Evangélikus Élet, 1981 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1981-09-06 / 36. szám

Aceton — Mondjátok meg, mennyibe került, és én megmondom, hány deka volt a párizsi — első szünidei munkájának ta­pasztalatával így dicsekedik öntudatosan a nagylány. Bevezetés volt ez a munkavállalás az életbe, a felnőttek életébe, de milyen bevezetés? Az egyik héten még látta a televízióban, amint ellenőrzés marasztal el egy üzletet —, a következő héten már az ő dolga volt, ^mit látott: ecetes víz­ben mosta a romlásnak induló félvágottat. Túljártak mások ’észén, mások pedig az övékén: átmeneti tojáshiányukban nagyvonalú segítséget nyújtott egy másik bolt, így rájuk sózta zapuló tojásait. Néhány hét élménye könnyen megrendítheti mindazt, amit szülői ház és iskola a munka szépségéről, helytállásáról, be­csületről, emberségről mondtak. Talán ilyen tapasztalatokra is szükség van, hogy a fiatalok ne túlságosan gyermekként lépjenek a felnőttek világába, hanem a valóságot lássák. ' Valóság. Aki a szünidőben kicsit többet ült képernyő vagy filmvászon elé, hogy láthassa, mit néznek vagy mit láttak már serdülő gyermekei, annak alkalma lehetett a valóságot látnia. Nem egyszer a — szó szoros értelembe vett — fertel- mes valóságot. Dohai István és Szomjas György „Rossz em­berek" című filmjében (augusztus 8, tv 2) mindezt sűrítve kapta a néző, és a látottakon nem javítottak a bevezető tár­sadalomkritikai megjegyzések sem. Szükséges, hogy felnövekvő gyermekeink hiábavaló áb­rándképek helyett a való életet ismerjék meg, valós körül­ményekre, készüljenek fel. Mégis, úgy érzem, a probléma ke­vésbé az, hogy a valóság előtt szemet hunyunk és álmokat kergetünk. Inkább az, hogy realizmus címén a rosszat lát­ják a fiataljaink, csak a rosszat, hiszen a jót láttatni unal­mas. Az a bajunk, hogy felnőtteket is, fiatalokat is megigéz- nek és megbénítanak, kiábrándítanak és megkeserítenek a valóság' riasztó modelljei. A rossznak a modelljeivel pedig nem tartanak lépést a jónak a modelljei. A szép, meleg, igaz emberség modelljei — ilyenek is vannak azért —, túl egyszerűnek, túl könnyűnek, túl édeskésnek, túl unalmasnak tűnnek. Van igazság abban a kritikában, hogy a filmbeli Kramer család valahogy túl gyorsan békült meg. Minek is válnak azok, akik ilyen nagy tapintattal és megértéssel tud­nak válni, osztozni, közös gyermekük felől dönteni? A nagylány most már tudja, hogy acetonnal le lehet mos­ni a zacskós tej szavatossági jelét, és méltányolta az ötlet- gazdagságot, ha most még nem is alkalmazták a tudást. De fordítunk-e legalább ugyanannyi képzelőerőt annak megtalá­lására. hogyan lehetne szebben, jobban, békességben, igazab­ban, emberibben élni? Gazdag fantáziára van szükség a valóság bemutatásához. Megváltoztatásához azonban még többre. Művészeknek és kereskedőkne, tudósoknak és lelkészeknek, ellenőröknek és hívőknek van-e elég fantáziája és energiája erre: nemcsak elriasztani a rossztól, hanem vonzóvá tenni az igaz emberit? És van-e nekünk? R. A. i?