához kötődjünk érzelmi tekintetben is.” A magyar és az európai, még tágabban a világművéltség szintézisében, egységbe foglalásának jegyében születő kinti ma­gyar művek gazdagodás számunkra, az itthoni irodalmi éleiben élők és alkotók számára is. Beleélve magukat az új or­szágok lelkiségébe, mondjuk az angol szellemiségbe, műveltségi örökségbe, s ezt párosítva a magyar értékkel — ha­za felé is ajándékozó vállalkozás. Az irodalmi életet hordozó közösségek szerepe különösen fontos a nyugati ma­gyar írók számára. Az írói magányban, a szétszórt, kevés olvasóknak alkotva, „kivételes jelentőségre tesznek szert á társaságok és az írói csoportosulások.” Béládi Miklós tanulmányából igen nagy számban lépnek elénk a különböző ma­gyar társaságok, csoportok, írói körök, folyóiratok, mozgalmak, amelyek a ma­gyar művelődést ápolják odakint, és ki­csiny, de élő bázisai az irodalmi életnek, a magyarságtudat őrzésének. Ezek között jelentős helyet foglal el néhány egyházi jellegű, protestáns és katolikus mozga­lom. EGY ANTOLÓGIA IS megjelent a Szépirodalmi Könyvkiadónál szinte a folyóiratbeli tanulmánnyal egyidőben: Vándorének. A kötet elsőként ad hírt itthon a magyar költészetnek a távoli ágáról: nyugat-európai és tengerentúli magyar költők verseiből nyújt váloga­tást ugyancsak Béládi Miklós. Harminc- nyolc költő szól hozzánk 400 oldalról, három nemzedékhez tartozók. Külön cikket kívánna, hogy kicsit is belemé­lyedhessünk. Nem ugyanaz a hang, de testvérhang szólal meg benne: „önálló, eredeti irodalomnak kell tekintenünk” — írja az utószóban a szerkesztő. „Az antológia költőinek egyben-másban elté­rői a viszonya az anyanyelvhez, mint a hazai társaknak ... Jótékony hatásúnak, szemhatártágítónak és önfegyelemre serkentőnek bizonyult a második nyelv tökéletes elsajátítása.” A versek tartal­mában pedig megragadó módon kapcso­lódik össze a nagyvilág egy-egy messzi darabja a szülőföld, az emlékek, a ma­gyar múlt kútja. E költőknél a magyar nyelven való alkotás titokzatos, de va­lóságos összefüggések találkozó pontja. Nekünk pedig távolról jövő, magyar vol­tunkat átjáró sejtelmes áramlás. Veöreös Imre

Next

/
Oldalképek
Tartalom