Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-09-27 / 39. szám

Énnekkaraink életéből

Csak

Megrendítő szűkszavúsággal irányította a figyelmet az öregekre Baj or'Nagy Ernő dokumentumfilmje (Alkonyat Budapesten, szeptember 4., 2;1.55, tvl).

Nem kell sem a kamerának, sem a járókelőnek sokat keresgélnie, hogy járművek és emberek nyüzsgő áradatában öregekre, magányos öregekre találjon. Magyarországon kétmillió ember nyugdíjas, Budapesten minden negyedik lakos, a főváros hetedik kerületében pedig az ott élők egyharmada. Vannak bérházak, ahol többségben nyugdíjasok laknak. Vannak kórházak, ahol nagy ünnepek idején megugrik a magányos, és ezért ott közösséget kereső idősek száma. A film közölte ezeket az adatokat. A feltett kérdésekre az öregek a beletörődés fájdalmas szűkszavúságával válaszoltak.

Aki egyedül még egy moziba sem megy szívesen, megértheti-e, mit jelent húsz, harminc, negyven évet magányosan élni? Akit család és barátok vesznek körül, elképzelheti-e, mit jelent úgy egyedül élni, hogy még a segélykiáltásokat sem hallaná meg senki? Aki könnyen ver el százasokat, ötszázasokat, felfoghatja-e, hogyan kell ebből hetekig élni? Akik sokszor még megrendelt ételt is tányéron hagynak, át- élhhetik-e azok helyzetét, akiknek nincsenek étkezési szokásaik, mert ezt‘már nem engedhetik meg maguknak?

Anélkül, hogy lebecsülnénk az anyagiakban való szűkösséget, hozzátehetjük: legnagyobb hiány barátságos, segítőkész emberekben, az emberi közösségben van.

Gyülekezeti közösségekkel vagy gyülekezeti alkalmakkal kapcsolatban panaszként szokott elhangozni: „szinte csak öregek vannak”, „szinte csak öregek járnak”. Csak... Csak? Amíg élnek, nem a múlt, hanem a jelen gyülekezetét alkotják. Ahogyan ők ma közöttünk élnek, az — más egyébbel együtt — a mi világunk színvonala, társadalmunkról és közösségeinkről, rólunk készített fénykép.

Ha az idősek sokan vannak a gyülekezetben, ha ők vannak jelen, akkor ez azért is van, mert társadalmunk igen jelentős részét ők alkotják. Ezért az a gyülekezet, ahol idős emberek vannak, nem a múlt ittfelejtett emléke, hanem, a mai élet egyik legnagyobb társadalmi problémájával találkozó közösség. A feladat pedig nemcsak az, hogy felkészítsük őket a holnapi útra, hanem feltétlenül az is, hogy együtt- járjunk velük a mai úton.

A budapesti és vidéki alkonyat így lehet a keresztyén gyülekezet számára virradat.

Csak így.

R. A.

MISSZIÓI SZAKEMBER KÍNÁRÓL

Külföldi missziói invázióktól, melyeket külföldi missziói társulatok szerveznek a Kínai Népköztársaságba, óvott Wilfried Blank, az NSZK-beli evangélikus egyház (EKD) Ázsia-referense az ökumenischer Rundschau c. folyóiratban.

A egyház növekedése Kínában elgondolkoztató jelenség. A keresztyén hitnek arról a megújulási készségéről tanúskodik, melynek az üldözés idején nincs más forrása, egyedül Isten igéje. Az egyházi ébredés kevésbé szenved a megszorítások és a képzési hiányok miatt, mert a hit alapvető értékei nem ezektől függnek. Ezért a kínai egyházban nincs „elveszett nemzedék”, még akkor sem, ha lelkészei öregek és a fiatal nemzedék csak idén márciusban kezdhetett teológiai tanulmányokba Nankingban, húsz év után most először.

Az ige, mely terjed, s melyet sem belső nehézségek nem gátolnak,.sem pedig külső jóindulatú

segítség lényegesen nem tud előmozdítani, reformátori felismerés, mely Kínában valósággá lett. Ezen a háttéren kell feltenni a kérdést, hogy milyenek legyenek a kínai egyházzal való kapcsolatok, hogy ne veszélyeztessék annak életét.

Az ökumenében olyan nagy érdeklődés tapasztalható a kínai egyház iránt, hogy a kínai keresztyének kapcsolataikat megválogatják. Nyilvánvaló, hogy minden olyasmit igyekeznek elkerülni, ami a hatalomátvétel előtti állapotokra és kapcsolatokra emlékeztet. Olyan kapcsolatokat részesítenek előnyben, melyekben önállóságukat nem látják veszélyeztetve. Rendkívül felháborító, hogy Hongkongban és másutt öntevékeny missziói társaságok, kicsik és nagyok, a Kínába való bevonulás napjáról álmodoznak és már most nem is mindig igazán segítő iratokat csempésznek Kínába, hogy a remélt keresztes hadjáratot így előkészítsék.