€gM csilláit eltérésit e .w sjr A Lutheránus Világszövetség NSZK-beli Nemzeti Bizottságá­nak világszolgálati osztályát ve­zette dr. Ernst Eberhard (67) egyháztanácsos, aki most nyuga­lomba vonul. Utóda Edmund Ratz (48) lel­kész, aki eddig a Bajorországi Evangélikus Egyház ökumené-re- ferense volt (1977—1981). Ezt megelőzően pedig 1965—1977 Bristolban (Anglia) és London­ban volt a német gyülekezet lel­késze, s a Nagy-Britanniai Luthe­ránus Tanács elnöke. Üj hivatalát 1981. szeptember 1-én veszi át. 1 A Teremtő „kartográfiai inté­zetében” precíz munkát végeztek Évmilliók óta változatlanul azo­nos a csillagtérkép. Arányokat, pályákat, adatokat sohasem kel­lett módosítani. Abrahám. Ham­murabi, Mózes ugyanazon az égi térképen tájékozódott, mint jó­magam. s ha megéli az emberiség a harmadik, negyedik évezredet, ugyanúgy fog az esthajnali csil­lag, a Vénusz kékes fényében gyönyörködni, mint Nagy Sándor, Julius Ceasar vagy Napóleon Csillag még nem tévedt el az égi országúton. A FÖLDI ORSZÁGÚT MÁS és más a földi térkép is, az emberek által felmért, megrajzolt tájékoz­tatóeszköz. Ez a térkép változiK, adatait módosítani kell legalább 'tíz évenként. Itt van pl. egy fa­lucska a Börzsöny ölében. Ügy élt emlékezetemben, hogy alig le­het megközelíteni kátyús, tengeiy- törő útja miatt. Lerongyolódott házai sártengerben gubbasztanak, reménytelen, jövőtlen társadalma alig várja az alkalmat, hogy meg­szökjön e .sivár valóságból. Mon­dom.. így élt az emlékezetemben, pedig csak 20—25 éve jártam itt. Külön is csodálkoztam, hogy „nagy” jelzőt tapasztottak a falu nevéhez S most. amikor ismét vi­szont láttam, mintha egy eltévedt csillagba botlottam volna. Nagy- börzsönyről van szó. Megkérdezhetné valaki, mi szél hozott erre a vidékre, ahol fogal­maim szerint még a madár sem jár. Mi az a fontos üev. ami . miatt írunk e világtól — földrajzi érte­lemben különösen! — elzárt. Isten háta mögötti faluról? Mi készte­tett arra. hogy 36 fokos Reaumur- ban — Celsiusban 40 fok! — ol­vadó aszfalton hirtelen odako- csizzak? Megvallom őszintén, .en­gem a téma izgatott, s témáért olykor a „világ végére” is elme­gyek. nem ismerek fáradtságot. NOS, A TÉMA A DUNA-KA- NYAR volt. melynek jövőjét oly sokan aggódva fürkésszük a meg­építendő erőmű, vízlépcső miatt. Persze gondolhattam volna, hogy Nagybörzsönyt ez a probléma tá­volról sem érinti, hiszen á Duná­tól legalább 20 km-re van. De még a közelében csordogáló Ipoly serp veszélyezteti. Nemcsak a 6—8 km-es távolság miatt, hanem azért elsősorban, mert legalább 300 m magasan fekszik a tenger színe fe­lett. Viszont a nagybörzsönyi pa­punk, Dedinszky Gyula, a Duna­kanyar Intéző Bizottság (jelenleg Közép-Dunavidéki Intéző Bizott­ság) tagja, s gondoltam, bármilyen messze is esik a faluja a tény­leges Duna-kahyartól — hazánk egyik legtüneményesebb természe­ti szépségétől —. vallatóra fogom, hogyan került Nagybörzsöny az előkelő, megkülönböztetetten em­legetett Duna-kanyarba. A nagybörzsönyi evangélikus templom Sokat nem kellett gyóntatnom, mert amikor Nagybörzsönybe ér­tem a szikrázó verőfényben, a fa­lu maga vallott. Csak hunyorog­tam. Nem a fényözön vakított, hanem a hegyek ölén pihegő cso­da, az eltévedt csillag. S végképp érthetetlen maradt számomra a faluról fentebb vázolt kép. Lehet, hogy a háború utáni évek ron­gyait öltötte akkor magára? KI HINNÉ AZT, hogy Szobtól 20, Budapesttől 80—90 km-re egy valóságos „műemlék rezervátum­ra” bukkanhat az ember anélkül, hogy csak romok felett kellene keseregni, mint egyebütt? Ki gon­dolná. hogy az alkotó kedv ilyen pompás tobzódása mellett ez a település falusi színvonalon re­kedt meg, holott ekkora múlttal, műemlék csokorral legalább váro­si rangra kellett volna emelked­nie. De talán á rfeve őriz valamit a derékba tört fejlődésből, kapott egy előnevet, jelzőt, amelyet ugyan napjainkban fintorogva ej­tünk ki. viszont felfedi múltjának valóságát. Mert Nagybörzsöny minden, csak éppen nem „nagy”. A háború előtt több mint kétezer lakosa volt, ma durván a fele, pontosabban 1180, amint erről Glázer László tanácselnök tájé­koztat. Sorjába kell mennünk, hogy az ellentmondásokra fény derüljön. A lépéseknél Dedinszky Gyula igazít ei. S kezdem érteni, hogy ez a lokálpatriótá evangélikus lelkész, hogyan vívta ki a társada­lom megbecsülését, s lett egy ran­gos testület., a Közép-Dunavidéki Intéző Bizottság tagja. Mert De­dinszky ugyan az Alföld, köze­lebbről a Viharsarok szülötte, mégis itt eresztett gyökeret, s va­lami megmagyarázhatatlan, oltha- tatlan szeretettel csüng e hegvek, koszorúzta kicsiny falun. Tizen­hét éves múltja alatt úgv született újjá Nagvbörzsöny. hoav a szelle­mi vakolókanalat mindig kezében szorongatta, minden kis szegletét ismeri, s úsv mutogatia. mintha keze munkája lenn^. Pedig csak bábáskodott mellettük. De bábá­nak lenni egv úi élet támadásánál is felettébb megtisztelő feladat. NAGYBÖRZSÖNYNEK JE­LENTŐS SZEREP JUTOTT az egyháztörténetben is. Nem mintha e falu irányította volna a magyar- országi evangélikus egyház törté­netét, de a falu népe a település kritikus helyzete miatt többet megélt történelmünkből, mint sok más. Utaljon erre nemzetiségi helyzete is. Az utazónak nyilván szemet szúr a helység kettős ne­ve: Nagybörzsöny. Deutsch Pil­sen. A német etnikum parányi tö­redéke kis sziget volt itt minden­kor a magyar és szlovák telepü­lések sorában. Elszigeteltségének egyik biztos, kitapintható jele! hogy nyelvezete önállóan fejlő­dött, olyan német nyelvet beszél­nek. amelyet nem értenek sem a hazai, sem a külföldi németek. Azzal a tévhittel magam is talál­koztam, hogy „angolszászoknak” vélték magukat. Tulajdonképpen a nyelvi kér­déssel érintjük már a község ere­detét. Bár a falu történetét sokan kutatják, de — amint azt De­dinszky mondja — nem szívesen (Folytatás a 6. oldalon) „Isten tenyerén ülünk Gondolatok egy antológia olvasásakor Vegyük kézbe ezt a könyvet. Nézzük először a borító arcképéit. Tizenhat fér­fiú. Van valami furcsa ezeken a képeken, szinte valamennyin. Igen, talán a sze­mük. Keresem a megfelelő szót, amivel nézésüket jellemezhetném. Fáradtság? Szomorúság? Talán inkább megtörtség. De nem Ady bús, nagy szemeit látom bennük. És a homlokukat, arcukat fel­szabdaló ráncok. Mélyek és súlyosak. De nem Nagy László barázdáit látom ben­nük. Pedig: fiatalok, fiatal írók. írónak lenni rangot jelent egy olyan nemzetben, ahol annyiszor ők és csak ők vették há­tukra — filozófusként és népvezérként is — a nagy, közös