„Aki

Már a cím is mutatja, hogy a most sorra kerülő kórusok a kisebb; létszámúak közül valók. A „kisebb” jelző itt nem értékítélet. Hiszen Isten a hűséget nézi, a szolgálathoz való önzetlen viszonyt, az örömöt, amellyel ezek a kisebb kórusok szolgálnak, és látni fogjuk, hogy ezen a téren van mit tanulni tőlük.

Ba lassagya rmat

t— Az énekkar vezetője így nyilatkozik: — A nevem Zolyómi Páíné. 15 éves koromtól ülök or- gonapadon és azóta foglalkozom kórussal is. Nincs vizsgám vagy oklevelem, csak igyekeztem és hittem abban, hogy amit csinálok szükséges és hasznos. Mert az éneklés engem és másokat is közelebb visz Istenhez, és van-e ennél fontosabb? A kórus 15—18 tagú. Nem szervezték, nem alakult, egyszerűen az történt, hogy néhány ember, aki szerette Istent és a zenét, összeállt baráti, testvéri alapon.

— Mikor szerepelnek? — teszem fel a szokásos kérdést.

— Az ünnepes félévben. Advent minden vasárnapján, Karácsony este és Karácsony ünnepén, minden böjti vasárnapon, Nagypénteken, Húsvétkor, Kantáte vasárnapján és a templomszentelési ünnepén.

— Mik a közelebbi és távolabbi tervek?

— Megmaradni, létszámban gyarapodni. Tudásunkat bővíteni, színesíteni. Fiatalokat nevelni. Zeneszerzőktől, szép, új, és köny- nyen megtanulható darabokat szeretnénk kapni.

Cinkota

A hűséges templomba járó. szépen adakozó gyülekezetben is működik énekkar. Mielőtt a mai karvezetőt megkérdeznénk az egykori cinkotai káplánhoz, Tóth-Szől- lős Mihály espereshez fordulunk, hogy mondjon el néhány mozaikot az énekkar múltjából. Emlékei közt kutatva, mosolyogva, szeretettel idézi fel a múltat:

— HÁZASSÁGI ÉVFORDULÓ. Varga Árpád szepetneki lelkész és felesége, sz. Dezső Edit, Eva, a gyülekezet kántora augusztus 25- én meghitt családi körben ünnepelték házasságkötésük 25 éves évfordulóját. „Most azért marad a hit, a remény, a szeretet, e három: ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.”

hű a kevesen...”

Négy kisebb énekkarunk

— 1948 táján vettem át a kórust. Rendszeres helyi szolgálat mellett sokat jártunk a pesti és Pest környéki gyülekezetekben is. Emlékezetes az 1949-es fóti egyházmegyei kórusverseny: igen sok énekkar vett részt és mi a második helyen végeztünk. Esküvőkön is énekeltünk. Ugyanebben az évben volt egy egész napos kiskőrösi szolgálatunk is.

— Mondj valamit az énekkar benső életéről!

— Jellemző volt. hogy jórészt házaspárok, családok jártak. Nagy volt a lelkesedés, erős volt az összetartozás tudata. A próba sokszor este 11-ig is eltartott. Kiskőrösi utunkra 40—50 tagú kórus ment.

Schultz Jenöné vezeti és tanítja a kórust, amely kb. 30 tagú.

Jelenleg csak könnyebb darabokat énekelnek, mert többször nincs tenor, másrészt kevés a próba és a létszám is ingadozó. Igen jelentős a lelkész további közlése:

— Pár évvel ezelőtt végiglátogattuk a nógrádi gyülekezetek nagy részét és ezeket a látogatásokat a gyülekezetek viszonozták, ha nem is énekkarral, de másirá- nyú szolgálattal, szerepléssel. Terveink: új tagok beszervezése, több próba, hogy itthon is és más gyülekezetben is újra több szolgálatra vállalkozhassunk és a Lutheránus Világszövetség 1984. évi nagygyűlése évében színvonalasan tudjuk szolgálni.

Nincs idő a régi karvezetők nevét végigsorolni. Hadd említsük meg Blatniczky Jenőnét, aki hu-, zamos ideig vezette a kórust, és Trajtler Gábor egyházzenei igazgatót, aki 1957-től vette át a munkát és vezetése alatt az énekkar minőségileg sokat emelkedett.

Adjuk át a szót a kórus jelenlegi vezetőjének, Erdélyi Csillának:

— A jelenlegi kórustagok életkora (néhány 16—17 évest kivéve) 40—50 év között mozog. Főleg nagyünnepi alkalmakkor énekelünk, de ezenkívül teadélutánokon és vasárnapi istentiszteleteken is örömmel szolgálunk. Pl. böjtben három vasárnapon is énekeltünk. Tervünk a kis létszámú (17 tagú) kórus létszámának emelése.

— Szívből kívánjuk, hogy a cinkotai énekkar tervei valóra váljanak, hogy mire a megújított templom elkészül és kézben lesz egyházunk új énekeskönyve, ez a lelkes kis csapat segíthesse a virágzó gyülekezetét az énekek megtanulásában is.

Várpalota

Vanya re

Az énekkarral kapcsolatban Schultz Jenő lelkész beszámolójára támaszkodunk:

— A jelenlegi énekkar kb. 30 éve alakult. Volt előtte is, ezt még az egyházi általános iskola egyik tanulója vezette. 30 év óta

— HÁZASSÁG. Ifj. Szabó István műszerész és Marton Iflargit Piroska kórházi laboráns szeptember 5-én tartották esküvőjüket a dunaegyházi templomban. Az igét Szabó István dunaegyházi lelkész, a vőlegény édesapja hirdette. „Tégy engem mint pecsétet a szívedre és a karodra.”

Németh Ferenc lelkész beszámolójából ide kívánkozik, hogy a kórus 1969-ben alakult. 14—16 tagú. Valamennyien 28 évnél fiatalabbak, három szólamban énekelnek. Alkalmi és nagyünnepi szolgálataik vannak. Vezetőjük Kormos Danielné. Űk is szeretnék a kórust továbbfejleszteni, ezért a gyermekbibliakör tagjaiból különálló kis énekkart alakítottak. Ezt Németh Ferencné vezeti, és 2—3 hetenként az istentiszteleten egy- szólamú énekkel, vagy kánonokkal szerepelnek.

A négy kórus életébe bepillantva látjuk, hogy lelkesen dolgoznak. Mások és mások a lehetőségek. Fontos, hogy az adott feltételek alapján dolgozzanak, és helyesebb könnyebb darabokkal szolgálni, mint „túl nagy fába vágni a fejszét”. Hadd emeljük ki külön is a várpalotai példát, ahol a gyermekkar kánonokkal, vagy egyszólamú énekkel, de szolgái! Igen helyes, hogy Vanyarcon már gondolnak az LVSZ nagygyűlésére. Ez valóban jó példa, hogy más énekkarok is hasonlóan készüljenek erre a fontos alkalomra! Mind a négy énekkart a kévésen váló hűség jellemzi. Nehézségeiket is őszintén feltárják. De a gyökér, a hit és a szolgálat vágya mindenütt megvan. Külön ki kell emelnem a balassagyarmati karvezető szavait, melyekből az egyházzenei munka fontosságáról való szilárd meggyőződés, lelkesedés, vállalkozó szellem, kezdeményező kedv olvasható ki. Igényeik, javaslataik, ötleteik vannak.' (Pl. egyházmegyei kántortalálkozót kérnek.)

Köszönjük e „kis” énekkarok hűségét, szolgáló kedvét. Reméljük példájuk vonzó lesz más gyülekezetek számára is.

Gáncs Aladár

Ápuly Lajos:

Reményik Sándor vallásos versei

Áprily Lajos Álom egy könyvtárról címen ebben az évben megjelent 31 esszéje között szerepel az alábbi írása. A kötetet augusztus 9-i számunkban ismertettük ezen a helyen. A kötet összegyűjtőjének és gondozójának.' Ugrin Arankának jegyzete szerint Áprilynak az itt következő cikke a Napkelet című egykori folyóirat 1933. évi első számában jelent meg. Az írás azonban eredetileg Reményik Sándor Kenyér helyett című, 1932- ben megjelent kötetének a bevezetője. Az első — az alábbiakban nem közölt — rövid bekezdésben Áprily Lajos elmondja, hogy a versgyűjteményt, kiadói biztatásukra, R.eményik Sándor maga állította össze. „Régiesen hangzó szép magyar szóval .istenes énekeit’ kértük tőle.”

A Kenyér helyett című kötethez személyes élményünk fűződik. 1936. márc. 7-én, Reményik Sándor soproni felolvasó estjén a birtokunkban levő kötet dedikálását kértük tőle. Most is kezemben tartom, e sorok írásakor. Ezt írta bele nekünk akkor a költő: Ige, kenyér helyett. A cimadó vershez kapcsolódott mély értelmű magyarázatként ez a dedikáció. Nem tudja a köveket kenyerekké változtatni az éhező milliók számára. „Csak” igét tud adni.

Reményik Sándor istenes verseit — a Kenyér helyett egykori kis gyűjteményt sokszorosan meghaladó számban — éppen egyházunk adta ki az idén, a költő unokahúgának, Imre Máriának gondos és szorgos gyűjtésében. Jelt ád az Isten címen. Reményik Sándor „vallásos versei” a teljességükben bonyolultabb és árnyaltabb képet mutatnak, mint Áprily Lajos egykori értékelése. De Áprily gyönyörű

nyelven megírt elemzése minden sorában a mélyre ás, és a szenvedő lélek vallomásaiban, Isten felé kiáltásában felfedezi az örömszerzést, tehát — „evangéliumot". A lelki kenyeret.

(Veöreös Imre)

Vallásos poéta: szokatlanul csendülő szó az elvilágiasodott irodalomban. Istenes ének. a költő és az istenkereső lélek kettős sugallatával: külön érték a lírai áhítat mai, külső kifejezést ritkán kereső korában.

Azok, akik az erdélyi költő egész lírai termésén át tudnak tekinteni, az 1918- ban megjelent Fagyöngyök-től, s a gazdag termés mögött keresik a lélek legállandóbb tulajdonságait, Reményik rendületlen eticizmusában és szinte aszkéti- kus eszményiségében találják meg költészetének legátfogóbb vonásait. Ez az esz- ményiség korán megtalálja az érintkezést Vajda János végtelenségi távlataival, s mindazzal az érzelmi és gondolati súllyal, melyet mélyében hordoz a XIX. század magyar költészete. De a magyar irodalmi területen túl is megtalálja a maga rokonait. Költői emelkedésének első idejében Rilkét fordít — egész füzetre valót az Isten-versekből —, s az egyéni nyomaték súlya és a közvetlenség erejével ható nyelv több ponton árulkodva érezteti a lélekrokonságot, mely az idegen költőt és

magyar fordítóját egymással összekapcsolta. Talán nem tévedünk, ha itt keressük a forrásbontó erőt és indítást Reményik vallásos verseinek történetében. Az ilyen lázas sorok: „És ha letörnéd mind a két karom, Én puszta szívemmel is megragadlak” — mélyen és sokáig rezeghettek a fordító emlékezetében.

De istenes költészetének forrása mégsem hatás, hanem lüktető élet, a maga szenvedő élete. Harc, amelyben a legfinomabb idegrendszerbe kötött legmakacsabb emberi idealizmus szembekerült a kor eszményirtó durvaságával. Kettős összeütközés tragikuma táplálja szakadatlan ezt a lírát: a kényes idegek nehéz tusakodása az életért és az eszményiség állandó ütközése az örömtelen korral. Ez a nehéz küzdelem fejti meg Reményik költői fejlődésvonalának azt a titkát, miért halad a régi szociálisan kiható, s később is az örömszerzés programját vállaló és hirdető költészet útjáról a mindjobban zárkózó individuális líra szőkébbnek látszó körei felé. Harmadik harc ez, s a három közül nem a legvértelenebb: örök vívódás árán feladni a missziósnak hirdetett költészet vonalait, s beérni az egyéni szenvedés pátosztalanabb hangjának a megszólaltatásával. A „tudjam, mögöttem százak, ezrek lánnak” Imádságban kért régi öntudata helyett zsoltárosan íeljajduló versben panaszolni:

í De én Istenem, minek annyi szántás

Egynémely hamar hervadó virágért?

Egyéni szenvedésről panaszkodni: sze- mérmi kérdés. Szemérmetes poétára nézve többszörösen az. De van egy helyzet, melyben a szenvedő lélek kikapcsolódhat a szégyenkezés gátlásaiból, s vailomáso- san egyéni mer lenni, mikor az Istennel beszél. A szociális és az individuális költő hosszú, vérveszteséges harca Remé- nyiknél az istenes énekekben jut nyugvópontra. Ezekben úgy mondhatja el panaszait és viaskodásait a békességért, hogy a? embereken túlnéz az assisi szent „örök halmainak nosztalgiájával”. Nem a hinni akarásból születő „hitetlen hivés” ihleti ezeket a verseket, hanem a magányosan szenvedő lélek örök honvágya a vallomástevés békessége után. Nostalgie des collines éternelles (A szöveg gondozójának magyarázó jegyzete: Sóvárgás az örök dombok után.). Hiszen lényege szerint eddig is az volt az ő költészete.

Így .teljesül be rajta a régi Reményik- vers eszményi követelése: „Istentől kapott nemeslevele” lesz az érzésének. Így lesz a verse „szó ..., melynek gyökere földi szenvedés, de koronája csillagokig

ér

__ A szenvedés panaszát tartóztata

gá

tak elsodrása után így jut el Reményik régi lázban tüzesedett hangosabb költészete a legölelőbb és legmélyebb humánumig: a zsoltárig.

Ami ebben az útjában dalra indította, itt van ebben a kötetben. S mert az örömszerzésről hiába akarna lemondani, adnia kell valakinek. Nekünk adja. Mindnyájunknak. Kenyér helyett.