ügyeket. TIZENHAT ELBESZÉLÉST, regény­részletet tartalmaz ez a könyv, s szerzőik csakis az elődökhöz méltó tehervállalás alapján jogosultak az író név viselésére. Lapozzunk bele a tizenhat fakó szemű és megtört arcú férfiú közös kötetébe. De mielőtt egy sort is elolvasnánk, kísérel­jünk meg levetni minden előítéletet. A mkat is, amelyek — jogosan vagy fél­ív -rtés miatt — a mai ifjúsággal szem- b 'n támadnak (közöny stb.), de azokat is, amelyek a fiatal írókkal kapcsolatban to­lulnak elénk (öncélúság stb.). Most-tehát laoozzunk bele a könyvbe. Belelapoztunk, sőt valamennyi írást vé­gigolvastuk. Záró megállapításunkat elő­rebocsátjuk: összességében jó ez az an­tológia. örvendetes, hogy megjelent. Ha irodalmunk távprognózisát kell ennek alapján megalkotnunk — joggal bizakod­hatunk. • AZ ÍROK NYELVEZETE, stílusa meg­ítélésében valóban le kell vetkőzni elő­ítéleteinket. Véget nem érő, interpunktá- lás nélküli körmondatok, meghökkentő jelzős szerkezetek és szóalkotások, a szleng gyakori használata — formailag. Üj világ- és történelemszemlélet.- a szerelem merészebb ábrázolása, az elődökével sza­kító értéknormák — tartalmilag. (Szó sincs arról, hogy ezekre minden esetben rá­bólintanánk: Baranyai László kútba le­szálló hősének egoizmusa pl. elfogadha­tatlan. vagy néhány írónál öncélúnak érezzük a naturalista szóhasználatot.) De látnunk kell e szemlélet pozitívumát is. Ez pedig: a meg nem alkuvás. Egy nem­zedék öntudata. Olyan nemzedéké, amely saját útját akarja járpi, vállalva annak kockázatát is, hogy — átmenetileg — esetleg zsákutcába jut. A KIDOLGOZÁS GAZDAGSÁGA MELLETT meglepően sokszor egybeesik a fiatal írók problémaköre. Egyrészt a jelen izgatja őket: hogyan lehet gyakor­latban megvalósítani az új értéknormá­kat, másrészt a történelmi közelmúlt: ho­gyan okulhatunk abból. A valósággal be­robbant új tehetség, Kornis Mihály írá­sában ötvöződik leginkább e kettő. Elbe­szélése háttere a pesti zsidóságnak — ta­lán csak a Nobel-díjas lengyel Singeré- hez hasonlíthatóan — ábrázolt világa. A 70-es évek abszurd módon ábrázolt visszásságai mögött, azzal összefonódva húzódik a háború élménye, de a megszo­kottól eltérően egy gyerek nézőpontjából, aki annak a világnak az abszurditását még nem érzékeli, az igazi nagy bűnt még nem tudatosítja. Fábián Lászlónál a boncasztalra fektetett kor az ötvenes évek, a vizsgált közeg a parasztság. A vál­tozásokat még nem egészen értő szemlé­letet tükröző mondatok egy kor doku­mentumai: „aszonták, ünnepet nem kö tartyani, mer a csak a klerikális reakcijó mövö vóna”; vót, aki kiszen áát a följe- lentisre. Hittik is, nem is, ho vvannak il­lenek”; „ha a Nasztalin nevit meghallot­ta. mingyá tapsuni kezdett, mer ezt i hal- lutta a rádióbu is”. Ugyanezt a kort mu­tatja be egy harmadik nézőpontból Osz- tojkán Béla nagyon szép írása. Regény- részlete a cigányság otthonkeresését tük­rözi : ahol vallásosság keveredik baboná­val, a fantázia a valósággal. Világuk zárt és öntörvényű — de fájdalmasan kiszol­gáltatott. TOVÁBBI CSOMÓPONTOKAT KE­RESVE az emlékezés szökik szembe: - négy írásnak is alapja a múlt és a jelen összemosódása. A tehetségét már több­ször bizonyító Csapiár Vilmos Függeléke ismét ebbe a korba vezet: a gyerekkori házukba visszalátogató írónak jelzéssze­rűen megjelennek 1956 lehúzott redőnyei, tankjai és sorban állásai. A múltat — Proust nyomán — érzékszervein, sej­tésein keresztül éli át: „ennek a felnőtt­nek a járásából hirtelen visszaemlékszem arra. hogy ment gyerekként. A mozgá­soknak, mozdulatoknak is történetük van. Érzem a mozdulatot, semmi sem múlik el, minden velünk marad”; „egy sok év­vel korábbi jelenet ismétlődik meg, más szereplőkkel. Az ismétlődések, mint ab­roncsok átfogják, formába szorítják az időt.” Ez az új időszemlélet a modern próza értelmezésének egyik kulcsa! Ugyanez áll Hajnóczy Péter Temetés cí­mű novellájára: tárgyak árulkodnak, em­lékfoszlányok törnek elő, ezáltal — Haj- nóczynál ezt már megszoktuk — a pilla­nat p végsőkig kitágul. Bereményi Benő András is gyerekkori asszociákra, színek és hangok változására építi fel ugyan­csak zsidó tárgyú novelláját. Körmendi Lajos elbeszélése ismét a cseléd- és ci- gánysarsot mutatja be huszonegy „rajzon” keresztül, de összegzése: „ennek a világ­nak a lényege nem abban van. ami le­rajzolható, hanem- abban, mi számomra egyelőre ábrázolhatatlan”. Nádas Péter és Kurucz Gyula egyaránt a szerelemről ír, szépen zuhogó monda­tokkal, de — ezúttal — nem igazán ere­deti módon. UTOLSÓ CSOMÓPONTUNK: az írókat összekötő szálak. Többször is említik egy­más nevét, utalnak a másikra. Az elvont­ság, a közérthetőségről való( lemondás magyarázata is lehet ez, vádként megfo­galmazva: az írók egymásnak és egy szűk, „vájt fülű”, beavatott rétegnek ír­nak. Szeretnénk remélni, hogy nem ez az igazság, hanem az ígéretesnek tűnő Es­terházy—Lengyel—Nádas-féle rondóel­képzelés: közös élményanyagukról egy­szerre. egymásra is hatva írnak, így be­pillantást engednek az alkotói folyamat­ba, egy mű születésébe. A végére hagytuk Sarusi Mihály döb­benetes elbeszélését. A kutyakántor című novellájában a huszitizmus magyarorszá­gi útját dolgozza föl. Tamás és Bálint pap sorsán keresztül. beszél izzó és féltő felelősséggel az „árva magyarok gyüleke­zetéről” és hogy „a népet föl kellene emelni az igaz körösztvénségbe”. Ezért terjesztik az eretnek Húsz tanítását, akit ugyan eihailgattattak a máglyán, de „itt már a kövek énekelnek”. Veretes és hi­teles .szavakat olvashatunk hitről, helyt­állásról, az igazi lelkipásztori felelősség­ről (..a pásztor többel tartozik tenni bárá­nyaiért, mint azok őérte"). Az Írás for­dításáról szóló résznél az. idézetek beépí­tése valóságos stílusbravúr. A mű zárásá­ból kitűnik: a megaláztatás, a felkonco- lás ellenére is csak egyetlen út járható, a lelki ismeret, a hit, a becsület útja. A befejező sorokkal helyes irányba mu­tat előre a szerző: „Mondj igazat^ s eleve­nen nyúvasztanak. De a bőrünkből nem bújhatunk ki. Hát csak nyúzzatok! Min­denkit tán nem nyúzhatnak meg. S ki megmarad, általa Isten marad meg. A hol­napi igehirdető.” Ez a könyv utolsó mondata. Most már csukjuk be. Ismét a megfáradt arcokat látjuk. És a talányos címet: Isten tenye­rén ülünk. Fabiny Tamils ‘Dlt. ERNST EBERHARDT NYUGALOMBA VONULT

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom